5. fejezet

Lenna

A buli utáni reggelen hatalmas zavarodottsággal és egy kis fejfájással ébredtem, ugyanis az este, miután Harry váratlanul felszívódott, megittam néhány pohár mojitot.

Éjjel vele álmodtam. Azonban abban a párhuzamos világban Harry nem tűnt el minden szó nélkül, hanem velem maradt, és hosszasan a karjai között tartott. Nem volt túl felemelő felébredni, szívem szerint inkább visszaaludtam volna, hogy ismét – ha csak az álmomban is -, de érezhessem a közelségét.

Mivel most már tisztában voltam vele, hogy ez a szomorú valóság, kedvetlenül kikászálódtam az ágyból, majd besétáltam a tágas, elegáns fürdőszobába, ahol elvégeztem reggeli tevékenységeimet.

Mivel úgy éreztem, hogy a gyomrom menten kilyukad, gyorsan lesiettem a földszintre, ahol már egy bőségesen megterített asztal várt.

Ideiglenes „anyukám”, Carrie ezen a reggelen kivételesen itthon volt, ezen azonban rendesen meglepődtem, mivel majdnem mindennap korán reggel elhagyja a házat, és csak későeste vergődik haza.

-          Ó, jó reggelt Carrie! – mosolyogtam rá kedvesen, majd leültem a vele szemben lévő székre, és elvettem a tányéromra két szelet pirítóst.

-          Neked is jó reggelt! – viszonozta mosolyomat, majd visszatért telefonja nyomogatásához.

Szerettem volna közelebbről megismerni ezt a rendkívül rokonszenves nőt, azonban ő nemigen adott erre lehetőséget, ugyanis folyton a munkájába volt belemerülve. A legtöbb esetben olyannyira, hogy a külvilág dolgait észre sem vette.

Kíváncsi voltam, vajon a saját lányával is ilyen keveset foglalkozott-e.

Hirtelen Meria masírozott ki a konyhából egy doboz tejjel a kezében, nekem pedig azonnal mosolyogni támadt kedvem. Ez a házvezetőnő tényleg olyan volt nekem, mint egy nagynéni, akire mindig számíthatok.

-          Jó reggelt, kedvesem – köszöntött, majd megsimogatta vállam.

-          Jó reggelt – válaszoltam teli szájjal, miközben még mindig mosolyogtam.

-          Mik a terveid mára? – szólalt meg hirtelen Carrie, mire meglepetten ránéztem.

-          Hát, szerintem semmi – rántottam meg vállam.

-          Akkor mi lenne, ha elmennénk egy kicsit vásárolgatni, utána pedig megebédelnénk valahol? Mostanában sajnos szörnyen bele voltam merülve a munkába, ebből kifolyólag pedig még alig ismerjük egymást. Mi lenne, ha változtatnánk ezen? Benne vagy?

-          Persze – bólintottam lelkesen.

-          Rendben, akkor egy óra múlva indulunk, oké? – kérdezte, majd felállt az asztaltól.

-          Oké – egyeztem bele, majd jókedvűen folytattam reggelim elfogyasztását.

Mivel Carrie mindig olyan tökéletesen néz ki, a stílusa pedig rendkívül kifinomult, sokáig gondolkodtam azon, hogy mit viseljek a kis kiruccanásunkon. Végül egy fekete csipkeruhánál, egy ugyanilyen színű, gombos szövetkabátnál és egy szintén fekete magas sarkú lakkszandálnál döntöttem. Hajamat egyszerű kontyba fogtam, ezután pedig már késznek találtam magam az indulásra.

Kezembe kaptam egy elegáns lakktáskát, majd lesiettem a földszintre, ahol Carrie már szintén készen várt rám. Ez a nő fényévekkel elegánsabban festett nálam, pedig most én is eléggé kicsíptem magam.

-          Nagyon csinos vagy, Lenna – dicsért meg mosolyogva.

-          Köszönöm, maga is – viszonoztam kedvességét, és abszolút nem is hazudtam.

-          Meria, elmentünk, vacsorára a megbeszéltet készítsd – kiabált be hűséges házvezetőnőnknek a konyhába, aki erre még válaszolt valamit, azonban én azt már nem hallottam, ugyanis fél lábbal az ajtóban álltam.

Nagyon furcsa volt autóval járni London belvárosában, mivel már eléggé megszoktam, hogy mindenhová metróval vagy busszal megyek. De így is páratlan élményként éltem meg az utazást. London minden egyes szeglete magával ragadó volt számomra.

Az Oxford Streeten nincs olyan, hogy ne pezsegne az élet. Mindenütt hatalmas szatyrokkal rohangáló emberek vesznek körül, a boltokban pedig kifogástalan a kínálat, azonban sajnos az árak is ehhez mérten vannak megszabva. Ebből kifolyólag kissé lesokkolt, hogy Carrie szinte bármit meg tudott venni, ami megtetszett neki. Az ár nála cseppet sem számított. Nekem is akart venni egy méregdrága felsőt a kedvenc boltomban, azonban ezt úgy éreztem, hogy nem fogadhatom el. Cserediákság ide vagy oda, de ez akkor is kellemetlen lenne nekem.

Abba azonban belementem, hogy Carrie meghívjon egy visszafogott ebédre. Közben rengeteg mindenről kifaggatott az életemmel kapcsolatban, így többek között a Justinnal való szoros barátságomról is szót ejtettem, ez a téma pedig mostanában egyre inkább kényelmetlen volt a számomra. Ha rá gondoltam, már nem teljesen olyan érzés kerített hatalmába, mint régen. Ez egy cseppet… Más volt. De nem is akartam mélyebben gondolkodni ebben a témában, így ha azon kaptam magam, hogy csak egy kicsit is elkalandoznak gondolataim Justin gyönyörű mogyoróbarna szemei, a tökéletes arcberendezése és fantasztikus személyisége felé, azonnal igyekeztem őt kiverni a fejemből.

A baj csak az volt, hogy most nem ő volt az egyetlen, akire már gondolni is kínos volt. A másik ilyen ember Harry volt. Már akkor is kirázott a hideg, ha arra gondoltam, hogy mennyire közel álltunk egymáshoz előző este. Róla azonban egyelőre még mesélni sem akartam Carrienek. Vele kapcsolatban még annál is nagyobb zűrzavar volt a fejemben, mint Justin esetében.

Aztán ott volt Riley… Akivel az előző nap történtek után egy szót sem beszéltem. Fogalmam sem volt mi van vele, ez pedig aggasztott. Ami pedig még jobban elszomorított, az az volt, hogy tudtam, most utál engem. Róla ejtettem néhány szót pótanyukámnak is, aki szintén ugyanolyan értetlenül állt az esethez, mint én és Logan. Jelenleg ő volt az egyetlen, akivel kapcsolatban nem volt semmi különös, vagy szokatlan érzésem.

Miután kellemesen megteltünk, úgy döntöttünk, hogy sétálunk még egy kicsit a világhírű utcában, azonban útközben egy olyan személybe botlottunk bele, akire jelenleg egyáltalán nem számítottam. Ez a valaki pedig Riley volt. Még elég messzi voltunk tőle, amikor először megpillantottam.

-          Hé, Carrie, ott van Riley. Tudja, a lány, akiről beszéltem – súgtam oda neki, mire ő alaposan végigmérte a lányt.

