15. fejezet

Riley

Megismerni a szerelmed szüleit mindig egy ijesztő lépés. Korábban soha nem gondoltam volna, hogy bárki is bemutat majd az őseinek, de Damien ezt tervezte. Elmondása szerint olyannyira szerves részévé váltam az életének, hogy ezt kihagyhatatlannak gondolta. Alapvetően egy laza ember vagyok, nem törődöm mások véleményével és eléggé félvállról veszem a dolgokat, de ezúttal egészen más volt a helyzet. Gyomorgörcsöm volt már csak attól is, ha erre az egész összejövetelre gondoltam. Ugyanis nekem mindennél fontosabb volt, hogy örökké Damien mellett maradhassak, ehhez pedig hozzátartozott az is, hogy a családjával elfogadtatom magam. Barátom nem igazán mesélt róluk, ezért nem volt viszonyítási alapom, ez pedig még inkább tetézte bennem a feszültséget. Még csak annyit sem árult el róluk, hogy tehetősek-e vagy szegények. Hiszen tény, hogy általában a szerényebb emberek nem fürdenek pénzben. Éppen ezért abban reménykedtem, hogy Damien nem valami milliomos apával rendelkezik.

Amikor elérkezett a rettegett nap, igyekeztem fejemet valami vállalható állapotba rendezni, azonban ez elég nehéz feladatnak bizonyult. Sápadtabb voltam, mint valaha, ráadásul arcom a szokásosnál is beesettebb volt. Nem csoda, hiszen az intenzív drogfogyasztás mellett alig ettem egy-egy falatot. Emiatt pedig úgy néztem ki, mint egy szellem. Nem volt bennem semmi élet. Egyedül akkor viselkedtem hús-vér emberként, amikor Damien mellett voltam.

Hiába próbáltam magam a lehető legjobban kicicomázni, nem igazán sikerült. Hajam kissé kócos maradt, szakadt pulcsim a szivárvány összes színében pompázott, ami úgy nézett ki, mintha egy hajléktalanról rángattam volna le, nadrágom pedig szintén több színű volt, ami nagyon lógott rajtam. Nem tehettem többet magamért, ez voltam én. Kezdtem úgy hozzáállni, hogy Damien családjának így kell elfogadnia engem, vagy sehogy.

Persze ez a hirtelen jött magabiztosságom azonnal elillant, amint elindultuk Damien motorján a szülei felé. Ismét elkezdett görcsölni a gyomrom, és annyira ideges voltam, hogy alig tudtam kapaszkodni szerelmem derekába. Azonban eltekintve az utazásnak azt a részét, amikor majd’ szétvetett az ideg, voltak szép pillanatai is. Például ha sikerült csupán ellazulnom, és élveznem a szél simogatását, kifejezetten felszabadító érzés tört rám. Ahogy a ragyogó nap cirógatta arcom, és a mellettünk elterülő tájban gyönyörködtem, hirtelen rádöbbentem, hogy tényleg mennyire szép tud lenni az élet. És igen, sokszor akartam már meghalni életem során, de ezekért a csodás pillanatokért megéri életben maradni.

Amint Damien leparkolt családja háza előtt, azonnal sikerült megállapítanom, hogy nem valami tehetősek, ám én ennek csak örülni tudtam. Kiskorom óta épp elégszer éltem a sznob emberek életét.

-          Lehet, hogy valami puccosabbra számítottál… - jegyezte meg Damien, miután lepattant motorjáról.

-          Dehogy. Illetve nem tudom, de ez így nekem teljesen jó – dadogtam zavartan. Nem nagyon tudtam, hogy mégis mit kellene mondanom. – Remélem, szimpatikus leszek nekik – sóhajtottam fel.

-          Ebben biztos vagyok – vigyorodott el szélesen, majd magához vont, és nyomott egy puszit homlokomra. Ez némiképp megnyugtatott, de ettől függetlenül még mindig okádni tudtam volna az idegességtől.

Néhány perccel később barátom édesanyja nyitott nekünk ajtót. Alacsony, köpcös nő volt, sötét hajjal és szemmel, egyáltalán nem hasonlított fiára. Pontosan az ellentéte volt, szinte mindenben. Még a viselkedése is teljesen eltért Damienétől, hiszen rögtön egy hatalmas mosollyal fogadott, ezt a nyitott kedvességet pedig szerelmemről egyáltalán nem lehetett elmondani.

-          Szervusztok! – köszöntött hihetetlenül boldogan Mrs. Black, majd először szorosan átölelte fiát, utána pedig engem. Már ez a gesztusa is nagyon meglepett, de bevallom, elképesztően jólesett.

-          Anya, ő itt Riley. A lány, akiről már annyit meséltem – mutatott be Damien. Nem gondoltam volna, hogy a srác valaha bármit is mondott rólam a családjának, de ezek szerint igen, ez pedig nagyon meglepett.

-          Ó, igen, hát persze! Riley, nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek – mosolyodott el a nő ismét. – Szólíts csak Ruthnak.

-          Rendben – bólintottam halvány mosollyal arcomon. Zavarodottságomban alig tudtam megszólalni. Azonban ez nem valami negatív érzés volt, sőt… A nagymértékű szeretet és nyitottság hozott ennyire zavarba.

A Black család otthona nem volt sem nagy, sem feltűnően modern vagy gyönyörű, de árasztott magából egyfajta nyugalmat, amitől az ember élvezett minden ott eltöltött pillanatot. Ez a családias légkör azért volt annyira furcsa nekem, mert Damien nem olyannak tűnt, akinek mintacsaládja van. Hiszen drogozott, lopott, egy lepukkant kis lakásban élt London legrosszabb hírű negyedében. Valahogy a kettő sehogy nem passzolt egymáshoz.

Amint megpillantottam Damien apját, rájöttem, hogy mindenben az ő adottságait örökölte. A férfi különösen magas, szőke hajú és ragyogóan kék szemű volt, és ugyancsak olyan nyers modorral rendelkezett, mint a barátom.

Mr. Black nem bántott meg semmivel, de a hangjából ki lehetett hallani némi ellenszenvet. Miután neki is bemutatkoztam, Ruth megterítette az asztalt (némi segítséget azért megpróbáltam nyújtani neki), majd mind köré ültünk.

Fantasztikus, háromfogásos ebédet ettünk, és azt követően, hogy elfogyasztottunk mindent, meg is dicsértem Ruth főztjét.

Kávézás közben Damien apja felhozott egy igen kényes témát, ami reméltem, hogy egyszer sem lesz megemlítve látogatásunk alatt.

-          Fiam, hogy állsz a leszokással? – Miután elhangzott Mr. Black kérdése, hirtelen mindenki szinte kővé dermedt. Egészen idáig abban sem voltam biztos, hogy barátom szülei tudnak szenvedélybetegségéről.

-          Hát… Egész jól – nyögte ki Damien. – Ja, fogjuk rá.

-          Ez nem volt túl meggyőző – vonta fel szemöldökét a férfi. – A barátnőd sem néz ki túl fényesen, ha már itt tartunk. Mi van, ő is ráállt a drogokra miattad?

Szerelmem édesapja már egyre nehezebben tudott uralkodni indulatain. Tudtam, hogy őt nem lehet átverni. Bár, ha jobban belegondolok, a külsőnk már mindent elárult rólunk.

-          Apa, fejezd be – sziszegte a fiú dühösen.

