7. fejezet

 Riley

Normális lennék? Kétlem. Soha nem is voltam az. Az elmém mindig is egy sötét hely volt. Mostanság pedig egyre inkább kezdtem őrültté válni.

Mindig akarok valamit, de azért már sosem próbálok meg tenni semmit sem, hogy ez a bizonyos valami vagy valaki az enyém lehessen. Ezúttal is csak próbáltam elfojtani az érzéseimet, de mi értelme volt ennek? Logan túlságosan régóta tart magához láncolva ahhoz, hogy megpróbáljam elfelejteni. Még ha ő erről nem is tud. De bárcsak tudna! Sokkal könnyebb lenne minden. Azonban most már biztosan nem vallhatok neki színt mindarról, amit eddig erejtettem. Hiszen teljesen biztos, hogy ő Lennát szereti.

Miért? Mi az, ami mindvégig hiányzott belőlem, viszont Lennában megvan? Mit csinálok rosszul? Valószínűleg mindent…

El sem hittem, hogy csupán Logan féltékennyé tevéséért és a Lenna ellen tervezett bosszú kedvéért képes voltam összeszűrni a levet Harryvel. Pedig valójában rühellem azt az embert. Már képernyőn sem volt szimpatikus soha, amikor pedig megismertem, az ellenszenvem csak nőtt az irányában. De mindez akkor nem számított, mivel a bosszúvágy erősebb volt bennem, mint valaha. Azzal pedig tökéletesen tisztában voltam, hogy Lenna legsebezhetőbb pontja jelenleg a Harry iránt táplált érzései voltak. Ezt pedig sikerült maximálisan kihasználnom. Azonban mivel ennek a fiúnak is csak egy eszköz voltam, egy idő után elkerülhetetlenné vált, hogy szembesítsük egymást a rideg és őszinte igazsággal, miszerint kölcsönösen gyűlöljük egymást. Ő egy őrült ribinek tart engem, én pedig egy gigantikus seggfejnek őt. Nem tagadom, mindkettőben van igazság.

A szembesítés pillanata akkor érkezett el, amikor elmentünk enni egy hamburgerezőbe, ahol Logannek és Lennának sikerült teljesen összetörnie. De amennyire csak lehetett, ezt elrejtettem. Bár ez igen nehéz feladatnak bizonyult, ugyanis látni az egyetlen igaz szerelmemet mással csókolózni nem túl felemelő. Bár be kell vallanom, előtte én is megcsókoltam Harryt. Borzasztó volt. És biztos vagyok benne, hogy neki is. Legszívesebben mindketten mással csináltuk volna ezt, de ezt most sajnálatos módon sehogy sem lehetett volna kivitelezni.

Rendesen meglepődtem, amikor Logan a Lennával történt csókja után nem sokkal idegesen viharzott ki az étteremből. Az valamennyire megnyugtatott, hogy nem idilli a hangulat közöttük, viszont az elmondhatatlanul bosszantott, hogy nem tudtam a részleteket. Logan távozása után nem sokkal Lenna is elment, így nem maradt semmi épkézláb magyarázatunk arra, hogy Harryvel továbbra is megtűrjük egymást magunk mellett.

-          Szeretnék hazamenni – szólaltam meg ridegen, majd vetettem egy hűvös, ellenséges pillantást a velem szemben ülő göndör srácra.

-          Oké, menj – vonta meg vállát, majd belekortyolt kólájába.

-          Mi? Most azt vártam, hogy ajánld fel, hazaviszel! – néztem rá értetlenül.

-          Mégis miért tenném?

-          Mondjuk, mert este van, viszonylag messze lakom innen, és nem szeretném, hogy ma este raboljanak ki, vagy erőszakoljanak meg és aztán hagyjanak meghalni egy sikátorban – vázoltam a tényeket.

-          Én téged nem féltelek – húzódtak ajkai egy pillanatra gúnyos mosolyra, azonban a következő másodpercben már hidegen, komoly tekintettel nézett farkasszemet velem.

-          Tudod mit? Akkor menj a francba, Harry! – álltam fel indulatosan, majd rácsaptam az asztal lapjára, melynél néhány másodperce még én is ültem, magamra rángattam fekete kabátomat, és kisiettem az étteremből.

Amikor a sejtelmes fényű, hosszú, forgalmas utcán haladtam végig, folyamatosan csak azt hajtogattam magamban, hogy ez a fazon mekkora egy tuskó. Tehát őt az sem zavarná, ha meghalnék, vagy mi? Oké, hogy nem csipázzuk egymást – és ezzel még igen enyhén fejeztem ki magam -, de néhány perccel ezelőtt a bunkóságával átment minden határon. Megérdemlik egymást Lennával.

Egyre inkább az a kérdés kezdte magát beágyazni az elmémbe, hogy mi van akkor, ha Logan nélkül nincs is értelme élnem? Rajta kívül gyakorlatilag mindenki utál. Nem olyan régen még úgy tűnt, hogy Lenna végre kivétel ez alól, de mostanság egy kicsit megváltoztak dolgok… Tehát bárhogy osztottam és szoroztam, arra jutottam, hogy Loganen kívül szinte senki sem bánná, ha eltűnnék a föld színéről. Talán még a családom sem… Hiszen egy ilyen csapongó semmirekellő, gyakorlatilag született csalódás mire jó? Maximum a modellkedésre, ami meg aztán nem valami nemes dolog.

Túlságosan kevésre tartottam magam, Logan szerelme nélkül pedig minden értelmetlennek látszott, amitől elképzelhetetlenül mély letargiába zuhantam.

Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Sosem voltam igazán boldog. Logan jelentette az egyetlen pozitív pontot az életemben. Nélküle pedig… Nincs más választásom. Meg kell tennem. Meg kell tennem azt, melynek gondolatával már annyiszor eljátszottam. Eddig azonban csak fejben voltam képes meghozni a végzetes döntést, annyi bátorságom azonban korábban sosem volt, hogy meg is tegyem.

Most viszont nem éreztem bármi akadályát annak, hogy végezzek az életemmel. És hogy milyen módon? Ezt az utóbbi pár depressziós évemben volt időm kigondolni. Mindig is tudták rólam, hogy valami nem kerek velem, de talán azt sosem gondolták, hogy mennyire szuicid hajlamú vagyok.

Feleslegesnek tartottam bármiféle levelet hagyni Logan vagy a családom számára, inkább szerettem volna minél kevesebb emlékkel eltávozni az élők sorából.

Egyedül szeltem a hosszabbnál hosszabb, szórakozóhelyekkel teli utcákat, néhány mellett elhaladva pedig el is gondolkodtam azon, hogy rúgjak-e be még egyszer, mielőtt végzek magammal. Egész életemben vágytam a rossz, káros dolgokra, ez ellen pedig egyszerűen nem tudtam mit tenni. Bár az igazat megvallva; nem is akartam.

Rongyos válltáskám aljáról kihalásztam a cigis dobozomat, majd kivettem belőle egy szálat, ezt követően pedig rágyújtottam. Mikor dohányoztam, úgy éreztem, a stressz minden elvszívott cigarettánál csökken bennem. Persze ezt csak én képzeltem be magamnak, de sosem voltam képes megváltozni, és jobb útra térni.

Ezúttal sem voltam képes megállni egy szálnál, amíg el nem értem a tökéletes helyszínig, folyamatosan csak dohányoztam, megállás nélkül. A néhány kószán elhullajtott könnycsepp miatt elfolyt szemfestékem, a különös ruházatom és a kezemben tartott cigi miatt elég szakadtan nézhettem ki, de így legalább nem néztek ki az emberek a rossz környéken, mivel azt gondolták, hogy én is a gettóból jöttem. Így be tudtam jutni egy üres, sötét sikátorba anélkül, hogy kifosztottak vagy megkéseltek volna.

