11. fejezet

Riley

Féltékenyek voltak rám. Végre először életemben éreztem, hogy az emberek irigykednek rám valamiért, amivel én rendelkezem, ők viszont nem. Jelen esetben ez a bizonyos dolog Damien volt, abban azonban biztos lehetett a sok kis tömegcsitri, hogy nem fogják maguknak megszerezni álmaim srácát, ugyanis ő csak az enyém.

-          Miért néz minket mindenki így? – mormolta fülembe Damien.

-          Talán mert még sosem láttak két olyan embert, akik ennyire összeillenek – vigyorodtam el büszkén. – Meg persze a sok kiscsaj el van olvadva a sármos, ugyanakkor rosszfiús külsődtől.

-          Azt gondolod? – vonta fel szemöldökét. Valójában tudtam, hogy csak játssza az értetlent, és igazából tökéletesen tisztában van az adottságaival.

-          Mintha nem tudnád… - forgattam meg szemeimet.

-          De mindez nem számít, mert engem egyedül egy lány érdekel. Ő pedig itt áll most mellettem – mosolyodott el féloldalasan, melyet látva szívem elképesztő sebességgel kezdett el lüktetni. – Délután elmegyünk valamerre?

-          Jó ötlet – bólintottam, majd lesütöttem szemeimet. A szerelem teljesen elvette az eszem, de szerettem ebben a mámoros állapotban lubickolni, egészen addig, amíg nem vált fullasztóvá.

-          Vigyázz magadra – suttogta, majd karjait derekam köré fonta, és közelebb vont magához. Hirtelen az egész külvilág összefolyt, csupán Damien alakja ragyogott ki az egységes homályból. Olyan volt, mintha egy másik világba kerültem volna az érintésétől, vagy mintha drogokat szedtem volna. Megrémisztett, hogy ennyire nagy hatással van rám, de mindeközben elmondhatatlanul élveztem is ezt az érzést.

-          Te is – hangzott válaszom a tőlem teljesen távol álló lágy hangon.

És akkor megtörtént a csoda. Életemben először megcsókolt egy fiú. Ráadásul nem is akármilyen. Ugyan rengetegen voltak szemtanúi a pillanatnak, így pedig egy kicsit veszített is a bensőségességéből, ennek ellenére mégsem csináltam volna másképp, még akkor sem, ha visszamehettem volna az időben. Ahogy ott tartott a karjaiban, és ajkait enyémekre tapasztotta, úgy éreztem magam, mintha egy filmben lennék. A rosszfiú megszerzi magának a mindenki számára elérhetetlen lányt, aki csak ennek az egyetlen srácnak volt képes megmutatni a valódi önmagát, innentől kezdve pedig semmi sem állhat az útjukba.

Akkor annyira pozitívan és felhőtlenül álltam hozzá mindenhez a magam sajátos módján, hogy el is felejtettem reálisan gondolkodni.

-          Na jó, menj, mielőtt elkergetnek innen – kacsintott rám játékosan, mire halkan kuncogni kezdtem.

-          Igazad lehet – bólintottam beleegyezően, majd intettem neki egyet, és elindultam a suli bejárata felé.

Az épület előtt fagyoskodó diákok mind engem néztek, amint – életemben talán először – felszegett állal sétálok be az iskolába. Büszke voltam és boldog, és azt hittem, hogy senki és semmi nem fogja tudni tőlem elvenni ezeket az érzéseket. Azonban amikor a következő percben összefutottam a folyosón Logannel, hirtelen vissza lettem taszítva abból az ismeretlen, mámoros világból a szomorú és kegyetlen valóságba.

Esetlenül intettem neki egyet kezemmel, ő viszont konkrétan rám sem akart nézni. Illetve de, felém emelte tekintetét, azonban teljes mértékben átnézett rajtam. Olyan volt, mintha egy szellemnek tekintene, akit tulajdonképpen észre sem vesz. Legalábbis ezt akarta megjátszani…

Elment mellettem úgy, mintha egy idegen volnék, ez pedig mérhetetlenül nagy fájdalmat okozott nekem. Igen, valóban én voltam az, aki néhány nappal ezelőtt még az egész életéből is végleg kitörölte volna Logant, de amikor megláttam velem szemben jönni a folyosón, rádöbbentem, hogy mennyire szívesen eláradoznék valakinek az örömeimről. Korábban Logannel bármit megbeszélhettem, mivel ő mindig, minden körülmények között végighallgatott, bármiről is volt szó. Mindez pedig hirtelen elkezdett iszonyatosan hiányozni. Az összekuszálódott érzéseim miatt pedig magamat sem tudtam megérteni. Ha Damiennel voltam, megkérdőjelezhetetlen volt az iránta táplált vonzalmam erőssége, viszont amikor Logan megjelent a színen, ismét valami földöntúli erő kezdett el húzni felé. Nehéz volt megérteni saját magamat, de az igazat megvallva én már rég feladtam, hogy ez valaha sikerüljön nekem.

A következő pillanatban Lenna is megjelent a folyosón, akihez Logan akart sürgősen odamenni, a lány azonban ridegen visszautasította közeledését, amit aztán már tényleg nem tudtam mire vélni. Logan levegőnek néz engem, Lenna meg Logant? Mégis hogy van ez? Mindenki megtébolyult mostanság?

Akkor nagyon úgy tűnt, hogy igen. Mindennél jobban szerettem volna megtudni, hogy ők ketten valójában hányadán is állnak most egymással, de Logan jelenleg gyűlölt, Lennához pedig különböző okok miatt kellemetlen és furcsa lett volna odamenni.

Így hát egyedül maradtam zavaros gondolataimmal, a kezdeti lelkesedésem és hirtelen jött önbizalmam pedig azonnal el is illant.

Az egész napomat egyedül töltöttem, még az ebédszünetben is egy magam sétáltam el a kis törzshelyünkhöz az udvaron, ugyanis ezúttal sem Logan, sem pedig Lenna nem tartott velem. Egyedül már ez a hely sem volt annyira varázslatos, mint velük, a kedvem pedig csak rosszabb lett, amikor kimentem elmajszolni az ebédemet.

Már jó pár perce üldögéltem a magányos udvaron egyedül, amikor hirtelen kirontott az ajtón Lenna, majd kissé ingerülten és rendkívül sietősen sétálni kezdett a valamerre. Nem bírtam már ki, hogy ne kérdezzek rá a Logannel való kapcsolatára, mivel láttam, hogy valami nagyon nincs rendben köztük. Még annyira sem, mint egy-két héttel ezelőtt.

Egy hirtelen elhatározással tehát úgy döntöttem, hogy odamegyek hozzá, és kifaggatom. Persze ezzel együtt a kockázatot is vállalnom kellett, hogy esetleg ordítva elküld majd a francba, de ezúttal bátorságom határtalan volt.

-          Lenna! – kiabáltam utána, mire meglepetten hátrafordult. Láttam rajta, hogy nem számított a felbukkanásomra, de első pillantásra még nem tűnt dühösnek, amiért hozzá mertem szólni.

Miután utolértem, megálltam előtte, majd kérdőn rápillantottam.

-          Miért vagytok ennyire rosszban Logannel? – csaptam bele azonnal a közepébe, mire felvonta szemöldökét.

-          És téged ez miért érdekel? – kérdezett vissza kíváncsian. – Tudtommal utálsz mindkettőnket.

-          Nem utálom sem őt, sem téged… - mormoltam lesütött szemekkel. – Indulatból sokszor mondok dolgokat, amiket egyébként nem gondolok komolyan. Nem azt mondom, hogy nem haragszom rátok. De nem utállak titeket.

-          Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok.

-          Hát… Én is – nyögtem ki bizonytalanul, majd fekete lakkbakancsomat a fakó füvön elkezdtem fel-alá húzogatni. – De komolyan. Mi történt?

-          Kicsit furcsa, hogy pont neked és pont most kell kiöntenem a szívem – nevetett fel erőltetetten.

-          Tudom. De kíváncsi vagyok.

-          A lényeg az, hogy Logan borzasztóan viselkedett velem szemben. Végtelenül megbántott, amit nem tudom, hogy valaha meg tudok-e bocsájtani neki.

