10. fejezet

Lenna

Követtem Logant, miközben kíváncsian vártam, hogy hová fog elvezetni. Olyan otthonosan mozgott Destiny otthonában, mintha korábban már ezerszer járt volna itt.

Mikor elértünk a hosszú folyosó végére, Logan megállt előttem, majd a félhomályban mélyen belenézett szemeimbe. Ebben a fényviszonyban erősebben kirajzolódtak férfias vonásai, ettől pedig még vonzóbbá vált a szememben.

Nem, nem! Lenna, nem nézhetsz rá így! Ő csak a barátod, nem emlékszel?  - Ilyesféle gondolatok jártak a fejemben, miközben a fiút bámultam. Mióta ismertem, korábban még sosem láttam ennyire férfiasnak és csábítónak. Talán azért változott meg ennyire az én szememben is, mert elkezdett egy sokkal lazább, mondhatni veszélyesebb életmódot folytatni, ami ugyan nem volt kifejezetten pozitív, számomra valamiért mégis hívogató volt.

-          Ki ez a csaj? – szegeztem felé hirtelen kérdésemet.

-          Javíts ki, ha tévedek, de tudtommal kettőnk közül inkább én vagyok az, akinek joga lenne számon kérni néhány dolgot – válaszolt cinikusan, miközben szemeivel valósággal szikrákat szórt.

-          Válaszolj.

-          Egy csaj, akivel összejöttem. Tán baj? – tette karba kezeit, majd gúnyosan elvigyorodott.

-          Hát, tudod mivel a barátom vagy, ezért jót akarok neked. De ez a lány egy beképzelt sznob – jelentettem ki határozottan.

-          Összesen két mondatot váltottál vele – nevetett fel erőltetetten. – Mégis honnan tudnád akkor, hogy milyen?

-          Te jó ég Logan, ne mondd már, hogy te nem látod milyen! – csattantam fel ingerülten.

-          Nocsak, féltékeny vagy? – Arcán ismét megjelent az a kárörvendő vigyor, melyet látva kedvem lett volna felképelni, ennek ellenére azonban valahol hihetetlenül szexinek is találtam.

-          Nem vagyok az – motyogtam lesütött szemekkel.

-          Pedig eléggé úgy tűnik. Jaj, Lenna… Komolyan az a tapló kell neked? – sóhajtott fel kelletlenül.

-          Te most Harryről beszélsz? – vontam fel szemöldököm.

-          Róla. Mégis ki másról beszélnék?

-          Miért kell őt folyton ócsárolnod? Szeretem őt. Ha Harryt bántod, engem is bántasz.

-          Hát ez nevetséges! Mondd, mégis hogyan tudnád szeretni őt, ha még csak nem is ismered? – nézett rám értetlenül. Az idegesség egyre inkább kezdett eluralkodni rajta.

-          Nem tudom. Én sem tudom, Logan. Egyszerűen csak ezt érzem és kész.

-          Miért vagy ennyire vak? Ő csak játszadozik veled! Nem vagy neki más, csupán egy újabb préda, akivel később majd büszkélkedhet. Nekem viszont ennél sokkal több lehetnél, ha engednéd, hogy bebizonyítsam, mit tudok nyújtani neked – Fájt tőle is hallani a félelmemet, miszerint Harry sosem fog irántam úgy érezni, mint fordítva, viszont amit Logan magáról mondott, az valóban megdobogtatta a szívem.

-          De akkor miért vagy Abbeyvel? – néztem fel rá összezavarodottan.

-          Az most mindegy… - mormolta komoran. – A lényeg az, hogy nem értem miért nem látod azt, ami teljesen nyilvánvaló.

-          Logan, én… - Ha lehetséges, most még inkább összekuszálódtak az eddig is nehezen megérthető érzelmeim. Hiszen hazudnék, ha azt mondanám, Logan szavai cseppet sem voltak hatással rám. Nem csupán jólesett mindaz, amit mondott, hanem valamilyen szinten meg is változtatta az érzéseimet. Persze nem annyira, hogy az gyökeres átalakulásokat eredményezzen az életemben, de arra épp elég volt, hogy még nehezebb helyzetbe hozzon.

-          Mi az? Te tényleg semmit nem érzel irántam? Semmi többet puszta barátságnál? – kérdezte komolyan. – Csak mondd ezt a szemembe, és már itt sem vagyok.

-          Ezt így nem mondhatom, mert nem igaz… - motyogtam zavartan.

-          Akkor meg?

-          De meg kell értened, hogy Harry…

-          Nem hagynád őt el miattam soha, igaz? – Hangja hirtelen keserűvé vált. Még sosem láttam azelőtt ennyire szomorúnak. Az pedig, hogy én okoztam fájdalmat neki, elmondhatatlanul rossz érzéssel töltött el.

-          Logan… - nyúltam karja után finoman, azonban ő ridegen elrántotta azt.

-          Soha nem leszek olyan fontos neked, mint ő – mondta zordan, majd minden szó nélkül elviharzott a fény felé, ami a folyosó másik végéből jött.

Én pedig ott maradtam egyedül, az összekuszálódott gondolataimba merülve, miközben mérhetetlenül mardosott a bűntudat.

Lassan visszaandalogtam a mulató társasághoz, nekem azonban jelen pillanatban semmi kedvem nem volt szórakozni. Szívem szerint azonnal hazarohantam volna, hogy otthon feküdhessek az ágyamban, és csak gondolkodjak, de ez most nem volt egy csettintésre megoldható.

