3. fejezet

Sam

Valaki megmentett a részeges srácoktól. Pedig már halottnak kellene lennem. De nem vagyok az. Már tényleg úgy éreztem, hogy a halál küszöbén állok, és végigpörgettem agyamban életem összes jelentős eseményét.

De nem kellett volna, ugyanis valaki a segítségemre sietett, és nem hagyta azoknak az elvetemült piásoknak, hogy bántsanak.

És én voltam a leginkább megilletődve, amikor világossá vált számomra, hogy ki is volt az én bizonyos megmentőm. Mikor odafordult hozzám az én „hősöm”, a gyér utcai fények pedig megvilágították arcát, rendesen meglepődtem. Pökhendi szomszédom, Justin volt az a bizonyos fiú.

-          Jól vagy? – kérdezte aggódva, majd megtörölte orrát, mely eléggé erősen vérzett. Nyilvánvalóan valamelyik seggfej bevert neki egyet, azonban az ittas társaság már rég elviharzott.

Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy Justin egymaga képes lenne elbánni egy ilyen társasággal, de ezek szerint igen, ugyanis rajta kívül senki nem volt odakint.

-          Azt hiszem, igen – motyogtam zavartan, majd lassan és vontatottan megpróbáltam feltápászkodni a földről. Furcsa volt, hogy nem emlékeztem tisztán mindenre, de ez valószínűleg a sokkos hatásnak volt betudható. Mikor azt hittem, hogy egy csapat részeg gyerek meg fog erőszakolni, aztán ott hagynak megfagyni, szerintem érthető, hogy egy időre elveszítettem a józan eszemet.

-          Várj, segítek – rohant oda hozzám, majd megragadta karomat, és segített felállni.

-          Inkább magadon segíts – vetettem oda leszegett tekintettel. – Vérzik az orrod.

-          Tudom. Szerintem jobb lesz, ha most hazamész.

-          Igen, valószínűleg. Mindenesetre köszönöm, hogy segítettél – Elég gyorsan lerendeztem ezt a köszönetet, pedig valójában kimondhatatlanul hálás voltam neki ezért a tettéért, de nem akartam zokogva a karjaiba omlani, mert az nem én lennék. Szeretem akkor is ridegnek és ellenszenvesnek mutatni magam, amikor valójában szívem szerint nem is lennék ilyen.

-          Ez természetes. Soha nem hagynám senkinek, hogy egy lányt bántson. Még akkor sem, ha az a lány történetesen ki nem állhat engem – kúszott egy egészen halvány mosoly arcára, mire egy pillanatra én is megenyhültem. – De most már elárulod, hogy mi a neved?

-          Sam – válaszoltam halkan, majd összehúztam magamon kabátomat.

Kellett nekem a hátsó ajtón kimenni… Soha nem voltak jók a megérzéseim, ami a legtöbb esetben cseppet sem vált az előnyömre, sőt… Inkább hátrányt jelentett. Ezt pedig a mostani eset tökéletesen bizonyítja.

-          Figyelj – szólaltam meg újra, mire rám nézett. – Hogyhogy idekint voltál? – kérdeztem, miközben mereven álltam tekintetét.

-          Nos, az igazság az, hogy el akartam szívni egy cigit. Ne értsd félre, nem vagyok láncdohányos – mosolyodott el. – Csak bulikon szoktam elszívni egy-két szálat.

-          Mi az, azt hitted, hogy holnap reggel azonnal elrohanok valami menő napilap szerkesztőségébe, és leadom nekik a drótot arról, hogy dohányzol? – nevettem fel gúnyosan, majd összefontam magam előtt karjaimat.

-          Ami azt illeti, ez is megfordult a fejemben – vigyorodott el ismét. – De most már tényleg menned kellene. Eléggé be lehettél parázva, amit meg is tudok érteni.

-          Igazad van. És… Köszönöm még egyszer – tettem hozzám, mire válaszképpen csak biccentett egyet.

Lassan elindultam átmeneti otthonom felé, azonban egy pillanatra visszafordultam.

-          Hogy bántál el egyedül ennyi nagydarab, részeg sráccal? – kérdeztem kíváncsian.

Justin a földet bámulva elmosolyodott, majd megrázta fejét.

-          Túl sokat kérdezel. Megmentettelek, ez a lényeg. De láthatod, hogy nem úsztam meg én sem sértetlenül – mutatott rá orrára, mely egy kicsit még mindig vérzett.

-          Igaz – bólintottam. – Jó éjt.

-          Jó éjszakát. És sajnálom, hogy az én bulim miatt kerültél ekkora bajba – nézett rám bűnbánóan. 

Reakcióm egy apró bólintás volt, majd visszasiettem a házba, ahol most kénytelen voltam időm túlnyomó részét tölteni.

Mikor lassan becsuktam magam mögött az ajtót, észrevettem, hogy John dolgozószobájában még ég a villany.

-          Hazajöttem a buliról – kiabáltam be neki, majd lekaptam magamról nedves kabátomat.

-          Rendben – kiáltott vissza álmos hangon.

Egészen idáig kétségtelenül egy dög voltam mindenkivel, aki körülvesz most engem. Természetesen nem terveztem, hogy most hirtelen átváltozom majd egy édes kis angyallá, mert az kétségtelenül nem is én lennék. De be kellett látnom magamnak azt, amit Luna mondott. Csak a saját dolgomat nehezítem meg, hogyha egy ilyen elviselhetetlen hárpia maradok.

Lassan odasétáltam John dolgozószobájához, majd megálltam az ajtóban.
Felpillantott papírjaiból, majd meglepetten méregetni kezdett.

-          Milyen volt a parti? – Vicces. Erre a kérdésre ezerféle válaszom lehetne, kivéve az, hogy jó.

-          Elment – rántottam meg vállam.

-          Ha éhes vagy, vagy bármi ilyesmi, tudod, csak szolgáld ki magad – mutatott el a konyha felé.

-          Persze, rendben – mosolyodtam el egészen halványan. – Ha már felhozta ezt, tényleg éhes vagyok – gondolkodtam el. – Jó éjt – tettem hozzá lágy hangon.

-          Szép álmokat, Sam – mosolygott rám John kedvesen, majd ismét elmerült tengernyi papírmunkájában.

A sejtelmes, narancssárgás fényekben elballagtam a konyhába, ahol elképesztő gyorsasággal összedobtam magamnak egy mogyoróvajas szendvicset, majd töltöttem magamnak egy kis narancslevet is. Elindultam felfelé a szobámba, azonban előtte még kipillantottam a konyhában lévő méretes ablakon, ahonnan pont Justinék házára lehetett rálátni.

Justin még mindig kint állt, és éppen néhány sráccal beszélgetett, az pedig messziről is észrevehető volt, hogy remekül szórakoznak. Anélkül, hogy tudatában lettem volna annak, mit csinálok, egy széles mosoly ült ki arcomra, miközben Justint bámultam.