-          Ő lenne az? – vonta fel szemöldökét. – Egészen máshogy képzeltem…

-          Nos, igen, ő egy ilyen lány. Mindig tud meglepetéseket okozni – jegyeztem meg cinikusan, miután konstatáltam, hogy milyen alakokkal vette körbe magát. Csupa beesett arcú, sovány lány társaságában álldogált, akiknek kezében egytől egyig cigaretta volt. Még Riley kezében is, amin nagyon meglepődtem. Lehet, hogy ő egy nagyon furcsa lány, de egészen idáig az volt a benyomásom róla, hogy megfontolt és tudja, hogy mi a jó. Ezen a napon azonban bebizonyosodott, hogy ez koránt sincs így.

Ugyan még nem ismertem hosszú ideje Rileyt, mégis úgy éreztem, hogy nagyon közel kerültem hozzá. Éppen ezért is féltem attól, hogy ezek a már messziről is egészségtelennek látszó lányok elrontják majd azt a lányt, akit a barátomnak nevezhettem.

-          Talán nem kellene arra mennünk – haraptam ajkamba, majd egy pillanatra meg is torpantam.

-          Még szép, hogy arra fogunk menni – válaszolt erényesen Carrie. – Lenna, ha sosem állsz elé, és nézel a szemébe, akkor az életben nem fogjátok elsimítani ezt a nézeteltérést, és talán elveszítesz egy igaz barátot. Tényleg ezt szeretnéd? – nézett mélyen szemeimbe. Az a tekintet olyan volt, mintha a szívemig belém látott volna, ezzel pedig meg tudott győzni. Carrienek igaza volt.

-          Igaza van. Menjünk – mondtam, majd vettem egy mély levegőt, és felemelt fejjem elindultam.

Nem akartam egy szégyenkező kis senkinek tűnni, éppen ezért sétáltam felszegett állal.

Anyukám kiskoromban mindig azt mondta, hogy bármi történjék, emeljem a fejem a magasba, és mindig magabiztosan nézzek előre, úgy, ahogy a hercegnők szokták. Ez volt az egyik olyan tanácsa, amit soha nem felejtettem el megfogadni.

-          Nyugi, minden rendben lesz – simogatta meg vállam biztatóan Carrie.

Mikor odaértünk Riley mellé, azonnal ránéztem, és halványan elmosolyodtam. Ő azonban ugyanazzal a rideg, mogorva arckifejezéssel méregetett tovább, ahogyan eddig is meredt a távolba.

-          Nocsak, ki van itt – mosolyodott el gonoszan. Látszott a rosszindulat szemeiben.

-          Ő az a kis ringyó, akiről beszéltél? – szólalt meg az egyik csontkollekció, akinek olyan arca volt, mint egy kígyónak. A viselkedése pedig még inkább ahhoz hasonlított.

Carrievel egyszerre esett le az állunk, amikor tudatosult bennünk, hogy mit mondott az imént ez a rendkívül „kedves” lány.

-          Már megbocsáss, de minek neveztél te engem? – kérdeztem kissé felháborodottan. Ekkor azonban még próbáltam megőrizni a hidegvéremet.

-          Annak, aminek hallottad – vonta meg vállát, majd rágyújtott még egy cigire.

Kezdett nagyon felmenni az agyvizem ettől a társaságtól, az pedig még inkább felbosszantott, hogy Riley hivatalosan is beállt közéjük.

-          Minek állsz még itt? El is húzhatsz. Hidd el, nekünk nem fogsz hiányozni – vetette oda Riley, majd a földet kezdte el pásztázni. Esküszöm, képen tudtam volna törölni, aztán azt kiabáltam volna az arcába, hogy „térj már észhez!”. De ezt különböző okok miatt inkább nem tettem.

-          Javíts ki, ha tévedek, de kicsit röhejesnek gondolom, hogy egy ilyen eset miatt viselkedsz velem így – Egyre inkább kezdett idegesíteni Riley viselkedése, amit most már nem is akartam véka alá rejteni.

Én tényleg kapható lettem volna arra, hogy megbeszéljük a dolgokat értelmes emberek módjára, de úgy tűnik Riley átment egy ősbunkóba, akivel még kommunikálni sem lehet rendesen.

-          Tudod mi a nagy baj veled, Lenna? Tudod mi a rohadt nagy baj veled? Megmondom mi. Az, hogy nem látod a fától az erdőt.

-          Mire akarsz ezzel célozni? – ráncoltam fel homlokom értetlenül. Riley nagy mestere annak, hogy titokzatosan beszéljen, és mindig azt szeretné, hogy az emberek maguktól jöjjenek rá a dolgokra.

-          Nem foglak rávezetni, abban biztos lehetsz. De csak úgy közlöm veled, hogy meg fogom bosszulni, amiért így hátba támadtál. Menjünk, lányok – zárta le mondandóját, majd a kriptaszökevény külsejű bandájával elsétált. És még csak vissza sem nézett.

-          Komolyan képes voltál egy ilyen gonosz lánnyal barátkozni? – szólalt meg a hirtelen jött sokk után Carrie.

-          De nem volt gonosz! Legalábbis, amíg ez az egész Loganes dolog nem történt meg, ő volt velem a legjobb fej csaj a suliban – válaszoltam szomorúan. És Rileynak igaza volt. Akkor még tényleg nem láttam a fától az erdőt.

Az Oxford Streeten történtek után még órákig abban a tudatban lustálkodtam az ágyamban, hogy a mai nap folyamán már semmi dolgom nincs, és csoki zabálással meg valami romantikus film nézésével fogom tölteni az időmet. Azonban amikor már a harmadik ilyen filmért kutakodtam az íróasztalon, hirtelen a kezem ügyébe akadt egy meghívó, ami egy rendkívül neves divatbemutatóra szólt. Akkor jutott eszembe, hogy Riley – még amikor nem ment el minden esze, és jóban voltunk – adta nekem ezt, ugyanis ő is a ruhákat felvonultató modellek között szerepelt.

Justinon kívül még tényleg soha nem volt olyan ember, akit tényleg igaz barátomnak nevezhettem volna, és Riley bármennyire is volt bunkó néhány órával ezelőtt, mégis szerettem volna kibékülni vele, mert úgy éreztem szükségem van valakire, aki támogat, és akire mindig számíthatok, bármiről is legyen szó.

Például kapásból tudtam egy témát, amiről Justinnal nem beszélhettem. Méghozzá arról, hogy mostanában mennyire másképp kezdtem el gondolni rá. De szinte biztos voltam benne, hogy ő lányként sosem tekintett rám, csupán egy olyan haverra, akire mindig számíthatott, ezért pedig nem is tartottam szükségesnek, hogy megtudja, bennem viszont megmozgatott valamit.

Mivel tenni akartam valamit annak érdekében, hogy rendezzem a dolgokat Rileyval, úgy döntöttem, hogy elmegyek a divatbemutatóra, ha már úgyis van meghívóm. A ma délelőtti szerelésemet tökéletesnek találtam az alkalomra, így nagyon sokat készülődnöm sem kellett.

Meria természetesen most sem volt hajlandó egyedül elengedni, mivel már lassan sötétedett, ezért ismét el lettem fuvarozva.

A divatbemutatón hemzsegtek az emberek, nagy meglepetésemre pedig egy csomó híresség is jelen volt az eseményen, azonban engem most nem ők kötöttek le a legjobban. Meg akartam keresni Rileyt, viszont sajnos erre most nem adódott túl sok lehetőség, mivel neki készülnie kellett a showra. A backstage pedig számomra természetesen tiltott zóna volt, úgyhogy kénytelen voltam leülni a helyemre, és várni a divatbemutató végéig.