Hirtelen elgondolkodtam azon, hogy Lenna szavai egyáltalán lehetnek-e jogosak. Persze egyelőre még nem tudtam a sztorival kapcsolatos pontos részleteket, de amit Lenna Logannel művelt, az egyszerűen szemétség volt. Kihasználta, még akkor is, ha ez csak néhány másodpercig tartott. Az érzéseivel játszadozott, ami a lehető legaljasabb dolog. Ezek után kételkedtem abban, hogy Logan tudott volna még egy ennél is durvább tettet véghezvinni.

-          Már ne is haragudj, de szerintem rólad sem mondható el, hogy egy ártatlan kis szent lennél. Talán elfelejtetted, hogy milyen csúnyán kihasználtad Logant? – szólaltam meg cinikusan.

-          Most komolyan csak azért jöttél ide, hogy engem szapulj? – emelte fel kissé hangját Lenna.

-          Mi van, fáj hallani az igazságot? – fontam össze magam előtt karjaimat, majd kihívóan rápillantottam a lányra.

-          Nem tudsz te semmiről! – kiáltott rám könnyes szemekkel.

-          Jaj, a szegény kis Lenna… Megbántották a kicsi szíved? – kérdeztem nyafogós hangon, természetesen iróniával tele. – Rohadtul unalmas már, hogy folyton sajnáltatod magad – tértem vissza azonnal a tőlem megszokott, egyenes beszédre. – De tényleg. Mindig ezt csinálod, pedig neked aztán nem lenne okod rá. Mindened megvan, ami kell. Ami meg nincs, azt a saját hibádból veszítetted el. Nem is beszélve arról, hogy neked tökéletes életed van. És te magad is az vagy. Ezután pedig nem értem, hogy miért kell folyton nyavalyognod!

-          Tökéletes?! Te az életemet annak nevezed? Akkor tényleg egyáltalán nem ismersz engem, Riley. Az anyámat elveszítettem évekkel ezelőtt, mert rákos volt, az apámnak egyedül kell eltartania minket, és mióta anya meghalt, neki kell mindkét szülő szerepét egyszerre betölteni. Ráadásul alig vannak barátaim. Kevesen értenek meg úgy, ahogy ti tettétek Logannel. De most már titeket is elveszítettelek. Ezek után is tökéletesnek neveznéd az életemet? Én pedig mégis hogy lennék az? Csak úgy emlékeztetnélek rá, hogy kettőnk közül te éled az összes tinédzserlány álmát. Lehet, hogy a modellkedés nem olyan leányálom, mint amilyennek tűnik, de akkor is az egész világ kezd a lábaid előtt heverni, ez pedig tényleg egy valóra vált álom. Nem is beszélve arról, hogy neked mindkét szülőd él. Szeretnek téged, és bármit megtennének érted, de te folyton csak szidod őket, és a lehető legmesszebbre akarsz kerülni tőlük, mind testileg, mind lelkileg. A vicces pedig az, hogy te osztod nekem az észt arról, hogy milyen fantasztikus életem van. De jó lenne, ha végre elgondolkodnál azon, amit most mondtam, és elkezdhetnéd megbecsülni azt, amit Istentől kaptál – Hosszú kifakadása után minden szó nélkül elrohant, engem pedig ott hagyott egyedül a rengeteg hangos gondolatommal.

Valóban elgondolkodtattak Lenna szavai, és el kellett ismernem, hogy valamilyen szinten igaza volt. Sosem becsültem meg eléggé azt a sok mindent, amit az élet adott nekem. Egyelőre azonban még nem akartam teljes mértékben igazat adni Lennának.

A nap további részében már rá sem néztem Lennára és Loganre, mindenhová leszegett fejjel léptem be, amikor pedig csak lehetett, zenét hallgattam, ezzel megpróbálva kizárni a szomorú valóságot az elmémből és a lelkemből. Amikor pedig végre vége lett a tanításnak, azonnal kirohantam az iskolából, majd felhívtam Damient, hogy találkozzunk valahol. Szerencsére ő azonnal felvette telefonját, és lelkesen megkért rá, hogy menjek el hozzá. Kíváncsi voltam, hogy hol lakik, így örömmel igent mondtam, és amint tudtam, el is indultam.

Persze –ahogy sejtettem – London egyik legbalhésabb és legveszélyesebb negyedében volt a lakása, így egy kicsit féltem is, hogy út közben esetleg kirabolnak vagy megölnek majd, de ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy akkor már egyáltalán nem magától a haláltól rettegtem.

Amikor elérkeztem a megadott címre, nem ért nagy meglepetés, mivel egy lepukkant bérház állt előttem, ahogy elképzeltem. Tőlem ez a világ teljesen távol állt, hiszen kiskorom óta sokkal jobban éltem az átlagnál, a modellkarrierem beindulása után pedig már egyenesen elitnek számítottam. Persze ez nem azt jelentette, hogy sokan kedveltek is, mivel rengetegen voltak féltékenyek rám, vagy egyszerűen csak elítéltek a szélsőséges világszemléletem és viselkedésem miatt.

Kissé habozva becsöngettem, majd vártam, hogy Damien beleszóljon a kaputelefonba. Amikor ez megtörtént, és meghallottam ellenállhatatlanul vonzó hangját, azonnal átjárt a bizsergés.

Izgatottan végigcsörtettem a szutykos lépcsőházon, egészen a negyedik emeletig, ahol lakása ajtajában Damien már sejtelmes vigyorral arcán várt engem. Azonnal felgyorsult a szívverésem, amint megpillantottam. Szörnyen bugyutának éreztem magam, hiszen tudtam; ez a nyálas szerelmes lány nem én vagyok. Elmondhatatlanul távolt állt tőlem ez a szerep, de Damien közelében egyszerűen képtelen voltam másképp viselkedni. Nem tudtam, de mellette már nem is akartam a megrendíthetetlen kősziklát játszani.

-          Már vártalak – lépett oda hozzám egy hirtelen mozdulattal, majd ajkait enyémekre tapasztotta. Kezdetben kissé megilletődtem a tempótól, amit diktált, de hamar el tudtam kezdeni élvezni a helyzetet.

-          Én pedig már nagyon kíváncsi voltam a lakásodra – jegyeztem meg pajkos mosollyal arcomon, majd ajkamba haraptam.

-          Máris megláthatod – tessékelt be a szerény hajlékba.

Egyszerűen el voltam varázsolva a hangulattól, amit ez a kecó árasztott magából. Igazi „művészlakás” volt, ha lehet így fogalmazni. Kicsi volt, de mégis tágasnak tűnt, mivel az egyetlen normális méretű szobában egyedül egy matrac, egy régi rádió és egy festőállvány volt elhelyezve. A hatalmas ablakokon besütött a fény, ami bevilágította az egész helyiséget. Amint körülnéztem, megállapítottam magamban, hogy le tudnám élni az egész életemet ebben a szobában.

A fürdő és a konyha két kis lyuk volt, ám ez egyáltalán nem számított, mivel az egész hely tökéletes volt úgy, ahogy.

-          Na, mit gondolsz? – kérdezte kíváncsian Damien, majd összefonta maga előtt karjait.

-          Egyszerűen csodálatos – szólaltam meg ámulattal teli hangon. – Nagyon tetszik ez a lakás.

-          Nekem is. De most, hogy te is itt vagy, még jobban – tette hozzá, majd magához ölelt. Jelen pillanatban el sem tudtam képzelni ennél jobbat.

-          Amúgy nem is mondtad, hogy festesz – jegyeztem meg felvont szemöldökkel.

-          Pedig igen – rántotta meg vállát lazán. – Bár nem hiszem, hogy olyan jó lennék, mint te.

-          Mutasd meg pár munkádat!

-          Hát, ha ragaszkodsz hozzá… - mondta zavartan, majd a szoba egyik sarkából felkapott néhány papírt, és velük a kezében elindult felém. – Tessék.

Izgatottan elvettem őket, majd sorjában megfordítottam a lapokat, ugyanis mindegyiket fejjel lefelé adta oda nekem. Kicsit úgy tűnt, mintha még saját maga előtt is szégyellné az alkotásait.
De erre egyáltalán nem lett volna oka, mivel egytől egyik fantasztikusak voltak a festményei. Mindegyik absztrakt volt, a jelentésüket pedig csak az olyan elvont lelkek tudták megérteni, mint ő. Nekem sikerült, hiszen lelki társak voltunk. Mindegyik mű a magányt és az önmagunkkal való harcolást ábrázolta, különböző környezetben.