Körülöttem mindenütt barátságtalan, barna kőfalak emelkedtek, melyek halál közeli hangulatomat még inkább fokozták.

-          Most jött el az idő – suttogtam magamnak, majd ökölbe szorított kezekkel elkezdtem körbe-körbe kémlelni a sikátorban, egy éles tárgyat keresve. Biztos voltam benne, hogy egy ilyen helyen megtalálhatom a megfelelő eszközt saját magam megölésére. Nem is kellett sokáig jártatnom a szemem az aszfalton, ugyanis szinte rögtön ráakadtam egy törött üvegre, amelynek szilánkjai szét voltak szóródva az egyik barna fal mellett. Tökéletes.

És egyébként is, mi tartana már vissza? Mi maradt itt, amiért kár lenne eltávozni? Konkrétan semmi. Ha Logan nem szeret, ne szeressen senki más sem. Logan nélkül nincs értelme ennek a szenvedésnek, amit már egy jó ideje csak miatta vagyok képes eltűrni minden egyes nap. Ez a szenvedés pedig az életem. Amit most végérvényesen is meg fogok szüntetni.

Remegő kezekkel felvettem egy áttetsző szilánkot a földről, majd leültem a falnak támaszkodva egy sejtelmes, nyomasztó fényű lámpa alá, néhány másodpercig pedig csak forgattam kezemben a gyilkos fegyvert.

Minek várjak tovább? Egy olyan hirtelen mozdulattal, hogy időm sem volt felfogni, mit tettem, belevágtam a csuklómba. Azonban nem csupán karcolásszinten, hanem rendkívül mélyen és erősen. Egy pillanat múlva már előbuggyantak az első vércseppek, mire pedig felfogtam, hogy az előbb mit is tettem, már az egész csuklóm véres volt.

-          Ezt azért, mert Logan nem viszonozza az érzéseimet – motyogtam összeszorított fogakkal, mivel olyan erős fájdalmat éreztem akkor, melyet nem lehetne szavakba önteni.

Ekkor még éreztem magamban annyi erőt, hogy még egyszer belevágjak a csuklómba, így ezt gondolkodás nélkül meg is tettem. Most, hogy már a halál küszöbén voltam, nem is féltem. Csak tettem, amit úgy éreztem, hogy tennem kellett, ez pedig az öngyilkosság volt.

Harmadik vágás. Negyedik vágás. Ötödik vágás. A balalkaromon szinte már egy négyzetcentiméternyi felület sem maradt, ami ne lett volna véres. Egyre inkább kezdtem szenvedni a fájdalomtól, és folyamatosan abban reménykedtem, hogy sikerül pontosan eltalálnom az ütőeremet, amikor felszántom a bőröm. Akkor borítékolva lenne a halál, és véget érnének a folytonos szenvedéseim.

Azonban balkaromon nem sikerült eltalálni az artériát, így kénytelen voltam áttérni a jobbkaromra. A balban már alig volt erő, és éreztem, hogy egyre több vért kezdek el veszíteni. Ugyan egyelőre még nem volt életveszélyes a helyzet, de tudtam, hogy hamarosan az lehet, ha így folytatom. De pontosan ez volt a célom.

Folyamatosan csak vagdostam az alkaromat, ott, ahol tudtam, aztán eljött a pillanat, amikor éreztem, hogy végleg elértem a célomat. Biztos voltam benne, hogy artériás vérzésem kezdett el lenni. A vér megállíthatatlanul kezdett el folyni a kezemen, én pedig hirtelen egész testemmel lefeküdtem a földre, miközben üresen bámultam magam elé.

Néhány perc. Csupán néhány perc, és többé nem érzek sem fájdalmat, sem örömöt (amiben egyébként sem volt sok részem), sem pedig bármiféle érzelmet.

Kezdtem egyre homályosabban látni, szánalmas életem képkockái és a magányos sikátor pedig összeolvadtak elmémben.

Kezdtem azt érezni, hogy egy lépésre vagyok a haláltól, mivel már semmi nem tűnt valóságosnak. Minden homályos volt, én pedig már alig bírtam megmozdítani bármimet is. Biztos voltam abban, hogy el fogok vérezni.

Tudtam, hogy a valóság és a képzeletem most már szinte elkülöníthetetlen egymástól, ezért biztosra vettem, hogy csupán beképzelem magamnak azt, hogy Logan hangját hallom, amint az én nevemet kiabálja. Olyan volt minden, mintha bedrogoztam volna, leszámítva azt, hogy az én állapotomhoz hozzájárult az elviselhetetlen kín és fájdalom is.

A hanghoz hamarosan egy test is társult, aki egyre gyorsabban futott felém. Fogadni mertem rá, hogy csupán a képzeletem játszik velem, így bátran ki mertem mondani azt, amit éreztem, hiszen tudtam, hogy ezt már soha senki nem fogja hallani.

-          L-Logan – dadogtam teljesen kábán, a halál kapujában. – Szeretlek – mondtam elhaló hangon, a következő pillanatban pedig teljes sötétség lepte el szemeimet.

Harry

Távol kellett volna tartanom magam Lennától. De többé már nem voltam képes erre. Sajnos túlságosan vonzott a közelsége ahhoz, hogy tartsam magam az elhatározásomhoz. Pedig erősnek kellett volna maradnom, mindkettőnk érdekében. De nem ment.

Lenna szemei azonnal felcsillantak, amint közöltem vele, hogy mindent elmondok, csak ne menjen el. Talán meggondolatlanul mondtam ki a szavaimat, de képes lettem volna bármit megtenni azért, hogy mellettem maradjon.

-          Tényleg? – szólalt meg felvont szemöldökkel, azonban szemeiben határtalan izgatottságot véltem felfedezni.

-          Igen – mormoltam egy bólintás kíséretében. – De ezt talán nem az utca kellős közepén kellene megvitatni – szántottam végig kezemmel hajamon zavartan.

-          Rendben. Akkor hová menjünk? – kérdezte csípőre tett kezekkel.

-          Mi lenne, ha visszamennénk abba a hamburgerezőbe, ahol az előbb voltunk? Arrafelé ritkán járnak fotósok.

-          Nekem oké – rántotta meg vállát, mire intettem, hogy induljunk.

Az egész úton szorosan mellettem sétált, azonban nem szólt hozzám egy szót sem. Gyanítottam, hogy ő is annyira össze van zavarodva, amennyire én.

Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki, de úgy tűnt, hogy az ő részéről egyáltalán nem probléma a hallgatás.

Mikor megérkeztünk a hamburgerezőhöz, kinyitottam neki az ajtót, majd úriember módjára magam elé tessékeltem, melyet egy halk köszönömmel díjazott.

Leültünk a legeldugottabb asztalhoz az étteremben, én pedig gyorsan lecsekkoltam, hogy nincsenek-e pletykaéhes újságírók vagy paparazzik a parányi hamburgerezőben.

A pincérnő elég furán nézett ránk, miután konstatálta, hogy körülbelül negyedórája is itt voltunk még, csak közben elmentünk.

-          Látom nem bírtátok sokáig az étteremtől távolt – jegyezte meg gúnyosan a felszolgálólány. – Hozhatok valamit?

Kérdőn rápillantottam Lennára, jelezve, hogy válaszoljon.

-          Én csak egy gyümölcsteát kérek – nézett rá a pincérnőre.

Miután a lány felfirkantotta a rendelést, rám irányította tekintetét.