Ismét nagy meglepetés ért, amikor elsétáltam a székemhez, Logan pedig ott gubbasztott közvetlenül mellettem.

-          Logan, szia! – köszöntem barátomnak hatalmas mosollyal arcomon, majd helyet foglaltam mellette.

-          Szia, Lenna! – viszonozta mosolyomat. – Nagyon örülök, hogy itt vagy. Viszont őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy eljössz.

-          Majdnem teljesen ki is ment a fejemből. Aztán a kezembe akadt a meghívó, és egy hirtelen elhatározással eljöttem – ecseteltem a történteket, majd elkezdtem pásztázni a közönség további részét. Velünk szemben, a kifutó másik oldalán még üresen állt néhány szék, és biztos voltam benne, hogy onnan befolyásos emberek fogják majd végignézni a divatbemutatót.

-          De ezt nem értem… Most akkor kibékültetek Rileyval? – kérdezte értetlenül Logan.

-          Hát, azt nem mondanám… - sóhajtottam fel gondterhelten. – Mindegy. A lényeg az, hogy egyelőre inkább csak szeretnék kibékülni. Ez sajnos még nem következett be.

-          Nos, annyit tudok mondani, hogy ez a lány tiszta hülye, ha nem békül ki veled. Hiszen te fantasztikus barát vagy. Tényleg – mondta komolyan, miközben végig mereven, meggyőzően állta tekintetem.

Kissé zavarba jöttem a bókolástól, ezért szégyenlős mosollyal arcomon lesütöttem szemeimet.

A következő másodpercben azonban már felemeltem tekintetem, de bárcsak ne tettem volna… Közvetlenül velünk szemben ott ült öt nagyon is ismerős srác, plusz egy gyönyörű lány, akiről szintén tudtam, hogy kicsoda is ő. Ezek a valakik történetesen a One Direction tagjai voltak, plusz Louis barátnője, a csodálatos Eleanor.

Amint megláttam Harryt, pulzusom azonnal az egekbe szökött, arcom pedig kipirult. Egy olyan érzés járta át a testemet, amilyet soha máskor nem szoktam tapasztalni. Egyedül akkor, amikor belenézek abba az igéző, mélyzöld szempárba.

Miután megpillantottam őt, másra már akarva sem tudtam volna nézni. Egészen addig, hogy találkoztam vele, azt hittem tökéletes tényleg nem létezik. De Harry lénye bebizonyította ennek az ellenkezőjét.

Azonban bármennyire is volt mennyei és felemelő az az érzés, amit ő ébresztett bennem, biztosra mertem venni, hogy ez nem kölcsönös. Az a majdnem csók egy kicsit elbizonytalanított ezzel kapcsolatban, azonban még ezután sem mertem hiú ábrándokba kergetni magam.

Hirtelen mind észrevettek engem, és hevesen kezdtek integetni nekem, én pedig esetlenül visszaintettem. Harry volt az egyetlen, aki csak komoran méregetett, szemeiben azonban volt valami megmagyarázhatatlan csillogás, ami arról árulkodott, hogy a ridegség alatt rejtőzködik valami teljesen más is, amibe előző este – ha csak nagyon röviden is -, de betekintést nyerhettem.

Harry zord pillantásai kissé zavarba hoztak, ami miatt elég kínos volt számomra ránézni, de egyszerűen még így sem bírtam megállni, hogy ne nézzek rá.

Egy idő után Logannek is szemet szúrt, hogy Harry mennyire barátságtalanul méreget, és ez elkezdte őt egyre jobban zavarni.

-          Mégis mi baja van annak a srácnak? – biccentett fejével Harry felé, akiről néhány napja azt állította, hogy már első látásra unszimpatikus volt neki.

-          Fogalmam sincs – motyogtam, miközben cipőm orrát tanulmányoztam. A legelkeserítőbb az volt az egészben, hogy ezzel még csak nem is hazudtam. Nem tudtam miért rühell Harry ennyire. De valójában már ezt sem mondhattam, hiszen a minap kiderült, hogy igazából nagyon is törődik velem. Ez, pedig ha lehet, még jobban összezavart.

-          Nem lehetne valahogy leállítani? – szorította ökölbe kezeit. – Komolyan mindjárt odamegyek, és bemosok neki egyet – folytatta rendkívül idegesen. Még sosem láttam őt ennyire bosszúsnak.

-          Logan, nyugi – fordultam felé kétségbeesetten. Megijesztett az, hogy ennyire felhúzta magát holmi lopott pillantáson. – Csak nézett. Nem csinált semmi rosszat – tettem hozzá, majd óvatosan végigsimítottam karján annak érdekében, hogy megnyugtassam.

Tényleg csak egy apró mozdulat volt, azonban miután hozzáértem Loganhez, Harry hirtelen fájdalmas, még ridegebb tekintettel a távolba kezdett el bámulni.

Egy pillanat alatt ismét annyira összekuszálódott minden, hogy fogalmam sem volt, mit kellene gondolnom.

Nagyon belemerültem gondolataimba, ezért néhány másodpercig észre sem vettem, hogy a divatbemutató már kezdetét vette.

Egy magas, karcsú nő szólt néhány mondatot a bemutatóról, és a neves márkáról, aminek az idei őszi-téli kollekcióját tekinthettük meg.

Miután a kis beszéd elhangzott, hivatalosan is elkezdődött a show. A modellek azonban mind egyformák és jellemtelenek voltak. Ugyan Riley még nem vonult végig a kifutón, abban így is biztos voltam, hogy ő itt az egyetlen karakteres lány. És igazam volt. Amikor előbukkant, és kifejezéstelen tekintettel elsétált a kifutó végéig, majd vissza, ez a tény teljesen világossá vált számomra.

Ha akartam sem tudtam volna figyelmen kívül hagyni, hogy Harry milyen tekintettel legeltette szemeit a vékonyabbnál vékonyabb modelleken. Ugyan ez csak egy ártatlan divatbemutató volt, mégis kontrollálhatatlan féltékenység lett úrrá rajtam, amikor azt figyeltem, ahogyan Harry azokat a lányokat bámulja. Némelyiknél még az ajka szélét is megnyalta, amitől még inkább ideges lettem.

A legbosszantóbb dolog pedig a divatbemutató vége felé következett be. Amikor is Harry minden lehetséges gesztussal jelezni próbálta, hogy Riley mennyire bejön neki. Legalábbis a külseje biztosan. A mérhetetlen féltékenység miatt olyan erősen ökölbe szorítottam kezeimet, hogy egyik tenyeremen több aprócska véres seb is keletkezett.

Néha-néha Harry is rám pillantott, és attól féltem, hogy észreveszi majd, mennyire felbőszít a modellek iránti érdeklődése. Most már nem csak Logan volt síkideg, hanem én is.

A divatbemutató végét követően még volt egy úgynevezett after party is, amire a meghívómmal lehetőségem volt bejutni.

Idő közben Logant elveszítettem magam mellől, mert ő elkóborolt valamerre, én pedig egyedül maradtam a sok – majdnem – ismeretlen ember között. Hirtelen azonban nagyon megörültem, amikor megpillantottam a felém sétáló Eleanort, aki mint legutóbb, most is csodásan elegáns volt.

-          Szia, Lenna! – köszöntött lelkesen. – Hát te?

-          Szia – mosolyogtam rá kedvesen. – Egy, izé… Barátnőm hívott meg – Azért hezitáltam egy pillanatig, hogy kimondjam-e ezt a mondatot, mert jelenleg a barátnő szó Rileyra nem volt teljesen igaz.

-           Ő is a modellek között van? – érdeklődött kíváncsian.