Miután leesett, hogy tulajdonképpen ábrándozva bámulom a fiút, aki megmentett, azonnal megráztam fejem, és visszatértem a valóságba.

Értetlenül és összezavarodottan felballagtam az emeletre, majd a szobámban, az ágyamon ülve elfogyasztottam szupergyors mogyoróvajas szendvicsemet.

Nem terveztem, hogy anyának beszámolok a mai, nem túl pozitív élményemről. Éppen elég nehéz lesz ezt saját magamban feldolgozni.

Így aztán gyorsan lezuhanyoztam, majd bebújtam a megvetett ágyamba, és álomba merültem.

Másnap reggel Nicolas fél órán keresztül nem engedett be a fürdőbe, a végén pedig már szét tudtam volna robbanni az idegességtől. Miután végre sikerült nekem is bejutnom a fürdőhelyiségbe, villámgyorsan elkészültem, majd lerohantam az ebédlő felé, hogy magamhoz tudjak venni némi táplálékot.

-          Jó reggelt – köszöntött Luna hatalmas mosollyal arcán, mikor beléptem a konyhába.

-          Te meg mit keresel itt ilyen korán? – pillantottam rá felvont szemöldökkel. Előző este megpróbáltam erőt venni magamon, és elhatároztam, hogy normálisan fogok viselkedni, de úgy tűnt, ez a tervem még nem teljesen megvalósítható.

-          Nico és én együtt megyünk a suliba – válaszolt, majd bekapott egy falat lekváros pirítóst.

-          Fantasztikus – dünnyögtem unottan, majd pakoltam a tányéromra néhány mini palacsintát.

-          Tegnap este hamar leléptél a buliról – jegyezte meg kérdő tekintettel.

-          Ja. Elég lapos volt a hangulat – fogtam rövidre válaszom, majd behajítottam néhány müzli szeletet táskámba.

Eldöntöttem, hogy nem beszélek senkinek a tegnapi kis incidensről, ebbe a mindenkibe pedig Luna is beletartozott. Jelenleg amúgy is ő lett volna az utolsó, akivel megosztottam volna a problémáimat.

-          Érdekes, én élveztem – jelentette ki, majd elgondolkodott.

-          Hát az te vagy – vetettem oda illetlenül, majd megforgatva szemeimet elindultam az előszoba felé, ahol magamra kaptam barna irhakabátomat és bakancsomat. Miután készen álltam az indulásra, azonnal elsiettem az iskolabuszhoz, ami pont abban a minutumban állt meg tőlünk néhány méterre, amikor kiléptem a házból.

A suliba vezető úton végig zenét hallgattam, és az élet nagy dolgairól elmélkedtem, erre Lana Del Rey melankolikus számai pedig tökéletesek voltak.

Amikor azonban megérkeztem az iskolába, még az a kevéske jókedvem is elszállt, amelyet kedvenc énekesnőm tudott okozni nekem elgondolkodtató dalaival és mesés hangjával.

Rosszkedvemet még az is tetézte, hogy az első órám ének volt, aminek már a gondolatától is borsózott a hátam. Mindennél jobban szerettem volna meglógni, de tudtam, hogy ezt egyszerűen nem tehetem meg. Már így is elég balhés voltam, mióta ide kerültem, még egy botrány pedig csak rontott volna a helyzeten. Ennek függvényében – nehezen ugyan -, de besétáltam az órára, és az utolsó padban helyet foglaltam.

Emily – a lány, akivel néhány nappal ezelőtt olyan bunkón viselkedtem – a lehető legmesszebbről elkerült engem, és így az első sorban foglalt helyet, valami szemüveges gyíkarc mellett. Nagy hibám, hogy előítéletes vagyok, de ez ellen nem nagyon tudok mit tenni. Legalábbis még nem próbáltam…

Egyre jobban furdalt a lelkiismeret a szöszi lánnyal kapcsolatban. Elmondhatatlanul modortalan voltam vele, pedig ő aztán semmit nem ártott nekem. De nem volt elég vér a pucámban ahhoz, hogy oda is merjek menni hozzá bocsánatot kérni.

Bátor és sportszerű lettem volna akkor, ha ezt megteszem, de ehelyett csak meglapultam a terem legeldugottabb sarkában, magamra húztam fekete kardigánom kapucniját, majd ismét benyomtam iPodomon Lana Del Rey megunhatatlan számait.

Mikor a tanár belépett a terembe, nem húztam ki a fülhallgatót, hanem tovább hallgattam a zenét, és még a kapucnimat sem vettem le a fejemről. Ezzel is valamilyen módon lázadni szerettem volna.

Lehajtott fejjel ingattam fejem a zene ritmusára, kizárva ezzel a körülöttem történő dolgokat, azonban néhány perccel az óra kezdete után odasétált hozzám a tanár, és megállt felettem karba tett kezekkel.

Zavartan felnéztem, majd kirángattam fülemből a fülhallgatót.

-          Samantha, kérlek énekelj nekünk valamit. Még amúgy sem hallottunk téged énekelni. Szeretném felmérni a képességeidet – mondta a tanár erélyesen, miközben végig mereven állta tekintetem. Nem tett megjegyzést a zenehallgatásra, de szinte biztos voltam benne, hogy észrevette.

Évek óta nem énekeltem. Oké, ha a dúdolás annak számít, akkor igen, de amúgy közönség előtt sem csillogtattam meg tehetségemet. Pedig egyébként tudom, hogy jó hangom van. De nem akartam énekelni. Soha, senki előtt. Mivel ez volt az egyik első számú bosszúm apáékkal szemben, mostanra már teljesen elhidegültem a zenétől, és nem is nagyon kerestem vele újra kapcsolatot.

Mivel tanítóm elég dühösen nézett rám, kénytelen voltam feltápászkodni, és kimenni a táblához, hogy a többiek is jól láthassanak.

-          Úgy hallottam, hogy tudsz zongorázni is. Játszanál nekünk valamit azon is. Összeköthetnéd az énekléssel.

Hangosan felsóhajtottam, majd leültem a zongorához. A többiek mind megvetően bámultak engem, amivel egy kicsit sem bátorítottak, inkább hátráltattak.

Sikerült nagy nehezen erőt vennem magamon, és lenyomtam néhány billentyűt a zongorán. Azonban körülbelül a negyedik hangnál nem bírtam tovább, felálltam, majd zaklatottan kiviharzottam a teremből.

Az éneklést eleve azért hagytam abba, hogy anyáékat bosszantsam, emiatt pedig már alapvetően zaklatott lettem, mivel sok rossz emlék felelevenült bennem.

És ez az egész dolog arra emlékeztetett, hogy bosszúvágyam és makacsságom miatt gyakorlatilag feladtam valamit, amivel fényes jövőt futhatnék be.