-          Én pedig egy kólát – mondtam.

Miután a felszolgáló elslisszolt, Lenna azonnal faggatóan kezdett el bámulni rám.

-          Na, elmondod, miről is van szó?

-          El… - mormoltam lesütött szemekkel, miközben kezeimet tanulmányoztam.

-          Most már tényleg kíváncsi vagyok, hogy miért gyűlölsz ennyire az egyik pillanatban, és miért kezdesz el törődni velem a másikban. Valamint az is érdekelne, hogy ezt mi alapján váltogatod – sorolta cinikusan.

-          Nem utállak – sóhajtottam fel hangosan. – Soha nem is utáltalak.

-          Akkor meg? Miféle más ésszerű magyarázatot tudsz adni a viselkedésedre?

Vettem egy mély levegőt, majd egy kicsivel közelebb hajoltam hozzá az asztal felett.

-          Nem tudom mennyire hiszel… A természetfeletti jelenségekben – motyogtam mély, rekedtes hangon.

-          Mire gondolsz? – ráncolta fel homlokát.

Éppen szólásra nyitottam számat, amikor a mogorva pincérnő odalépett hozzánk, majd lassú tempóban lepakolta a tea elfogyasztásához szükséges dolgokat és a kólát az asztalra.

-          Köszönjük – dörmögtem.

-          Nem válaszoltál. Mire gondolsz? – tért vissza a témára Lenna, miután a pincérlány hallótávolságon kívül került.

-          Csak úgy általánosságban.

-          Nem igazán hiszek az ilyen dolgokban.

-          Nos, akkor ezután talán majd megváltozik a véleményed – válaszoltam sejtelmesen.

-          Harry, megint csak kerülgeted a forró kását… El tudnád mondani konkrétan, hogy mégis miről van szó? Kezd elegem lenni a rejtélyekből – vonta fel kihívóan szemöldökét, majd belekortyolt teájába.

Ez alkalommal Lenna határozottabb volt, mint amilyennek korábban láttam, ezt pedig nem tudtam mire vélni. Talán csak próbára akart tenni. Látni akarta, hogy még akkor is küzdök, ha ennyire távolságtartó velem. Én pedig bizonyítani akartam neki.

Mostanra pedig én kerültem egy rendkívül nehéz helyzetbe. A rideg álcám lassacskán egyre inkább kezdett lehullani rólam, ugyanis Lenna közelében a világ legnehezebb feladata volt érzéketlennek és bunkónak mutatni magam. Hiszen ez a lány maga volt a tökéletesség.

-          Tudom és sajnálom – néztem mélyen szemeibe. – És hidd el, most már tényleg mindennél jobban akarom, hogy tudd az igazságot, de engem és megrémiszt. Csakis a te érdekedben akartam távol tartani magam.

-          Ez elég gyenge duma – jegyezte meg szarkasztikusan, majd összefonta maga előtt karjait. – Figyelj, nem kellenek ilyen kamukifogások. Nyögd ki, hogy mi a bajod velem, vagy menj el.

-          De nincsen veled semmi bajom! Éppen az ellenkezője áll fenn. Lenna… - vettem egy mély levegőt, majd végigjártattam szemem arca minden vonásán. Az ajkait hagytam utoljára. – Már nem tudom tovább azt tettetni, hogy nem akarlak – suttogtam, mire telt ajkai hirtelen elnyíltak.

-          Akkor mégis miről van szó? Miféle természetfeletti dologról beszéltél?

-          Mielőtt először találkoztunk volna, volt egy álmom – kezdtem bele a teljes igazság elmondásába. Magam sem hittem el, hogy végre képes vagyok ezt megtenni, de tudtam, hogy innen már nincs visszaút. – Volt benne egy lány. Gyönyörű volt. Tudtam, hogy még sosem láttam őt azelőtt, de annyira valóságosnak tűnt. Ismeretlen volt, de mégis ismerős. Hosszú, sötétbarna haja és igéző szemei voltak. Kezdtem egyre inkább megismerni, és egyetlen álom alatt mintha hónapok teltek volna el. Az álmom alatt megcsókoltam őt, öleltem, ameddig csak lehetett, és tudtam, hogy ő már az enyém. Azonban a végén… - álltam meg egy pillanatra, majd fájdalmas tekintettel kinéztem az ablakon.

-          Mi történt a végén? – kérdezte Lenna remegő hangon.

-          A tökéletes állapot véget ért. Valami miatt szörnyen összevesztem vele. Ez az egyetlen dolog, amit nem tudok felidézni, minden más olyan, mintha tényleg megtörtént volna velem. És akkor elment. Én pedig nem mentem utána. Aztán pedig… A lány az álmomban meghalt. És mindez miattam történt. Ugyanis miattam ment el akkor.

-          De hogy jövök én ehhez az álomhoz? – nézett rám tágra nyílt szemekkel.

-          Az álmomban szereplő lány… Te voltál, Lenna – Könnyebb volt mindezt kimondani, mint gondoltam. Azonban akkor elgondolkodtam azon, hogy vajon biztosan jó ötlet volt-e őszintének lenni.

-          Micsoda? – kérdezte összezavarodottan. – De az képtelenség! Hiszen tényleg nem láttál az első válogatás előtt egyszer sem!

-          Tudom, és éppen ez az. Attól félek, hogy ennek az álomnak köze van a jövőhöz. És ha ez így van, akkor nem hagyhatom, hogy miattam forogjon kockán az életed!

-          Szóval akkor ez az egész… Minden csak azért volt, hogy megvédj engem? – Hangja mostanra teljesen ellágyult, a néhány perccel ezelőtti cinikus, távolságtartó viselkedését pedig teljesen levetkőzte magáról.

-          Igen.

-          De én nem szeretném, ha eltaszítanál magadtól – pillantott fel rám mogyoróbarna szemeivel.

-          Én pedig úgy érzem, hogy képtelen vagyok tovább távol tartani magam tőled – mondtam, miközben mereven álltam tekintetét.

-          Akkor ne maradj távol tőlem! Ne tedd!

-          De ez akkor is komplikált… Mi van, ha ez az álom a jövőt mutatja? Mi van, ha miattam kerülsz majd életveszélybe, ha most közel engedsz magadhoz?

-          Harry, egyáltalán nem biztos, hogy az álmodnak be kell igazolódnia – győzködött határozottan. – Nem kell úgy történnie a dolgoknak, ahogy ott. De sosem tudjuk, mi lenne, ha meg sem próbáljuk! És egyébként is… Melletted biztonságban érzem magam. Ha veled vagyok, úgy érzem nincs mitől félnem. Mert biztos vagyok benne, hogy te megvédenél mindentől, ami veszélyes lehet rám – Lenna hangja őszintének tűnt, ez a vallomás pedig még nehezebbé tette az eddig sem egyszerű helyzetemet. Korábban nem hittem az ilyen természetfeletti cuccokban, de mióta megláttam Lennát az álmom utáni napon, bizonyossá vált számomra, hogy márpedig misztikus dolgok igenis történnek.

Ez a spirituális jelenség pedig egyre inkább csak arról akart meggyőzni, hogy tartsam magam távol Lennától. De most, hogy már ő is tudott mindenről, képtelen lettem volna továbbra is játszani a hideg, érzéketlen, utálatos srácot előtte.

-          De mi van ha… - kezdtem bele ismét ellenkezésembe, azonban ő megérintette kezem, majd belevágott mondandómba.