-          Igen – bólintottam. – De egyelőre még nem találtam meg – álltam lábujjhegyre, majd elkezdtem Rileyt keresni az emberek sokaságában.

-          Hogy néz ki a barátnőd?

-          Szőke haja van, de nagyon karakteres, sötét, vastag szemöldöke.

-          Ó, akkor tudom ki ő – csillantak fel szemei. – Mármint arcról ismerem – javította ki saját magát.

Éppen szólásra nyitottam számat, amikor Louis hirtelen felbukkant Eleanor mögött, és karjait barátnője dereka köré fonta.

-          Ó, hello Lenna! – köszönt vigyorogva.

-          Szia, Louis – viszonoztam pajkos vigyorát.

-          Hihetetlen, mindig egymás útjába kerülünk – kacsintott rám. – Kezdem azt hinni, hogy ezt a sors is így akarja – folytatta, majd hirtelen elnézett balra, ahol megpillantottam a falnak támaszkodó Harryt, aki ismét azzal a komor, rideg tekintettel méregetett. Őt látva szívem ismét a torkomba ugrott, a testemet pedig átjárta az a bizsergés, ami rettentően kellemes volt.

-          Kicsim, odamegyünk Harryhez? – kérdezte Louis barátnőjétől, aki ezt követően hevesen bólogatni kezdett.

-          Persze, menjünk – mosolygott rá szerelmére Eleanor. – Hát, örülök, hogy ismét összefutottunk. Minden jót, Lenna!

-          Szia, Lenna –köszönt el tőlem Louis is.

-          Sziasztok – mondtam színlelt mosollyal arcomon, majd amint elfordultak, és odamentek Harryhez, szomorúan figyelni kezdtem őket.
Azt kívántam, bárcsak nekem is lenne egy egyszerű indokom arra, hogy odamehessek hozzá. De sajnos nem volt, így kénytelen voltam azzal beérni, hogy messziről álmodozom tökéletes lényéről.

A One Direction tagjain kívül még körülvett egy rakás híresség, engem azonban ez most mégsem érdekelt. Akár a királynő is ott állhatott volna mellettem, de az én figyelmemet még az sem tudta volna elvonni Harryről. Ha ő jelen volt valahol, ahol én is, számomra megszűnt körülöttünk minden és mindenki más.

Gondosan felépített álomvilágom azonban egy pillanat alatt romba dőlt, amikor egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Harry odasétál Rileyhoz, aki éppen csak abban a pillanatban lépett be a terembe. A pillanat, amikor annyira összetörtem, akkor következett be, mikor Harry közel hajolt a lányhoz, valamit a fülébe súgott, majd óvatosan derekára helyezte kezét, ezután pedig elindultak az ajtó felé, a következő pillanatban pedig már el is hagyták a partit.

Soha nem volt még ehhez fogható érzésem. Ez az érzés pedig nem éppen a legkellemesebbek közé tartozik. Sőt… Éppen az ellenkezője.

De hiszen még nem is ismerem Harryt! Mégis miért érdekel annyira, hogy elment Rileyval, aki egyébként nagy ívben tojt arra, hogy eljöttem ide? Attól, hogy vonzódom ehhez a sráchoz, még nem kellene ennyire kötődnöm is hozzá! Ő csak egy fiú a sok közül, semmi több. Mindezt próbáltam elhitetni magammal, de sajnos egy idő után magamnak is be kellett valljam, hogy a Harry iránt táplált ijesztően erős érzéseim már rég nem csak vonzódáson alapulnak…

Miután Harry és Riley eltűntek, hirtelen azt éreztem, hogy menten elsírom magam. És már tényleg nem álltam messze ettől. Éreztem, hogy szemeim lassacskán könnybe lábadnak, én pedig egyre inkább elgyengülök. Egy idő után már egyáltalán nem tudtam uralkodni érzéseimen, ezért utat törve magamnak a sok ember között kirohantam a szabad levegőre, majd kerestem magamnak egy eldugott helyet, ahol egyedül tudtam lenni. Az elegáns épület mögött, ahol a divatbemutató és a későbbi parti került megrendezésre, volt egy kis lépcső, melynek egyik alsó fokát tökéletesnek találtam arra, hogy leüljek oda, és szabadjára engedjem érzéseimet.

Már képtelen voltam tovább uralkodni magamon, elkezdtem sírni. Könnyeim sokasága szakadatlanul szántotta végig arcomat, miközben előttem folyamatosan az a kép lebegett, ahogyan Harry és Riley egymáshoz simulva eltávoztak a partiról.

Minden vágyam volt az, hogy csak még egyszer az életben lehessek olyan közel Harryhez, amennyire Riley volt, de nem láttam sok esélyt rá. Az egyik pillanatban ugyanis úgy tűnt, hogy Harry utál engem, a másikban meg úgy éreztem, hogy talán egy kicsit érdeklem.

Jó néhány percnyi sírdogálás után úgy döntöttem, hogy erőt veszek magamon, és megpróbálok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Bár valahol tudtam, hogy erre úgysem leszek képes.

Amilyen gyorsan csak lehetett, felhívtam Meriát, aki amint hívtam, már robogott is értem a divatbemutató színhelyére.

Hazafelé menet nem szóltam egy szót sem, végig ábrándozó tekintettel bámultam kifelé az ablakon. Meria ugyan tényleg rengeteget tud fecsegni, de ha látja, hogy éppen nincs kedvem beszélgetni, megérti, és békén hagy. Ezt a tulajdonságát kezdtem egyre inkább megszeretni. Most pedig számomra ez nagyon is kapóra jött, ugyanis ha elkezdtem volna beszélni bármiről is, biztosra veszem, hogy elsírom magam. Ecsetelni pedig egyáltalán nem volt kedvem azt, hogy hogyan tört két darabra a szívem.

Tiszta őrület volt ez az egész. Egy srác, akit alig ismerek, végérvényesen is elrabolta a szívem, és nem tudtam ez ellen mit tenni. Egyszerűen teljesen belehabarodtam. Ő azonban, miközben én az ágyamon szétterülve álmodoztam róla, éppen az újdonsült – talán már csak volt - legjobb barátnőmmel töltötte az éjszakát.

Tudtam, hogy felesleges ezen rágódnom, de képtelen voltam másra gondolni, ezért néha azon kaptam magam, hogy egyik pillanatról a másikra pityeregni kezdek.

Valakinek el akartam mondani minden sérelmemet, de először fogalmam sem volt, hogy ki lenne az, aki tényleg meghallgatna. És azért tenné ezt, mert érdekli, mi van velem. Azonban nem kellett sokáig törnöm a fejem, ugyanis gyorsan tudatosult bennem, hogy Justin a legmegfelelőbb személy erre a célra. Ő az éjszaka közepén is megértően hallgat végig, és ha problémám van, segít, vagy legalább próbálja megoldani.

Leemeltem mobilomat az éjjeliszekrényről, majd tárcsáztam Justin számát, aki néhány csörgés után fel is vette a telefont.

-          Lenna? – Hangja meglepettnek, ugyanakkor boldognak is tűnt. – Szia! Mi van veled?

-          Justin… Szükségem van rád – suttogtam elvékonyodó hangon.

Sam

Tudtam, hogy Justinra számíthatok. Amint nagyvonalakban vázoltam neki a történéseket, habozás nélkül elindult értünk a buli színhelyére, hogy segítsen nekünk.

-          Elintéztem, Emily. Justin értünk jön – fordultam oda kétségbeesett barátnőmhöz, majd végigsimítottam karján.