-          Damien, ezek zseniálisak! De tényleg – pillantottam fel rá lelkesen.

-          Dehogy – legyintett, majd a földre szegezte tekintetét. – Tudod mit? Inkább te fess nekem valamit.

-          Most? – kérdeztem értetlenül.

-          Miért ne? Itt és most. Megvan hozzá minden kellékem.

-          Hát, rendben. De akkor mindenképpen téged szeretnélek lefesteni.

-          Kíváncsian várom a végeredményt – kacsintott rám játékosan, majd nekitámaszkodott a falnak, pontosan velem szemben.

Magam elé vettem a festőállványt, a konyhából pedig kihoztam egy régi bárszéket, amire kényelmesen le tudtam telepedni az alkotás idejére.

-          Nem lesz kényelmetlen annyi ideig állva szobrozni?

-          Hidd el, kibírom – vigyorodott el, mire kuncogva bólogatni kezdtem.

A remekmű megalkotása elkezdődött, én pedig teljesen belemerültem a munkába. Izgalmas és rendkívül élvezhető feladatnak ígérkezett lefesteni azt a tökéletes fiút, aki ott állt előttem. Valóban olyan volt, mint egy igazi görög isten, akit szobrászok alkottak meg. Nem volt rajta hiba, minden vonása tökéletes volt. Már-már túl könnyű volt a kifogástalan arcát ábrázolni.

Pár óra kemény munka után készen lettem a művel, a végeredménnyel pedig meglepően elégedett voltam.

-          Remélem megérte ennyi ideig egy helyben állni – sétált oda hozzám csalfa mosollyal arcán Damien, majd szemügyre vette a festményt.

Megpróbáltam arcáról leolvasni valamiféle reakciót, de egyelőre semmit sem sikerült megállapítani az arckifejezése alapján.

-          Na? – kérdeztem idegesen.

-          Nincsenek rá szavak, Riley – nyögte ki hosszas hallgatás után, mire hatalmas kő esett le a szívemről. Egy pillanatra már azt hittem, hogy nem tetszik neki, de szerencsére ez a veszély mégsem állt fenn.

Az alkotásomból nem volt teljesen kivehető, hogy Damient ábrázolja, de az alapvető vonásai felfedezhetőek voltak. Kissé homályos és elmosódott hatást keltett, ami titokzatosságot sugallt, a lila, fekete és néhol fehér foltokkal tarkított színkombináció pedig alapjában véve állandó szomorúságról árulkodott, de pontosan így volt tökéletes az összkép. Büszke voltam arra, amit alkottam, az pedig, hogy Damiennek is tetszett, még nagyobb örömmel töltött el.

-          El kell mondjam, hogy te vagy a legfantasztikusabb lány, akivel valaha találkoztam – suttogta fülembe, mire azonnal libabőrös lettem. – Ugye nem hagysz ma este magamra?

-          Szeretnéd, hogy maradjak? – pillantottam rá reményteli arckifejezéssel.

-          Szeretném – válaszolta halkan, csillogó szemekkel.

Kérdés sem volt, hogy itt maradok vele egész éjszaka, mivel szabályosan fizikai fájdalmat jelentett nekem, ha el kellett mozdulnom mellőle.

Egész este beszélgettünk, és végre valakinek igazán ki tudtam önteni a lelkemet. A karjaiban aludtam el, ami meghitt és egyben biztonságot nyújtó is volt. Azt kívántam, bárcsak örökké így maradhatnánk, de amikor reggel hét óra körül felriadtam, az álomvilágom széthullott, és tudatosult bennem, hogy a jó dolgok sosem tartanak örökké.

-          Te jó ég! Iskolába kell mennem – bújtam ki a mellettem fekvő félisten karjaiból riadtan, aki álmosan méregetett engem.

-          Miért kellene? – kérdezte összeszűkült szemekkel.

-          Mondjuk, mert ez a kötelességem?! – néztem rá értetlenül, majd egy gyors mozdulattal megigazítottam hajamat.

-          Hát, te tudod. Bár akár itt is maradhatnál mellettem egész álló nap. Persze ez a te döntésed, de ha egy kicsit belegondolsz, rájöhetsz, hogy neked semmi értelme iskolába járnod.

Hirtelen elgondolkodtattak Damien szavai, és rájöttem, hogy korábban is eljátszadoztam már az iskolakerülés gondolatával, de sosem volt elég bátorságom megvalósítani, meg aztán ott volt Logan is… Miatta érdemes volt minden egyes nap bemenni, és végigszenvedni a délelőttöket csak azért, hogy láthassam őt. Mostanra viszont már gondolni sem akartam rá, látni meg még annyira sem, úgyhogy hallgattam Damienre.

-          Igazad van. Kit érdekel? – rántottam meg vállam, majd visszadőltem mellé a matracra.

-          Helyesen döntöttél – vigyorodott el elégedetten, majd szorosan magához ölelt.

Ez volt az első komoly hiba, amit Damien mellett elkövettem. Akkor azonban még azt hittem, mindent jól csinálok…

Lenna

Az intenzív táncolástól megizzadva rohantunk le a színpadról, be a színfalak mögé, miután sikeresen megcsináltuk a kis show-t. Életem első tévés szereplésén is átestem, annak pedig végtelenül örültem, hogy mindez Harry oldalán történt meg. Rengeteget készültünk erre az előadásra, aminek meg is lett az eredménye, mivel mind maximális teljesítményt nyújtottunk. Nem sok előadó mondhatja el magáról, hogy élőben énekel, miközben bonyolult mozdulatsorokat is végez, de a srácok megcsinálták, amivel sikerült is lenyűgözniük.

-          Nagyszerűek voltatok, lányok – gratulált nekünk Louis kedvesen, majd mindegyikünket megpuszilt.

-          Ti is – suttogtam mosolyogva, mire barátian megveregette vállam egy sejtelmes vigyor kíséretében, majd bökött egyet fejével a távolban ácsorgó Harry felé, aki éppen engem figyelt. Tekintete átható és bizsergető volt. Ahogy pedig elnéztem, hirtelen teljesen világossá vált számomra, hogy miért is vagyok annyira oda érte. Egyszerűen tökéletes volt. A telt ajkai, az az összetéveszthetetlen zöld szempár, a göndör haja… Lehetetlen volt belekötni bármely porcikájába is.

Abban pedig csupán reménykedni tudtam, hogy neki is hasonló gondolatai támadtak velem kapcsolatban, amikor hosszú percekig bámult a távolból…

-          Na, menj, borulj a nyakába. Persze kerülve a feltűnést, de add a tudtára, hogy mennyire odáig vagy érte – mondta halkan Louis, még mindig azzal a kaján vigyorral arcán. Mintha olvasott volna a gondolataimban… Kissé ijesztő volt, de ezekkel a fiúkkal kapcsolatban már mindent elképzelhetőnek és lehetségesnek találtam.

Megfogadva Louis tanácsát odasétáltam Harryhez, mire arcán megjelent az az ellenállhatatlan, féloldalas mosolya, amitől teljesen elveszítettem az eszem.

-          Meg vagy elégedve a teljesítményünkkel? – kérdezte jókedvűen.

-          Teljes mértékben – válaszoltam viszonozva mosolyát. – Harry, fantasztikus vagy – tettem hozzá halkabban, mire egy lépéssel közelebb jött hozzám.

-          Ha nem figyelnének minket kamerák százai és pletykára éhes riporterek tömkelege, akkor most azonnal megcsókolnálak – mormolta alig hallhatóan, azon a mély, érdes, azonban felettébb szenvedélyes hangján.
Szívem hirtelen a torkomba ugrott, majd zavartan ajkamba haraptam. Én is mindennél jobban szerettem volna, hogy ez megtörténjen, de tudtam, hogy ekkora kockázatot nem vállalhat. Bár néha annyira jó lett volna csak tenni az egész világra, és arra, hogy ki mit gondol…

-          De az igazat megvallva néha már úgy vagyok vele, hogy totálisan semmibe veszem a felhajtást. Higgyen mindenki, amit akar. Én csupán azt tudom, hogy veled szeretnék lenni – folytatta még mindig ugyanolyan halkan, azonban elszántsága megmutatta, hogy ezt tényleg komolyan gondolta.

-          Én is veled szeretnék lenni, Harry – válaszoltam suttogva, miközben igyekeztem egyenletesen venni a levegőt, bár ez akkor borzasztóan nehéz volt, ugyanis ez a fiú teljesen megbabonázott.