Egész óra alatt a folyosón gubbasztottam szekrényemnek támaszkodva, azonban szerencsére senki nem jött utánam. Ennek örültem. Legalábbis ezt mondtam magamnak. De valójában talán inkább annak örültem volna, ha valaki törődik itt velem annyira, hogy utánam jön, függetlenül attól is, hogy éppen tanítás folyik. De azzal, hogy ilyen utálatos voltam, nem sikerült eddig egyetlen barátot sem szereznem. És félő volt, hogy ez így is marad egész itt tartózkodásom alatt.

Ebédszünetben szinte az egyik asztalnál sem volt hely számomra, ahol pedig lett is volna, ott csak szúrós pillantásokat kaptam, meghívást azonban arra semmiképpen, hogy egyek velük.

Úgy éreztem magam, mint egy számkivetett.

Mivel nem nagyon volt más választásom, úgy döntöttem, hogy a tágas tornaterem lelátóján fogom elfogyasztani ebédemet. Teljesen egyedül voltam, amit őszintén szólva most egyáltalán nem bántam.

Merengve eszegettem fetás salátámat, mikor hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki besétál a csarnokba, és megáll a pálya közepén.

Mikor felnézett rám, azonnal felismertem látogatómat. Emily állt odalent, aki csípőre tett kezekkel méregetett.

Zavartan magam mellé tettem tálcámat, majd kérdő tekintettel ránéztem.

-          Te meg mit keresel itt? – szegeztem neki azonnal kérdésemet.

-          Láttam az ebédlőben, hogy mindenki kiközösített, így gondoltam utánad jövök – szólalt meg hangosan, majd elindult felfelé a lépcsőn, mikor pedig odaért hozzám, levetett magát a mellettem lévő székre.

-          Miért jöttél utánam? Egy tahó voltam veled, ezek után az lenne a normális reakció, ha magasról leszarsz, és átnézel rajtam – pillantottam rá értetlenül.

-          Ja, a legtöbben valószínűleg ezt tennék – ismerte. – De én nem vagyok olyan, mint a többiek.

-          Ez mit akar jelenteni? – vontam fel szemöldököm.

-          Hát azt, hogy látom, mennyire elveszett vagy.

-          Mi? De én nem… - kezdtem el azonnal tiltakozni, azonban Emily belém fojtotta a szót.

-          Tudtam, hogy rögtön elkezdesz majd ellenkezni. De előttem hiába mutatod magad olyan érzéketlennek és keménynek, mint egy szikla, engem nem tudsz megtéveszteni ezzel az álcával. Átlátok rajtad – nézett mélyen szemeimbe.

-          Nem, nincs igazad!

-          Na persze… Sam, tudod te igazán nehéz eset vagy. Ezt már onnan meg tudtam állapítani, hogy egyszer beszéltem veled. A mai incidensed után pedig biztos lettem ebben a dologban.

-          Figyelj. Sajnálom, hogy akkora bunkó voltam – bukott ki belőlem teljesen váratlanul, mire Emily meglepetten pislogni kezdett. – Megbocsájtasz?

-          Reméltem, hogy egyszer kinyögsz egy bocsánatkérést – mosolyodott el. – De persze. El van felejtve – Hirtelen egy hatalmas kő esett le szívemről, és leírhatatlanul megkönnyebbültem. Legalább eggyel kevesebb ember van, aki utál.

-          Egyébként nyugodtan elmehetsz – mondtam komolyan. – Nem kell velem itt gubbasztanod. A barátaid biztos várnak rád az ebédlőben.

-          Ja, csak kár, hogy nekem olyanok nem igazán vannak… Legalábbis igaziak nem nagyon.  Tudod, nem túl sokan képesek elviselni a természetemet.

-          Miért? Hiszen olyan kedves vagy – értetlenkedtem.

-          Hah – adott ki magából egy félig nevetésre, félig pedig ideges horkantásra emlékeztető hangot. – Az lehet, hogy veled kedves vagyok. De rengeteg olyan ember van, akinek csúnyán odaszólok, ha ahhoz van kedvem. Az őszinteségemet, és azt, hogy bárkinek beszólok, ha valami nem tetszik, nagyon kevesen tudják tolerálni. És miután láttam, hogy te is elég egyenes és valljuk be, kissé ingerült vagy, rájöttem, hogy talán jól kijönnénk – mosolyodott el.

-          Nos, igen, ebben talán igazad lehet – kacsintottam rá.

-          Ó, ebben biztos vagyok – mondta, majd kecsesen hátradobta szőke hajzuhatagát vállán. - És ha bármikor társaságra vágysz, engem bátran keress meg – tette hozzá, majd felállt, és elindult lefelé a lelátó lépcsőjén.

-          Rendben. Ja és Emily – szóltam utána, mire gyorsan megpördült, és így ismét velem szembe került. – Köszönöm.

-          Ugyan, nincs mit – legyintett, majd rám mosolygott, én pedig halványan viszonoztam azt, és elköszönésképpen intettem egyet kezemmel.

Az idő szerencsére ma egészen emberi volt, ugyanis a hó nem esett, bár ettől függetlenül a hőmérséklet még mindig elrettentően hideg volt.

Amint beléptem a barátságos kis házikó előszobájába, azonnal ledobtam magamról kabátomat a fenyőből készült aprócska előszobaszekrényre, majd csizmám lerúgása után azonnal a konyhába rohantam, ugyanis farkaséhes voltam. Úgy tűnik, a menzás ebéd nem igazán elégítette ki ételszükségleteimet.

A visszafogott berendezésű konyhában azonnal a hűtő felé vettem az irányt, melyre csupán egyetlen neonszínű cédula volt ragasztva. Egy gyors mozdulattal letéptem onnan, majd olvasni kezdtem. John írta, tartalma pedig lényegében az volt, hogy Nicolas és ő sem jönnek haza későestig, ezért nekem kell összedobnom valami kaját magamnak. Ennek részben örültem, mivel tudtam, hogy ők ketten csakis olyan ételeket készítenek, melyek tartalmaznak húst, ez pedig nekem cseppet sem volt kedvező. Másrészről viszont nem vagyok egy konyhatündér, jóformán már egy tojásrántotta elkészítése is meghaladja a képességeimet. Azonban most kénytelen voltam megerőltetni magam, ha enni akartam valamit.

Kinyitottam a hűtőt, miután azonban felmértem, hogy mi található meg benne, azonnal elfintorodtam. Csupán néhány szelet spécin megpácolt borjúszelet, sonka, valamint paradicsom. Ez utóbbival tudtam volna mit kezdeni, de magában paradicsomot enni annyira nem élvezetes. Egy nyáron anya paradicsomdiétára fogta magát, ezután pedig egy életre elment a kedve ettől a zöldségtől. Szóval paradicsomot magában nem nagyon akartam fogyasztani.