-          Justin Bieber? – nyíltak hirtelen ijesztően tágra szemei.

-          Hát… Ja, ő – válaszoltam zavartan.

-          Ha nem lennék ilyen rosszul, most elkezdenél sikítozni és ugrálni – mondta gondterhelt mosollyal arcán, mire halkan felnevettem.

-          Mióta megismertem – amióta annyira sok idő nem is telt el – mindig számíthatok rá.

-          Ó… Szóval tetszik neked? – vonogatta sejtelmesen szemöldökét, mire játékosan meglöktem karját.

-          Már nem is vagy olyan rosszul, mi? – kérdeztem kacagva.

-          Elvonod a figyelmemet az émelygésről – válaszolta, majd hangosan felsóhajtott. – De sajnos csak egy ideig…

-          Nagyon rosszul vagy? – haraptam ajkamba, majd megsimogattam hátát.

-          Eléggé – fújta ki lassan és vontatottan a levegőt. – Na de komolyan, Sam. Tetszik neked Justin? Nekem tényleg elmondhatod.

-          Nem! Miért tetszene? – vontam fel szemöldököm, majd grimaszoltam egyet.

-          Jaj, Sam… Miért játszod mindig ezt a színjátékot? – sóhajtott fel ismét, én pedig kezdtem egyre inkább zavarba jönni. Szerencsére azonban telefonom csörgése kimentett a kínos helyzetből.

-          Justin az – tájékoztattam Emilyt, majd felvettem a telefont. – Szia! A ház előtt vagy? – szóltam bele.

-          Igen, itt vagyok.

-          Rendben, akkor megyünk – mondtam, majd letettem a telefont, és jelentőségteljesen ránéztem Emilyre. – Emily, megyünk. Fel tudsz állni? – kérdeztem bizonytalanul.

-          Felállni talán még menni fog – mosolyodott el fájdalmasan, majd felém nyújtotta kezét, jelezve ezzel, hogy segítségre szorul.

Mikor segítségemmel sikerült talpra állnia, hirtelen megszédült, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy össze fog esni, de szerencsére egyensúlya csak megbillent, és nem ájult el.

-          Oké. Most pedig kitartás – néztem rá bátorítóan, majd megragadtam karját, és elindultam vele az ajtó felé.

A ház szinte minden egyes szegletében megbámultak minket a fiatalok, amint egymásra támaszkodva próbáltunk eltántorogni a bejárati ajtóig, azonban segíteni, azt már senki nem tudott… Pedig Emilyn messziről látszódott, hogy nagyon nincs rendben, mivel iszonyatosan sápadt volt. De ez jellemző az emberekre… Mindig csak megbámulják a segítségre szorulókat, de ők maguk képtelenek lennének bármit is tenni azért, hogy az elesetteknek jobb legyen. Azonban mivel most fontosabb volt Emily jólléte, mint az, hogy az emberi gyarlóságról papoljak, ezért inkább nem tettem szóvá, hogy mennyire szánalmasan viselkednek egyesek – illetve a társaság nagyjából teljes része.

Miután sikerült magunkra rángatnunk kabátunkat, azonnal kisiettünk a házból, Justin pedig már tényleg ott állt az elegáns sportkocsijával, melynek nekitámaszkodva várt minket.

-          Sziasztok! – köszönt aggódva Justin, majd odalépett hozzánk, és belekarolt Emilybe. – Beültetem az autóba – Na ő azonnal segíteni próbált. Justin különb volt az összes bent tartózkodó alpári paraszttól.

-          Nem tudom, hogy most azért ájuljak el, mert Justin Bieber tart a karjaiban, vagy azért, mert a rosszullétem miatt a halálomon vagyok – szólalt meg Emily, mire Justinnal egyszerre kezdtünk el kuncogni. Ez a lány még akkor is képes volt vicces és szórakoztató maradni, amikor éppen majdnem eszméletének elvesztése szélén állt.

Miután Emilyt sikeresen beültettük a kocsiba, azonnal elindultunk az otthonom felé, azonban félúton arra az elhatározásra jutottunk, hogy inkább Justinhoz megyünk, mivel kiderült, hogy John ismeri Emily apját. Ebből pedig arra tudtunk következetni, hogy ő biztosán értesítené Mr. Davist, akkor pedig szerencsétlen barátnőm élete végéig szobafogságban tengethetné mindennapjait. Viszont a rosszulléte komoly volt. Tényleg komoly. Ezt pedig orvosolnunk kellett, ha nem akartuk, hogy nagyobb bajok következzenek be.

Miután Emilyt ismét sikerült vízszintesbe helyeznünk, elkezdtünk azon gondolkodni, hogy hogyan szerezzünk segítséget neki, mivel az állapota kezdett egyre ijesztőbbé válni.

-          Justin, nagyon rosszul van… - suttogtam. – Mit csináljunk?

-          Gondolkodom… - válaszolta, majd kezeit tördelve agyalni kezdett.

Néhány fájdalmasan hosszúnak tűnő perc után már nem bírtam tovább várni, és úgy éreztem, hogy nem sakkozhatunk tovább az idővel, lépnünk kell valamit.

-          Na? Van valami ötleted? Nem várhatunk tovább!

-          Nincs… Semmi – válaszolt lehangoltan. – Várj! – tette fel hirtelen mutatóujját. – Azt hiszem, mégis van valami. Jóban vagyunk az ügyeletes orvossal, aki éjszakánként szokott rendelni az ügyeleten, minden második nap. Ha ma is ő van bent, talán megbeszélhetem vele, hogy maradjon titokban ez a kis baki, ő pedig még esetleg orvosolni is tudná a barátnőd problémáját.

-          Jaj, remélem meg tudjuk valósítani az elképzelésedet – mondtam, majd vettem egy mély lélegzetet.

Természetesen most sem kellett csalódnom Justinban. Elintézett mindent, pontosan úgy, ahogyan azt eltervezte. Az ügyeletes orvos megvizsgálta Emilyt, és közölte vele, hogy a füves cigi váltott ki a szervezetéből ilyen reakciót, és kisebb pánikroham tört rá, de megfelelő gyógyszerekkel és esetleg egy későbbi terápiával mindent rendbe lehet hozni.

Emily a terápiáról hallani sem akart, mivel tudta, ha abba belekezdene, arról édesapja hamar tudomást szerezne. De a gyógyszereket felíratta, és megígérte az orvosnak, hogy holnap kiváltja őket.

-          Köszönöm mindkettőtöknek, hogy segítettetek nekem – nézett ránk hálásan Emily, miután a doktorúr elhagyta Justin otthonát.

-          Nincs mit köszönnöd – tettem barátnőm vállára kezem, majd bátorítóan rámosolyogtam.

-          Tényleg nincs – értett egyet Justin is. – Az orvos adott most neked valamilyen gyógyszert, ugye?

-          Igen – bólintott Emily.

-          Akkor enned kéne valamit. Gondolom már órák óta üres a hasad… Az pedig nem lenne jó, ha a gyógyszer kimarná a gyomrodat. Összeütök neked valami kaját.

-          Megyek veled – szóltam közbe, majd követtem Justint a konyhába.

Azonnal kinyitotta a hűtő ajtaját, majd elkezdett kutakodni néhány felhasználható hozzávaló után egy egyszerű fogáshoz. Végül úgy döntött, hogy egy sonkás meleg szendvicset fog készíteni, én pedig próbáltam segíteni neki.

-          Harmadszorra húztál ki a bajból – szólaltam meg hirtelen a néhány perce beállt csönd után, miközben éppen sajtot szeleteltem.