-          Ne legyen de – mosolyodott el halványan. – Ha megálmodtad a lényemet, akkor annak jelentősége van. Talán, sőt szinte biztos, hogy nekünk meg kellett ismernünk egymást. Viszont úgy érzem, hogy még mindig nem ismerlek eléggé. Adsz egy esélyt, hogy ez megváltozzon? – nézett rám reménykedve.

-          Én is szeretnélek jobban megismerni, Lenna – viszonoztam előbbi mosolyát, mire hirtelen egy csapásra jókedvű lett.

Örültem, hogy végre nem hiszi azt, ami nem igaz, és tudja, hogy nem utálom, azonban a vele kapcsolatos álmom befejezése még mindig nem hagyott nyugodni… Túl valóságos volt ahhoz, hogy ne érezzem azt, hogy mindez ténylegesen is be fog következni.

Viszont minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy ezt a gondolatot elűzzem, és csakis Lennára koncentráljak, akivel végre volt lehetőségem őszintén és értelmesen beszélgetni. Jelen pillanatban pedig ez volt az, amit a legjobban akartam.

Miután bevallottam mindent, amiről Lennának tudnia kellett, elkezdtünk teljesen átlagos dolgokról beszélgetni, és egymást faggattuk olyan dolgokról, amiket szerintünk érdemes lenne tudni a másikról. Ő beszélt a kanadai városkáról, ahol él, a baráti köréről, valamint arról, hogy milyen álmokat dédelget a táncolással kapcsolatban.

Én sem maradtam kérdések nélkül, így meséltem néhány dolgot magamról, amit a legtöbb ember egyébként nem tud rólam. És az a vicces, hogy ezek pontosan a teljesen átlagos dolgok. Velem kapcsolatban a legtöbb embernek van egy kialakult képe, ami totálisan eltér a valóságtól, plusz Lennának az utóbbi időben megmutattam egy elviselhetetlen arcomat is, így tisztázni szerettem volna a félreértéseket.

Annyira elszaladt az idő, hogy észre sem vettük, időközben tizenegy óra lett. Úgy gondoltuk, hogy ideje lenne letenni magunkat holnapra, ugyanis mind a kettőnknek nehéz napja volt. Azonban a vége rendkívül jónak volt mondható.

-          Szívesen hazaviszlek – mondtam Lennának mosolyogva.

-          Azt megköszönném – viszonozta mosolyomat.

Kifizettem a teát és az üdítőt, majd intettem Lennának, hogy mehetünk.

Amint beült a kocsimba, azonnal csodálkozva nézett végig az autó belsejének minden egyes négyzetcentiméterén.

-          Hűha – szólalt meg elismerően. – Ez a verda aztán nem semmi – ismerte el, mire elvigyorodtam.

-          Kösz – mondtam kuncogva, majd végigsimítottam kezem a fekete bőrülésen. Elindítottam az autót, majd kényelmes sebességben kezdetét vettük az útnak. – Amúgy kérdezhetek valamit?

-          Bármit – bólintott.

-          Miért lettetek hirtelen ilyen rosszban Rileyval? – kérdeztem, mire hangosan felsóhajtott. Ebből a gesztusból arra mertem következtetni, hogy ez egy bonyolult történet.

-          Néhány részlet még számomra is rejtély. Bizonyára tudod, hogy ki az a Logan.

-          Sajnos igen – szaladt ki számon a meggondolatlan elszólás, majd idegességemben a kelleténél kicsit erősebben szorítottam meg a kocsi kormányát. Utáltam már annak a gondolatát is, hogy az a srác ennyire közel áll Lennához. Amikor pedig gyengéden hozzáért – ennek pedig kétszer is a szemtanúja voltam -, olyan mérhetetlen düh árasztotta el a testem, mint még soha azelőtt. Elviselhetetlen érzés volt Lennát vele látni.

-          Nos, miatta romlottak meg köztünk a dolgok…

-          De a pontos oka mi? – kíváncsiskodtam tovább. Nem értettem, hogy Riley miért akarta ennyire kikészíteni ezt az imádnivaló lányt, akit semmi oka nem lett volna utálni.

-          Hát ez az. Teljesen pontosan én sem tudom. Csak sejtem, de nem vagyok biztos benne. Szerintem Riley gyengéd érzelmeket táplál Logan iránt.

-          És szerinted ő azt gondolja, hogy Logan pedig irántad?

-          Igen – húzta félre ajkait, majd szomorúan lesütötte szemeit.

Próbáltam mindig az úton tartani a szemem, de Lennát sokkal szívesebben néztem volna. Végre nem kellett távolról figyelnem őt, ugyanis az szörnyen nehéz és elviselhetetlen volt a számomra. De valahol mélyen tudtam, hogy talán helyesebb lenne, ha továbbra is ezt tenném. Viszont erre már képtelen voltam. Mellette kellett lennem. Minden áron.

-          Hát, ez szerintem is így van.

Lenna csak bólintott egyet, majd kissé zavartan kezeit kezdte el tanulmányozni. Úgy éreztem, mintha valamit elhallgatna előlem, de nem akartam nagyon firtatni a dolgot. Az is érdekelt volna, hogy Logan néhány órával ezelőtt miért hagyta ott annyira feldúltan, de tisztában voltam vele, hogy vannak dolgok, amibe nem illene beleütnöm az orrom. Egyelőre legalábbis biztosan nem.

-          Hé, Lenna – szólaltam meg néhány perc hallgatás után.

-          Igen? – pillantott rám mosolyogva.

-          Mit szólnál hozzá, ha holnap elmennénk valahová… Csak mi ketten? – nyögtem ki kérdésemet kissé határozatlanul. Máskor nem szoktam ilyen lenni, de ez a lány olyan dolgokat volt képes kiváltani belőlem, amik egyébként egyáltalán nem voltak jellemzőek rám.

-          Az klassz lenne – vigyorodott el, mire azonnal viszonoztam ezt a gesztust.

-          Szuper – jelentettem ki elégedetten, a kocsiút további részében pedig totálisan feldobódottan vezettem tovább.

Jókedvem határtalannak tűnt, azonban valahol mélyen egy hang folyton azt hajtogatta, hogy nem helyes, amit most teszek, és továbbra is távol kellene tartanom magam Lennától, csakis az ő érdekében, valamint hogy csak akkor szeretném igazán, ha most békén hagynám, és soha többé nem keresném. Szerettem volna ezeket a gondolatokat végérvényesen is elűzni a fejemből, de nem ment. Minden percben újra meghallottam azt a bizonyos hangot, ami a fájdalmas igazsággal szembesített.

Amikor megérkeztünk Lenna ideiglenes lakásához, melyben a cserediákprogram alatt élt, kissé elszomorodtam, ugyanis még nem szerettem volna elválni tőle. Legszívesebben minden percben magam mellett tudtam volna, ugyanis szerettem volna megvédeni mindentől és mindenkitől. Szerettem volna, ha mindig velem van. Főleg most, hogy mindezt már meg is tehettem.

-          Köszönöm a teát – mondta kedvesen, mire felnevettem.

-          Hát azt igazán nincs mit – válaszoltam vidáman.

-          Akkor holnap? – harapott ajkába.

-          Holnap – bólintottam mosolyogva. – Majd írok, hogy pontosan hol és mikor találkozzunk, rendben? 

-          Oké – egyezett bele, és már éppen kikászálódott volna az autóból, mikor mobilja hirtelen megcsörrent táskájában. Kezébe vette a készüléket, majd miután konstatálta, hogy ki keresi, azonnal felvette. – Szia Logan! Hogyhogy ilyen későn? – Ahogy meghallottam a srác nevét, azonnal eluralkodott rajtam a feszültség. – Hogy micsoda? – folytatta halálosan ijedt hangon Lenna. – Azonnal odamegyek – tette hozzá, majd lerakta a telefont.