A bulizó fiatalok sokaságában minden erőmmel azon voltam, hogy megtaláljam Harryt, aki azonban időközben eltűnt a táncparkettről, így beletelt egy kis időbe, mire ráakadtam. Miközben a fiút kerestem, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az egyik eldugott kanapén Destiny és Niall meghitten beszélgetnek. Nos, Destiny ismét elérte, amit akart, de ezen egy cseppet sem lepődtem meg. És ha úgy vesszük, még örültem is neki.

Mikor Harryvel végre valahára összefutottam, azonnal észrevette rajtam, hogy valami nincs rendben velem.

-          Mit mondott neked az a…? – kérdezte idegesen, azonban mondata végét inkább magába fojtatta, mivel nem akart cifrán káromkodni, pedig éreztem, hogy tudott volna. – Bántott? Mert ha igen, akkor esküszöm, hogy beverem a képét.

-          Harry, nyugodj meg, nem bántott – válaszoltam nyugodtan, majd óvatosan átkaroltam. – Csak kicsit rosszul érzem magam. Nem bánnád, ha most hazamennénk?

-          Dehogyis! Hazaviszlek, rendben? – kérdezte, majd szorosan átölelt, ami most mindennél jobban kellett nekem. Hirtelen arra a pillanatra, amíg a karjaiban tartott engem, úgy éreztem, mintha minden jó lenne, a problémák pedig elillantak.

Persze miután elengedett, ismét visszatértem a rideg és kiábrándító valóságba, és ez egyáltalán nem volt jó érzés.

Harry összekulcsolta ujjainkat, majd egészen halványan rám mosolygott, én pedig remegve viszonoztam gesztusát. Érintésétől hirtelen egy teljes pillangóhad kelt életre a gyomromban, amibe egész testem beleremegett.

Gyorsan odaszóltunk Destinynek, hogy mi most elmegyünk, de köszönjük a meghívást, azonban ő ránk se hederített, hiszen annyira Niall bűvöletébe került, hogy számára az egész külvilág megszűnt létezni.

Hihetetlenül megkönnyebbültem, amikor végre friss levegőt tudtam szívni, sőt, egy kicsit fel is töltődtem, amikor kiértünk Destinyék háza elé. Rajtunk kívül mások is tartózkodtak az utcán, akik nagyrészt cigiztek és nagyobb csapatokban piáltak. Úgy tűnt, hogy sokan jobban élvezték az utcán való bandázást, mint Destiny partiját.

Harry és én már éppen az autója felé tartottunk kéz a kézben, azonban hirtelen megtorpantunk, amikor valaki a nevemen szólított engem az egyik kisebb társaságból. Hangját azonnal felismertem, amikor pedig odafordultam, bizonyossá vált számomra, hogy Logan szólított meg.

-          Megjött a kis álompár – szólalt meg ismét gúnyosan. Lesütött róla, hogy totál részeg, emiatt pedig előjött az őszinte, szókimondó oldala, amit eddig nem igazán mutatott meg, talán csak az utóbbi pár napban, de akkor sem ennyire erőteljesen.

-          Valami problémád van? – kérdezte tőle Harry hűvösen. Komolyan úgy tűnt, hogy a szemeivel is könnyedén meg tudná gyilkolni Logant.

-          Nos, igazából igen, akad néhány – közölte egyszerűen Logan, majd beleszívott alkalmi barátnője cigarettájába, aki kíváncsian figyelte az eseményeket.

-          Hát akkor halljuk – vágott vissza Harry felvont szemöldökkel. Kívülről elsőre nyugodtnak tűnhetett, de ahogy a kezemet szorította, tökéletesen meg tudtam állapítani, hogy az idegességtől már az ereiben is valósággal megfagy a vér.

-          Elég szánalmasnak tartom a kis „kapcsolatotokat” – Logant egy cseppet sem zavarta, hogy legalább egy tucat ember kíséri figyelemmel az éppen kialakuló vitát, nyilvánvalóan azért, mert a sárgaföldig leitta magát, így pedig már semmi és senki nem érdekelte igazán. – Tudod, te egy seggfej vagy. Kihasználod Lennát. Az egyik pillanatban még rá se bírsz nézni, valósággal undorodsz tőle, aztán meg hirtelen a karjaiba veted magad, és akkor minden meseszép. Nem érdemled meg ezt a lányt. De ha ő ilyen ostoba, és hagyja magát úgy rángatni, mint egy rongybabát, akkor az ő baja. Hadd kapja meg, legalább tanul belőle. Bár elég gáz, hogy önként és dalolva csinál magából egy kis ribancot – Logan szavai úgy érintettek, mintha egy tőrt döftek volna belém. Soha nem csalódtam még ekkorát senkiben. Még Rileyban sem. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy millió kilométerre távolodtam volna el tőle. Olyan volt, mintha Logan nem is az az ember lenne, akit nem is olyan régen megismertem, és annyira megkedveltem.

Könnyes szemekkel bámultam Logant, azonban az ő arcán semmiféle érzelem nem mutatkozott meg, olyan volt, mint egy jégcsap. Úgy tűnt, mintha meg sem bánta volna, amit az imént mondott rólam.

Harry azonban már nem tudta olyan jól elrejteni az érzéseit, így amikor Logan bántó szavai elhagyták száját, ő annyira dühbe gurult, hogy azt már képtelen volt leplezni.

-          Te szemét állat – szűrte ki fogai között Harry, majd elengedte kezemet, és teljes erejével nekiment Logannek, nekem pedig a hirtelen bekövetkezett sokktól azonnal földbe gyökereztek a lábaim.

Még sosem volt részem igazi verekedésben, az pedig, hogy rögtön az első ilyen alkalommal két olyan ember esett egymásnak, akik nagyon fontosak nekem, végtelenül rossz érzés volt.