Már annyira közel volt hozzám, hogy szinte súrolták egymást ajkaink, erről pedig mindketten tudtuk, hogy veszélyes. Bárki megláthatott minket, de már egyikünket sem izgatta ez az egész. Legalábbis abban a pillanatban nem.

De persze a következő másodpercben, amikor már megjelent mellettünk egy kíváncsiskodó újságíró, azonnal szétrobbantunk. Lehet, hogy a pillanat hevében Harry azt mondta, már nem érdekli őt ez az egész felhajtás, ami körülötte van, de valójában tudnom kellett volna, hogy ezt – még ha így is gondolja -, akkor sem meri megtenni. Illetve egyszerűen nem teheti. Nem engedik neki, és ezt ő is jól tudja.

Túlságosan könnyen beleélem magam mindenbe… Néha emiatt még reálisan is elfelejtek gondolkodni. Most is ezt tettem.

-          Ó, úgy látom, igencsak izzik a levegő kettőtök között – szólalt meg a pletykára éhes riporter, mire mindketten határozottan rázni kezdtük fejünket.

-          Rosszul látja – mosolyodott el erőltetetten Harry. 

-          Akkor minden táncosotokkal ilyen bensőséges a viszonyotok?

-          Valójában igen. Nagyon közel kerültünk egymáshoz az összes táncossal az utóbbi pár hétben – folytatta határozottan a magyarázkodást Harry, elég meggyőzően.

-          És ha szabad megtudnom, hogy hívják a hölgyet? – fordult oda hozzám az újságíró.

-          Lenna Rogers – Ekkor mondtam ki nevem életemben először ekkora nyilvánosság előtt. Sosem akartam úgy híres lenni, hogy egy már befutott sztár által kerülök valamilyen módon én is a középpontba, Justin esetében pedig a tervem be is jött. Most már azonban képtelen voltam tovább rejtőzni a nagyvilág elől. Nem így képzeltem a nevem berobbanását a köztudatba, de azért próbáltam pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, és játszani a szerepemet, ami jelen pillanatban elképzelhetetlenül nehéz volt. Hitelesen alakítani azt a lányt, aki csupán baráti érzéseket táplál Harry Styles irányában, számomra szinte lehetetlen volt.

-          Valóban igaz az, hogy csupán egy vagy a táncosok közül? Semmi több? – kérdezősködött továbbra is a kotnyeles firkász. Megállíthatatlan volt, és sajnos látszott rajta, hogy érzi a színjátékot.

-          Igen. Nem vagyok a barátnője, szó sincs ilyesmiről. És ha most megbocsájt, elmennék a dolgomra. Egyébként sem szeretnék médiaszereplő lenni – vetettem oda cinikusan, majd barátságtalanul elsiettem az öltöző felé, ahol a cuccaimat hagytam a fellépés előtt.

Legszívesebben sírni lett volna kedvem. Persze, tudom, hogy Harry nem tárhatja csak úgy egyszerűen a világ elé, hogy randizik velem, de akkor is rossz volt a lelkemnek, hogy nem vállal fel engem. Még abban az esetben is, ha ez nem feltétlenül az ő akarata miatt volt így.

Az öltözőben feldúltan szedtem össze cuccaimat, a mozdulataim pedig annyira durvák voltak, hogy a többieknek is azonnal feltűnt, mennyire ingerült vagyok.

-          Lenna, minden oké? – kérdezte egyik táncos társam óvatosan.

-          Persze, miért ne lenne? – erőltettem egy cseppet sem őszinte vigyort arcomra.

-          Csak mert nem úgy tűnik…

-          Egyszerűen csak túlságosan felpörögtem a fellépés miatt. Ennyi – tettem hozzá, majd kirohantam a folyosóra, egyenesen a kijárat felé. Egy percig sem akartam tovább itt maradni. Elegem volt abból a világból, amiben Harry és Justin is élt. Amiben nem lehettem a nekem tetsző sráccal amikor és ahol csak akartam, mert mindig mindenhol árgus szemekkel figyelték minden lépésünket. Bosszantó és nehéz volt, ráadásul rendkívül el is bizonytalanított.

Szomorúan sétálni kezdtem a dermesztő hidegben, miközben folyamatosan csak az előbb történteken tudtam gondolkodni. Annyira szívesen közöltem volna azzal a riporterrel, hogy igen, én szeretem Harryt, és úgy érzem, mi örökké össze fogunk tartozni. De ezt mégsem tehettem, és elfogadni a tényt, hogy ilyen korlátok közé vagyok szorítva, rettentő nehezemre esett.

Mélységes melankóliámból azonban hirtelen kizökkentett egy ismerős hang, aki a hátam mögött a nevemet kiabálta. Hátra sem kellett néznem, azonnal biztos lettem benne, hogy Harry van mögöttem.

Egy gyors mozdulattal hátra fordultam, arcomra pedig hirtelen akaratlanul is egy halvány mosoly húzódott. Nem tudtam mit tenni, amikor Harry a közelembe került, minden korábbi sérelmemet félre tudtam tenni egy kis időre.

-          Lenna, kérlek, várj meg!

-          Mi az, nem kellene még néhány interjút végigülnöd? – szólaltam meg kissé hűvösen.

-          Te most… Haragszol rám? – kérdezte dadogva. Még soha nem láttam ennyire zavarodottnak korábban. Amikor az érzelmei és a sérelmei kifejezéséről volt szó, mindig átváltozott egy bizonytalan kisfiúvá.

-          Nem… Nem rád haragszom, Harry – válaszoltam ezúttal már sokkal lágyabb hangon. – Csupán az a helyzet, hogy nehéz nekem megszokni és elviselni ezt az egész felhajtást, ami körülötted zajlik.

-          Tudom, hogy nehéz. Hidd el, nekem is az, pedig én már egy jó ideje benne vagyok ebben. Figyelj, nem megyünk el sétálni? Azt hiszem, van néhány dolog, amit… Szóval, amit meg kellene beszélnünk – Ismét elkezdett végtelenül bizonytalanul hebegni.

-          Rendben, menjünk – egyeztem bele egy bólintás kíséretében.

Kíváncsi voltam arra, hogy Harry mi mindent akar mondani nekem, így izgatottan vágtam neki a sétának, ami egy közeli, eldugott kis halastóhoz vezetett. London szélén voltunk, így legalább annyi szerencsénk volt, hogy a külváros nyugalmasabb környezetében kevesebb eséllyel kaptak le minket mindenféle paparazzik.

-          Nos, hallgatlak – szólaltam meg a néhány perce tartó csönd után, miközben szorosan egymás mellett sétáltunk.

-          Nem is tudom, hol kezdjem… Nézd, tudom, hogy azt mondtam, néha már teszek erre az egész felhajtásra, és szeretnék is így hozzáállni a dolgokhoz, de egyszerűen nem lehet. Nem engedhetem meg magamnak. Vannak kötelességeim, amiknek eleget kell tennem.

-          Igen, ezzel én is tisztában vagyok – sütöttem le szemeimet.

-          De ez nem azt jelenti, hogy igazából nem szeretném az egész világnak szétkürtölni a hozzád fűződő kapcsolatomat. Mert nagyon is szeretném.

-          Hát, az igazat megvallva én már ebben sem vagyok biztos – mondtam halkan, miközben még mindig a földet bámultam.

-          Tessék? – torpant meg hirtelen Harry, mire én is megálltam, és kérdőn ránéztem. – Komolyan azt hiszed, hogy én ezeket a dolgokat csak úgy mondom? – kérdezte hitetlenül.

-          Tudod, néha a tetteid erről árulkodnak. Én egyszerűen képtelen vagyok téged megérteni. Az egyik pillanatban még úgy érzem, hogy valóban szeretsz engem, a másikban pedig már úgy viselkedsz, mintha gyűlölnél, és minél távolabb próbálnál taszítani magadtól. Szeretném ezt megérteni, hidd el, semmit sem szeretnék jobban. De egyszerűen képtelen vagyok rajtad kiigazodni.