-          Miért? Azt hiszed jobb lesz, ha nem beszélünk róla, és megvárjuk, amíg egyikőtök meghal? – Mi Ruth-tal csupán némán, lélegzetvisszafojtva figyeltük az eseményeket. Szerettem volna mondani valami mentő dolgot, de semmi nem jutott eszembe.

-          Neked úgysem lenne baj, ha elpatkolnék, ugye? Egy fiad már úgyis odaveszett, ami neked nem volt akkora probléma. Ezek után gondolom, azt szintén túlélnéd, ha én is fűbe harapnék – tört ki Damienből hirtelen a szörnyű vallomás, amit idáig eltitkolt előttem, majd felpattant, és kirohant a házból.

Köpni-nyelni nem tudtam, annyira letaglózott ez a hír. Damiennek volt egy testvére, aki meghalt? Ez volt az a dolog, amire soha nem gondoltam, mióta ismertem őt.

-          Miről beszélt egészen pontosan? – szólaltam meg motyogva.

-          Nézd kincsem, ez egy nagyon hosszú és bonyolult történet – kezdett el mentegetőzni Ruth, azonban Mr. Black félbeszakította.

-          Mondd csak el neki. Joga van tudni az igazságot mindenről.

-          Nos – köszörülte meg torkát a nő. – Damiennek volt egy bátyja. Jasonnek hívták. A fiúk nagyon jó testvérek voltak. Mindenben megértették egymást. Azonban másfél évvel ezelőtt Jason borzasztó autóbalesetet szenvedett, és meghalt. Az egész családunk összetört, Damien pedig úgy érezte, mintha a másik felét veszítette volna el. Éppen ezért menekült a drogokba.

Damien szülei már a sírás határán álltak, ezért úgy döntöttem, inkább magukra hagyom őket, és nem kérdezek többet erről a dologról, hiszen így is eléggé felkavarta mindkettőjüket már csak a történet elmesélése is.

-          Nagyon sajnálom – mondtam a földre szegezett tekintettel. – Megkeresem Damient. Meg tudnák mondani, hogy merre találom?

-          Valószínűleg a tónál lesz. Itt van a házunktól nem messze, a kertünk végében csak el kell indulnod az ösvényen, a végén pedig ott lesz előtted – válaszolt halvány, erőltetett mosollyal arcán Ruth.

-          Köszönöm – motyogtam, majd elindultam az imént említett útvonalon.

Édesanyjának igaza volt, Damien ott gubbasztott a tó partján, mereven a távolba bámulva. Látszott, hogy itt otthon érzi magát. Óvatosan odaballagtam hozzá, majd leültem mellé a fűre. A természet kezdett ismét tündökölni, mivel a pázsit és a fák egyre zöldebbek voltak. A szél azonban erősen lengedezett, így kissé fáztam.

-          A szüleid elmesélték mi történt a bátyáddal… - pillantottam rá.

-          Nos, akkor már tudsz mindent.

-          Miért nem említetted nekem ezt a dolgot soha? – vontam kérdőre.

-          Mert akárhányszor elkezdek beszélni róla, felszakadnak bennem a régi sebek. Ha csak arra gondolok, hogy a bátyám meghalt, majd’ belepusztulok a fájdalomba.

-          Sajnálom – suttogtam erőtlenül.

-          Van fogalmad róla mennyire szerettem őt? Ő nem csupán a testvérem volt, hanem a legjobb barátom is. És ha belegondolok, hogy nincs többé… - Nem fejezte be mondatát, hanem felállt, majd idegesen belerúgott a talajba, amitől a tökéletes pázsit hirtelen felszakadozott.

-          Nyugodj meg kérlek – álltam fel én is, majd odaléptem hozzá, és belekaroltam. – Nézd… Nem tudom milyen érzés elveszíteni egy ilyen közeli családtagot. Hála Istennek még nem kellett megtapasztalnom. Éppen ezért nem is szeretnék mindenféle okoskodó prédikációt összehordani. Viszont nem kéne apukádat büntetned emiatt. Tényleg. Biztosan nagyon fáj neki.

-          Riley, te nem értesz ebből az egészből semmit! – kiabált rám ingerülten. – Fogalmad sincs róla, hogy milyen érzéketlen ember az apám. Egyetlen könnycseppet sem ejtett Jason halála után. Mint mindig, akkor is kősziklaként viselkedett. Pedig a saját fiát veszítette el akkor örökre! De ez még nem minden. Ugyanis szerintem csupán örült, hogy eggyel kevesebb gyerek jövője miatt kell aggódnia. Hiszen biztos fájt volna neki néhány dollárral támogatni!

-          Miket beszélsz? Van erre bizonyítékod? Okkal vádaskodsz így az apád felett? – ordítottam vissza. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miként képes valaki ennyire kegyetlenül beszélni a tulajdon apjáról. Megértettem, hogy végtelenül elkeseredett a halott bátyja miatt, de ettől még nem kellett volna ilyen undorító módon bemocskolnia az édesapját.

-          Könyörgöm, az én apám, nem a tiéd! Semmi közöd az egészhez, nem is értem miért szólsz bele!

-          Ó, tényleg? Semmi közöm hozzá? Tudtommal a barátnőd vagyok, Damien – jelentettem ki egy megvető pillantás kíséretében.

-          És ez azt jelenti, hogy bele kell szólnod az életembe? – kérdezett vissza elképesztően lenézően.

Leírhatatlanul fájt, ahogy akkor beszélt velem. Olyan érzésem támadt, mintha nem is a szerelmem állna előttem, hanem egy idegen, az ő testében. Nem ismertem rá.

-          Nos – szólaltam meg nagy nehezen, krákogva. -, akkor azt hiszem, én mindvégig többet képzeltem ebbe az egészbe, mint te.

Abban a pillanatban valóban így gondoltam a dolgot. Hiszen ha két ember igazán szereti egymást, akkor mindenen közösen, együtt akarnak keresztülmenni. Damien azonban most csupán megpróbált eltaszítani magától.

Barátom erre a kijelentésemre már nem tudott mit reagálni, ezért csak némán bámult engem. Tekintete kifejezéstelen volt, nem árulkodott semmiféle érzelemről. Talán az fájt a legjobban az egészben, hogy Damien meg sem próbált bocsánatot kérni.

Nem voltam hajlandó tovább nézni őt, ezért gyorsan elfordultam, majd visszarohantam a srác családjának kertjébe. Kissé megingott a kapcsolatunkba vetett hitem azokban a percekben. Rettegtem attól, hogy ez a végét jelenti mindannak, ami köztünk történt. Pedig ez egyszeri és megismételhetetlen volt…

Már majdnem a sírógörcs szélén álltam, amikor hirtelen lépteket hallottam a hátam mögül. Amint megfordultam, azonnal megpillantottam Damient, aki ezúttal megbánó tekintettel fürkészte arcomat.

-          Mi az? – kérdeztem zavartan.

-          Riley – sóhajtott fel hangosan. – Drága Riley… Annyira sajnálom azt, ahogyan az előbb viselkedtem - folytatta, majd odalépett hozzám, és gyengéden végigsimított arcomon.

-          Én is sajnálom – motyogtam lesütött szemekkel. – Megértőbbnek kellett volna lennem. És igazad van abban, hogy nem tudok semmit a családodról és a múltatokról. Úgyhogy nem szólok bele többet semmibe, ami nem rám tartozik. Csupán annyit kérek tőled, hogy próbáld meg békésen kezelni ezt az egész helyzetet.