Olyan volt, mintha nem tudnék mozdulni, és csupán csak egy külső szemlélőként volnék jelen a történésekben. Mintha ott lennék és látnék mindent, de az eseményeket nem tudnám befolyásolni. Szörnyű volt. Még soha nem éreztem ennyire tehetetlennek magam.

Harry olyan erővel rontott neki Logannek, hogy az szinte már hátborzongató volt. A fiú hatalmas ereje megrémisztett, azonban ezzel együtt biztonságérzetet is adott, hiszen tudtam, hogy mindig megvédene. Ezt pedig ma este be is bizonyította.

Senki nem tett semmit, csupán döbbenten bámultuk, ahogy Harry elkezdi püfölni Logant, ahol csak éri. Persze részeg barátom sem tétlenkedett, azonnal megvédte magát, és egy ügyes ütéssel visszavágott Harrynek, akinek pontosan az orrát célozta meg. Azonnal elkezdett vérezni, én pedig ijedten kaptam szám elé a kezem.

-          Logan! – kiáltottam rá az önmagából kikelő srácra, mire ő egy másodpercre felém kapta tekintetét.

Harry kihasználta ezt az óvatlan pillanatot, így sikerült neki még egy hatalmas behúzni Logannek. Hiába féltettem Harry jobban, mégsem hagyhattam figyelmen kívül, hogy a göndör srác mennyire kegyetlenül bánik Logannel.

-          Hagyjátok abba! – kiáltottam rájuk könnyes szemekkel. Már a sírás küszöbén álltam, és mostanra tényleg úgy éreztem, hogy muszáj beleavatkoznom a dolgokba.

Logan még az előbbinél is jobban dühbe gurult, amikor Harry ismét bevert neki egyet, így hatalmas erővel nekirontott a srácnak. Annyira hatalmas erővel ütötte a fiút, hogy az ijedtségtől szó szerint zokogni kezdtem.

Hisztérikusan odarohantam hozzájuk, majd arrébb löktem Logant, aki még mindig dühöngött.

Harryt majdnem az ájulásig verte, amitől teljesen pánikba estem.

-          Harry, jól vagy? – kérdeztem tőle szipogva, majd magamhoz öleltem.

-          Nem igazán – suttogta fülembe erőtlenül. Kicsit jobban szemügyre vettem vérző orrát, közelebbről pedig még vészesebbnek tűnt a dolog.

-          Nincsen semmi baja – vetette oda lenézően Logan.

-          Tudod mit? Te inkább ne is szólalj meg, rendben? – förmedtem rá ingerülten. – Hatalmasat csalódtam benned. És tudod, annak örülnék a legjobban, ha mostantól a lehető legmesszebbről elkerülnél. Soha többé nem akarlak látni – mondtam ridegen. Szemeiben olyan mérhetetlen fájdalom tükröződött vissza, amilyet még sosem láttam azelőtt. Most az egyszer azonban nem tudtam őt sajnálni, hiszen kivívta magának, hogy ilyen kegyetlenül beszéljek vele. Rá kellett döbbennie, hogy ezzel a viselkedéssel végül csak ő fog egyedül maradni, magányosan, teljesen magára hagyatkozva.

Logan még vetett rám egy utolsó reményveszett pillantást, majd Abbey karját megragadva elviharzott a sötét utcán.

Segítettem Harrynek felkászálódni a földről, aki igazi férfi módjára tűrte a fájdalmat. Kicsit nehézkesen vette lépteit, ezért szorosan belekaroltam, ezzel segítve megtartani egyensúlyát.

-          Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak téged – szólalt meg Harry szégyenkezve, miközben a kocsija felé tartottunk.

-          Inkább nekem kellene bocsánatot kérnem, amiért ennyire megnehezítem az életedet – sütöttem le szemeimet szomorúan.

-          Ugyan már, Lenna – mondta kissé lágyabb hangon. – Én nélküled már el sem tudom képzelni az életemet – pillantott rám komolyan. Hallottam hangján, hogy őszintén gondolja azt, amit mondd, ez pedig elmondhatatlanul jó érzéssel töltött el, hiszen én is ugyanígy vélekedtem róla. Tudtam, hogy mi ketten összetartozunk.

Halványan elmosolyodtam, majd összekulcsoltam ujjainkat.

Amikor beszálltunk a kocsiba, még egyszer a biztonság kedvéért megkérdeztem tőle, hogy egészen biztosan tud-e vezetni, esetleg nem szédül-e, vagy bármi ilyesmi. Ő persze ezen csak mosolygott, és azt mondta, ennyire nem volt vészes ez a verekedés.

-          Akkor hazaviszlek, rendben? – kérdezte Harry néhány perc némán töltött kocsikázás után.

-          Nem szeretnélek most magadra hagyni. Kérlek, hadd segítsek lekezelni a sebeidet! – néztem rá kérlelően.

-          De otthon nem fognak haragudni, hogy nem mész haza?

-          Azt majd én elintézem – legyintettem.

-          Hát, rendben. Akkor hozzám megyünk?

-          Igen – bólintottam határozottan, majd kényelmesen belesüppedtem az ülésbe.

Az út alatt ismét keveset beszéltünk, de ezúttal egyáltalán nem bántam. Néha nem baj, ha az ember csak csendben élvezi egy olyan személy társaságát, akihez gyengéd szálak fűzik.

Harry otthona természetesen gyönyörű, elegáns és rendkívül kifinomult volt. Pontosan olyan amilyennek képzeltem, sőt, talán még jobb is annál. Kedvesen közölte, hogy szeretne körbevezetni a házban, azonban most fontosabb volt, hogy a sérüléseit minél hamarabb ellássuk, így megmondtam neki, hogy az a körbevezetés még várhat.