-          Jaj, Lenna – suttogta, miközben fejét rázta, majd egy lépéssel közelebb jött hozzám. – Tudom, hogy néha furcsán viselkedem. De ez csupán azért van, mert félek. Félek attól, hogy azzal, ha túl közel kerülünk egymáshoz, veszélybe sodorlak téged. Érted? El kell hinned, hogy csak veled akarok lenni. A nap minden percében. Folyton csak rád gondolok, és tudom, hogy ez nem ok nélkül van így. Mivel tudnám mindezt bebizonyítani neked? – Miután elhangzott kérdése, még egy apró lépést tett felém, a kettőnk közt lévő távolság így pedig már csak néhány milliméter volt. Éreztem forró leheletét arcomon, szívverésem pedig hirtelen eszméletlenül felgyorsult. – Hogyan bizonyítsam be neked, hogy szeretlek? – Életében először mondta ki Harry, hogy mit érez irántam, az őszintesége pedig mindent elárult.

Lélegzetvisszafojtva bámultam őt, mire hirtelen arcával elkezdett enyém felé közeledni, a következő pillanatban pedig ajkait enyémekre tapasztotta.

Soha életemben nem volt még olyan érzésem, mint akkor. Amikor először félénken, majd egyre szenvedélyesebben csókolt engem, úgy éreztem, mintha minden tökéletes lenne, és az összes problémám egy pillanat alatt nyomtalanul eltűnt volna. Ennyire boldognak korábban még sosem éreztem magam.

Mikor hosszú csókunk után lassan elhúzódtunk egymástól, Harry homlokát enyémnek döntötte, majd olyan mélyen és áthatóan belenézett szemeimbe, mint még soha azelőtt.

-          Lenna, te és én… Átvészelünk minden akadályt. Semmi és senki nem állhat közénk, ezt megígérem neked.

-          Harry, én is szeretlek téged – suttogtam lágyan, mire őszintén elmosolyodott, majd szorosan magához ölelt.

Bárcsak örökké tarthattak volna ezek a pillanatok… De persze ez a kívánságom nem volt valóra váltható, így bele kellett törődnöm, hogy az élet megy tovább, úgy, ahogy eddig is. Nem lehetek örökké Harry karjai között. Azonban azt legalább most már tudtam, hogy mindig számíthatok rá. Mert szeret engem.

A varázslatos este után, amit még mindig nem tudtam felfogni, olyan kábultan értem haza, hogy Carrie és Meria azonnal észrevette, mennyire elvarázsolt lettem.

-          Nocsak, kisasszony, magával meg mi történt? – kérdezte nevetve Meria, majd megállt előttem karba tett kezekkel.

-          Jelenleg nem igazán tudok összefüggően beszélni – szólaltam meg szégyenlős mosollyal arcomon, majd elpirultam.

-          Ezt a lányt megcsókolták. A nyakamat teszem rá – nézett Meria meggyőzően Carrie-re, aki szintén csak mosolygott.

-          Nos, szerintem is valami ilyesmi lehet a dologban – értett egyet pótanyukám, majd odalépett hozzám, és szorosan megölelgetett. – Örülök, hogy boldognak láthatlak – suttogta fülembe.

Rettentően boldog voltam attól, hogy ebben a házban otthon érezhetem magam, mivel olyan emberek vettek körül benne, akik szerettek engem.

Jelen pillanatban minden olyan gyönyörű és tökéletes volt, attól viszont elmondhatatlanul rettegtem, hogy valami majd hirtelen elrontja ezt az egészet, és ismét csak a szomorúság, valamint a reménytelenség marad nekem. Ebből viszont már elegem volt. Egyszer az életben szerettem volna csak boldog lenni, mindenféle zavaró tényezők nélkül.

Amint felértem a szobámba, azonnal levetettem magam a hatalmas ágyra, amin összevissza hevertek a takarók és a párnák. Bármit megadtam volna most azért, hogy Harry mellettem legyen, és szorosan a karjaiba zárjon. Most pedig, hogy meg is csókolt, hirtelen még közelebb éreztem magam hozzá. Soha, de soha nem akartam őt többé elveszíteni.

Álmodozásomból és merengésemből telefonom rezgése zökkentett vissza a valóságba, amint pedig odanyúltam a készülékért, és rápillantottam a kijelzőjére, azonnal konstatáltam, hogy Logan írt nekem üzenetet. Szívem szerint olvasatlanul kitöröltem volna, de nem akartam ennyire kegyetlen lenni vele. Az nem én lennék.

Egy kelletlen sóhaj kíséretében megnyitottam az üzenetet, majd kíváncsian olvasni kezdtem.

„Szia, Lenna! Nem is tudom, hogyan kezdjek bele ebbe az üzenetbe… Előre is bocsánatot kérek, ha túlságosan hosszú és látszólag felszínes lesz. A legjobb lenne talán ott elindítanom, hogy tényleg rettentően sajnálom azt, ami Destiny buliján történt. Berúgtam, kegyetlenül. Nem voltam magamnál, de az irántad táplált szerelmemet és a pasid iránt érzett gyűlöletet akkor sem felejtettem el, és egyszerűen csak pokolian féltékeny voltam. Bármit megadtam volna azért, hogy helyette én táncolhassak veled a parti alatt. De tudom, hogy soha nem léphetek majd a helyébe. Nehéz lesz ezt elfogadnom, de megpróbálom. Azt pedig józan fejjel azonnal beláttam, hogy jogosan mondtad azt, amit, miután összeverekedtem Harryvel. Ha már itt tartunk, a szörnyű agresszivitásomat is nagyon sajnálom. Most már örökké egy állatnak fogsz gondolni, de azt azért tudnod kell, hogy mindent érted tettem. Csupán azért, mert majd’ megölt a féltékenység. Igazából ennek az egésznek az a lényege, hogy tényleg sajnálom. Mindent. Legfőképpen azt, amit rólad mondtam. Szeretlek, ezt kérlek, sose felejtsd el. Nem csupán úgy, mint egy barátot… Én szerelmes vagyok beléd. Fogalmam sincs róla, hogy mikor foglak kiheverni, de ezen vagyok. Nem szeretnék többet ilyen problémákat okozni az életedben, de azt azért őszintén remélem, hogy meg tudsz nekem bocsátani.

A másik dolog, amiről beszélni szerettem volna veled, az Riley. Tudom, hogy milyen bunkó volt veled a múltkor, és megjegyzem, amiatt is teljesen jogosan vagy csalódott és felháborodott. Megvan rá minden okod. De a látszat ellenére én teljesen biztos vagyok abban, hogy neki is szüksége van rád. Te is jól tudod, hogy nincs sok barátja. És ha én most nem is (különböző okok miatt), de te ott állhatsz mellette a nehéz helyzetekben. Nézd, nem kényszerítelek arra, hogy legyél vele, de tudnod kell, hogy nagyon jót tenne neki. Főleg, hogy képbe jött ez a Damien gyerek is… Ó, tényleg, te még nem is tudod ki ő. Képzeld el, ez a seggfej csupán körülbelül egy hete ismeri, és máris életveszélybe sodorta. Kiszöktette a kórházból, aztán meg valami botrányba keveredtek, ahol Riley súlyos fejsérüléseket szenvedett, emiatt pedig újra kezelni kellett a klinikán. És tudod mi a legviccesebb az egészben? Az, hogy Riley vakon követi őt mindenhová… Úgy tesz, mintha valami igazi félisten lenne. Bedől minden hülyeségének. Féltem. Ez az igazság. De tudom, hogy melletted biztonságban lenne, mert te mindig igyekszel a jó úton maradni, és tiszta fejjel gondolkodni, ellentétben vele. Szóval ha nem túl nagy kérés, kérlek gondold át a Rileyval kapcsolatos dolgokat, és próbáld meg félretenni a gondokat és a közelmúltban történt konfliktusokat. Szüksége van rád, tényleg.

Azt viszont tényleg abszolút megértem, ha nekem nem tudsz megbocsátani. De kérlek, legalább csak próbáld meg!

Logan”

Levelét olvasva végig egy hatalmas gombóc volt a torkomban, az üzenete első fele pedig – nem tagadom – megdobogtatta a szívem. Őszintének tűnt, ettől azonban még fájdalmasabbá vált számomra ez az egész. Talán ha tényleg utált volna, elfelejteni is sokkal könnyebb lett volna őt és a vele átélt szép pillanatokat. De így… Most ismét én éreztem magam kellemetlenül. Ennek ellenére persze még mindig volt bennem egy kis harag az irányában, mivel amit mondott nekem, azt véleményem szerint néhány „bocsival” nem lehet a szőnyeg alá söpörni, és csak úgy félretenni.