-          Rendben – egyezett bele halvány mosollyal arcán. – Most viszont szeretném, ha visszamennénk a tóhoz. Tudod, mit akarok?

-          Mit? – néztem rá kíváncsian.

-          Azt, hogy olvass fel nekem. Olvasd fel a kedvenc versedet, vagy egy történet részletét. Szeretem minél többet hallani a hangod.

Amikor Damien ilyeneket mondott nekem, mindig kirázott a hideg, de persze csakis a legjobb értelemben. Láttam már a tekintetében is, hogy mennyire szeret engem. Ennél pedig semmi nem volt fontosabb. Tudtam, hogy nem fog elhagyni, így nem is kellett ettől rettegnem.

Örömmel tettem eleget kérésének, így amikor a következő alkalommal mentünk le a tóhoz, már vittem magammal a kedvenc verseskötetemet is.

Sok kedvenc versem van, sosem tudtam egyet választani, amit a legjobban szeretek. Azonban most mégis rákényszerültem, hogy kiemeljek egyet a sok közül. Hosszas gondolkodás után William Butler Yeats egyik költeményénél döntöttem.

A füvön ültünk, miközben hajamat fel-felkapta a lengedező szél. Vetettem egy gyors pillantást szerelmemre, majd bizonytalanul elkezdtem olvasni.

                                                                                                          

„Ha ősz leszel s öreg

Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,

s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,

lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed

pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

Hányan szerették jó kedved sugárát,

s imádták hű vagy hamis szerelemmel,

de én zarándok lelkedet szerettem

és változó arcod szomorúságát.

S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,

suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött

a Szerelem, suhan a hegy fölött,

s elrejti arcát fátylas csillagokba.”

Mialatt olvastam, mindvégig azon járt az eszem, hogy vajon Damien szépnek lát-e. Szerettem volna különlegesnek tűnni a szemében, és hiába volt bizonyos, hogy tiszta szívéből szeret engem, mégis féltem attól, hogy egy idő után már nem fog elég érdekesnek találni. Neki valami nem mindennapira volt szüksége, ezt pedig igyekeztem megtestesíteni minden lehetséges módon.

-          Annyira szép vagy – szólalt meg hirtelen, miután néhány másodperce már befejeztem a vers felolvasását.

Kijelentésétől olyannyira zavarba jöttem, hogy arcomat elöntötte a pír, pedig ez nem jellemző rám. Ő mégis ki tudott hozni belőlem bármit, amire egyébként sosem voltam hajlamos.

-          Ugyan – legyintettem dadogva. – Nem vagyok az.

-          Hidd el nekem, hogy te vagy a legcsodálatosabb lány ezen a világon. És elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy ezt én vettem észre elsőként – suttogta, majd közelebb húzódott hozzám, ezt követően pedig hosszan megcsókolt. Esküszöm, ezekért a pillanatokért volt értelme a nyomorult kis életemnek. Miután elengedett szoros öleléséből, ismét megszólalt. – Van egy ötletem.

-          Igen? És mi? – érdeklődtem vigyorogva.

-          Utazzunk el! Menjünk világgá. Csak mi ketten. Te és én. Mit szólsz hozzá?

-          Ez most pattant ki a fejedből? – kérdeztem nevetve. Eléggé meggondolatlan döntésnek tűnt, de bevallom, roppantul tetszett a gondolat.

-          Már egy ideje fontolgatom magamban a dolgot. De mégis miért várjunk? Vágjunk neki! Bejárhatjuk az egész világot.

-          Damien, te egy komplett őrült vagy – ismertem el fejemet csóválva. – De éppen ezt szeretem benned annyira – mosolyodtam el.

-          Szóval ez azt jelenti, hogy benne vagy?

-          Hát persze hogy azt! – feleltem lelkesen, majd mellkasára hajtottam fejem. – Amíg te mellettem vagy, bármire képes vagyok.

Lenna

Március 7. Ez a dátum anya halála. Minden évben, a szörnyű tragédia óta kimentem a temetőbe ezen a napon, és az egész délelőttöt ott töltöttem. Persze az év többi részében is ránéztem a sírjára, vittem rá friss virágot, és gondoztam, amennyire tudtam, de ebben a bizonyos időpontban mindig ott voltam. Éppen ezért is volt most olyan rossz, hogy ebben az évben ki kellett hagynom, hiszen egy fél napért nem repülhettem vissza Kanadába. Azonban Niconak a lelkére kötöttem, hogy helyettem is legyen ott ezen a meghatározott délelőttön. Biztos voltam benne, magától sem felejtené el, de fontosnak éreztem tudatni vele, hogy ez nekem mennyire fontos.

Ugyan anya sírjához megoldhatatlan volt eljutnom, viszont arra sikerült időt szakítanom, hogy sétáljak egy kicsit a Hyde Parkban. Szerettem ezen a helyen bóklászni. Itt mindig rengetegen voltak, de ezt roppantul kedveltem benne. Az emberek sokaságában könnyedén el tudtam vegyülni, és volt lehetőségem gondolkodni, ugyanakkor a természet is felejthetetlenül szépséges látványt tárt elém.

Rám fért ez a séta, hiszen rengeteg dolgon kellett eltöprengenem. Először is azon, hogy hogyan tudnám anya hiányának a terhét valamivel enyhíteni. Sosem beszéltem senkinek igazán nyíltan erről a témáról, ami mostanra már megtette káros hatását. Felgyülemlett bennem a sok fájdalmas emlék és a fojtogató érzések, melyektől jó ideje meg kellett volna szabadulnom. Egy kis elmélkedés után arra jutottam, hogy valakinek ki fogom önteni a lelkem, és elmesélem majd neki édesanyám tragédiájának teljes történetét.

Persze nem ez volt az egyetlen téma, amivel kapcsolatban vegyes érzések kavarogtak bennem. Ott volt még az a bizonyos buli, amin Logan őrültként viselkedett, Harry pedig idegességében félholttá verte őt. Mindkettővel kapcsolatban össze voltam zavarodva, de emellett még Carrie és Meria is nehezteltek rám, mivel a ház a parti után nagyjából úgy nézett ki, mintha bombát robbantottak volna benne. Hatalmas az a villa, nekem mégis el kellett vállalnom, hogy a nagy részét rendbe teszem. Bár igazuk volt a büntetés megszabásában, ugyanis ez a legkevesebb azok után, hogy mennyire felelőtlenül viselkedtem.

A sok rossz dolog ellenére még mindig Harry okozta számomra a legnagyobb fejtörést. Kétség sem fért hozzá, hogy szeretem őt. Talán még soha nem szerettem senkit annyira, mint őt. Azonban sok jel arról árulkodott, hogy nekünk ennek ellenére mégsem kellene együtt lennünk. Más világ vagyunk, ezt pedig már Zayn és Niall is megállapította. Éppen ezért pedig hiába akartam mindennél jobban a közelében maradni, úgy éreztem, mégsem tehetem. Majd’ megszakadt a szívem, de ezt találtam a legjobb megoldásnak.

Sokáig üldögéltem a Serpentine tó partján, miközben üres tükörképemet bámultam a víz felszínén. Jó volt elmerülni a gondolataimban, még annak ellenére is, hogy egyébként semmiben sem jutottam előrébb. Hirtelen azonban a nagy nyugodtságból valami visszarázott a kegyetlen valóságba. Amint magam mellé pillantottam, megláttam egy újságírót, aki mellett egy fotós álldogált. Egyértelműen tőlem akartak valamit.