Kiderült, hogy Harry szinte egyáltalán nem ismeri a saját otthonát, ugyanis lövése sem volt arról, hogy hol tartja a gyógyszereket és az elsősegélycuccokat, így húsz percbe telt, mire minden szükséges kelléket megtaláltunk a sebkezeléshez.

-          Oké, most maradj nyugton – utasítottam, miután leültettem a tágas kanapéra, ami a hatalmas nappali közepén helyezkedett el.

-          Fájni fog? – kérdezte összeszorított fogakkal.

-          Nem lesz vészes – mosolyogtam rá bátorítóan, majd hozzáláttam a munkához.

Harry már a fertőtlenítésnél sziszegni kezdett, mire nevetve ráparancsoltam, hogy legyen férfi, és bírja ki. Erre persze azonnal elkomorodott, a továbbiakban pedig már a szeme sem rebbent, némán tűrte a fájdalmat.

-          Igazi hős vagy – vigyorogtam rá, mikor még mindig a fertőtlenítéssel babráltam.

-          Az elején sem fájt – vetette oda sértődötten, mire hangosan felnevettem.

-          Hát persze – bólogattam kuncogva. – Harry – Hangom hirtelen teljesen elkomolyodott, amin ő maga is meglepődött.

-          Igen?

-          Köszönöm, hogy ennyire kiálltál értem – suttogtam érzelmesen. Arcom vészesen közel volt övéhez, emiatt pedig egyre nagyobb vágyat éreztem arra, hogy megcsókoljam. Már számtalanszor elképzeltem ezt a pillanatot, most pedig úgy éreztem, hogy itt van a megfelelő pillanat.

-          Nem tudom elviselni, ha valaki bánt téged – mormolta mély hangon, miközben rezzenéstelen arccal bámult maga elé. – Még akkor sem, ha ez csupán szavakkal történik – nézett fel rám hirtelen mélyzöld szemeivel, melyek olyan igézőek voltak, hogy valósággal elkábultam tőlük.

-          Ígérd meg, hogy mindig velem maradsz – nyúltam oda arcához, majd végigsimítottam rajta.

-          Megígérem – válaszolt halkan, majd egy kicsivel még közelebb húzódott felém. Ajkaink szinte már összeértek. Most már nem bírtam tovább várni. Meg akartam csókolni itt és most. És azt hittem, hogy ő is engem.

Azonban a következő pillanatban ő már zavartan kapta el fejét, majd dühös tekintettel kezdett el maga elé bámulni.

-          Mi a baj? – kérdeztem tőle szomorúan.

-          Semmi – motyogta alig érthetően.

Ismét elbizonytalanodtam az ő érzéseivel kapcsolatban. Megint befészkelte magát az agyamba az a kínzó kérdés: szeret ő engem egyáltalán? Vagy ha szeretni nem is szeret, legalább tetszem neki? Mi van, ha azért lesz egyik pillanatról a másikra ilyen rideg, mert valójában csak szórakozik velem?

Sajnos ilyen kérdések sokaságai keringtek a fejemben, azonban ennek nem akartam hangot adni, mivel örültem annak, hogy legalább a közelében lehetek. Még akkor is, ha számára ez közel sem jelent annyit, mint nekem.

Azt hiszem ilyen a szerelem. Az ember teljesen elveszíti a józaneszét, ha arról a bizonyos személyről van szó. Azért a valakiért, akit szeretünk, képesek vagyunk olyanokkal is szembefordulni, akiknek amúgy hatalmas szerepe van az életünkben, csak azért, hogy szerelmünket megvédjük. Én a világon bárkivel hajlandó lettem volna szembeszállni Harryért. És ebből tudtam, hogy tényleg szerelmes vagyok. Hiába tartottunk még mindig ott, hogy csak kezdtük igazán megismerni egymást, én mégis biztos voltam az érzéseimben.

-          Lenna, lehetne egy kérdésem?

-          Persze – bólintottam.

-          Itt maradnál erre az éjszakára? – nézett rám reménykedve.

Egyszerűen képtelen voltam kiigazodni Harryn. A bulin még teljesen ki volt rám éhezve, amikor táncoltunk, aztán miattam összeverekedett Logannel. Ezt követően azonban ismét magára öltött egy rideg álcát, viszont most ismét meglágyult, és azért könyörgött, hogy maradjak nála egész este. Ki lenne képes ezt a bonyolult lelkivilágot megérteni?

-          Szívesen – mosolyodtam el halványan.

Jelen pillanatban ismét nagy zavarodottság volt a fejemben, azonban mindezt félre tudtam tenni, amikor Harry a karjaiba zárt, és úgy szorított magához, mint aki megvédene bármitől és bárkitől, amikor csak szükség van rá. Mellette álomba szenderülni egy semmihez sem fogható élményt jelentett számomra. Tudtam, hogy vannak és lesznek még problémák az életemben, főként ami a Harryvel való kapcsolatomat illeti, ennek ellenére arra a pár nyugodt órára mégis elfelejtettem minden negatív dolgot, és csupán kiélveztem, hogy ilyen hosszú ideig tart a karjai között.  

Riley

Nincs mese, egyszerűen vonzom a bajt. Ismét abban a kórházban tértem magamhoz, ahonnan néhány órával ezelőtt még megkönnyebbülten szöktem meg Damiennel. Amint kinyitottam szemeimet, azonnal a szőke fiút kezdtem el keresni, de helyette csupán a végtelenül dühös és egyben elkeseredett édesanyám tekintetével találtam szemben magam, aki szinte szikrákat szórt könnyes szemeivel.