Nem maradt más választásom, kénytelen voltam elmenni a közeli szupermarketbe, ha enni akartam valami normális kaját.

Hatalmas, kelletlen sóhajok és néhány sor halk káromkodás kíséretében átcsörtettem az előszobába, majd ismét magamra kaptam kabátomat és csizmámat.

Utáltam azt a hideget, ami odakint uralkodott, ezért egyszer még visszaléptem a házba a sapkámért.

A bolt felé gyalogolva sokat gondolkodtam, gondolataim központjában pedig ezúttal apám állt. Siralmas volt az a helyzet, ami a családomban uralkodott. Bár nem mondhatnám, hogy én különösebben könnyítettem a dolgokon, sőt… Inkább még jobban összezavartam mindent. Az apa iránti gyűlöletem – ha jobban belegondolok – valójában csak színjáték volt, ugyanis tulajdonképpen borzasztóan szükségem lett volna rá, és természetesen szerettem őt. Ő az egyik olyan ember, akiért bármit megtennék, még ha ezt próbálom elnyomni is. Ami igaz, az igaz.

De nem vagyok az a fajta ember, aki beismeri, ha téved, és kezdeményez bármiféle kibékülést vagy kompromisszumot. Így kénytelen voltam arra várni, hogy apa lépjen valamit.

A boltban szerencsére nem volt túl nagy tömeg, így könnyedén és gyorsan hozzáfértem mindenhez, amihez akartam. Összeszedtem néhány tofuból készült terméket, és bedobtam a kosárba egy vega pizzát is. Az általam összegyűjtött mennyiséget egyelőre elégnek találtam arra, hogy életben maradjak huzamosabb ideig, vagy esetleg még véletlenül se kelljen legvégső kínomban bármiféle húst fogyasztanom.

Éppen a pénztár felé robogtam, hogy minél hamarabb végezni tudjak, amikor hirtelen valaki a nevemen szólított.

-          Sam? – Magam mellé pillantottam, ahol ott állt hős megmentőm, Justin. Arcán széles vigyor jelent meg, amint ránéztem.

-          Ó, szia – szólaltam meg zavartan. – Hát te? Vásárolsz?

-          Igen, mint láthatod – mutatott kuncogva kosarára, melyben mindenféle egészségtelen kaja hevert, a kólától elkezdve a különböző ízesítésű chipseken át a csokoládéig.

-          Hűha. Te aztán tudsz élni – biccentettem elismerően, majd tekintetemet az általam összegyűjtött ingerszegény táplálékokra szegeztem. Egy pillanatra meginogtam, ami a vegetáriánus életmódomat illeti, azonban ez tényleg csak egy másodpercig tartott. Ha egy kicsit alaposabban végiggondoltam, rájöttem, hogy nekem tökéletes ez az életvitel.

-          Ja. Te pedig, ahogy elnézem, biztosan vegetáriánus vagy – állapította meg.

-          Pontosan – bólintottam. – Egyébként azt hittem, hogy te a vásárlásra is tartasz valami külön embert, hiszen boltba leginkább csak földi halandók járnak, nem olyanok, mint te – tettem hozzá lesajnálóan, mire hangosan nevetni kezdett.

-          Komolyan ezt gondoltad? Ez vicces. Nem, képzeld el, van, hogy én magam, egyedül elintézem a vásárlást.

-          Nos, örömmel hallom, hogy képes vagy erre – jegyeztem meg cinikusan. – Amúgy nem félsz, hogy lefotóznak, amint velem társalogsz itt, és a média rögtön elkezd elméleteket szőni arról, hogy mi randizunk? – vontam fel szemöldököm.

-          Na igen… - vakarta meg tarkóját, majd a földre szegezte tekintetét. – Egy időre most távol kellene maradnom a médiától, de ez az én esetemben szinte teljességgel lehetetlen. Szóval ha viszontlátod magad egy újság címlapján a „barátnőmként”, akkor bocs – vigyorodott el pimaszul, majd megrántotta vállát.

-          Nos, annak érdekében, hogy ezt az eseményt megelőzzük, hagylak is tovább nézelődni - festettem egy erőltetett mosolyt arcomra, majd beálltam a pénztárhoz.

-          Ó, én már végeztem – szólalt meg mögöttem, mire azonnal megállapítottam, hogy ő lesz az utánam következő vásárló.

-          Nagyszerű – mormoltam egészen halkan, majd elkezdtem felsorakoztatni az általam választott termékeket a futószalagra.

Valójában én magam sem tudtam, hogy miért voltam ilyen mogorva, mikor igazából ez a fiú cseppet sem hagyott hidegen. Egyelőre én magam sem tudtam miért, de valamilyen okból kifolyólag jóleső érzés fogott el, ha a közelében lehettem. De mivel ezt magamnak sem akartam beismerni, inkább úgy tettem, mintha fárasztana a jelenléte, pedig voltaképpen inkább örömmel töltött el, hogy ezúttal is felbukkant. Ráadásul az sem egy elhanyagolható tényező, hogy megmentett néhány részeges seggfejtől.

-          Jó napot! – köszöntött a húszas éveiben járó, szőke hajú eladónő.

-          Jó napot! – köszöntem vissza egykedvűen.

Miután közölte velem, mennyit kell fizetnem, azonnal kikaptam pénztárcámból a bankkártyámat, ami anyának köszönhetően mindig teli van pénzzel, majd odanyújtottam a pénztárosnak.

-          A kártyáját letiltották – szólalt meg néhány másodperc múlva aggódó tekintettel, mire egy pillanat alatt úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Csupán egyetlen ember képes hozzáférni a kártyámhoz, az pedig anya. De mi oka lett volna letiltani a kártyámat?

Értetlenül és idegesen meredtem magam elé, miközben mögöttem egy csomó vásárló várt a sorára, és láthatóan elég türelmetlenek voltak. Bár nem mintha érdekelt volna a véleményük… Most sokkal inkább a saját problémámmal voltam elfoglalva. Nem volt nálam készpénz, így mással nem tudtam fizetni.

-          Sajnálom, mással nem tudok fizetni – szűrtem ki fogaim közt, mire Justin hirtelen megszólalt.

-          Majd én kifizetem. Megoldható, hogy a hölgy számláját is az enyémhez írja? – villogtatta meg lehengerlő vigyorát az eladólánynak, aki azonnal készségesen teljesítette kérését.

Döbbenten bámultam, amint az én cuccaimat is kifizeti.

-          Ó, Justin, ha már itt vagyunk, készíthetnék veled egy közös képet? – kérdezte félénken a szőke pénztáros.

-          Hát persze, természetesen – bólintott vigyorogva, majd odahajolt a lányhoz, aki visszakézből lőtt egy képet magukról.

Miután kiléptünk a hideg, nyirkos levegőre, azonnal megtorpantam, és kidülledt szemekkel bámultam Justinra.