-          Szia! – köszöntött a firkász kedvesen. – Te Lenna Rogers vagy, ugye? – érdeklődött.

-          Igen – válaszoltam, majd felvontam szemöldököm. – De miért olyan fontos ez magának?

-          Egy híres londoni laptól vagyok. Csupán annyira vagyok kíváncsi, hogy mióta tart a kapcsolat közted és Harry Styles között – Teljesen ledöbbentem kijelentése hallatán. Hirtelen az ütött szöget a fejembe, hogy mi van, ha ezek az emberek azóta követnek, mióta kiléptem az ideiglenes otthonomból. Kétség sem férhet hozzá, borzasztóan nehéz elviselni a hírnevet.

-          Maga most viccel velem? – nevettem fel hisztérikusan. Egyszerűen ledöbbentett, hogy milyen pofátlan ez az ember. – Először is: honnan veszi ezt? Másodszor pedig, ha még igaz is lenne, akkor sem mondanék erről magának semmit. De a probléma az, hogy én csak egy egyszerű lány vagyok, akinek semmi köze Harry Styleshoz. Leszámítva persze azt, hogy a bandájának táncolok. De ennyi.

-          Remekül hazudsz. Szinte szemrebbenés nélkül – A riporter élvezte, hogy provokálhat, de én nem törtem meg. Nem engedhettem meg magamnak, hogy kiessek a szerepemből.

-          Tudja mit? Mondjon, amit akar. Nekem azonban nincs mit mondanom magának. Hiába akarja megírni a kis cikkét, nem tud mit beletenni, ugyanis egy szó sem igaz abból, amit itt kitalált – vetettem oda ridegen, majd felálltam a fűről, leporoltam nadrágomat, ezt követően pedig vállamra kaptam táskámat.

-          Ezzel még nincs vége, kislány – kiáltott utánam a férfi, eszelős vigyorral arcán, mire hátamon végigfutott a hideg. Egyszerűen ki nem állhattam ezeket az undorító pletykákat kitaláló embereket, akik a munkájuk érdekében képesek voltak más – többnyire híres – személyek magánéletét tönkretenni.

Amint kiértem a parkból, azonnal elhatároztam, hogy megkeresem Harryt, és tisztázom vele ezt az egészet. Úgy éreztem, szakítanom kell vele, bár mindezt megtenni a világ legfájdalmasabb tettének tűnt.

Útközben írtam neki egy SMS-t, amiben megkérdeztem, hol találom meg. Hatalmas szerencsémre éppen ritka alkalmak egyikeként otthon tartózkodott, ezért úgy láttam, már semmi nem tarthat vissza. Meg kellett tennem, hiszen ez mindenki érdekét szolgálta. Legalábbis akkor így láttam…

Miközben Harry felé siettem, olyannyira feldúlt és összezavarodott voltam, hogy minden második percben nekimentem valakinek az utcán. Képtelen voltam összeszedni magam.

Az egyik – és talán erősebbik – felem azt súgta, hogy szakítanom kell Harryvel, hiszen ezzel elsősorban nem a saját életemet, hanem az övét könnyíteném meg. Ez a felem azt akarta belém sulykolni, hogy nem szabad önzőnek lennem. Őt kell a helyes útra terelnem. Azonban volt egy hang a fejemben, és ez a bizonyos fél azt suttogta, hogy ne szakítsak vele, ugyanis én is tudom, hogy mi az igazság. Mindennél jobban szeretem ezt a fiút, és ostobaság lenne elengedni őt, mert talán ezzel életem legnagyobb hibáját követném el. Kit érdekel, hogy helytelen? Nekem akkor is mellette a helyem.

Mivel valahol mindkét elméletnek igazat adtam, így még nehezebb helyzetbe kerültem. Szívem szerint kirohantam volna a világból is, csak hogy ne kelljen semmit éreznem. Jelen pillanatban ez könnyítette volna meg a legjobban a dolgokat. Semmit sem érezni…

Hirtelen azonban, mintha valami égi jel lett volna, megcsörrent a telefonom. A bizonyos személy pedig, aki keresett engem, Louis volt. Kíváncsian szólaltam meg, amint felvettem:

-          Szia! Mi újság?

-          Szia Lenna – köszönt a fiú kedvesen. – Velem minden oké. De te hogy vagy? Kiheverted már a bulin történteket? – Tudhattam volna, hogy ezt akarja majd szóba hozni…

-          Hát, fogjuk rá – válaszoltam bizonytalanul. – Loganről tudsz valamit?

-          Ő jól van, elvittük az ügyeletre, ott kezelésbe vették, és azonnal haza is mehetett.

-          Akkor jó – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Ebben a helyzetben talán még az is normális lett volna, hogy szenvedni akarom látni Logant. Azonban nekem ez egy percig sem jutott eszembe. Feltétel nélkül szerettem, és jót akartam neki, mert a barátom volt, annak ellenére is, hogy az utóbbi időben mennyi negatív élmény ért vele kapcsolatban.

-          Viszont az most jobban érdekelne, hogy mi a helyzet Harryvel – tért rá Louis hirtelen arra a témára, amire valóban kíváncsi volt.

-          Nézd, én sem tudom – feleltem zavartan, majd beletúrtam hajamba. – Összezavart a viselkedése. Persze, értem, hogy csak engem akart védeni, ezért pedig végtelenül hálás is vagyok neki. De megmutatta egy olyannyira durva és agresszív oldalát, ami nagyon megrémisztett. Bár az igazság az, hogy itt már rég nem csak erről a bizonyos éjszakáról van szó. Niall és Zayn már régóta mondogatja, hogy talán jobb lenne, ha szakítanánk. Az utóbbi időben pedig egyre inkább úgy veszem észre, hogy igazuk van.

Fájt kimondani minden egyes szót, mert nem akartam elveszíteni a számomra legfontosabb embert. De mindig is realista voltam, ez az életszemlélet pedig azt diktálta, hogy cselekedjek úgy, ahogy a józan eszem akarja.

-          Jaj… Figyelj, nem kellene rájuk hallgatnod. De komolyan. Persze őket is meg lehet érteni, mert csak féltik a barátjukat, és valljuk be, a banda sikerét is az esetlegesen kirobbanó botrányok miatt. Viszont őszintén mondom, engedd el ezeket a füled mellett! Harry még soha nem szeretett senkit úgy, mint téged. És ha ezt mondom, akkor vedd is komolyan. Csak úgy nem állítanék ilyeneket alaptalanul. Neki szüksége van rád.

-          Azt mondod, hogy még soha nem szeretett senkit úgy, mint engem? Te ebben miért vagy olyan biztos? – kérdeztem bizalmatlanul. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez igaz legyen.

-          Először is azért, mert a legjobb barátom, és jobban ismerem őt, mint a tenyeremet. Látom a tetteiben. De már az is erről árulkodik, ahogy rád néz. Mintha a világ legnagyobb kincsét bámulná – Louis szavai hallatán olyan mértékű boldogság áradt szét bennem, melyet nehéz lenne szavakba önteni. Talán ez volt az, amit mindig is hallani szerettem volna. Hogy valaki engem tartson a világon a legértékesebbnek. – Másodszor pedig, kapaszkodj meg: elmondta nekem, hogy egészen pontosan hogyan is érez irántad.