-          Hogy tehetted ezt, Riley? – kiabálta hisztérikusan. – Csak úgy eltűntél, én pedig már a rendőrséget is riasztottam, amikor egyszer csak azt a hírt kapom, hogy ismét visszahoztak a kórházba egy súlyos fejsérüléssel! Mégis miért csinálod ezt velem? Miért kevered magad mindig ilyen helyzetekbe?

-          Hol van Damien? – suttogtam keserűen. Hiába tudtam legbelül, hogy anya felháborodása teljesen jogos, jelen pillanatban csupán az érdekelt, hogy megmentőmmel minden rendben van-e. Persze az is igaz volt, hogy nem kerültem volna bajba, ha Damien nem sodor bele, de ez akkor egy cseppet sem izgatott, sőt, inkább próbáltam tagadni magamban ezt a tényt.

-          Komolyan az a suhanc érdekel, aki miatt ismét életveszélybe kerültél? – kérdezte anya döbbenten.

-          Hagyd békén! Ha semmit sem tudsz róla, nincs jogod elítélni! – kiáltottam rá dühöngve.

-          És te mennyit tudsz róla? – nevetett fel ironikusan anya, miközben valósággal szétvetette az ideg. – Mióta is ismered? Fél napja? Vagy annál is kevesebb ideje? Ilyen alapon mégis hogyan védheted meg őt a saját anyáddal szemben?

-          Te még komolyan soha nem érezted azt, hogy valaki különleges a számodra, még akkor is, ha valójában alig ismerted? Te nem ezt érezted apánál? Mellesleg arról nem tehetek, hogy te az egész életed egy jégcsapként élted le, nekem viszont veled ellentétben vannak érzéseim!

-          Hogy mondhattál ilyet? – Hirtelen megállt a szobában a levegő, amikor anya vérig sértetten nézett engem. Borzasztóan kegyetlen voltam vele, de akkor egyszerűen ezek a szavak csak kitörtek belőlem, minden előzmény nélkül.

-          Ez az igazság. Egy érzéketlen nőszemély vagy, aki nem tudja megérteni a saját gyerekét – vetettem oda hűvösen.

-          Nos, igen… Néha nem tud elhinni, hogy te tényleg az én lányom vagy – Ezúttal anya az én fegyveremmel vágott vissza nekem, és pontosan olyan érzelemmentes maradt, mint amilyennek én állítottam be őt.

Minden további szó nélkül kirohant a kórteremből, megválaszolatlanul hagyva kérdésemet. Emiatt persze azonnal őrlődni kezdtem, mivel minden áron tudni akartam, hogy rendben vannak-e a dolgok Damiennel.

A következő pillanatban nyílni kezdett az ajtó, azonban nem az lépett be rajta, akit jelenleg mindennél jobban látni szerettem volna, hanem Logan. Neki ezúttal cseppet sem örültem, mivel a mai napon átgondoltak után hirtelen olyan távol éreztem magam tőle érzelmileg, mintha egy kontinens választana el kettőnket.

Hangosan felsóhajtva adtam hangot nemtetszésemnek, ő azonban ezt észre sem vette, mivel a kétségbeeséstől köpni-nyelni nem tudott.

Azonnal szemet szúrt nekem, hogy arcát lila foltok tarkítják, ráadásul valahol apró sebek is megmutatkoztak rajta, de nem igazán volt kedvem szóvá tenni, inkább szerettem volna, ha minél hamarabb lekopik, és végre kilép az életemből, lehetőleg örökre.

-          Mi történt veled? – rohant oda ágyamhoz, majd odanyúlt kezeimhez, én viszont ridegen elrántottam azokat.

-          Nem mindegy az neked? – kérdeztem flegmán. – Egyáltalán miért vagy itt? Tudod mit? Igazából nem is érdekel. Magasról teszek rá. Engem egyedül az érdekel, hogy mi van Damiennel. Te tudsz róla valamit? Ha nem, akkor akár el is húzhatsz.

-          Először is: Riley, beléd mégis mi ütött? A legjobb barátod vagyok! Hogy mondhatsz nekem ilyeneket? Másodszor pedig: Mégis miért érdekel téged, hogy mi van azzal a seggfejjel, aki miatt akár meg is halhattál volna? Ráadásul nem is ismered! Engem viszont igen, és itt leszek melletted mindig. Kérlek Riley, hallgass rám, és addig koptasd le ezt a gyereket, amíg lehet.

-          Hát ez hihetetlen – nevettem fel hisztérikusan. – Pontosan olyan vagy, mint anyám. De egyikőtök sem érti, hogy mit érzek Damien iránt. Lehet, hogy még csak most ismertem meg, de már az első pillantástól kezdve úgy éreztem, hogy ő különleges. Más, mint a többiek. Te csak egyszerűen képtelen vagy elfogadni, hogy sosem voltál képes ilyen dolgokat kiváltani belőlem – mondtam szárazon.

-          Komolyan nem értelek.

-          Nem is kell. Inkább tűnj el az életemből örökre. Menj, rohanj a kis Lennához, üldözd őt a szerelmeddel, engem viszont hagyj békén – Az utolsó két szavamat olyan nyomatékosan ejtettem ki, hogy Logan semmiképpen se tudja figyelmen kívül hagyni, és végre eljusson a tudatáig, hogy valóban ezt akarom.

-          Tudod mit? Hogyha ennyire ezt akarod, akkor már itt sem vagyok – nézett rám sértődötten, majd határozott léptekkel elindult az ajtó felé.