-          Mi az? Miért bámulsz így rám? – értetlenkedett nevetve.

-          Minek fizetted ki a kacatjaimat? – kérdeztem eszeveszetten, majd kirántottam kezéből a zacskót, melybe vegetáriánus termékeim voltak beleszórva.

-          Mert láttam, hogy bajban vagy, és magadtól nem tudtad volna kifizetni – adta meg ésszerű válaszát, miközben úgy nézett rám, mint egy retardáltra, aki nem képes felfogni egy ilyen egyszerű összefüggést sem.

-          De minek teszel nekem szívességeket? Először megmentesz azoktól a piás fazonoktól, most meg ez… Hiszen nem is ismersz engem!

-          Sam, a részeges srácokkal való dolgot már eltárgyaltuk – emelte égnek tekintetét, majd felsóhajtott. – És igen, talán nem ismerlek. Még nem ismerlek. De ez nem jelenti azt, hogy nem is szeretnék többet megtudni rólad – nézett mélyen szemeimbe, mire szívem hirtelen gyorsabban kezdett el verni a normálisnál. Még csak nem is ismertem úgy igazán ezt a srácot, mégis ilyen furcsa dolgokat hozott ki belőlem. Erre előtte senki nem volt képes.

-          Ó, értem – nyögtem ki zavartan. Nem volt túl frappáns válasz, de jelenlegi állapotomban csupán ennyi telt tőlem.

-          Megengeded, hogy hazavigyelek? – mosolyodott el óvatosan.

-          Igen, azt hiszem, az jó lenne – motyogtam halkan, majd követni kezdtem elegáns kocsija felé.

Gyanítottam, hogy nem ez az egyetlen járgánya. Sőt, ebben teljességgel biztos voltam. Vajon minden otthonához jár legalább egy luxuskocsi? És vajon hány villát tudhat magáénak ezen visszafogottabb szülőházán kívül?

Ilyen, és ehhez hasonló kérdések keringtek fejemben, miközben sportkocsiját tanulmányoztam. Valójában én mindig is jómódú voltam, de azért belegondolni abba, hogy Justinnak mennyi lóvéja lehet, még számomra is hátborzongató és szinte elképzelhetetlen volt.

-          Szóval te ismered Lennát? – kérdezte meg körülbelül kétpercnyi csendes utazás után a kocsiban.

-          Nem igazán – ráztam meg fejem. – Csak néhány e-mailt váltottunk egymással, ezen kívül semmilyen módon nem érintkeztünk egymással. Miért, te igen? – fordultam felé kíváncsian.

-          Hát, eléggé jól – mosolyodott el sokat sejtetően, miközben folyamatosan az utat bámulta.

-          Ja, persze, ti szomszédok voltatok – csaptam homlokomra. – Gondolom barátok voltatok.

-          Igen, nagyon jó barátok – helyeselt, majd hirtelen arcáról eltűnt az az aranyos vigyor, és elkomorodott.

-          Mi a baj? – kérdeztem ijedten.

-          Semmi – mormolta, majd behajtott házuk elé, én pedig meglepődve konstatáltam, hogy máris hazaértünk.

-          Lenna említésére elég furcsán reagáltál – Továbbra is ezt a témát pedzegettem, mivel éreztem, hogy neki és Lennának közös múltja van. Az az elmélet is rögtön megszületett a fejemben, hogy esetleg jártak, vagy valami, bár erről sosem cikkeztek az újságok. – Nem akarsz beszélni róla? Persze tudom, hogy voltaképpen nem is ismerjük egymást, meg minden, de tényleg szívesen meghallgatom azt, ami a szíveden van… - hadartam gyorsan és összefüggéstelenül. Sosem voltam az a lelkizős fajta, így nem is nagyon volt tapasztalatom abban, hogy hogyan kell jó hallgatóságnak és megértőnek lenni.

-          Ez kedves tőled – eresztett meg egy halvány mosolyt, azonban biztos voltam benne, hogy belül korántsem ilyen kiegyensúlyozott, ugyanis agresszíven markolászta a kormányt. – De nem arról van szó, hogy nem ismerjük egymást. Egyszerűen Lenna csak… Na mindegy, hagyjuk – kapta fel a vizet, majd idegesen kitárta a kocsi ajtaját, kipattant a járgányból, majd becsapta maga mögött.

Néhány másodpercig zavartan bámultam magam elé, majd én is kikászálódtam a sportkocsiból.

-          Hé, Justin, minden oké? – kiabáltam utána, mikor ő már majdnem berohant a házukba.

Vett egy mély levegőt, majd felém fordult.

-          Persze. És ne haragudj, hogy ilyen ingerült lettem – szólalt meg hangosan.

-          Ugyan – legyintettem. Nem is akartam tovább fárasztani az értelmetlen kérdéseimmel, hiszen ki vagyok én, hogy a magánügyeiről faggassam? Egy vadidegennek amúgy sem kötelessége elmondani. – Én kérek elnézést, hogy szinte teljesen ismeretlenül faggatózni kezdtem. Ja és… Köszönöm azt, hogy kifizetted a cuccaimat – lengettem meg kezemben a papírzacskót, majd egészen halványan elmosolyodtam.

-          Semmiség volt – viszonozta mosolyomat. – Szia, Sam.

-          Szép napot! – köszöntem el tőle, majd besiettem a házba, és azonnal nekifogtam a korai vacsorám összeütésének.

Meglepő módon nem is szerepeltem le annyira a konyhában, mint amire számítottam. Sőt, egészen jól ment minden. Sikerült egy rendkívül görög salátás tofut készítenem magamnak.

A ház üres volt, Nicolas és John még mindig nem értek haza, ezt pedig most egyáltalán nem bántam. Igazság szerint szeretek egyedül lenni. Már kiskorom óta sokszor vagyok egymagam, így volt időm hozzászokni, és még megszeretni is az egyedüllétet.

Miközben vacsorámat majszolgattam, elmém teljesen elkalandozott, és folyton azon kaptam magam, hogy gondolataim önkéntelenül is Justin felé terelődtek. Ez pedig az elkövetkezendő időben egyre többször megtörtént.

Lenna

Furcsamód mostanság egyszerre éreztem magam pokolian és fantasztikusan.

Valamilyen megmagyarázhatatlan módon mágnesként vonzott Harry Styles. Pedig valójában még csak egy szót sem váltottam vele, de ez az erő, ami hozzá húzott, még így is jelen volt. De hiszen hogyan is beszélhettem volna vele, amikor ő még rám nézni is képtelen volt? De ha ezt esetleg meg is tette, akkor is csak undort és lesajnálást láttam a tekintetében, semmi többet.

Szívem szerint elbújtam volna előle, mivel még az is jobb volt ennél, amikor egyáltalán nem láttam.