-          Mi történt? – kérdeztem kíváncsian.

-          Riley… Meg akarta ölni magát – suttogta remegő hangon. – Bevitték a kórházba, de még nem stabil az állapota. Be kell mennem hozzá – jelentette ki határozottan, én pedig egy percig sem haboztam, azonnal beindítottam az autót. Nem volt kérdés, hogy segítek Lennának és ezzel együtt Rileynak is, amiben csak tudok.

Sam

Az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára ennyire boldog. A szüleim válása óta biztosan nem. Az akkor kezdődött sötét korszakom most elkezdett átváltani egy sokkal derűsebb és boldogabb életszemléletbe. Erre a változásra pedig Justin adott nekem okot.

Az utóbbi időben – mivel rengeteg partiban jártam – sokszor csak úgy smároltam srácokkal, akik cseppet sem voltak józanok, azonban azokban a csókokban nem volt semmiféle érzelem. Egyszerűen csak jó bulinak tűnt az egész, de Justinnal ez most egészen más volt. Még sosem éreztem ilyesmit korábban. Mikor ajkai enyémekhez értek, szívem olyan gyorsan kezdett el dobogni, hogy azt hittem, menten elájulok. De túl szép volt a pillanat ahhoz, hogy abbamaradjon. Szerettem volna, ha soha nem ér véget.

Nos, néhány perc után mégis véget ért, de annyira mégsem bántam, mivel tudtam, hogy mostantól lesz még alkalmunk ezt megtenni.

Későeste, miután még beszélgettünk egy kicsit Justinnal, szinte szédelegve mentem haza, amikor pedig beléptem az ajtón, és becsuktam magam mögött, azonnal egy elégedett sóhaj kíséretében dőltem neki. Néhány percre teljesen elkalandoztam, és csak akkor vettem észre, hogy Luna a nappaliból figyel, amikor már halkan kuncogott rajtam.

-          Nagyon elvarázsolt lett itt valaki – lépett ki nevetve a helyiségből, majd karba tett kezekkel megállt előttem. – Várj, kitalálom. Justintól jöttél.

-          Igen – haraptam ajkamba, majd mosolyogva lesütöttem szemeimet.

-          Komolyan olyan vagy, mintha kicseréltek volna. Ezt is kitalálom. Megcsókolt? – vigyorodott el sejtelmesen.

-          Ühüm – bólogattam még mindig leírhatatlanul boldogan, mire kacagva oldalba bökött.

-          Valaki nagyon szerelmes – ugratott vidáman, amin én is csak derülni tudtam. De igaza volt. – De ennek nagyon örülök – simogatta meg vállamat, melyet csak egy hálás bólintással nyugtáztam.

-          Te hogyhogy fent vagy? – váltottam témát.

-          Nicoval valami romantikus, síros kezdtünk el nézni, de természetesen bealudt rajta – válaszolta, miközben szemeit forgatta, én pedig azonnal nevetni kezdtem.

-          Ez tipikus… - mondtam vigyorogva. – És itt alszol?

-          Aha – bólintott. – Nincs kedvem mesélni nekem részletesen a mai estéről? – vonogatta szemöldökét.

-          De, szívesen – egyeztem bele izgatottan. Mindig is vágytam egy nővérre, akinek elmondhatom a problémáimat, segítséget kérhetek tőle, vagy éppen elmesélhetem neki, ha valami szuper élmény ér, mint például most.

Már sokszor megbántam, hogy a kezdetek kezdetén annyira szemét voltam Lunával, amikor egyáltalán nem érdemelte meg. Szerettem volna ezt neki is elmondani, azonban egyelőre még nem találtam meg erre a megfelelő alkalmat.

Letelepedtünk a nappaliban egy-egy csésze teával, mikor pedig kényelmesen elhelyezkedtünk, azonnal mesélni kezdtem. Előtte azonban még elmondtam neki azt is, hogy tegnap milyen rossz élmény ért a korcsolyapályás randin, mivel ezzel együtt volt kerek a történet.

Mikor viszont a mai este eseményeire tértem rá, azonnal teljesen feldobódtam. Már akkor is az egekbe szökött a pulzusom, ha csak visszagondoltam a mai randinkra. Ami ezúttal sokkal jobban sikerült, mint előző este.

Luna nagyon örült a boldogságomnak, ebből pedig megmutatkozott az, hogy őt mennyire érdemes lenne megbecsülnöm. Ugyanis ő jót akar nekem, én azonban a kezdetekben minden segítségét figyelmen kívül akartam hagyni. Mostanra viszont rájöttem, hogy biztosan jobb lenne, ha adnék egy esélyt neki, valamint magamnak is, és összebarátkoznánk.

Miután kibeszélgettük magunkat Lunával, úgy döntöttem, hogy lefekszem, mivel a jó dolgokban is meglehetősen el tud fáradni az ember. Előtte azonban még írtam egy SMS-t Emilynek, melyben még egyszer megköszöntem a munkát, amit kerített nekem, emellett pedig kijelentettem, hogy muszáj lesz találkoznunk, ugyanis rengeteg mesélnivalóm van a számára.

Fantasztikus érzés volt az, hogy valakik végre ténylegesen törődnek velem, és elmesélhetek nekik bármit, amihez kedvem van, mivel tudom, hogy meg fognak hallgatni, és érdekelni is fogja őket.

Mostanság nem voltak igaz barátaim, esetleg csak olyanok, akik egy-két buli erejéig velem csápoltak a hangos zenére, amikor pedig drogos és ittas állapotban haza kellett őket cipelni, akkor tudták, hogy én hazarángatom őket, mint a társaság egyetlen józan tagja.

Most azonban már egészen más volt a helyzet, a dolgok pedig abszolút pozitív irányban változtak.

Egy fantasztikus érzéssel aludtam el, reggel pedig ugyanezzel is keltem fel. Még az idő is kedvezett nekem, ugyanis sütött a nap – szinte most először volt igazán derűs idő, mióta itt voltam -, így semmi nem tudott lelombozni.

Miután elkészültem, feldobódva csörtettem le a földszintre, ahol a konyhában Nico, John és Luna már nagyban reggeliztek.

-          Gyönyörű, napsütéses reggelt kívánok mindenkinek! – vigyorogtam rájuk, majd kivettem a pulton lévő fémkosárból egy almát.

-          Hűha, valaki nagyon jókedvű – pislogott nagyokat Nico, John pedig ugyanolyan értetlenül állt a vidámságomhoz, mint fia. Ezt nem is csodáltam, ugyanis az eddigi viselkedésem ellenkezőjét produkáltam ezen a reggelen.

-          Igen, én is így látom – értett egyet John. – De nagyon örülök neki – kacsintott rám mosolyogva.

Luna csupán boldogan figyelt minket, mivel ő már pontosan tisztában volt mindennel velem kapcsolatban.

Mivel Justin miatt most szörnyen jól éreztem magam, valamilyen szinten el is vakultam, ha lehet így fogalmazni. A nagy rózsaszín köd miatt még ahhoz is kedvem támadt, hogy felhívjam az apámat, akivel egyébként az utóbbi időben csak még rosszabb lett a kapcsolatom. Most azonban ez sem érdekelt. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy szeretném jobbra fordítani a kettőnk siralmas kapcsolatát, ezért egy hirtelen és meggondolatlan elhatározásnál fogva úgy döntöttem, hogy felhívom. Ám mikor elkezdett kicsöngeni, máris elbizonytalanodtam.