-          És hogyan? – suttogtam hevesen zakatoló szívvel. Mindennél jobban szerettem volna tudni, hogy mi is lakozik igazából Harry kiismerhetetlen lelkében.

-          Nyilván észrevetted már, hogy nehezen mutatja ki az érzéseit. Próbál mindig keménynek mutatkozni, de valójában, legbelül egyáltalán nem az. Főleg nem akkor, ha rólad van szó. És tudod, ő maga is alig tudta szavakba foglalni. Nem akarom a szappanopera hőst játszani, de komolyan mindennél jobban szeret téged. Bármit megtenne érted, és azért, hogy neked a lehető legjobb legyen. Plusz, amit kiváltasz belőle… A legtöbb férfi nehezen ismeri be – még a legközelebbi barátjának is -, hogy mennyire gyengévé teszi ez a bizonyos lány. Ő nekem elmondta. És hidd el, úgy érzi, hogy nem is a Földön van, amikor a közeledbe kerül.

Louis minden egyes szavával gyorsulni kezdett a szívverésem. Még ezt hallani is fantasztikus élmény volt, pedig Harry akkor nem is állt velem szemtől szemben. Már a tudat is a fellegekbe repített, miszerint mindennél fontosabb és értékesebb vagyok neki.

-          Hát… - szólaltam meg nagy nehezen, néhány sor krákogás után. – Ezt örömmel hallom. És elismerem, ez sok mindent meg is változtat…

-          Kérlek, ne hagyd magára – suttogta Louis könyörögve. – Szüksége van rád.

-          Ahogy nekem is rá – jelentettem ki az előbbi hangnememnél már sokkal határozottabban. – Köszönök mindent. Ez a beszélgetés most nagyon jól jött.

-          Tudom – válaszolta könnyedén, mintha csak olvasna a gondolataimban. – Ezek után remélem, helyesen fogsz cselekedni.

-          Ezen leszek, ígérem – biztosítottam mosolyogva, majd elköszöntem tőle.

Egyre szaporábban vettem lépteimet London forgalmas utcáin, miközben magamban elképzeltem a Harryvel való találkozásom összes részletét. Lejátszottam a fejemben, ahogy gyengéden magához húz, majd érzékien megcsókol. Ahogy kezeit végigszántja derekamon, majd még közelebb vonja testemet övéhez… Miközben minderről fantáziáltam, egyre több dologra éreztem késznek magam. Sosem voltam egy olyan típus, aki fejjel megy a falnak és meggondolatlanul cselekedik. Éppen ezért a Harryvel való komolyabb testi érintkezést sem akartam elsietni. Nekem kellett az idő, hogy felkészüljek rá. De mostanra már ebben sem éreztem semmi különöset. Egyszerűen csak szerettem volna teljesen átadni magam neki.

Harry megadta nekem a kapuzárához tartozó roppant bonyolult számkódot, melyet felhasználva sikerült feltűnés nélkül bejutnom hozzá. Meg akartam lepni, mivel úgy éreztem, hogy a néhány nappal ezelőtti rideg viselkedésem után ennyivel minimum tartozom neki.

Amint a lehető leghalkabban besurrantam a házba, azonnal meghallottam az előszobában, hogy többen is tartózkodnak odabent. Zaj nélkül lerúgtam magamról csizmámat, majd eltipegtem a hatalmas üvegajtóig, ami a nappalit zárta el a halltól. Az ajtó mögül kilesve megpillantottam Harryt, Niallt és Zaynt. Őket együtt látva azonnal rossz érzésem támadt. Nekitámaszkodtam a falnak, majd elkezdtem hallgatózni. Tudnom kellett, miről beszélnek.

-          Srácok, nem kérhettek ilyet tőlem – ütöttem meg fülem hirtelen Harry mély, rekedtes hangja. – Szeretem őt, ezt tudjátok.

-          Nézd, elhiszem, hogy így van. Niall is elhiszi – szólalt meg Zayn. – De ennek ellenére mégis úgy látjuk, hogy minden szempontból jobb lenne, ha véget vetnétek a kettőtök kapcsolatának.

-          De hiszen még csak most kezdődött… - Harry hangja csalódottan csengett.

Hihetetlenül idegessé váltam. Nem tudtam elhinni, hogy Niall és Zayn ilyen alattomos módon próbálják meggyőzni Harryt valamiről, amit igazából nem is értenek. Akkor úgy éreztem, hogy ők nem igazi barátok. Akik a másik boldogságát akarják megakadályozni, azokat nem lehet annak nevezni. Ám nem sokkal később kiderült, hogy csak azt hitték, mindent ők tudnak a legjobban.

-          Mindkettőtöknek jobb lesz külön – hallottam meg Niallt hirtelen. Szerényebben beszélt, mint Zayn, azonban ő is eléggé határozottnak tűnt.

-          Itt nem csak rólad van szó, Harry. Hát nem érted? – csattant fel Zayn. – Pont akkor nem leszel önző, ha szakítasz Lennával. Tedd azt, ami az ő érdekeit is szolgálja.

Nem sok kellett ahhoz, hogy bemenjek, és leordítsam a két srác fejét, azonban mégsem tettem, mivel érdekelt, hogy Harry mit lép erre. Kíváncsi voltam, vajon mennyit is jelent számára a kapcsolatunk.

-          Nos… - kezdett bele Harry halkan. – Talán igazatok van. Eddig próbáltam magam meggyőzni arról, hogy nekünk együtt kell lennünk, és ez így mindenkinek jó, de nem tagadhatom tovább azt, ami nyilvánvaló. Még ma sort kerítek rá, hogy megbeszéljem vele ezt az egészet.

Minden egyes szava olyan volt, mintha egy kést döftek volna egyenesen a szívembe. Egészen eddig a pillanatig annyira biztos voltam benne, hogy ugyanúgy érzünk egymás iránt… Hittem benne, hogy minket senki nem választhat szét. De bebizonyosodott, hogy ennek a fiúnak korántsem jelentett annyit ez az egész, mint nekem.

Amíg nem tapasztaltam meg a saját bőrömön, soha nem hittem el, hogy a nagy szerelmek általában ilyen fájdalmas véget tudnak érni. Legalábbis az egyik fél számára biztosan, aki jelen esetben én voltam.

A következő pillanatban erőt vettem magamon, majd előléptem az ajtó mögül, mire a srácok szinte teljesen lesokkoltak.

-          Nem kell sort kerítened semmire. Hallottam minden szavad – kezdtem bele, mielőtt Harry még elkezdhetett volna mentegetőzni.

-          Lenna, kérlek, hallgass meg…

-          Nem! Eleget hallottam az utóbbi néhány percben. És tudod, az fáj a legjobban, hogy néhány jelentéktelen szótól ennyire befolyásolhatóvá válsz. Ha pedig ez így van, akkor biztosra veszem, hogy soha nem szerettél eléggé – Ezúttal már remegett a hangom, hiszen csupán egy hajszál választott el attól, hogy elsírjam magam.

-          De én szeretlek, mindennél jobban, érted? Csak neked akarok jót!

-          Ha igazán szeretnél, tudnád, mi a jó nekem – emeltem rá fájdalmasan tekintetem, majd kirohantam az előszobába, felöltöztem, és olyan gyorsan elviharzottam a házból, ahogy csak tudtam.