Azonban a vele való összefutás szinte elkerülhetetlennek látszott, ugyanis a válogatások a suliban még javában zajlottak, ő pedig emiatt mindennap megjelent intézményünkben négy bandatársával együtt. Én már az első napon sorra kerültem, de rajtam kívül a diákok hetvenöt százaléka jelentkezni akart, szóval eltartott egy darabig, mire mindenkit végignéztek.

Az azonban még mindig egy megfejthetetlen rejtély volt számomra, hogy Harry miért gyűlöl engem ennyire, amikor nem is ismer. Soha, egyetlen szót sem váltott még velem. Kezdtem azt hinni, hogy tényleg velem van a baj…

Rileynak is hamar feltűnt, hogy amint Harry belénk botlik valahol az iskolában, azonnal bosszús pillantásokat lövell felém, vagy próbálja tekintetemet a lehető legnagyobb ívben kerülni. Nos, a második lehetőség egy fokkal még mindig kecsegtetőbbnek bizonyult…

Már harmadik napja tartottak a válogatások, amikor óráim után éppen a táncteremben gyakoroltam – szerencsére teljesen egyedül -, és telefonom hirtelen megcsörrent.

Gyorsan kinyomtam az egyébként nem olyan hangos zenét, majd megnéztem, ki keres. Borzasztóan megörültem, amikor megpillantottam a kijelzőn Justin nevét és fotóját.

-          Szia, Biebs! – szóltam bele a telefonba számomra is meglepő lelkesedéssel.

-          Szia, Len – köszönt. Szinte biztos voltam benne, hogy ott virított az az elbűvölő, pajkos mosoly arcán. – Mi újság veled?

-          Hát, bizonyára tudod, hogy Londonban vagyok.

-          Igen, értesültem róla. Eléggé meg is lepődtem, amikor nem találtalak otthon.

-          Mi? Otthon? – kérdeztem meglepetten. – Te most otthon vagy?

-          Bizony – válaszolt vidáman. – Reméltem, hogy újra láthatlak majd, de hát…

-          Jaj, ez annyira rossz – lombozódtam le. – Pedig annyira szeretnék már találkozni veled! Annyi mindent tudnék mesélni neked…

-          Én is sajnálom.

-          Justin – szólaltam meg halkan.

-          Igen?

-          Hiányzol, haver – mondtam szomorúan, azonban hangomban ott bujkált egy kis játékosság is.

-          Te is nekem. Nagyon – suttogta érzelmesen. Őszintének tűnt, ez pedig sokat jelentett nekem. Egy olyan sztárnak, mint ő, könnyű egy szempillantás alatt elfelejteni régi életét, de ő mégsem tette ezt. Még most is ugyanúgy viselkedik velem, mint sok évvel ezelőtt. Sőt, talán még azt is mondhatom, hogy az utóbbi időben mintha még inkább megerősödött volna a kapcsolatunk. Mostanában nagy rajta a nyomás, és szerintem teljesen érthető, hogy néha meggondolatlanul cselekszik. De bármi is történjék, én mellette állok.

-          De miért vagy te otthon? Nem koncertezned kéne, vagy a legmenőbb tévéműsorokban szerepelnek? – értetlenkedtem.

-          Hát, ez egy elég hosszú történet…

-          Lemaradtam valamiről?

-          Az az igazság, hogy egy időre igyekszem elvonulni a nyilvánosság elől. Persze ez nem megy olyan simán, de bizonyos okok miatt úgy éreztük, hogy ez lenne nekem most a legjobb – magyarázta.

-          Ó, értem – haraptam ajkamba, majd elgondolkodtam. – Azért szeretném, hogy tudd, sokat gondolok rád – mosolyodtam el halványan.

-          Én is rád. Ha tudnád mennyit…

Éppen szólásra nyitottam számat, mikor Riley csörtetett be az üres táncterembe, nagy zajt csapva bakancsával.

-          Figyelj, most le kell tennem. Még beszélünk, oké? – hadartam, majd Rileyra emeltem tekintetem.

-          Mindenképpen. Szia – köszönt el, majd letette.

-          Szia, Riley! – intettem barátnőmnek, aki törökülésben letelepedett velem szemben a padlóra, majd elővett táskájából egy csomag gumicukrot. Az a rongydarab egy valóságos éléskamra…

-          Hello – köszönt egykedvűen, majd rágcsálni kezdte édességét. – Kérsz belőle? – nyújtottam felém a kis zacskót.

-          Igen, köszönöm – válaszoltam mosolyogva, majd kikaptam egy zöld békaalakú cukorkát, és én is csámcsogni kezdtem.

-          Kivel beszéltél? – vonta fel szemöldökét.

-          Justinnal.

-          Szerelmes beléd – nyögte ki csak így szimplán, majd kutakodni kezdett szütyőjében.

-          Mi van? – nevettem fel hisztérikusan. – Hát ez mulatságos…

-          Mi ezen annyira mulatságos? – bámult rám értetlenül.

-          Már hogy lenne szerelmes belém? De most komolyan. Amióta az eszemet tudom, legjobb barátok vagyunk, és ez sosem volt, valamint nem is lesz másképp.

-          Honnan lehetnél te ennyire biztos ebben? – fonta össze mellkasán karjait. – Talán gondolatolvasó vagy?

-          Nem, de… - kezdtem bele a magyarázkodásba, azonban Riley gyorsan félbeszakított.

-          Hát akkor meg? – forgatta meg szemeit. – A legtöbb fiú-lány barátságban az egyik fél többet érez. Tudom, mert…

-          Mert? – vontam kérdőre.

-          Mindegy, most nem is rólam van szó.

-          Látod? Te sem akarsz valamiért erről beszélni. Akkor lehetne, hogy a Justinos témát is ejtsük? – kértem szinte már könyörögve.

-          Ahogy akarod – adta meg magát dünnyögve. – De akkor is nekem van igazam.

-          Persze Riley, neked mindig – mosolyodtam el gúnyosan, majd megveregettem vállát, mire vetett rám egy lesújtó pillantást. – Ó, jut eszembe. Logan és én ma lazulunk egy kicsit délután. Nincs kedved csatlakozni? – ajánlottam fel.

-          Jó lenne, de sajnos ma nem megy. A szüleim el akarnak ráncigálni valami divatbemutatóra, utána pedig bemutatnak néhány ügynöknek. Gyűlölöm ezt az egész modellszarságot! – mormolta ingerülten.

-          Sajnálom – mosolyodtam el szomorúan.

-          De van egy sokkal jobb dolog is ennél.

-          Éspedig? – kérdeztem izgatottan.

-          Apám elintézte nekem, hogy egy igazi festőművész adjon nekem órákat minden csütörtökön! Annak az embernek remek alkotásai vannak, és kimondhatatlanul izgatott vagyok, hogy ő fog nekem segíteni ennek a gyönyörű művészetnek az elsajátításában! – Ritkán látom Rileyt mosolyogni. És ez még enyhe kifejezés. De ez most egy olyan ritka alkalmak egyike volt, amikor őszintén boldognak látszott.