-          Szívesen tettem – mosolyodott el féloldalasan Justin, mire gyomromban pillangók sokasága kelt életre. Szerettem volna elrejteni mindenki elől – beleértve Justint is -, hogy mit vált ki belőlem ez a fiú, de tudtam, hogy ez egy idő után már úgysem fog menni.

-          Most már ideje lenne meghálálnom valamivel – néztem magam elé mosolyogva.

-          Azzal tökéletesen meghálálnád, ha egyszer randiznál velem – válaszolta lazán, nekem azonban egy pillanatra megállt kezemben a kés. Erre a válaszra legvadabb álmaimban sem számítottam volna. Másrészről pedig iszonyatosan reménykedtem abban, hogy egyszer csak Justin elő fog állni egy ilyen kijelentéssel. Viszont volt egy részem, ami szörnyen megijedt a gondolattól, hogy közel engedjem magamhoz ezt a fiút. Egészen eddig az életemben mindenki, aki azt mondta szeret, előbb-utóbb elhagyott. Kivéve persze anyát. Bár lehet, hogy ez a félelmem elsősorban apa miatt alakult ki. Ő volt az, akire mindig szükségem lett volna, de nem volt ott, amikor mellettem lett volna a helye. Mióta pedig elhagyott minket, féltem attól, hogyha valakit túlságosan közel engedek magamhoz, el fog hagyni, és akkor magamra maradok. Féltem szeretni.

-          Hát, én… Nem is tudom – dadogtam zavartan.

-          Mit is? – kérdezett vissza gúnyos mosollyal arcán.

-          Talán nekünk mégsem kellene ennél közelebb kerülnünk egymáshoz – válaszoltam ridegen, majd elfordítottam fejem, tekintetemet pedig a padlóra szegeztem. Ismét magamra öltöttem ezt az álcát, amitől Justin már egyébként is kivolt. De nem tudtam mit tenni ez ellen, egyszerűen, ha fenyegetve éreztem magam – bármilyen szempontból -, akkor átváltoztam ezé az érzéketlen valakivé. Ahogy most is.

-          Ne már, Sam – emelte fel kissé hangját Justin. Ezelőtt még sosem beszélt velem ilyen hangnemben. – Komolyan nem értelek téged. Hiszen mindketten tudjuk, hogy ez a jégkirálynő, végzetasszonya, vagy mit tudom én micsoda nem te vagy! Akkor meg miért leszel mindig mégis ilyen?

-          Igazad van… - szégyelltem el magam. – Sajnálom. Nem lehetne, hogy esetleg elfelejtsük ezt az előbbi két percet, és elölről kezdjük onnan, hogy közlöd velem azt a nagyon fontos dolgot?  - pillantottam rá kérlelően.

-          Na jó, legyen – adta be derekát egy hangos sóhajtás kíséretében. – Szóval, mit szólsz ehhez az opcióhoz? Ha eljönnél velem valahová, abszolút kvittek lehetnénk.

-          Nagyon szívesen elmennék veled – mondtam meggyőzően, és ezúttal teljesen őszintén. Hiába féltem ettől az egésztől, mégis úgy éreztem, hogy adnom kell egy esélyt ennek az egész köztünk lévő dolognak. Végre megismertem valakit, aki helyes, kedves és normális, ráadásul az iránta érzett vonzalmam elég biztosan kölcsönösnek mondható. Ezek után én lennék a világ legnagyobb balfékje, ha most visszautasítanám Justint.

-          Komolyan? – kérdezte meglepetten, hangjából azonban némi megkönnyebbülést is ki tudtam szűrni.

-          Teljesen komolyan – bólintottam mosolyogva.

A következő percek csendben teltek, azonban semmiképpen sem kínos csendben. Ez az a fajta hallgatás volt, amikor mindketten úgy éreztük, hogy nincsen szükség szavakra. És el kell ismernem, valójában kissé zavarban is voltam, mivel tudtam, hogy talán hamarosan minden más lesz, mint eddig volt. Legalábbis ami kettőnket illet. Esély volt rá, hogy a mostaninál sokkal közelebb kerülünk majd egymáshoz. Ennek pedig már a gondolata is felvillanyozott.

Miután Emily az egyszerű meleg szendvicset jóízűen elfogyasztotta, azonnal el is aludt, ugyanis a ma este történtek eléggé megviselték.

-          Komolyan nem baj, hogy Emily itt tölti az éjszakát? – kérdeztem suttogva, miután Justin betakarta a kanapén fekvő lányt egy vastag, kellemes meleget nyújtó paplannal.

-          Dehogyis – mosolygott rám. – Reggelig nyugodtan itt maradhat. Viszont neked is aludnod kellene most már.

-          Igen – bólintottam, majd ásítottam egyet. – Akkor azt hiszem, én hazamegyek.

-          Rendben. Kikísérlek.

Mikor kiléptem a dermesztő éjszakai fagyba, testemet egy pillanat alatt átjárta a hideg, és azonnal elkezdtem dideregni.

-          Siess haza, nehogy megfázz. Ilyenkor éjjel nagyon hideg tud lenni – utasított Justin az ajtóból.

-          Ezen az öt méteren remélhetőleg nem lesz tüdőgyulladásom – válaszoltam viccelődve, mire kuncogva megforgatta szemeit. – Tényleg köszönök mindent – tettem hozzá ezúttal sokkal komolyabban.

-          Tudod, hogy ez semmiség – mosolyodott el ismét, majd kissé zavartan beletúrt hajába. – Egyébként lenne még egy kérdésem.

-          Halljuk – vigyorodtam el, miközben zsebre dugtam átfagyott kezeimet.

-          Holnap ráérsz?

-          Azt hiszem igen.

-          Akkor benne vagy, hogy a holnapi napon tartsuk meg ezt a… Randit?

-          Ezer örömmel – vágtam rá még mindig széles vigyorral arcomon. Belül majd szétvetett a lelkesedés, de ezt azért valamennyire megpróbáltam palástolni.

-          Pazar – viszonozta hatalmas mosolyomat. – Akkor holnap. Jó éjt, Sam – nézett mélyen szemeimbe.

-          Neked is jó éjt – köszöntem el, majd lassan elsétáltam a szomszéd házig, mikor pedig odaértem, gyorsan előkerestem kulcsomat, és kinyitottam az ajtót.

Amint beléptem a meleg hőmérsékletű házba, azonnal levettem magamról vastag kabátomat, majd egy elégedett sóhaj kíséretében nekidőltem az ajtónak. Lassan már Justin gondolatától is pillangók hada repkedett gyomromban, ez pedig valamilyen szinten szörnyen jóérzés volt, másrészről viszont iszonyatosan meg is rémisztett.

Azonban most már nem volt visszaút. Egyre inkább kezdtem belehabarodni ebbe a srácba, de ezúttal már nem is próbáltam meg magam távol tartani ettől az érzéstől.

Az izgatottság miatt majdnem egész éjjel csak forgolódtam, ez pedig eléggé újdonság volt számomra, ugyanis még soha senkinek a gondolata nem okozott nekem álmatlanságot.

Másnap reggel szinte magamra sem ismertem, mivel a gyomrom már az ébredésem pillanatában görcsbe rándult az izgalom miatt. Amint elvégeztem szokásos reggeli tevékenységeimet, azonnal azon kezdtem el agyalni, hogy vajon mit fogunk csinálni, vagy hogy miről fogunk beszélgetni. Valahol belül tudtam, hogy nem lenne okom ennyit idegeskedni, mivel Justin mellett előbb-utóbb mindig el tudom engedni magam, ennek ellenére ez most mégis teljesen más volt.