Azt hiszem sok mindent megmagyarázott, hogy Harry nem rohant utánam. Persze ennek sok oka lehetett, de én csak arra tudtam gondolni, hogy ez is csak azért van, mert ez a srác nem akarja már megmenteni a kapcsolatunkat. Nem szeretem a nagy drámázásokat, most azonban mégis arra vágytam, hogy minden úgy legyen, mint a romantikus filmekben. Hogy Harry fusson utánam, ragadja meg a karom, vonjon magához, csókoljon meg szenvedélyesen, és csak annyit mondjon: minden rendben van. Ez azonban nem történt meg. Én pedig összetörtem.

Sam

 Egy barátságtalan, fehér szobában tértem magamhoz, amint pedig egy kicsit körülnéztem, rádöbbentem, hogy egy kórházban vagyok. Megrémisztett a helyzet, és amint ráeszméltem, hogy a fű miatt kerültem ide, azonnal felfordult a gyomrom. Gyűlöltem magam, amiért elcsábultam. Nem fért a fejembe, hogy mégis hogyan lehettem ennyire meggondolatlan és ostoba.

Miközben még mindig a szobát vizsgálgattam, valaki hirtelen belépett a helyiségbe, mire ijedten az ajtó felé kaptam fejem. Szívem azonnal vadul kezdett zakatolni, amint megpillantottam a feszültem felém haladó Justint. Annyira szerettem volna gyűlölni őt, de egyszerűen képtelen voltam rá.

-          Sam, jól vagy? – kérdezte aggódva, majd leült az ágy mellé, és megszorította kezeimet. Szívem szerint elrántottam volna, de akkor nem volt energiám ellenkezni, túl gyengének éreztem magam hozzá.

-          Hát, furcsán érzem magam – motyogtam halkan. Szám ki volt száradva, a fejem pedig lüktetett.

-          Mi történt egészen pontosan? – kezdett el faggatni felvont szemöldökkel.

-          Nem szeretnék róla beszélni… - suttogtam lesütött szemekkel.

-          Márpedig igenis fogsz! – csattant fel ingerülten. – A barátnőm vagy, és tudni akarom, hogy miért ájultál el!

-          Nocsak, a barátnőd vagyok? Képzeld, az utóbbi napokban már ebben sem voltam egészen biztos – válaszoltam erős cinizmussal a hangomban. Amit mondtam, komolyan is gondoltam. Megingott bennem minden vele kapcsolatban, leszámítva azt, hogy szeretem. Ebben az egyben még most is biztos voltam. De ez nem volt elég.

-          Hagyjuk már ezt, könyörgöm – sóhajtott fel kelletlenül. – Tudod, hogy csak téged szeretlek.

-          Akkor mégis mivel magyarázod azt, hogy nem kerestél napokig? – vetettem oda rezzenéstelen arccal.

-          Össze voltam zavarodva, ezt elismerem – mormolta, miközben kezével zavartan végigszántott haján. – Sokat kellett azon gondolkodnom, hogy miként engeszteljelek ki, érted?

-          Rendben, ezt majd később megbeszéljük – válaszoltam halkan, miközben körmeimet birizgáltam. Nem tudtam, mi lenne a helyes döntés kettőnkkel kapcsolatban, ezért inkább eltereltem a témát. – Elmondom, mi történt. Ennyivel tartozom neked, ha már befáradtál miattam a kórházba.

-          Sam, tudod, hogy ez a minimum…

Jólesett, amit mondott, de csak azért sem reagáltam rá. Egyelőre még kérettem magam egy kicsit…

-          Nos, a lényeg az, hogy elmentem egy buliba, ahol hatalmas ostobaságot csináltam. Füves cigit szívtam, és ez komoly rosszullétet váltott ki belőlem.

-          Kivel voltál? – kérdezte szikrázó szemekkel. Féltem elmondani az igazságot, két okból is. Először is azért, mert nem akartam, hogy Justin azt gondolja, köztünk bármi is történt Lucas-szal. Másrészt pedig, a fiú olyannyira dühösnek tűnt, hogy féltem, megölné Lucast, ha az útjába kerülne. – Azt kérdeztem kivel voltál – pillantott rám ismét, ám ezúttal már sokkal nyomatékosabban ejtette ki szavait. Látszólag nyugodt volt. Már-már túlságosan is nyugodt… De pont ezért tudtam, hogy valójában gyilkolni tudott volna.

-          Lucas volt velem a buliban – hadartam. Leszegett tekintettel vártam a reakcióját, ami kezdetben csupán annyi volt, hogy ökölbe szorította kezeit. Azonban a következő pillanatban erősen összepréselte ajkait, ezt követően pedig hirtelen felállt, majd lábával elrúgta a széket, amin másodpercekkel ezelőtt még ott gubbasztott. – Nyugodj meg, kérlek! – kérleltem kétségbeesetten.

-          Mégis hogyan nyugodnék meg? Elmondták, hogy egyedül voltál, amikor kihívták a mentőket. Egy ismerősöd sem volt melletted. Szóval ez nyilván azt jelenti, hogy az a seggfej otthagyott téged ilyen állapotban! – Justin szó szerint forrt a dühtől. Rá sem ismertem.

-          Igen, de erről én is tehettem – Fogalmam sincs miért próbáltam annyira menteni Lucast, de valamiért ezt tettem. Pedig megérdemelte volna, hogy egy kicsit őt okolják mindenért azok után, hogy tényleg ilyen szemét módon magamra hagyott. Ki tudja mit csinálhattak volna velem abban a buliban, amikor ennyire védtelen voltam…

-          Kétlem – sziszegte bosszúsan.

Éppen szólásra nyitottam számat, amikor hirtelen ismét kinyílt az ajtó, majd megpillantottam a küszöbön álló Lucast és – legnagyobb meglepetésemre – Emilyt.

-          Ti meg mit kerestek itt? – kérdeztem elcsukló hangon, majd nyeltem egy nagyot. Megbántottnak éreztem magam, több okból is, de nem tagadom, valahol mélyen örültem annak, hogy Emily bejött hozzám.

-          Sam, annyira sajnálom, hogy ott hagytalak – hebegte Lucas megbánóan. Én mindeközben Justint figyeltem, akit majd’ szétvetett a düh. Izmai összerándultak a srác kijelentése hallatán, ezért tudtam, csupán pillanatok kérdése, és robban a bomba.

-          Mégis hogy lehettél ennyire felelőtlen? Ki az az utolsó szemét, aki ilyet tesz egy védtelen lánnyal? – kezdett el Justin torkaszakadtából ordítani. Valójában irtózatosan jó érzéseket keltett bennem az, hogy barátom ennyire védelmezően viselkedett, még annak ellenére is, hogy éppen nem volt teljesen felhőtlen a kapcsolatunk.

-          Elcsesztem, tudom – motyogta Lucas a földre szegezett tekintettel.

-          Ez elég enyhe kifejezés – reagált szúrósan Justin. – Ezek után a közelébe se merészelj jönni, különben esküszöm, félholtra verlek!

Egy pillanatra már megrémisztett Justin idegessége, mivel ilyeneket még sosem hallottam az ő szájából.