Amikor pedig apa beleszólt, és meghallottam, amint jellegzetes mély hangján a nevemen szólít, azonnal lecsaptam. Nem ez lett volna a helyes cselekedet, és szégyelltem, hogy így beijedtem, de nem tudtam mit tenni, egyszerűen féltem újra normális módon kapcsolatba lépni vele. Pedig annyira vágytam már rá, hogy rendbe jöjjenek köztünk a dolgok…

Ma mentem először dolgozni a pizzériába, John pedig hihetetlenül örült annak, hogy találtam egy munkát. Lassan tényleg olyan kezdett el lenni számomra ez az ember, mintha a pótapám lenne. Mindazt, amit az igazi apám elmulasztott velem, úgy éreztem, most van esélyem bepótolni.

Mivel egész gyerekkoromban sokkal jobban éltem, mint az átlag, fogalmam sem volt róla, hogy dolgozni milyen nehéz. Nem tagadom, mindig is el voltam kényeztetve, és nem szorultam rá arra, még tinédzserként sem, hogy munkába álljak, és keressek egy kis pluszpénzt. Most azonban meg kellett tapasztalnom, hogy milyen kemény is magamnak megkeresni a kenyérrevalót.

A főnököm viszont nagyon kedves volt, ez pedig valamilyen szinten könnyített a dolgomon. Még voltak pillanataim, amikor mindent elbénáztam, de igyekeztem a legjobb formámban maradni, és a feladataimat rendesen elvégezni, ugyanis a világért sem akartam volna, hogy rögtön az első napon kirúgjanak.

Már pár órája robotoltam az étteremben, amikor egyszer csak egy váratlan vendég toppant be az ajtón, ez a személy pedig nem más volt, mint Justin. Hihetetlenül megörültem neki, azt azonban vicces volt látni, hogy annak a kevéske embernek, aki a kajáldában pizzázott, mennyire megnyúlt az arca, amikor meglátta a világhírű srácot.

-          Szia! Hát te? – kérdeztem vigyorogva, mikor odaért hozzám, mire egy hirtelen mozdulattal odahajolt arcomhoz, és adott számra egy gyors puszit. Mindez eléggé meglepett, ugyanis sokat gondolkodtam azon, hogy egy ideig nem lenne-e célszerűbb titokban tartani a kettőnk közti kapcsolatot. Azonban úgy vettem észre, hogy Justinnak ez egy percig sem fordult meg a fejében. Pedig éreztem, hogy ez a túlzott nyilvánosság még sok problémát fog majd okozni…

-          Ma kerestelek otthon, de Mr. Rogers mondta, hogy dolgozol. Nem tagadom, rendesen meglepődtem – nevetett fel, mire játékosan oldalba löktem. Tulajdonképpen ő még nem is ismert annyira, mégis le tudta szűrni eddigi ismeretségünk rövid ideje alatt, hogy mennyire távol áll tőlem a munka fogalma. Legalábbis idáig. Mostantól úgy döntöttem, hogy néhány változást fogok hozni az életembe.

-          Hát, tudok még meglepetéseket okozni – mosolyogtam rá titokzatosan, mire magához vont, és szorosan átölelt. – De tulajdonképpen miért jöttél?

-          Mivel mára szervezek egy zártkörű kis partit, és te vagy a díszvendég – jelentette ki, mire halkan kuncogni kezdtem.

-          Ez igazán hízelgő – vigyorogtam.

-          Eljössz?

-          Hát hogyne mennék? – kérdeztem tettetett felháborodással.

-          Akkor rendben – kacsintott rám, majd nyomott egy puszit fejem búbjára.

-          Most viszont kénytelen vagyok tovább robotolni, különben a végén még kihúzom a főnöknél a gyufát – mondtam, mire mosolyogva bólintott egyet.

-          Oké, vettem a lapot, lelépek – ugratott vidáman, majd odahajolt hozzám, és hosszan megcsókolt. – Akkor este – köszönt el, majd kisietett az utcára.

Néhány másodpercig még ábrándozva bámultam egyre távolodó alakja után, utána viszont rávettem magam arra, hogy ismét maximálisan a munkámra koncentráljak.

A délután végéig még rengeteget fáradoztam, azonban abszolút megérte, ugyanis mikor munkaidőm végén kezembe kaptam a napi béremet, hihetetlenül elégedett voltam magammal. Végre először életemben én magam dolgoztam meg valamiért, ez pedig egy nagy mérföldkőnek számított.

Gyors tempóban hazasiettem az étteremből, majd átöltöztem egy kényelmes, ugyanakkor trendi öltözetbe, ami egy fehér, bő ingből és egy fekete, szakadt farmerből állt. Hajamat szokásosan csak oldalra fésültem, azonban egyre inkább nőni kezdett, amit mostanra már nem is bántam annyira. Persze még mindig rövid volt, de szerettem volna felgyorsítani a növekedés folyamatát, mert valamilyen okból kifolyólag elkezdtem vágyódni a régi, hosszú hajkoronám után.

Mikor leértem a földszintre, azonnal belebotlottam Johnba, aki mosolyogva üdvözölt.

-          Milyen volt az első munkanapod? – érdeklődött kedvesen.

-          Nehéz, de megérte – mondtam mosolyogva, majd elrohantam az előszobába, és elkezdtem magamra rángatni bakancsomat.

-          Hova ez a nagy sietség?

-          Justin rendez egy kis bulit. Átmegyek, ha nem gond.

-          Jaj, ez a fiú mindig csak a bulizásra gondol… - jegyezte meg sóhajtozva, azonban hangjában némi játékosságot is felfedeztem. – De menj nyugodtan.

-          Köszönöm – mosolyogtam rá ismét, majd miután magamra kaptam kabátomat, kiléptem az ajtón, és elindultam a szomszéd ház felé.

Amint becsöngettem, néhány másodpercen belül Justin már ajtót is nyitott, majd egy gyors csókkal üdvözölt.

-          Örülök, hogy itt vagy – suttogta fülembe, melytől egy pillanatra kirázott a hideg, de természetesen a legjobb értelemben véve.

Mikor átölelt izmos karjaival, kedvem lett volna elolvadni, de azért nem akartam mindezt túlságosan kimutatni, mivel a nyáladzást még mindig nem éreztem az én műfajomnak.

A kis partiján tényleg nem volt annyira sok ember, viszont rengeteg olyan fazont láttam, akiket még soha azelőtt.

-          Srácok, aki még nem ismerné, ő itt Sam – mutatott be a társaságnak, akik egyszerre üdvözöltek engem.

A sok ismeretlen arc között hirtelen előbukkant Emily, akinek hihetetlenül megörültem. Amint megpillantott, azonnal odarohant hozzám, majd átölelt.

-          Olvastam tegnap az SMS-ed – közölte somolyogva. – Úgyhogy még van némi megbeszélnivalónk – kacsintott rám.

-          Mindenképpen – mondtam nevetve, majd odafordultam Justinhoz. - Ezekről az emberekről mit kell tudni? – kérdeztem tőle kíváncsian, célozva a sok számomra még idegen személyre.

-          Ők a barátaim, akikkel bulizni szoktam Los Angelesben – válaszolta, majd átkarolta derekamat. – Nagyon jó fejek. Nyugodtan ismerkedj meg velük.

-          Rendben. De azért szívesebben maradnék végig melletted – pillantottam rá sejtelmesen, majd kezembe vettem egy műanyagpoharat, és töltöttem magamnak egy kis kólát. Eszem ágában sem volt bármiféle alkoholos italt fogyasztani, pedig lett volna választék.

Justin azonban élt a lehetőséggel, és ivott szinte mindenből, amiből lehetett. Viszont szerencsére ő sem esett át a ló túloldalára, és nem kellett már a buli felénél a földről összekaparni. Elég visszataszító is lett volna a számomra, ha seggrészegre issza magát előttem.