A mai este már ő volt a második ember, akit elüldöztem magam mellől. Viszont amíg tudtam, hogy Damient újra láthatom majd, nem érdekelt semmi és senki más.

Mikor Logan ingerülten kitárta az ajtót, hirtelen megjelent mögötte Damien, a lélegzetem pedig azonnal elállt, amikor megláttam őt. Hihetetlenül vonzó volt, még ennyire meggyötörten is.

Azonban amikor Logan és ő farkasszemet néztek, egyik pillanatról a másikra olyan feszültség járta át a teret, amit szinte már tapintani lehetett. Logan még soha senkire nem nézett annyira megsemmisítően, mint akkor Damienre. Még Harryre sem. Pedig nekem is volt szerencsém tapasztalni korábban, hogy Logan mennyi indulattal méregeti Harryt, de a mostani más volt. Ezúttal gyilkolni is képes lett volna a tekintetével. Ezt akkor még nem vettem különösebb jelnek, bár már abban az időben is furcsálltam.

-          Ez meg mit keres itt? – nézett rám kérdőn Damien, majd ismét lenézően rápillantott a láthatólag összevert Loganre.

-          Tudod te egyáltalán, hogy ki vagyok? – szólalt meg felháborodottan Logan.

-          Már hogyne tudnám? – nevetett fel gúnyosan a szőke félisten. – Riley mesélt rólad, a kis idegesítő barátról. Nincs is kedvem több szót pazarolni rád.

-          Ma már egyszer verekedtem, szeretnéd, hogy a te képedet is beverjem? – lökte meg Logan ingerülten, mire azonnal ijedten felültem az ágyon, azonban ez rettentően kínzó fájdalommal járt.

-          Logan, állj le! – parancsoltam rá az erőszakos srácra. – Nem tudom és nem is érdekel, hogy kivel és miért verekedtél ma. Viszont Damienhez egy ujjal se merj hozzáérni!

-          Uram atyám. Riley, te komolyan elveszítetted a józan eszedet. De ha te így játszol, akkor én is így fogok. És csak hogy tudd, most éppen az egyik modelltársaddal randizok, Abbeyvel. Rájöttem, hogy sokkal inkább lennék most vele valami klubban, mint itt, egy ilyen utálatos ember mellett, mint te.

-          Na jó, most húzz el, amíg szépen mondom – avatkozott bele Damien szikrázó tekintettel.

-          Nem kell játszani a rosszfiút, a te beavatkozásod nélkül is örömmel eltűnök innen – válaszolta nemtörődöm stílusban, majd vetett rám egy utolsó megvető pillantást, ezt követően pedig elviharzott.

Valahol mélyen bántott, hogy Logan így itt hagyott, ráadásul az, hogy randizik azzal a tucat csajjal, eléggé rosszul érintett, de amikor belenéztem Damien tengerkék szemeibe, hirtelen minden kétségem elszállt azzal kapcsolatban, hogy jól döntöttem-e, amikor még szinte ismeretlenül őt választottam.

-          Minden rendben? – lépett oda hozzám, majd kíváncsian rám pillantott.

-          Hát, Logan látogatása kissé felkavart, de amúgy a körülményekhez képest igen – mosolyodtam el szomorúan, majd lesütöttem szemeimet.

-          Bántott? – suttogta alig hallhatóan.

-          Dehogy – válaszoltam a lehető leghatározottabban. – Loganből bármit ki lehet nézni, csak azt nem, hogy egy lányt bántana. Főként nem engem – Amit mondtam, komolyan így is gondoltam. Logan sosem tenne velem semmi olyat, ami nekem fájdalmat okozna. Ha másban nem is, ebben azért biztos voltam.

-          Rendben. De azért remélem, nem kell többet látnom, mert eléggé felidegesített már az is, hogy rá kellett néznem.

-          Nem – ráztam meg fejem. – Azt sem csodálnám, ha ma történtek után soha többé nem szólna hozzám. De mindegy is, ne foglalkozzunk Logannel. Te hogy vagy? – érdeklődtem kissé aggódva.

-          Nyugi, nekem semmi bajom – vigyorodott el. – Azt viszont biztosan állíthatom, hogy azzal az undorító alakkal soha többé nem fogunk találkozni – Fogunk. Többes számban beszélt, ez pedig rettentően tetszett. Jó volt már csak elképzelni azt is, hogy mi hosszútávon egymás társaságát tudjuk élvezni. Az pedig, hogy ő is hasonló terveket szövögetett a fejében, mint én, határtalan izgatottsággal és boldogsággal töltött el. Persze amikor szóba hozta azt a szadista állatot, mindkettőnkön eluralkodott a feszültség, de mindez csak egy röpke pillanatig tartott, mivel az, hogy egymás mellett lehettünk, minden problémát hamar elfeledtetett.

-          Remélem is – motyogtam magam elé alig érthetően.

-          Viszont az apád… - szólalt meg zavartan, majd erősen krákogni kezdett.

-          Mi van az apámmal? – kérdeztem kissé idegesen.

-          Volt szerencsém megismerni néhány perccel ezelőtt – válaszolta, majd tarkóját kezdte el vakargatni.

-          Csinált veled valamit? Vagy mondott bármi bántót? Mert ha igen, akkor nagyon sajnálom – néztem mélyen szemeibe kétségbeesetten.