Riley története pedig igencsak meglepett, ugyanis erről a Damienről korábban még semmit sem hallottam. Láttam, hogy ez a lány nélkülünk csupán veszélybe sodorja magát, és könnyen elkallódhat, ha valaki nem vigyáz rá. Azt pedig biztosra vettem, hogy ez a Damien nem a megfelelő irányba akarja őt elvinni. Tudtam, hogy valamit tennem kell, de egyelőre a büszkeségem nem engedte, hogy bármelyikük felé is lépjek. Még nem érkezett el az az idő, amikor mind Logan, mind Riley sértő viselkedése felett szemet tudtam hunyni.

Logan üzenete rendkívül elgondolkodtatott, talán túlságosan is… Éppen ezért úgy döntöttem, hogy veszek egy forró fürdőt, majd kényelembe helyezem magam, és elalszok. Ez meglepően hamar sikerült is, de persze előtte azért még álmodoztam egy kicsit Harryről, akivel kapcsolatunk meglehetősen elmélyült az első csók után. Attól a perctől kezdve, hogy mindez megtörtént, az egész világot máshogy kezdtem el látni. Szebbnek, és gondtalanabbnak tűnt minden, de természetesen a Logannel és Rileyval történtek konstatálása után azonnal rádöbbentem, hogy a tökéletes élet csupán illúzió. Abban pedig teljesen biztos voltam, hogy Logan és Riley nem utoljára keltettek bennem ilyen feszült érzéseket…

Sam

Mindig is gyűlöltem a hétfő reggeleket… A mostani pedig pontosan úgy indult, ahogy mindig szokott. Nagy szenvedések közepette kikászálódtam az ágyból, majd kedvetlenül felöltöztem, természetesen valami unalmas összeállításba. Az egész reggelem szürke volt. Még az idő sem volt napos, de ha a napot még nem is, legalább a hangulatos havazást elvártam volna. Ehelyett azonban csak sötétséget és végeláthatatlan ködöt láttam, ami akaratlanul is mély depresszióba kergetett. Hihetetlen volt belegondolni, hogy közel egy hónapja még ilyen stílusban szerettem élni az életemet.

Nicolas nagyvonalúan felajánlotta, hogy ilyen időjárási viszonyok között szívesen elvisz az iskolába, amit ezúttal gondolkodás nélkül elfogadtam, és nem győztem megköszönni neki.

Amint beléptem az épület kapuján, néhány ember azonnal elrettent, mivel az ábrázatom rendkívül morcos volt. Szerintem attól féltek, hogy rávetem magam valamelyikükre… Hiába próbáltam pozitívan gondolkodni, ez ma valamiért nem jött össze. Olyan volt, mintha megéreztem volna valami nagyon rossz dolgot, ami már vészesen közeledett.

Az egyetlen személy, aki jelen pillanatban valamivel jobb kedvre tudott deríteni, az Emily volt. Amint pedig megláttam legjobb barátnőmet a folyosón, azonnal arcomra kúszott egy halvány mosoly.

-          Szia, morci – köszöntött gúnyos vigyorral arcán, majd szorosan átölelt, miután odaért hozzám.

-          Haha – nevettem fel ironikusan, majd megforgattam szemeimet. – Nagyon elfoglaltnak tűnsz. Mit csinálsz? – érdeklődtem kíváncsian. Legalább addig sem kellett a számomra is érthetetlen rosszkedvemről beszélnem…

-          A Valentin-bált szervezem – válaszolta izgatottan, miközben a kezében található lapokat gyűrögette.

-          Az meg mi?

-          Minden évben megrendezi az iskola, amikor is értelemszerűen csak párral érkezhetsz. Ilyen romantikázós dolog. Neked talán nincs az ínyedre, de én imádom.

-          Hát… Igazság szerint, mióta Justinnal vagyok, talán egy fokkal – de csak egy kis fokkal – érzelmesebb lettem, és könnyebben kapható vagyok az ilyenekre – ismertem be egy vállrántás kíséretében.

-          Jaj, ezt örömmel hallom! – tapsolt egyet lelkesen. – Ezek szerint eljöttök, ugye?

-          Mármint én és Justin? – vontam fel szemöldököm.

-          Persze. Miért, ki mással jönnél? – kérdezett vissza kissé lekezelően.

-          Nem szeretném, hogy az iskola egyik fontos eseményén Justin vonja el a figyelmet…

Valóban nem szerettem volna felhajtást, de tudtam, hogy Justin felbukkanásával valódi zűrzavar fog keletkezni, erre viszont senkinek nem volt szüksége. Nem is értettem, Emily fejében egyáltalán hogyan fordulhat meg az ötlet, hogy magammal hozzam őt egy iskolai bálra.

-          Ugyan már – legyintett kezével. – Majd beolvad, vagy valami. Biztos meg tudjuk oldani.

-          Kétlem – jegyeztem meg cinikusan, majd karba tettem kezeimet.

-          Majd én intézkedem, nyugalom – mosolyodott el sejtelmesen.

Ha Emily intézkedik, abból sosem sül ki semmi jó, így inkább nem szerettem volna, hogy ő tegyen bármit is, mivel a múltkori bulin sem alakultak a legjobban a dolgok.

Ennek ellenére inkább csak bólintottam egyet, és úgy döntöttem, ráhagyom a dolgot. Olyan lelkesnek tűnt, nem akartam letörni.

-          Segítsek kitenni a plakátokat? – ajánlottam fel segítségem.

-          Azt nagyon megköszönném – mosolyodott el, majd kezembe nyomott egy csomó papírt.

-          Oké, akkor ezeket kirakom oda, ahová tudom – bólintottam, majd elsiettem a zeneterem felé, ahol éppen óránk volt.

Amint beléptem, azonnal ki is tettem a faliújságra egyet a precízen elkészített plakátok közül. Rögtön sokan odacsődülték, majd lelkesen konstatálták, hogy idén is sor kerül a várva várt báljukra. Nagyon úgy tűnt, hogy itt mindenki alig várta már ezt a rendezvényt. Egyre kíváncsibb lettem arra, hogy mire vannak ennyire beindulva.

Délután, mielőtt hazaindultam volna, Emily a lelkemre kötötte, hogy mindenképpen rángassam el magammal Justin a bálra, mert nagyon jó buli lesz. Természetesen ismét engedelmeskedtem, de tudtam, hogy a terve úgysem fog beválni.

Mikor hazaértem, gyorsan megebédeltem, majd amilyen sebesen csak tudtam, átfutottam Justinhoz, hogy neki is elmondjam ezt a totálisan abszurd ötletet. Az egyetlen dolog, ami jelenleg idegesített, csupán az volt, hogy Janice még mindig ott tartózkodott a barátomnál. Szívem szerint az űrbe lőttem volna ki, hogy szívódjon már fel végre, lehetőleg örökre. Egyszerűen sugárzott a szemeiből a rosszindulat, tettei pedig még inkább erről a tulajdonságáról árulkodtak.

Szerencsére, amikor becsöngettem, nem Janice nyitott ajtót, hanem Justin, aki azonnal betessékelt, majd amint a ház falai mögé kerültünk, rögtön hosszan megcsókolt.

-          Hiányoztam? – kérdeztem, majd sejtelmesen ajkamba haraptam.

-          El sem tudod képzelni mennyire – suttogta, majd vigyorogva ismét magához vont, és egy újabb szenvedélyes csókot lehelt ajkaimra.

Miután elhúzódtunk egymástól, én pedig a paradicsomból visszazökkentem a valóságba, rögtön belevágtam a dolgok közepébe.

-          Képzeld el, holnapután lesz egy Valentin-napi bál a suliban.

-          Az tök jó. Elmész? – kérdezte lazán.

-          Hát, azt terveztem – vontam meg vállam egyszerűen. – Emilynek pedig az az ostoba ötlete támadt, hogy esetleg elkísérhetnél. Tudom, hogy ez hülyeség, és én már az első perctől fogva ezen az állásponton vagyok, de annyira lelkes volt… Megígértette velem, hogy el fogok hozzád jönni, és megkérdezlek erről. De majd megmondom neki, hogy ez az egész szerinted sem jó ötlet.

-          De miért ne mehetnék el? – nézett rám értetlenül.

-          Mondjuk, mert egy világhírű énekes vagy, és bárhol jelensz meg, ott azonnal tini lányok hada őrül meg és kel ki magából? – kérdeztem vissza lekezelően.