Miközben őt figyeltem, amint a stílusosabbnál stílusosabb barátaival nevetgélt, gyomromban életre kelt egy egész pillangóhad. Tetszett benne az, hogy egy igazi rossz fiú, de valahol mégis rejlik benne báj és kisfiús ártatlanság, a kettőt összekeverve pedig egy számomra tökéletes fiú ötvöződött belőle.

Amíg Justin a Los Angeles-i haverjaival hülyült, én Emilyvel társalogtam, akivel megtárgyaltuk a tegnap este eseményeit. Valósággal el volt bűvölve a kis történetemtől, ami a randinkról szólt. Arról, amelyik már jól végződött.

Éppen nagyban meséltem Emilynek, amikor valaki hirtelen hátulról átkarolt, majd adott egy puszit nyakamra. Azonnal bizonyossá vált, hogy Justin áll mögöttem, akinek iménti gesztusától libabőrös lettem, a pulzusom pedig abnormálisan magasra emelkedett.

Mosolyogva hátrafordultam, majd átöleltem a fiút, aki már kevésbé tűnt józannak, mint félórával ezelőtt.

-          Gyönyörű vagy ma este – mondta mélyen szemeimbe nézve, azonban hangja kissé túlságosan szórakozott volt.

Én csupán mosolyogva lesütöttem szemeimet, azt viszont nem akartam túlzottan kimutatni, hogy mennyire zavar Justin illuminált állapota. Pedig így volt.

-          Nem akarsz te is inni valamit? – kérdezte kíváncsian.

-          Inkább nem – jegyeztem meg fintorogva, majd határozottan megráztam fejem.

-          De miért nem? Úgy sokkal jobban ellazulnál, és még jobb lenne a buli! – nyaggatott tovább.

-          Mondtam, hogy nem szeretnék – ismételtem meg.

-          Na, csak egy pohárkával – karolta át szorosan derekamat, majd odahúzott ahhoz az asztalhoz, ahol az alkoholos italok sorakoztak.

-          Nem érted, hogy nem szeretnék? Hányszor mondjam még el? – emeltem fel hangom ingerülten. – Tudod mit? Inkább hagyj is békén – bújtam ki öleléséből, majd arrébb löktem, feldúltan elsiettem a bejárati ajtó felé, és kabát nélkül kiléptem a tornácra, ahol karba tett kezekkel megálltam.

Kiborulásom okát valószínűleg senki sem értette, emiatt pedig egy hisztis libának tűnhettem, pedig valójában egy elég nyomós okom volt arra, hogy ennyire kiforduljak magamból.

Majdnem megfagytam, azonban a felkavarodott érzéseim még erről is elvonták a figyelmemet, ezért szépen lassan egy könnycsepp legördült arcomon.

Hirtelen meghallottam, hogy valaki kilép az ajtón, majd meleg kabátomat vállamra teríti.

-          Ne haragudj – hallottam meg Justin hangját magam mellől.

Könnyes szemekkel ránéztem, azonban egyelőre még nem tudtam semmit sem mondani.

-          Te ne haragudj – szólaltam meg néhány másodpercnyi hallgatás után halkan. – Túlreagáltam a helyzetet, nem kellett volna így felkapnom a vizet.

-          De biztosan van valami oka annak, hogy mégis így cselekedtél – pillantott rám magyarázatra várva.

-          Igen, van – motyogtam.

-          Elmondod? – simított végig karomon.

-          Apám van a dologban – kezdtem bele egy sóhajtás kíséretében. – Már kicsi korom óta ivott és drogozott is, de arról szerencsére sikerült leszoknia. A piálásról azonban nem, így testközelből láttam, hogy milyen, ha az ember az alkohol rabjává válik. Tudod, ő egy zenész, egy művészlélek. És azt hitte, hogy a folytonos berúgásai beleférnek ebbe az imidzsbe. De azzal nem számolt, hogy ő ittas állapotban mennyire kifordul magából. Ő nem az a fajta, aki elnevetgél és önfeledten táncol olyankor, hanem olyan, aki totál agresszívvá válik. Volt egy időszak, amikor anyával ezeket az önmagából való kifordulásait az alkohol miatt végig kellett néznünk, miután ilyen állapotban jött haza. Olyankor mindig kiabált velünk, olyan is volt, hogy anyát meg akarta ütni. Szerencsére ezt ténylegesen sosem tette meg, de akarta. És nekem már az ettől való szándéktól is felfordul a gyomrom. Most már érted? Emiatt kerülöm el nagy ívben az alkoholt és a drogokat is. Egy cseppet sem lennék képes fogyasztani semmilyen ilyesféle italból.

Vallomásom végén a földre szegeztem tekintetem, miközben agyamban kínzó emlékképek tömkelege kezdett el keringeni.

-          Nagyon sajnálom, Sam – szólalt meg Justin, majd ujjainkat összekulcsolta, ezzel jelezve, hogy mellettem van.

-          Nem te tehetsz róla – mosolyodtam el fájdalmasan.

-          De ha tudtam volna, nem erőszakoskodok ennyire.

-          Viszont most már tudod. És emiatt ne legyen bűntudatod, kérlek – simítottam végig arcán, majd odahajoltam hozzá, és megcsókoltam.

Szorosan megához ölelt, néhány percig pedig csak álltunk, és merengve bámultunk a távolba. De mellette még ezek a néma percek is egy életre szóló élményt jelentettek számomra.

-          Menjünk be – suttogta, majd elindult az ajtó felé, én pedig követtem őt.

A kis parti hátralévő része már remekül telt, a srácok pedig azonnal leszűrték, hogy köztünk alakulóban van valami, azt viszont rögtön közölték is, hogy nagyon hamar ki fognak derülni a dolgok, ha ilyen nyíltan felvállaljuk, hogy randizunk. Sajnos erre már én magam is gondoltam, azt pedig a világért sem akartam volna, hogy egy még nagyobb felfordulás kerekedjen emiatt Justin életében. Arról nem is beszélve, hogy az enyém is gyökeresen megváltozna. Nem vágytam arra, hogy híres legyek, csak élni szerettem volna nyugodtan, egy átlagos emberként. Úgy, mint eddig. Azt azonban tudtam, hogy attól a perctől, hogy ez az alakulóban lévő kapcsolat kiszivárog, már nem leszek egy átlagos lány.

Justint azonban egyáltalán nem izgatta mindez, amit kissé furcsálltam is, mivel túlságosan tett az egészre. Valamiért volt egy olyan megmagyarázhatatlan érzésem, miszerint neki ez az egész „nyíltan felvállaljuk” dolog valahol kapóra fog jönni.

Miután a legtöbb ember elszivárgott – némelyek a magánrepülőjükhöz siettek a reptérre, ugyanis a lehető leghamarabb vissza akartak repülni LA-be, mivel csak Justin visszafogott partija miatt „ruccantak fel” Kanadába -, én még maradtam egy kicsit, és segítettem Justinnak összerámolni, ugyanis volt mit.

-          Los Angelesben ezt a te személyes takarítóid szokták csinálni, ugye? – kötözködtem játékosan, miközben egy pár műanyagpoharat dobáltam be a szemetes zacskóba.

-          Hát, amit azt illeti, igen – vontam meg vállát, majd folytatta a pakolászást.

-          Nem mennél vissza oda? – kérdeztem kíváncsian.

-          Szeretek ott lenni. Sőt mi több, imádom Los Angelest. De ez az első számú és igazi otthonom, ahová mindig jó érzés visszajönni. Plusz itt vagy te is, szóval… - vigyorodott el.