-          Riley, valahol érthető, hogy ennyire kiborult rám. Én is elmondhatatlanul dühös vagyok magamra, amiért ekkora veszélybe sodortalak. Hiszen alig ismerjük egymást, és én máris elviszlek magammal egy ilyen helyre. Persze, nem érdekelnek a szabályok, meg minden, de egy lány, aki ennyire kivételes, egyedi és páratlan, az különleges bánásmódot érdemel. Még soha senki nem érintett meg annyira, mint te. És kétlem, hogy lesz még olyan személy az életemben rajtad kívül, aki ekkora hatással tud lenni rám, már az első pillantástól fogva. Éppen ezért szeretném, ha biztonságban tudhatnálak magam mellett. Alapvetően természetesen mindig egy balhés csávó leszek, de érted bármit képes vagyok megtenni. Ha kell, még magamat is feláldoznám – Komoly szavak voltak ezek, de Damien mégis olyan őszintén tudta mondani őket, hogy egy pillanat alatt elhittem mindent. Nem gondolkodtam azon, hogy mi van, ha csak szórakozik velem, és csupán meg akar dönteni, vagy ki akar röhögni, ezt az egész összetűzést a „haverjával” pedig csak megrendezték, és csupán rajtam és az esetlenségemen akartak szórakozni egy jót. Ezek mind eszembe sem jutottak akkor, mivel az a kék szempár földöntúli erővel bírt a testem és a lelkem felett.

Egyfolytában az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy mi van, ha mi már egy másik életben is összetartoztunk Damiennel, és most ezért van az, hogy a csekély egy napja tartó ismertség után ilyen komoly dolgokat érzünk egymás iránt. Ez számomra egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen volt.

-          Megígéred, hogy mellettem maradsz? – néztem rá suttogva, majd odanyúltam jéghideg kezeihez.

-          Megígérem – válaszolta komolyan, majd összekulcsolta ujjainkat.

-          De mit tett veled apa? Nem kell védened, mondd el az igazat. Kérlek.

-          Hát… Konkrétan meg akart verni.

-          Micsoda? – kerekedtek el szemeim. – Nem hiszem el. Néha komolyan nem tudom elhinni, hogy ez az agresszív állat tényleg az én apám. Szívem szerint elköltöznék abból a börtönből, ahol élnem kell.

-          Egyvalamit megígérhetek. Hogyha sokáig egymás mellett maradunk – márpedig így lesz -, akkor hozzám költözöl. Rendben?

-          Ezt most komolyan gondolod?

-          Ha nem gondolnám komolyan, nem is mondanám, te buta – forgatta meg szemeit játékosan. – Na, te benne lennél?

-          Talán kicsit, sőt, nagyon korai ilyeneken gondolkodni, de igen – jelentettem ki. Hihetetlen volt, hogy ezeket én mondom. Belementem volna bármibe, ami arra nyújt lehetőséget, hogy Damien mellett lehessek a nap minden percében. Akkor úgy éreztem, hogy bármit feladnék érte.

-          Bárcsak elhagyhatnánk már ezt a tetves kórházat – sóhajtott fel szenvedősen, én pedig egyetértően bólogatni kezdtem.

-          Most már viszont nem biztos, hogy célszerű lenne még egy szökési kísérletet megkísérelni – jegyeztem meg némi cinizmussal hangomban.

-          Nocsak, ebben egyetértünk – vigyorgott rám szemtelenül. – De talán most pihenned kellene. Elmegyek, jó?

-          Ne – kezdtem el tiltakozni. – Akkor tudok a legjobban ellazulni, ha mellettem vagy – tettem hozzá, mire lágyan elmosolyodott, majd végigsimított karomon.

-          Rendben, akkor nem megyek sehová.

Elképesztően bizarr és furcsa helyzet volt, hogy egy gyakorlatilag vadidegen drogos fiú jelentette számomra a világot akkor, de nem tudtam az érzéseim ellen harcolni, és az igazat megvallva nem is akartam.

Az elkövetkező kórházban töltött napjaimat teljes egészében Damien társaságában töltöttem. Még sosem nevettem annyit, mint a vele átélt órákban. Legalábbis akkor így gondoltam. Később persze rájöttem, hogy mégsem ő volt az, aki ennyi örömet tudott csempészni az egyébként szörnyen depressziós és végtelenül reménytelen életembe, de ezt akkor még nem vallottam be magamnak.

Ez a fiú tudott valamit nyújtani nekem, amit rajta kívül senki más. Ez pedig nem más volt, mint a szabadság. Mellette végre igazinak és szabadnak éreztem magam. Nekem, aki egész életében korlátok között élt, és úgy volt használva, mint egy robot, akit kedvükre mozgósíthattak az emberek, végre megnyílt a kapu a nagybetűs élet felé. Mert amit eddig éltem, az nem volt annak nevezhető. Olyan voltam, mint egy kalitkába zárt vadmadár, de Damien kiszabadított abból a börtönből, amiben egészen idáig hagytam magam elzárni a nagyvilágtól és a boldogságtól, ez pedig elmondhatatlan örömöt okozott nekem.

Azonban a kórházban töltött idő alatt Logan és Lenna egyszer sem keresett, amiből bebizonyosodott, hogy komolyan gondolják a haragtartást. Persze jelenleg Damien mellől senki kedvéért sem lettem volna hajlandó elpártolni, de volt egy énem, valahol a szívem legmélyén, amelyik arra vágyott, hogy újra az átlagos, néha talán kissé túl unalmas barátaival tengethesse a mindennapjait. Ez volt az életem, amit megszoktam, ami egy hagyományos, mondhatni egyhangú ütemben telt, de nem tagadom, szerettem. Persze a szőke, titokzatos srác felbukkanásával fenekestül felfordult, de magam sem tudtam eldönteni, hogy melyik érzésre van jobban szükségem.