-          Nahát, ez tényleg remek! – örvendeztem. – Nos, akkor érezd jól magad – simogattam meg karját mosolyogva.

-          Neked is jó szórakozást Logannel – Hangulata egy szemvillanás alatt fordult át totálisan feldobottból szörnyen borússá és lehangolttá. Ezt nemigen tudtam mire vélni, de inkább nem is említettem meg neki.

Mivel az iskola már jóformán kiürült, egyedül öltöztem át a tornateremhez tartozó öltözőben, majd kirohantam a folyosóra, hogy sikerüljön megtalálnom Logant.

Nem számítottam rá, hogy bárkibe is belebotlanék, ezért elég gyorsan futottam, azonban legnagyobb meglepetésemre a földszinti főfolyosón hirtelen egy fütyörésző alakba ütköztem. Miután döbbentségem alábbhagyott, kissé jobban szemügyre vettem az előttem álldogáló srácot, akiről azonnal beugrott, hogy csakis Louis lehet.

-          Ó, hello – nézett le rám pimasz vigyorral arcán. – Ismerős vagy nekem…

-          Bizonyára azért, mert én is voltam az általatok szervezett látogatáson. Táncoltam.

-          Hogy is hívnak? – vonta fel szemöldökét.

-          Lenna – válaszoltam, mire arcára hirtelen kiült a rémület, ez pedig egy kis döbbentséggel vegyült össze.

-          Persze, így már minden világos – mosolyodott el erőltetetten. – Én Louis vagyok, de ezt gondolom, tudod – kacsintott rám.

Micsoda öntelt majom! Hirtelen ez volt az első gondolatom, miután ismét megszólalt. De ettől függetlenül ő már az első perctől szimpatikusnak tűnt.

-          Igen, tudom – forgattam meg szemeimet nevetve. – Bocs, hogy így neked jöttem.

-          Ugyan, már megszoktam – legyintett kacagva. – Amúgy tényleg remekül táncolsz!

-          Ó… Nagyon köszönöm – mosolyogtam rá hálásan.

-          Nincs mit köszönnöd, ami igaz, az igaz – rántotta meg vállát. – Örülök, hogy egy ilyen tehetséges fiatal lánnyal dolgozhatunk majd együtt.

-          Ja, lehet, hogy ezzel egyedül vagy… - mormoltam orrom alatt, majd lesütöttem szemeimet. Ezzel a megszólalásommal Harryre és a mogorvaságára akartam célozni, Louisnak pedig meglepően hamar le is esett a tantusz.

-          Jaj… - sóhajtott fel kelletlenül. – Ne haragudj Harry viselkedése miatt. Nem értem, mi üthetett belé.

-          Hát azt én sem… Ugyanis még csak nem is ismer.

-          Amúgy senkivel sem szokott ilyen lenni, nagyon szerethető srác – Nem tudom, hogy ezt Louis most bátorításnak szánta-e, vagy valami ilyesminek, de ha igen, akkor nagyon balul sült el a terve.

-          Remek. Szóval akkor csak velem ilyen – nevettem fel gúnyosan, majd rosszallóan megráztam fejem.

-          Jaj, nem, nem erre akartam kilyukadni! – kezdett el mentegetőzni.

Éppen vissza akartam neki vágni valami frappáns válasszal, amikor hirtelen ott termett mellettünk Logan.

-          Szia, Lenna – köszönt kedvesen, majd odafordult Louishoz. – Hello.

-          Cső – köszönt Louis lazán, majd kezet rázott barátommal. Örültem, hogy valamilyen szinten még a fiúk is képesek illedelmesen üdvözölni egymást. Nem mintha ismerték volna egymást, de ez nem igazán izgatta őket.

-          Akkor mehetünk, Lenna? – kérdezte Logan türelmetlenül.

-          Persze, menjünk – eresztettem meg egy halvány mosolyt, majd Louisra szegeztem tekintetem. – Örülök, hogy beszéltünk.

-          Én is. Ó, és most jut eszembe!

-          Mi? – kérdeztem kíváncsian.

-          Holnap rendezünk egy nagy bulit a srácokkal. Ha van kedved, nézz be te is. Várj, mindjárt felírom a címet is – kapott ki zsebéből egy darab papírt, majd ráfirkantotta a szóban forgó utcát és házszámot.

-          Rendben. Köszönöm a meghívást – mondtam mosolyogva.

-          Remélek, hogy akkor majd látlak – kacsintott rám vigyorogva. – Sziasztok.

-          Szia, Louis – kiabáltam a srácnak, aki már hevesen el is robogott a kijárathoz. – Na, Logan, akkor készen állsz egy fergeteges délutánra? – kérdeztem haveromtól, majd sejtelmesen elmosolyodtam.

-          Mi az, hogy! – válaszolt lelkesen.

Mikor lazán kisétáltunk az iskola kapuján, testemet azonnal átjárta a hűvös szellő, amely kellemesen fújdogált.

-          Na és most, merre? – sandítottam Loganre, aki gyorsan magára kapta bőrdzsekijét.

Ahogy a szél játszadozott hajával, miközben ő féloldalas mosollyal arcán bámult a távolba, hirtelen ellenállhatatlanná tette. Bár az egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy többként nézzek rá egyszerű jó barátnál, azt mégiscsak el kellett ismernem, hogy Logan egy rendkívül helyes srác. Mondhatni szívdöglesztő. Nem is értem, miért nem népszerűbb a suliban. Talán az érdekes világszemlélete miatt.

-          Hát, Riles és én suli után mindig hozzánk megyünk. Van egy kis garázsunk, ott egészen jól el lehet lenni. Remélem, ez neked megfelel – fordította felém tekintetét.

-          Tökéletesen – mosolyodtam el.

Loganék háza a külvárosban, egy barátságos utcában volt. Nagyon kreatívan volt berendezve lakásuk minden egyes szeglete. A konyhájukat a mahagóni bútorok nagyon elegánssá tették, nappalijuk pedig krémszínekben pompázott. Logan csak egy pillanatra engedett betekintést szobájába, mondván, hogy nagy ott a rendetlenség. Szokásos fiús hálószoba volt, elmaradhatatlan kelléke pedig egy nagy tévé és az Xbox volt. Asztala felett messziről is szemet szúrtak a parafatábláján lógó szórólapok és poszterek, melyek mind egy színházi előadást mutattak be. Tényleg eltökéltnek tűnt a színészettel szemben.

-          Mit dolgoznak a szüleid? – kérdeztem Logant a konyhában, miközben ő egy pohár narancslét nyújtott felém. – Köszönöm – mosolyogtam rá kedvesen.