-          Justin, nyugodj meg – nyúltam oda barátom kezéhez, majd megszorítottam azt. Érintésemtől mintha egy kicsit tényleg lehiggadt volna… - Lucas, nem fogok haragudni rád. Megértem, ha te ezt teszed, mert tényleg megbánthatott, ami történt. De azért azt tudnod kell, hogy szánalmasnak tartom, amit tettél. Magamra hagytál, amikor tudtad, hogy én ilyen állapotban még sosem voltam. Rábeszéltél, amikor tökéletesen tisztában voltál azzal is, hogy egyébként mennyire ellenzem az ilyen dolgokat. Nézd, nem mondom, hogy csak te tehetsz róla. Hiszen végül is mégiscsak én fogadtam el. De te még adtad alám a lovat, tehát egy cseppet sem bántad, hogy olyan dolgot csinálok, amit amúgy nem kéne.

-          Én mindenkit megértek – szólalt meg hirtelen Emily. – De azért el akarom mondani, hogy sajnálom. Sam, én is sok mindent elszúrtam, ezért pedig kérlek, bocsáss meg. Remélem, egyszer még lehetnek köztünk a dolgok úgy, mint régen.

-          Köszönöm – suttogtam halvány mosollyal arcomon. – Nem bánnátok, ha most egy kicsit egyedül maradnék?

-          Attól tartok, nem fog menni – hallottam meg egy újabb személyt az ajtónál. Amint a hang irányába fordultam, azonnal megpillantottam Nicolast, mellette pedig Lunát. Jólesett, hogy ennyi embernek fontos vagyok, azonban már a levegőben is érezni lehetett, hogy itt később még nagy balhék lesznek.

-          Istenem, jól vagy, Sam? – rohant oda hozzám Luna, majd kétségbeesetten végigsimított arcomon.

-          Ja, fogjuk rá – nevettem fel kínomban. – Ne aggódjatok értem.

-          Oké, melyik barom tehet erről? – kérdezte szigorúan Nico, miközben felváltva pillantgatott Justinra és Lucasra. Tetszett ez a szerep… Mindig is vágytam egy bátyra, akire minden körülmények között számíthatok. Ha legalább csak egy kis időre, de most átélhettem ezt.

-          Szerinted képes lennék magára hagyni a barátnőmet egy buli kellős közepén, amikor egyébként éppen be van szívva? – nézett elkerekedett szemekkel Justin a pótbátyámra. – Egyébként is össze voltunk veszve akkor…

-          Jól van, veled később még beszédem van – intette le Nico, majd odafordult Lucashoz. – Te pedig, elárulnád, hogy mégis miért csináltad ezt?

-          Miért olyan fontos ez? Már ezerszer bocsánatot kértem érte. Tényleg sajnálom! De az, hogy miért, maradjon a mi titkunk Sammel.

-          Biztos lesújtó vereséget szenvedett – jegyezte meg cinikus vigyorral arcán Justin, miközben karba tett kezekkel álldogált, hátával a falnak támaszkodva. Minden egyes alkalommal, amikor ránéztem, tudatosult bennem, hogy mennyire jól néz ki. És aztán arra is emlékeztetnem kellett magamat, hogy ő még mindig az én pasim. Szerettem ezt a srácot. Azt hiszem, soha senkit nem szerettem úgy, mint őt. – Nem bírtad elviselni, hogy ez a lány kikosarazott, aki nem mellesleg velem jár? Esetleg ez történhetett.

-          Muszáj megalázni? – kelt ki magából Lucas dühösen. – Egyébként, csak hogy tudd, mint utólag megtudtam, Sam miattad akart bulizni. Miattad akarta kipróbálni a füvet, csak azért, hogy végre elmenekülhessen a szörnyű valóságból, amit te tettél annyira rosszá neki.

El kell ismerjem, Lucas kitűnően szűrte le a dolgokat. Valóban erről volt szó. Annak ellenére, hogy ezeket konkrétan nem említettem neki, mégis tökéletesen meg tudta állapítani az igazságot.

-          Annyira éreztem, hogy te vagy minden baj forrása – szűrte ki fogai között Nico, miközben gyilkos pillantásokat lövellt Justin felé. – Mindig is utáltalak. Már Lennát is féltettem tőled, de neki legalább volt annyi esze, hogy nem kezdett ki veled. Bárcsak Sam is ilyen okos lett volna…

Láttam, hogy ezen kijelentések hallatára Justin arcán legalább háromféle érzelem futott végig. Először is szörnyen megbántódott, ugyanis tényleg elég csúnya dolgokat vágott a fejéhez Nicolas. Másodszor, ideges is lett, mivel a büszkeségét nagyon zavarta, hogy ilyen rágalmakkal illették. Harmadszor pedig Lenna említése láthatóan még jobban felkavarta. Hihetetlenül fájt, hogy az a lány még most is ekkora hatással volt rá… Valahol mélyen persze tudtam, hogy csakis engem szeret igazán, de Lenna szelleme akkor is mindig ott lebegett körülöttünk, ami kezdett egyre bosszantóbbá válni.

-          Már megbocsáss Nicolas, de nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás? – csattant fel hirtelen Luna. Mióta ismertem, még egyszer sem láttam őt a barátja ellen beszélni. Hiszen ők voltak a tökéletes mintakapcsolat megtestesítői.

-          Jól látom, hogy nem értesz egyet velem? – háborodott fel Nicolas.

-          Igen, tökéletesen jól látod. Rendben, lehet, hogy Justin hibázott, valamit elrontott, és ezzel teljesen összezavarta Samet. De azt ne felejtsd el, hogy mióta ők ketten együtt vannak, ez a fiú mennyi mindent megtett a mi kis fogadott húgunkért. Felfedezte a rejtett tehetségét, mindig próbált neki örömet szerezni, de a legfontosabb, hogy tiszta szívéből szerette. Nem akarom játszani a szappanoperás dívát, de ez akkor is így van. Ha pedig nem veszed észre, elég nagy idióta vagy.

Teljesen ledöbbentem Luna kirobbanásán, ugyanis még soha nem láttam ilyennek. Határozottsága bámulatos volt a szememben, de az aggasztott, hogy a mindenki számára példamutató álompár kezdett nagyon összezördülni.

-          Nem fér a fejembe, hogy mégis hogyan tudod megvédeni ezt a kis tetűt!

-          Nekem meg az nem fér a fejembe, hogy miért vagy ennyire ellenséges Justinnal. Mit ártott ő Lennának, vagy akár Samnek? Semmit. Lennát is boldoggá tehette volna, ha hagyja neki.

A helyzet már-már kezdett kínossá válni, hiszen Luna azt ecsetelte, hogy Justin mennyire halálosan bele volt zúgva ebbe a lányba. Egyikünk szempontjából sem volt túl kellemes ez az egész.

-          Tudtommal Lenna az én húgom, és nem a tiéd. Szerintem én egy kicsit jobban ismerem őt, mint te – vetett egy megsemmisítő pillantást Nico a barátnőjére.

-          Ne legyél ebben olyan biztos – mosolyodott el kárörvendően Luna, majd összefonta maga előtt karjait.

-          Jézusom, mikor lett neked ekkora arcod? – kelt ki magából Nicolas.

-          Nem tudom, a kérdés inkább az, hogy te mikor lettél ekkora tahó – vágott vissza frappánsan a lány, mire a páros fél percig csupán némán farkasszemet nézett egymással.

-          Tudod, most látom igazán, hogy talán az egész kapcsolatunk egy hazugság volt. Kár volt úgy tenni, mintha akkora harmóniában élnénk egymással.

-          Igazad lehet. És talán legközelebb egy olyan emberrel jövök majd össze, akiben valami igazán megfog.