Mosolyogva lesütöttem szemeimet, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ne piruljak el.

-          És mikor tervezed, hogy visszamész?

-          Nem tudom – húzta el száját. – Nem csak rajtam múlik, hogy mikor…

-          A menedzsered dönti el, vagy mi? – kíváncsiskodtam.

-          Valahogy úgy – biccentett. – De rajta kívül még fel tudnék sorolni körülbelül ötszáz másik tényezőt, ami mindezt befolyásolja.

-          Nem rossz néha, hogy ennyire függsz másoktól?

-          Dehogynem – szegezte tekintetét a padlóra. – Viszont aztán belegondolok, hogy azáltal, hogy híres lettem, mennyi mindent kaptam. Rengeteg csodás rajongóm van, és az álmomat élem. Azt hiszem, ennél nem is kívánhatnék többet – nézett a távolba ábrándozva.

Megható volt mindezt hallani tőle, számomra pedig világossá vált, hogy Justinnak nem számít a sok árnyoldala annak, amit ő csinál, mindig szeretni fogja a hivatását.

-          Szerintem nekem haza kellene mennem – jegyeztem meg.

-          Igen, elég későre jár – értett egyet, majd elindult az előszoba felé. – Ó, jut eszembe. Szeretném, ha megismernéd anyukámat.

-          Komolyan? – pillantottam rá mosolyogva, miközben kabátom gombjaival babráltam.

-          Aha – bólintott vigyorogva.

-          Rendben – jelentettem ki boldogan. – Akkor jó éjt.

-          Jó éjt – suttogta, majd magához vont, és hosszasan megcsókolt. Minden egyes alkalommal, mikor ajkait ajkaimon éreztem, olyan volt, mint hogyha néhány méterrel a föld felett lebegnék.

Mosolyogva integettem neki, mikor kiléptem az utcára, majd hazarohantam, ugyanis odakint rettentően hideg volt.

Ezúttal azonban, mikor betoppantam, már senki nem volt ébren. Luna pedig ma nem aludt nálunk, nélküle viszont valamiért annyira csöndesnek és üresnek tűnt ez a ház… Az ő természetes bája, kedvessége és humora fényt tudott csempészni még azon emberek életébe is, akik egyébként mindig szörnyen lehangoltak. Részben neki is köszönhettem, hogy valamilyen szinten sikerült elhagynom ezt a zsémbességet és a folytonos kedvtelenséget. Szerettem volna vele is tudatni, hogy milyen nagyszerű lánynak tartom.

A másik ember, aki kihozta belőlem a legjobbat, az Justin. Végre jött egy fiú, aki valóban megérintett, és valódi érzéseket ébresztett bennem.

Mivel anyával már elég régen beszéltem utoljára, úgy döntöttem, hogy lefekvés előtt gyorsan felhívom. Szerencsére hamar fel is vette, és hangja alapján nem tűnt úgy, mintha aludt volna, vagy bármi ilyesmi.

-          Szia, Sammy – szólított régi becenevemen, melynek hatására egy olyan érzés kerített hatalmába, mintha gyomorszájon rúgtak volna. Elviselhetetlenül hiányzott az anyukám, és kezdtem egyre jobban megbánni, hogy az utóbbi időben vele is olyan undok és távolságtartó voltam.

-          Szia, anya – köszöntöttem halvány mosollyal arcomon. – Minden rendben otthon? – érdeklődtem.

-          Persze, itt minden oké. Lennával éppen most néztünk meg egy romantikus vígjátékot – újságolta vidáman. Lenna nevének hatására hirtelen szintén egy szörnyű érzés kerített hatalmába. Folyton attól rettegtem, hogy Justin egy perc alatt elfeledne, és Lenna karjaiba rohanna, ha megtudná, hogy van nála esélye. Attól a naptól kezdve, hogy először megcsókoltam Justint, és elkezdődött valami komoly dolog kialakulni kettőnk között, Lenna felbukkanása volt a legrosszabb rémálmaim egyike.

-          Az klassz – jegyeztem meg tettetett lelkesedéssel.

-          De hiányzol nekem és Meriának. Rettentően – mondta kissé lehangoltan, az pedig meghatott, hogy mindkettejük hiányol.

-          Ti is nekem – rogytam le ágyamra szomorúan, majd befészkeltem magam a takarók közé. – Anya, mesélnem kell valamit.

-          Ó. Kíváncsian várom.

-          Megismertem egy fiút. Nagyon kedvelem őt, és úgy érzem, hogy a köztünk kialakuló dolgokból még valami komoly is lehet – meséltem, majd elégedetten felsóhajtottam, miközben a plafont bámultam.

-          Komolyan? De hát ez nagyszerű! – lelkendezett.

Egyelőre még nem akartam közölni vele, hogy egy világhírű énekesről van szó, de anya nem is kíváncsiskodott túlságosan. Tudta, hogy mindent akkor fogok részletesen elmondani, amikor elérkezettnek látom rá az időt. Szerettem anyában azt a tulajdonságot, hogy mindig tiszteletben tartotta a saját döntéseimet, és nem akart belekontárkodni minden ügyembe. Hagyta, hogy én akarjam felvilágosítani a dolgokról, akkor, amikor jónak látom.

-          Jó lenne, ha te is megismerhetnéd…

-          Hát, ha tényleg olyan komoly lesz ez a dolog, mindenképpen kerítünk rá alkalmat – biztatott anya, mire elmosolyodtam.

-          Szeretlek anya – suttogtam, mikor már erősen a sírás határán álltam.

-          Én is téged drágám. Nagyon! És tényleg szörnyen hiányzol nekünk. Alig várom már, hogy újra átölelhesselek.

-          Én is! – válaszoltam elhaló hangon, azonban mielőtt kitört volna belőlem a zokogás, gyorsan találtam egy ürügyet arra, hogy letehessem a telefont. – Most viszont lefekszem aludni, mert nagyon álmos vagyok.

-          Rendben. Jó éjszakát Sam!

-          Jó éjt anyu. Szeretlek – köszöntem el, majd gyorsan kinyomtam.

Éppen jókor tettem meg mindezt, mert szerencsére így még képes voltam tartani magam érzelmileg.

A lehető leggyorsabban megpróbáltam elaludni, ami sikerült is, azonban nagyon különös álmom volt. Az egyik részében még minden tökéletes volt, ragyogott a nap, Justin mellettem volt, viszont a következő pillanatban az ég beborult, a távolban pedig megjelent Lenna alakja, aki Justin nevét suttogta. A fiú vakon követte őt, engem figyelmen kívül hagyva. Én pedig magamba roskadva ültem egyedül, teljes letargiába zuhanva.

Kimondhatatlanul örültem, amikor felébredtem, és tudatosítottam magamban, hogy ez nem a valóság volt, csak egy szörnyű rémálom, ami remélhetőleg soha nem fog valóra válni.

Ébredésemkor azonban bennem volt egy furcsa érzés, amit nem tudtam megmagyarázni, egyszerűen csak éreztem.

Félkómásan lebotorkáltam a földszintre, ahol Nicolas különös arckifejezéssel várt engem.

-          Jó reggelt a kis sztárunknak – jegyezte meg sejtelmes vigyorral arcán.

-          Mire célzol? – vontam fel szemöldököm. Ezen kijelentésére már kezdtem kissé felébredni.

-          Mindjárt meglátod. Csak olvasd ezt el – dobott elém egy újságot, melynek miután megláttam címlapját, azonnal kipattantak a szemeim, a szoba pedig hirtelen forogni kezdett velem…