Miután elfogyasztottam vegetáriánus reggelimet, már kicsikét kezdtem kevésbé izgulni, de azért még mindig bennem volt az az egészséges izgatottság.

Az idő ezen a napon is fagyos volt, ráadásul a hó is esett, amiből arra tudtam következtetni, hogy romantikus sétára valószínűleg nem fogunk menni, ha nem akarunk megfagyni. Így pedig aztán már tényleg lövésem sem volt, vajon milyen randi helyszínt talált ki Justin.

Nicolas valamiért kiszúrta rajtam, hogy valamilyen oknál fogva eléggé izgulok, ezt pedig szóvá is tette, mikor reggeli után letelepedett mellém a tévé elé.

-          Na mi történt? Még sosem láttalak ilyen feszültnek. Kivéve, persze amikor idejöttél – szólalt meg hirtelen.

-          Semmi – ráztam meg fejem zavartan. – Tényleg – tettem hozzá, majd leszegett tekintettel mosolyogni kezdtem.

-          A húgom akkor szokott így viselkedni, amikor valami fiú randizni hívja, vagy tetszik neki valaki. Gyanítom, hogy te is ugyanúgy működsz, mint ő – vigyorodott el.

-          Úgysem hagysz békén, amíg nem mondom el, ugye? – sóhajtottam fel kuncogva.

-          Bizony – bólogatott még mindig azzal az eszelős vigyorral arcán.

-          Hát, tényleg van egy fiú… - kezdtem bele, miközben körmömet birizgáltam. – És ő nagyon tetszik nekem. Ma pedig elhívott randizni.

-          És én ismerem ezt a valakit?

-          Nos… Igen.

-          Na, ki vele, kiről van szó! – nógatott.

-          Oké, oké… Justinról – mondtam ki mosolyogva.

-          Ó… Értem – viszonozta mosolyomat. – Jóban vagyok vele. Rendes srác, szóval nem féltelek. Jó szórakozást mára – veregette meg vállam, majd felállt, és besietett a konyhába.

-          Köszönöm, Nico! – kiabáltam utána, majd ábrándozva visszaültem a kanapéra.

Justin napközben küldött nekem egy SMS-t, miszerint este hatkor jön át értem, és azt kérte tőlem, hogy lehetőség szerint öltözzek fel melegen. Talán mégiscsak romantikus sétát tervez?

Este hat előtt néhány perccel már izzadt tenyerekkel álldogáltam a konyhában, miközben arra vártam, hogy Justin csöngessen. Nem akartam, hogy ő is ilyen esetlennek lásson majd, ezért megpróbáltam erőt venni magamon, és elrejteni az izgatottság lehető legtöbb jelét.

Úgy döntöttem, hogy még iszom egy pohár narancslevet az indulás előtt, abban a pillanatban pedig, hogy megittam azt, Justin csöngetett.

Vettem egy nagyon mély lélegzetet, majd higgadtan odasétáltam az ajtóhoz, és kinyitottam. Amint megláttam őt az aranyos, bojtos sapkájában és a pufi citromsárga dzsekijében, azonnal elmosolyodtam.

-          Szia, Sam – köszönt azzal a lehengerlő féloldalas mosollyal arcán.

-          Szia! Máris felveszem a kabátomat, rendben?

-          Persze – bólintott, majd lazán nekitámaszkodott az ajtófélfának.

A lehető leggyorsabban magamra kaptam világosbarna kabátomat, fekete horgolt sapkámat és kesztyűimet, majd a csizmámat is megpróbáltam elegánsan lábaimra húzni. Bár tartok tőle, hogy sokkal inkább úgy festettem, mint egy táncolni próbáló pingvin.

-          Oké, készen állok. Mehetünk – fordultam felé, majd zsebre tettem telefonomat.

Szerencsére a hó már nem esett, a hideg pedig elviselhető volt, ezért nem akadtam ki, amikor Justin azt mondta, hogy gyalog megyünk a randi színhelyéig, amiről természetesen még mindig nem tudtam, hogy hol lesz.

-          Na, most már elárulod, hogy hová megyünk? – sandítottam rá vigyorogva.

-          Attól tartok nem tehetem – vonta meg vállát lazán, majd rám mosolygott. – Hidd el, jobb, hogyha meglepetés marad.

-          Hát, rendben – fogadtam el válaszát, majd az eget kezdtem el kémlelni, melyen rózsaszínes és narancssárgás színek pompáztak a naplemente miatt. Egyszerűen tökéletes volt egy ilyen sétához.

A célállomásig vezető viszonylag rövid út alatt minden percben találtunk valami beszédtémát. Ugyan még mindig izgultam amiatt, hogy tulajdonképpen ez most egy igazi randi, Justin mellett mégis könnyen tudtam beszélni mindenről. Például magamról, de ugyanúgy a világ dolgairól is.

Mikor megérkeztünk a meglepetés színhelyére, rádöbbentem, hogy Justinban egyszerűen képtelenség csalódni. A lehető legtökéletesebb első randis helyszínt választotta, ami egy jégkorcsolyapályát jelentett.

-          Ugye tudsz korcsolyázni? – kérdezte vigyorogva.

-          Igen, tudok – bólintottam lelkesen.

-          És szeretsz is?

-          Nagyon szeretek – mosolyogtam rá.

Kikölcsönöztünk két korcsolyát a méretünkben, majd felvettük őket, ezután pedig el is indultunk a pálya felé. Mivel fedetlen volt, az eget tisztán láthattuk, a rózsaszínes fények pedig az egészet még romantikusabbá tették.

-          Na, hogy tetszik? – fordult felém Justin mosolyogva, miközben reakciómat várta.

-          Ez gyönyörű – válaszoltam lenyűgözötten. – Akkor rámerészkedünk a jégre?

-          Szerintem próbálkozzunk meg vele – mondta nevetve, majd intett nekem, hogy menjek utána.

Az első pár percben még inkább csak botladoztam, mintsem hogy korcsolyázásnak lehetett volna nevezni, amit csináltam, de ahogy telt az idő, lassan kezdtem egyre jobban belejönni a dologba. Justin már az első pillanattól fogva remekül csinálta a dolgát, úgy siklott a jégen, mint valami profi.

-          Hé, melletted úgy érzem magam, mintha én lennék a világ legeslegbénább korcsolyázója – szóltam neki kuncogva, mire vigyorogva megforgatta szemeit.

-          Ugyan, nem vagy annyira ügyetl – Hirtelen megakadt szava, amikor egy hatalmasat tanyáztam közvetlenül mellette, mikor azonban lefenekeltem a jégre, azonnal hahotázni kezdtem.

-          Látod? Erről beszéltem – szólaltam meg nagy nehezen a hangos nevetés közepette.

-          Rendben, talán mégiscsak csiszolni kell egy-két dolgot – harapott ajkába kacarászva.

Segített felállni, majd miután már ismét talpon voltam, megpróbáltam kicsit lassabban és biztosabban elindulni.

-          Már két perce megyek, és még nem estem el! Büszke vagy rám, ugye?

-          Rendkívül. Amúgy tudom, hogy a múltkor minden lehetséges dologról kifaggattalak magaddal kapcsolatban, de ha van még valami, amit nem tudok, arra kíváncsi lennék.

-          Hmm… Nos, valóban majdnem mindent sikerült megtudnod rólam. Nem is tudom, milyen információval szolgálhatnék még neked.