-          Anyukám lakberendező – válaszolt, majd nekitámaszkodott a pultnak. – Apa pedig egy menő autószalont vezet a belvárosban.

-          Ó, értem – bólintottam.

-          És a tieid?

-          Anyukám már nem él – komorodtam el. Neki még sosem említettem ezt, így nyilvánvalóan nem tudhatta.

-          Jaj, nagyon sajnálom, Lenna – nézett rám együtt érzően, mire szomorúan elmosolyodtam.

-          Egyébként apukám gépészmérnök, éppen nemrég sikerült egy egészen jó állást megszereznie.

-          Nahát, ez remek – vigyorodott el. – Egyébként apám jó áron talált nekem egy nagyon menő, mondhatni veteránautót, csak kicsit fel kéne turbózni. Már bennáll a garázsban. Van kedved segíteni nekem?

-          Nem igazán értek a kocsikhoz – nevettem fel kínosan.

-          Nem baj az – legyintett kuncogva.

-          Hát, ha ez nem jelent hátrányt, és nem félsz, hogy gallyra vágom a verdád, akkor örömmel segítek – ugrattam kacagva.

A járgánya tényleg nagyon jól nézett ki. Egy régi Mercedes Cabrio volt a szóban forgó autó, ami kívülről kifogástalanul nézett ki, így arra tudtam következtetni, hogy a motorját, vagy valami ilyesmit kell megbütykölni rajta. Már nem mintha annyira értenék bármihez is, ami az autókkal kapcsolatos…

-          Mit gondolsz, mennyire vehetem hasznodat a szerelésben? – vigyorodott el pimaszul Logan.

-          Hát, talán annyira, hogy ha a kezedbe kell adnom valamit, arra még képes vagyok – válaszoltam, mire hangosan nevetni kezdett.

-          Rendben.

-          Logan, kérdezhetek valamit? – szólaltam meg hirtelen, miközben ő éppen a kocsi alatt babrált valamit. Meg sem kíséreltem bármit is kérdezni az autószerelés rejtelmeiről.

-          Persze.

-          Tudod, most itt van a suliban ez az öt srác, és… Nem tudom észrevetted-e, de az a Harry úgy viselkedik, mintha utálna engem – magyaráztam lesütött szemekkel.

-          Az az a göndör gyerek, ugye?

-          Igen.

-          Hát, most hogy mondod, feltűnt, hogy amikor nagyritkán felbukkannak a folyosón a nagydarab biztonsági őreikkel, mindig olyan csúnyán néz rád. Te azt gondolod, hogy utál téged? – kérdezte, majd kigurult a kocsi alól, és rám nézett.

-          Nagyon úgy tűnik – haraptam ajkamba. – Ami azért vicces, mert nem is ismer.

-          Hát… - szegezte tekintetét a padlóra. – Ha én lennék ő, tutira már rég leszólítottalak volna.

Kissé furcsa volt ez a megszólalása. Már nem mintha nem esett volna jól. Nagyon is hízelgő volt, de az ő szájából hallani ezt kissé kellemetlen volt.

-          Ó, hát… Ez, izé, kedves tőled – dadogtam zavartan, majd egy hajtincsemet kezdtem tekergetni.

-          Odaadnád a keresztkulcsot? – szólalt meg teljesen közömbösen. Láthatólag kissé ő is kínosan érezte magát, de ez a megszólalása most egészen jól jött, így végre vége lett a kínos csendnek, ami ugyan csak néhány másodpercig tartott, én mégis vagy száz évnek éreztem.

Véletlenül még tudtam is, hogy mi az, amire szüksége van, ezért gyorsan kezembe vettem, majd átnyújtottam neki.

Ezután már igyekeztem teljesen általános dolgokról beszélgetni vele, ennek következtében pedig már nem is éreztem kínosan magam. Loganben az a jó, hogy még a legáltalánosabb dolgokból is ki tud hozni valami vicceset, így mellette annyit nevetek, hogy a végén már szabályosan fáj a hasam. Ráadásul ő sosem olyan elcsépelt, gáz poénokat süt el, hanem olyanokat, amik igazán viccesek. Logan egy remek srác. És még helyes is.

Estefelé már kezdtünk eléggé megéhezni, ezért rendeltünk egy pizzát, bár azon elég sokáig vitatkoztunk, hogy milyen ízű legyen. De végül sikerült a szalámisban megegyeznünk.

Észre sem vettem, és úgy elrepült az idő, hogy mikor észbe kaptam, már fél kilenc is elmúlt. Logan társaságában úgy repült az idő, mint senki mással. Mellette önmagam lehetek, és szerintem ez az egyik legfontosabb egy barátságban. Mellesleg pedig folyton a göndör hajú srácon agyalok – persze vicces, hogy egyébként nem is ismerem -, amikor azonban Logan velem van, sikerül a rossz gondolatokat elűznöm, és csak élvezem a pillanatot.

Mikor már majdnem kilenc óra volt, Meria aggódva felhívott, hogy merre vagyok. Teljesen nyugodtan közöltem vele, hogy Loganéknél, ő pedig közölte, hogy sötétben egyedül semmiképpen sem mehetek haza. Nem mertem ellenkezni, így megvártam, míg értem jön.

-          Köszönöm ezt a fantasztikus délutánt, Logan – köszöntem el barátomtól mosolyogva.

-          Én köszönöm, hogy velem voltál – válaszolta, majd esetlenül magához vont, és szorosan átölelt. Kissé furcsa volt a helyzet, de jólesett az ölelése.

Meria a hazaúton részletesen kifaggatott mindenről, ami a mai délutánon történt, én pedig nem győztem elmagyarázni neki, hogy Logan és köztem semmi nincs, és nagy valószínűséggel soha nem is lesz. Ő azonban ezt nem akarta megérteni. Pedig ha tudná, hogy ki az, akire folyton gondolok…

Vicces, mert azt hittem, hogy itt majd lesz egy pótanyukám, de Carrie szinte minden nap éjfél körül esik haza, én pedig akkor már az esetek többségében aludni készülök. Ettől függetlenül azonban imádtam itt lenni, mivel Meria, a világ legjobb házvezetőnője mindenben kárpótolt. Na meg Riley és Logan is.

Az azonban még mindig a fejemben motoszkált, amit Riley mondott Justinnal kapcsolatban. Az agyam folyamatosan azt hajtogatta, hogy ez teljesen abszurd, és semmi igazságalapja nincs barátnőm elméletének, de a szívem valahol azt súgta, hogy mi van, ha mégis? Emellett pedig Logan szavai is folyton visszajátszódtak gondolataimban.

Ám ezek a dolgok mind eltörpültek és jelentéktelenné váltak, amikor Harry ismét befészkelte magát elmémbe. És amikor ez megtörtént, onnantól kezdve másra sem tudtam gondolni, csakis erre az egyetlen személyre. Harryre.