-          Sam, attól, hogy híres vagyok, még én is szeretnék néha olyan dolgokat csinálni, amilyeneket egy átlagos tizennyolc-tizenkilenc éves fiú szokott! Nekem is szükségem van erre.

-          De te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű! – emeltem fel kissé hangom, mire hirtelen megjelent a szobában Janice, aki ismét káprázatosan festett. Olyan volt, mint egy igazi szupermodell. Egy fehér szűkszárú nadrágot viselt, egyébként is hosszú lábait pedig egy magas sarkú cipővel nyújtotta meg még inkább. A haja és a sminkje és kifogástalan volt, tehát egy divatbemutatón is simán szerepelhetett volna. Mellette azonnal egy semminek éreztem magam, ezt pedig utáltam. Nem akartam, hogy a sárba tiporja az önbizalmamat, de minden egyes alkalommal, amikor megláttam, ez történt.

-          Szia, Sam – köszöntött kedvesen. Persze én azonnal éreztem, hogy Janice csupán magára ölti ezt az udvarias álcát, amikor velem találkozik, mivel valójában legszívesebben kinyírna. Azonban én is hasonlóan ki akartam őt iktatni a képből, úgyhogy kvittek voltunk.

-          Hello – köszöntem vissza cseppet sem olyan tisztelettudóan, mint ő. Én nem játszottam meg magam, mert egyszerűen képtelen voltam rá.

-          Nem akartam semmit sem megzavarni, de Justin, emlékeztetnélek rá, hogy két nap múlva egy filmpremieren fogunk együtt megjelenni – szólalt meg ismét óvatosan, azonban szája sarkában ott bujkált az a kárörvendő mosoly, amiből rögtön tudtam, hogy igazából csak össze akar ugrasztani minket.

-          Miféle premier? Nem arról volt szó, hogy te most éppen a nyilvánosságtól elvonulva próbálsz meg élni egy ideig? – vontam kérdőre Justint, aki zavartan vizslatta a padlót.

-          Igen, ez volt a terv. De mint látod, a menedzserem terve hosszú távon kivitelezhetetlen volt. Az pedig, ha Janice-szel együtt jelenek meg egy nyilvános rendezvényen, szerinte mindkettőnk hírnevének jót tesz.

-          Már megbocsáss, de a te hírnevedet mégis mivel lehetne még növelni? Nem vagy már így is elég híres? – kérdeztem cinikusan.

-          Nem erről van szó… - mentegetőzött Justin.

Rápillantottam Janice-re, aki olyan elégedetten méregetett minket, amilyennek még sohasem láttam azelőtt. Örömet okozott neki, hogy érzi kettőnk közt a feszültséget, azonban nem akartam megadni neki ezt az érzést. Éppen ezért, hogy én legyek az okosabb, inkább lenyugodtam, és megpróbáltam higgadtan kezelni a dolgokat.

-          Tudod mit? Rendben – mondtam a lehető legnagyobb nyugalommal, majd ezúttal én mosolyodtam el elégedetten. Janice arca azonnal teljesen megváltozott, amint konstatálta a hirtelen átfordulásomat, de Justin is kellőképpen meglepődött. – Menjetek. Ha ez kell a menedzserednek, csak tessék. Éppenséggel nekem is van kivel mennem a bálra, szóval egyáltalán nem gond.

-          Tessék? De mégis ki? – kezdett el Justin ingerülten faggatózni. Szemében azonnal gyúlni kezdett a féltékenység, de bevallom, kissé hízelgő is volt, hogy ennyire felhúzta magát, amint egy másik fiúról tettem említést neki.

-          Emily bátyja, Lucas. De ez téged úgysem érdekel, igaz? – kérdeztem enyhe szarkazmussal hangomban, majd szigorúan összefontam magam előtt karjaimat. – Mulass jól, én is ezt fogom tenni.

-          Hát… Rendben – Láttam barátomon, hogy nagyon nehezére esik visszafognia magát. De azt éreztem, hogy megérdemli ezt a kis idegeskedést, azok után, hogy nekem meg el kell viselnem ezt a Miss Amerikát, aki minden erejével azon van, hogy szétválasszon minket. – Jól fogom érezni magam – tette hozzá kissé idegesen. Ő is vissza akart vágni, így próbált uralkodni magán, de én átláttam rajta.

Janice megszólalni sem tudott a jelenet láttán, hiszen teljesen másra számított, mint amit kapott tőlem. Nyilvánvalóan azt hitte, hogy ki fogok borulni, és zokogva elrohanok majd, de hatalmasat tévedett. Olyan lánynak gondolt, aki az ágyában fekve tépelődik a dolgokon, miközben csak fuldoklik az önsajnálatban, de eléggé eltévedt. Lenna miatt már éppen eleget hisztiztem, ideje volt visszatérnem a valódi énemhez, aki úgy játssza a játékot, hogy közben nem törik meg.

Egy köszönés után magabiztosan kisétáltam az ajtón, majd egy elégedett mosollyal arcomon hazamentem.

Természetesen nem mondom azt, hogy Justin menedzserének ötlete egyáltalán nem zavart, mivel akkor hatalmasat hazudnék. Nagyon is bosszantott, hogy Janice-t és Justint ismét össze akarják boronálni. De igyekeztem olyannak mutatkozni, aki ettől függetlenül is vidám tud maradni, és neki egyaránt megvannak a saját szórakozási lehetőségei más srácok társaságában is.

Otthon amilyen gyorsan csak tudtam, felhívtam Lucast, aki meglepően hamar felvette a telefont. Néhány sablonos mondat után kitértem a lényegre, és kerek-perec megkérdeztem tőle, hogy lenne-e kedve eljönni velem a bálba, amire habozás nélkül igent mondott. Nem tagadom, rendkívül vonzónak találtam ezt a fiút, és tetszett, hogy láthatóan kölcsönös volt a szimpátia, de egyértelmű, hogy közel sem tápláltam iránta olyan érzéseket a későbbiekben sem, mint Justin irányában.

Justin más volt. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból ő ki tudta hozni belőlem a legjobbat, de a versenyszellem is felerősödött bennem, amikor úgy éreztem, hogy vissza kell neki valamivel vágnom. Egyszerűen csak szerettem azt, ami köztünk volt. És azt a személyt is, aki én voltam mellette. Jól éreztük magunkat egymással, és mindketten tudtuk, hogy ez valami igazi, valami különleges, egyszeri és megismételhetetlen dolog.

A bál előtti két napon nem igazán találkoztam Justinnal, csak integettem neki, amikor összefutottam vele a házunk előtt. Ezzel is hergelni akartam, ami rendkívül jól sikerült is, mivel láthatóan majd’ szétvetette az ideg. Önzőnek és kétszínűnek tűnhetek, de Janice miatt valójában mégsem voltam annak nevezhető, mivel így abszolút kvittek voltunk.

Nagyon vártam már a bált, hiszen korábban még sosem vettem részt ilyesmiben, így Emilyvel meg is adtuk a módját a készülődésnek.

Sokáig gondolkodtam azon, hogy mit vegyek fel, de végül egy egyszerű fekete ruhánál döntöttem, ami laza volt és lenge, így egyszerre éreztem magam csinosnak és komfortosnak benne. Emily mellet azonban azonnal szétporladt az önbizalmam, amint megláttam a csodálatos babarózsaszín koktélruhájában. Hosszú szőke haja is tökéletesen omlott vállára, sminkje pedig kifogástalanul volt megcsinálva. Ha egyetlen szóval kellett volna jellemeznem őt, akkor azt hiszem a tökéletest választottam volna.

Miután én is mindent elsimítottam magamon, megérkezett értünk Lucas, aki elképesztően festett az öltönyében, és a fehér ingjében.

-          Hű – szólalt meg a fiú nehézkesen, miután belépett a házba. – Lányok, mindketten gyönyörűek vagytok – folytatta egy mély levegővétel kíséretében.

-          Kösz bátyus – mondta Emily vigyorogva, majd nyomott egy cuppanós puszit testvére arcára.

-          Te is nagyon jól nézel ki – dicsértem meg Lucast, aki bókom hallatán aranyosan elmosolyodott.