-          Minden érdekel – kacsintott rám.

-          Hát, eszembe jutott valami…

-          Halljuk – mosolygott rám.

-          Az igazság az, hogy nagyon jól érzem magam veled, Justin – mondtam ki halkan, majd halványan viszonoztam mosolyát.

-          Ennek nagyon örülök. Ugyanis én is nagyon jól érzem magam veled – nézett mélyen szemeimbe, a következő pillanatban pedig már arra lettem figyelmes, hogy egymás mellett lévő kezeink összefonódnak. Ennek hatására hirtelen egy olyan érzés kerített hatalmába, melyet képtelen lennék szavakba önteni.

Lenéztem egymásba fonódott kezeinkre, majd még mindig ugyanazzal a halvány, de nagyon is őszinte mosollyal ránéztem Justinra. Az ő arcán is hasonló érzelmeket véltem felfedezni, mint saját magamban, ez pedig valamiféle megkönnyebbülést jelentett számomra. Így valamilyen szinten már megbizonyosodhattam arról, hogy érzelmeim nem egyoldalúak.

-          Sosem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet ekkora sztárként élni – adtam hangot hirtelen jött gondolatomnak, melyre Justin épp válaszolni akart volna, amikor azonban mellénk siklott egy körülbelül tizenhárom éves kislány, aki tátott szájjal bámult minket. Illetve inkább Justint, de mivel még mindig fogtuk egymás kezét, kissé emiatt is meglepettnek tűnt.

-          Sziasztok – szólalt meg a lány kissé félénken. – Justin, készíthetek veled egy képet?

-          Természetesen – válaszolt kedvesen Justin, majd közelebb hajolt rajongójához, és belemosolygott telefonja kamerájába.

-          Köszönöm! Nagy rajongód vagyok, Justin. Szeretlek.

-          Én is szeretlek – mondta, majd magához vonta a kislányt, és szorosan átölelte.

Ezt a jelenetet látva meghatottan elmosolyodtam. Mindig is sokat hallottam arról, hogy Justin tényleg mennyire szereti a rajongóit, de most már a saját szememmel is láthattam, hogy ez komolyan így van.

Miután a lány hihetetlenül boldogan elsiklott mellőlünk, Justin azonnal újra megfogta kezemet.

-          Annyira jó látni, hogy tényleg ilyen közvetlen vagy a rajongóiddal. Ráadásul árad belőled a szeretet, amikor a közelükben vagy.

-          Hát igen, ők a mindeneim – mosolyodott el a távolba. – Egyébként az előbb azt kérdezted, hogy milyen lehet ekkora sztárként élni. Nos, ilyen. Mindig a figyelem középpontjában vagy, ami egy idő után sokszor szörnyen bosszantó tud lenni. De azt kell mondjam, hogy megéri. Mert amikor látom a rajongóim arcát, a boldogságukat, és tudatosul bennem, hogy mennyi mindent köszönhetek nekik, hirtelen rájövök, hogy tényleg megéri. Nagyon is.

-          Lenyűgözően bölcs vagy.

-          Úgy gondolod? – pillantott rám fél szemmel, aranyos vigyorral arcán.

-          Igen – bólintottam határozottan. – És… Mikor kell visszamenned turnézni?

-          Az igazság az, hogy tulajdonképpen most egy kis szünetet tartok, már ami a zenét és a koncertezést illeti. Meg az egész médiát. A menedzseremmel egyeztünk meg ebben. Az utóbbi időben volt néhány rossz húzásom, és kissé túlterheltem magam, szóval… Most egy ideig itt leszek.

-          Komolyan? – csillantak fel szemeim. Persze a világért sem szerettem volna, hogy Justin örökké abbahagyja a zenélést, de az örömmel töltött el, hogy nem valami szörnyűségesen közeli időpontot közölt velem. Mert ha így lett volna, valószínűleg ez a randi lett volna az első és egyben az utolsó is, amire mi együtt elmentünk.

-          És te meddig maradsz itt?

-          A szemeszter végéig. Vicces, mert az első napokban el sem tudtam képzelni, hogy hogyan fogom ezt az időt egyáltalán túlélni, de most, hogy már ismerlek téged, annyira nem is bánom, hogy ennyi ideig itt leszek – vallottam be kissé szégyenlősen.

Az ég már teljesen besötétedett, a korcsolyapálya körül elhelyezett lámpák pedig felkapcsolódtak, ami ugyan nem volt annyira meghitt, mint az ég rózsaszínes pompája, de így sem panaszkodhattam.

-          Ehhez az egész szünetdologhoz én is sokkal jobban állok hozzá, mióta ismerlek téged – mondta, majd megállt, ezzel pedig engem is arra késztetett, hogy ne menjek tovább. Hirtelen maga felé fordított, majd igazán mélyen belenézett szemeimbe. Körülöttünk még rengeteg ember korcsolyázott, de nemigen foglalkoztatott minket, hogy a pálya közepén álldogálunk. Bár, amikor belenéztem azokba a mogyoróbarna szemekbe, hirtelen minden megszűnt körülöttem rajta kívül.

-          Tényleg nagyon kedvellek, Sam – suttogta komoly tekintettel, majd közelebb hajolt hozzám, ajkainkat pedig már csak néhány veszedelmesen kevés centiméter választotta el egymástól.

-          Nem érdekel, hogy itt bárki megláthat minket? Nem félsz, hogy a média azonnal elméleteket fog szőni kettőnkről? – kérdeztem halkan.

-          Nyilvános helyen fogom a kezed már vagy félórája. Úgy tűnik, mintha félnék bármitől is? – mosolyodott el, mire elégedetten megráztam fejemet.

Most már egyáltalán nem bántam volna, ha Justin megcsókol. Fel voltam készülve rá, a pillanat pedig tökéletesnek tűnt erre.

A végén már tényleg majdnem megtörtént az, amit jelen pillanatban szerettem volna, ugyanis Justin karjaival már éppen átfogta derekamat, ajkaink pedig szinte egymást súrolták, azonban a tökéletes, mesébe illő pillanat teljesen fuccsba ment, amikor Justin telefonja hirtelen megcsörrent zsebében. A szomorú valóság mindent lerombolt.

-          Ne haragudj, ezt azt hiszem, fel kell vennem – motyogta Justin zavarodottan, miután rápillantott mobilja kijelzőjére, majd beleszólt. – Lenna? Szia! Mi van veled?

Amint meghallottam, hogy kivel beszél, hirtelen teljesen kétségbeestem, és szomorú lettem. Teljesen biztos voltam benne, hogy Justin nem csak barátként tekintett Lennára. Legalábbis korábban biztosan nem. Elkezdtem félni attól, hogy még mindig érte van oda, én pedig csak valami eszköz vagyok a felejtésre. Jelen pillanatban sajnos bármit lehetségesnek találtam. Pedig már annyira közel voltam ahhoz, hogy teljes mértékben elhiggyem, Justin ugyanolyan mély érzéseket táplál az irántam, mint én az ő irányában…

Néhány másodperc múlva Justin arca kissé komorabbá vált, majd intett nekem, hogy várjam meg itt, ő pedig elsiklott a pálya egyik sarkába, ahol később leült egy padra. Miközben őt néztem, hirtelen egy borzasztó érzés járta át testemet. Tudtam, hogy kivel beszél, ez pedig teljesen kikészített. Csalódott voltam és kétségbeesett, mert tudtam, hogy Lenna nem utoljára bukkan fel és ront el mindent a Justinnal való kapcsolatomban. És ez valóban még csak a kezdet volt…