-          Szóval azt mondod, hogy igazán soha nem szerettél? – Nico szemében mintha hirtelen a haragot felváltotta volna a csalódottság. Ezt meg is értettem, hiszen Luna olyan visszafordíthatatlan kijelentést tett, amivel talán egy egész kapcsolatot zúzott porrá, ami a jelek szerint már így is haldokolt. Még akkor is, ha ebből a külvilág semmit nem vett észre.

-          Ki tudja… Tudod mit? Jöjj rá magadtól! – kiabálta Luna, majd zaklatottan kirohant a kórteremből.

Néhány percig az összes személy – beleértve engem is -, aki a helyiségben tartózkodott, némán meredt maga elé, mivel teljesen lesokkolt mindenkit ez a vita. Lucas és Emily nem nagyon ismerték Lunát és Nicot, szóval nekik éppen azért volt kellemetlen a szituáció, mert ismeretlenül kellett részt venniük benne. Mi, Justinnal azért döbbentünk le annyira, mert ilyennek még soha, de tényleg soha nem láttuk őket. Egyáltalán még csak veszekedni sem. A tökéletes pár gondosan felépített imidzse előttünk hullott darabjaira.

Aztán ott volt a legnagyobb áldozat, Nico. Aki szembesült azzal, hogy Luna talán soha nem szerette igazán. Bár ezt még én sem akartam elhinni. Reménykedtem benne, hogy ez semmiképpen nem lehet igaz, és a lányból csupán az indulat beszélt.

-          Én most inkább… Elmegyek – hebegte Nico. – Sajnálom Sam, nem tudok tovább itt maradni – mondta bűnbánóan, majd nyomott egy puszit homlokomra, és eltűnt. Ki tudja, hova…

-          Talán jobb lesz, ha mi is elmegyünk – szólalt meg hirtelen Emily. – Majd beszélünk – mosolygott rám halványan, melyet azonnal viszonoztam. Végre visszakaptam a barátnőmet.

Lucas csupán biccentett egyet, majd elfordult, és húgát követve távozott a szobából.

Miután mindenki magunkra hagyott minket, néhány percig még kínos csendben meredtünk magunk elé Justinnal. Az előbb történtek rendesen ledöbbentettek minket.

-          Te érted ezt? – törtem meg a csendet hirtelen, majd értetlenül rápillantottam.

-          Nem. Egyszerűen fel sem tudom fogni, hogy ennyire összekaptak. Eléggé úgy tűnik, hogy már a végét járja ez a kapcsolat.

-          Igen, én is így látom. Csak az a hihetetlen az egészben, hogy ebből a külvilág semmit nem észlelt mostanáig.

-          Azért én még reménykedek, hogy meg tudják majd oldani. Te hogy érzed magad? – fordult felém kíváncsian.

-          Megvagyok – rántottam meg vállam. – Mikor járt nálam orvos utoljára?

-          Közvetlenül mielőtt felébredtél.

-          Rendben – bólintottam. – Szerintem semmi szükség rá, hogy idebent tartsanak.

-          Azért várj még te ezzel a kijelentéssel – intett le óvatosan. – Most az a legfontosabb, hogy pihend ki magad. A szervezeted nagyon rosszul reagált ezekre a dolgokra.

-          Igazad lehet – ismertem el, majd odanyúltam karjához, és végigsimítottam rajta. – Mindentől függetlenül, köszönöm, hogy itt vagy – suttogtam hálásan, majd egészen halványan elmosolyodtam.

-          Szeretlek. Ilyen helyzetben természetes, hogy melletted vagyok – válaszolt, majd odahajolt hozzám, és nyomott egy puszit homlokomra.

Hihetetlenül örültem, hogy végre ismét harmónia és békesség uralkodott kettőnk között, azonban büszkeségem nem engedte, hogy figyelmen kívül hagyjak egy bizonyos kérdést, ami felvetődött bennem.

-          Valamit muszáj megtudnom. És kérlek, válaszolj őszintén.

-          Mondd – pillantott rám érdeklődve.

-          Még mindig érzel valami bizsergést, ha meghallod Lenna nevét?

-          Jézusom, Sam… - sóhajtott fel kelletlenül. – Azt hittem, hogy ezt a témát már ezerszer átrágtuk.

-          Justin, tudnom kell az igazságot! Érzel még valamit iránta? Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy igen – bámultam rá bizonytalanul. Egyszerűen valami azt súgta, hogy szerelmem még nincs túl ezen a lányon.

-          Az előbb mondtam, hogy szeretlek, ez nem elég magyarázat? – emelte fel hangját. Kezdett egyre ingerültebbé válni.

-          Ez nem bizonyít semmit – vetettem oda rezzenéstelen arccal.

-          Te komolyan azt gondolod, hogy ilyet mondanék, ha nem így gondolnám? Van fogalmad róla, mennyi időmbe telt, mire képes voltam neked elmondani, hogyan is érzek irántad? Nem mondtam az első nap után, hogy szerelmes vagyok beléd, mert számomra az ilyen érzéseket kifejezni nagyon hosszú időt vesz igénybe! Viszont ha egyszer kimondom, biztos lehetsz benne, hogy így is gondolom.

-          Engem nem a szavak, hanem sokkal inkább a tettek érdekelnek. És látom, hogy mennyire megváltozik a viselkedésed, ha Lenna neve akár egy pillanatra is megemlítődik! – fakadtam ki indulatosan, miközben folyamatosan könnyeimmel küszködtem.

-          Te jó ég! – nevetett fel ironikusan. Azt hiszem kínjában már nem tudott mást tenni. – Ha most hallanád magad… Egyszerűen szánalmas vagy – közölte rezzenéstelen arccal, mindvégig mereven állva tekintetem. Csupán egy hajszál választott el attól, hogy a szeme láttára kezdjek el zokogni.

-          Nem úgy értettem, hogy nem számítanak a szavak… - kezdtem el mentegetőzni, miután tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen mit is mondtam az előbb. Láttam a szemén, hogy elmondhatatlanul megbántottam őt.

-          De, bizonyára úgy értetted – mormolta alig hallhatóan, majd kihúzta magát, és mélyen szemeimbe nézve megszólalt: - Tudod, Sam, te képtelen vagy megbecsülni, amit próbálok nyújtani neked. És néha nagyon utállak ezért.

„Tökéletes” végszava után kiviharzott a kórteremből, én pedig egyedül maradtam zavaros gondolataimmal és mérhetetlen bűntudatommal. Nem vitás, mindent elrontottam. Justin komolyan gondolta, hogy egyedül engem szeret, de én csak azért sem akartam elhinni. Olyasmiket mondtam, amiket hihetetlenül megbántam. Azonban már nem tudtam visszacsinálni azt, amit elrontottam. A srác utolsó mondata pedig folyamatosan visszhangzott fejemben. Bele se mertem gondolni, hogy mi lesz a kettőnk történetének folytatása.

Miközben hangomat visszafojtva zokogtam a kórházi ágyamon, azon agyaltam, vajon mi jöhet még ezután. A számunkra tökéletesen harmonikusnak és megrendíthetetlennek hitt pár a szakítás szélén állt, éppen egy dohos kórteremben feküdtem hullafáradtan és émelyegve, ennek tetejében pedig még Justin is elgondolkodott azon, hogy véget vet a kettőnk kapcsolatának. Lehetett volna ennél rosszabb az életem? Nem hiszem.