-          Akkor indulhatunk? – kérdezte Emily, amire válaszunk egy határozott igen volt. Mindenki készen állt, én pedig már nagyon szerettem végre odaérni, és egy kicsit szórakozni. Tudtam, hogy legalább addig sem fogok Justinnal foglalkozni.

Amint beléptem a bálterembe, azonnal a hatalmába kerített egy fantasztikus érzés, amit nem tudtam megmagyarázni. Egyszerűen csak jó volt végre egy normális lány életét élni, nem pedig egy olyanét, aki minden egyes nap őrült partikba jár, ahol drogos tinik beszívott fejét bámulja a vastag cigarettafüst felhőkön keresztül. Ezek a rendes, elfogadható dolgok sokkal jobban tetszettek, mint a londoni programjaim.

Emily rögtön levált rólunk, hiszen találkozott a párjával, akit én még nem ismertem. Annyit azonban sikerült megtudnom róla, hogy végzős, és egy igazi népszerű srácnak számít a suliban.

Amint legjobb barátnőm és partnere elmentek táncolni, Lucas-szal azonnal beszélgetni kezdtünk.

-          Hogy tetszik eddig? – kíváncsiskodott vigyorogva.

Mielőtt válaszoltam, gyorsan ismét körülnéztem a tornatermen, ami piros világító szívekkel és ugyanilyen színű égősorokkal volt feldíszítve. Az egész olyan meghitt és romantikus volt…

-           Nagyon klassz minden – jelentettem ki határozottan. – Iszunk valamit?

-          Persze – bólintott, majd elmentünk a puncsos pulthoz, és kértünk magunknak egy-egy pohár italt.

-          Lucas, ne haragudj meg kérlek a kissé indiszkrét kérdésért, de tudnom kell valamit. Neked van barátnőd? Amúgy gyanítom, hogy van, mivel ismerjük el, szívdöglesztő pasi vagy. De ha van, akkor miért kísértél mégis el erre a bálra? – néztem rá kissé zavarodottan.

Nehéz volt anélkül belenézni azokba a tengerkék szemekbe, hogy ne jöjjek zavarba.

Monológom hallatán ő csak halkan kuncogni kezdett, amit nem tudtam mire vélni, így értetlenül felvontam szemöldököm.

-          Nincs barátnőm – válaszolt vigyorogva, mire döbbenten rápillantottam.

-          Az mégis hogy lehet? – tettem fel újabb kérdésemet kissé sokkolva, hiszen ez teljeséggel lehetetlennek tűnt.

-          A megfelelő lányra várok.

-          És még nem találtad meg?

-          Hát… Úgy érzem, hogy a közelmúltban megismertem azt, aki esélyes erre a szerepre – suttogta érzékien, majd egy lépéssel közelebb jött hozzám, így arcunk már csupán néhány apró centire volt egymástól.

Talán képes lettem volna megcsókolni, ha teljesen elveszítem a józan eszem, azonban még időben észbe kaptam, így pedig sikerült elhúzódnom tőle az utolsó pillanatban.

Zavartan lesütöttem szemeimet, majd a magas sarkú cipőm orrát kezdtem el vizslatni.

Lucas köhintett egyet, majd megszólalt:

-          Oké, akkor most nekem kell kérdeznem valamit. Az a híres-neves Justin Bieber a barátod, ugye?

-          Igen – motyogtam.

-          Értem – jegyezte meg kissé csalódottan.

-          Mi lenne, ha táncolnánk? – tereltem el a témát hirtelen. Rossz volt ennyire elkeseredettnek látni. Úgy tűnt, hogy tényleg tetszem neki, ez pedig valamilyen szinten elképesztően hízelgő volt, másrészről viszont meg is bonyolította a dolgokat.

-          Oké – bólintott, majd megfogta kezem, és felvezetett a táncparkettre.

Egyetlen szót sem szóltunk a lassú szám alatt, csupán néztük egymást, ez pedig jelen pillanatban elképesztő nyugalommal töltött el.

-          Ez a Justin egy hatalmas nagy mázlista – szólalt meg hirtelen Lucas, miközben még mindig áthatóan bámult engem. – Remélem, megbecsüli, hogy egy ilyen csodálatos lány az övé – tette hozzá érzelmesen, mire halvány mosollyal arcomon lesütöttem szemeimet.

Hirtelen kissé elöntött a bűntudat, mivel el kellett ismernem magamnak, hogy Lucas valamilyen szinten egy eszköz volt számomra Justin féltékennyé tevéséhez. Ennél ez a fiú azonban sokkal jobbat és többet érdemelt.

-          Lucas, én nem vagyok csodálatos. Ellenben te tényleg egy értékes és nagyszerű fiú vagy, úgyhogy őszintén remélem, hogy rátalálsz majd arra a lányra, aki valóban kiérdemli a szerelmedet.

Minden szavamat őszintén gondoltam, abban pedig reménykedtem, hogy Lucas elhiszi majd, amit mondtam. Nem akartam, hogy azt higgye, ezek csupán üres, mentegetőző szavak.

-          Én most azt hiszem, hazaviszlek – mondta kissé rekedten, majd hirtelen elengedte derekamat.

Ekkor vált világossá számomra, hogy valószínűleg Lucas nem hitt nekem, a félelmem pedig beigazolódott. Azt hitte, hogy csupán ki akarom magyarázni magam, és valami béna kifogással lerázni őt.

-          Rendben – suttogtam szégyenkezve.

A szemébe sem tudtam nézni. Elrontottam az estéjét… Úgy viselkedtem, mint aki többet akar szimpla barátkozásnál, most pedig Lucasnak hatalmasat kellett csalódnia. Egyszerűen gyűlöltem magam, amiért ismét ennyire elszúrtam mindent.

Az egész hazafelé vezető úton Lucas egyetlen szót sem szólt hozzám, amit ezúttal abszolút meg is tudtam érteni. Nos, a „tökéletes” iskolás bálom cseppet sem sikerült olyan fantasztikusra, mint amilyennek indult.

-          Lucas… Nézd, én sajnálom, hogy ennyire…

-          Hogy ennyire mi voltál? – nézett rám kissé felháborodottan, majd lefékezett a Rogers-ház előtt. – Én voltam a hülye, hogy azt hittem köztünk lehet valami. Mindegy, inkább most menj el. Jobb lesz mindkettőnknek.

-          Még beszélnünk kell!

-          Talán majd máskor. Jó éjt, Sam – nézett mélyen szemeimbe, ezzel nyomatékosan utalva arra, hogy azonnal szálljak ki a kocsijából.

Leszegett tekintettel kikászálódtam az autóból, majd mozdulatlanul figyeltem, ahogy Lucas nagy sebességgel elhajt a ház elől.

Legszívesebben sikítani lett volna kedvem. Miatta és Justin miatt is. Ami azonban a következő pillanatban nagyon meglepett, az az volt, hogy barátom hirtelen felbukkant mellettem.

-          Te meg hogy kerültél ide? Kémkedsz utánam?

-          Beszélnünk kell. Erre a nevetséges kérdésedre pedig inkább nem is válaszolok – mormolta haragosan, majd intett nekem, hogy kövessem a házukba.

A csönd alapján arra tudtam következtetni, hogy rajta kívül éppen senki nem tartózkodott náluk.

-          Hol van Janice? – néztem rá kérdőn.

-          Ott maradt a premier utáni partin. De most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy miért kellett ezzel a fazonnal töltened az estét?

-          Tán magyarázattal tartozom neked? – vontam fel szemöldököm kihívóan.

-          Nos, szerintem igen, mivel tudtommal együtt vagyunk. Vagy tévedek? – vágott vissza lenézően.

-          Most haragszom rád, ha tudni akarod. Persze, megint én vagyok a hibás, amiért te elmentél egy nyilvános rendezvényre a volt barátnőddel, ugye? Én csak be akartam bizonyítani, hogy nélküled is jól tudom érezni magam. Miattad viszont most valószínűleg egy életre megutált ez a fiú, aki egyébként nagyon szimpatikus volt nekem.

-          Bizonyítani akartál? De mégis minek?

-          Justin… Jól tudod, hogy imádok versenyezni – néztem rá titokzatos mosollyal arcomon.

-          Igen? Nos, ha így akarod, akkor versenyezzünk – viszonozta provokatív pillantásom, majd egy hirtelen mozdulattal közelebb lépett hozzám, derekamnál fogva magához rántott, ezt követően pedig egy heves, érzéki csókcsatában törtünk ki…