Nem akartam nagy ügyet csinálni az egész öngyilkossági kísérletből, valamint az azt követő balesetből sem, így megkértem a szüleimet, hogy lehetőleg senkinek se beszéljenek erről a kis „botlásról”. Logannek és Lennának nem szóltam, mivel jelenleg nem is voltunk beszélő viszonyban, így megvolt rá az esély, hogy ők bosszúból elpletykálják majd a szuicid hajlamú csaj borzalmas titkát, és még jobban megutál mindenki. Már nem mintha eddig nem lett volna elég ellenségem, akik valamilyen okból kifolyólag a pokolra kívántak…

Amikor újra suliba kellett mennem, természetesen gyomorgörccsel keltem, mivel egyáltalán nem akartam visszatérni a sok unalmas és szánalmas ember közé, akikkel gyűlöltem még csak egy levegőt is szívni. A feszültségre a szüleimmel való viharos kapcsolatom is okot adott, mivel szóba sem akartak velem állni, én pedig nem igazán erőlködtem, mivel kezdett elegem lenni abból, hogy mindig nekem kell teperni a kapcsolatunk jobbátevése érdekében.

Miután elkészültem, köszönés nélkül kirohantam a ház elé, majd elsétáltam a következő utcába, ahol Damien már a menő motorján ülve várt engem. Nem mert egészen a házunk elé merészkedni, mivel apám tuti elüldözte volna, ezért itt beszéltük meg a találkozót. Megígérte, hogy ezen a reggelen ő visz suliba, amiért rendkívül hálás voltam, mert így legalább még kevesebb ideig kellett távol lennem tőle.

Egy igazi filmszereplőnek éreztem magam, amikor végigszántottunk London nyüzsgő utcáin, amikor pedig begurultunk a suli elé, hirtelen az összes tanuló tekintete ránk szegeződött, akik az épület előtt álltak. Korábban sem voltam egy közkedvelt figura, de még soha nem kaptam annyi dühös, meglepett és utálkozó pillantást, mint akkor…

Sam

A Justinnal való tökéletes randi után határtalanul boldog voltam, és egy kis időre azt hittem, hogy ezt az érzést senki sem veheti el tőlem. Nem voltak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy az érzelmei őszinték és valódiak-e irántam, és nem gondoltam semmilyen negatív eshetőségre, de végtelenül naiv voltam, hogy azt hittem, minden ennyire egyszerű lesz. A felhőtlen gondtalanság természetesen csak egy hirtelen jött, röpke valami volt, aminek félelmetesen hamar vége lett.

Természetesen reggel még olyan jókedvvel keltem, hogy ki tudtam volna ugorni a bőrömből. Úgy terveztem, hogy suli előtt még gyorsan átugrok Justinhoz, hogy egy picit kettesben lehessünk, azt viszont nem gondoltam, hogy szólnom is kellene neki erről, inkább azt akartam, hogy meglepetésként érje az érkezésem.

Miután gyorsan összekészültem ezen a napsütéses reggelen (látszólag még az idő is kedvezett nekem), turbósebességgel bekaptam valamit, majd azonnal át is siettem Justinhoz.

Izgatottan becsöngettem, azonban nem barátom nyitott ajtót, hanem édesanyja, Pattie, akit igencsak meglepett az, hogy felbukkantam.

-          Ó, Sam, szia – köszöntött kissé zavartan. – Mi újság?

-          Hello – köszöntem vissza halvány mosollyal arcomon. – Justinhoz jöttem. Csak gondoltam benézek gyorsan suli előtt.

-          Hát, persze, gyere csak – állt el az ajtóból esetlenül, majd beletúrt hajába. Furcsa volt a viselkedése, mivel a múltkori találkozásunkkor egyáltalán nem volt ennyire feszült. Éreztem, hogy ennek az attitűdnek valami komoly dolog állhat a hátterében. – Justin fent van a szobájában.

-          Rendben, köszönöm – bólintottam, majd felsétáltam a lépcsőn, ezt követően pedig egyenesen Justin szobája felé vettem az irányt. 

A folyosón azonban hirtelen egy egészen váratlan dologban volt részem. Egyszer csak kisétált a fürdőszobából egy rendkívül csinos, nagyjából velem egykorú lány, aki valahonnan rettentően ismerős volt nekem. Csupán egy rövid köntöst viselt, haja pedig csurom víz volt, amiből arra tudtam következtetni, hogy éppen zuhanyozott.

-          Ó, szia – szólalt meg a lány meglepetten, mikor észrevett.

-          Szia – válaszoltam felvont szemöldökkel. – Kihez van szerencsém? – kérdeztem, miközben bizalmatlanul méregettem.

-          A nevem Janice – nyújtotta felém kezét vigyorogva. Amikor kimondta nevét, hirtelen megállt a világ körülöttem, és olyan érzésem lett, mintha minden összeomlott volna. Nemrég még ott volt Lenna, de ő legalább tisztes távolságban kavarta a dolgokat, Janice azonban itt állt előttem, és sajnos egyetlen hibát sem találtam rajta. Tökéletes volt, pontosan annyira, mint Justin. Látszólag sokkal jobban passzolt hozzá, mint én. – Te pedig Sam vagy, ugye? Hallottam már rólad – tette hozzá némi gúnnyal a hangjában.

-          Ja, én is rólad – jegyeztem meg keserűen. – De hogyhogy itt vagy? – néztem rá magyarázatra várva. Szívem szerint kirohantam volna a világból, mivel Janicet látva eluralkodott rajtam a végtelen féltékenység, és a félelem, hogy miatta fogom elveszíteni Justint.

-          Hát, az egy elég hosszú történet – vigyorodott el sejtelmesen. – Úgy volt, hogy… - kezdett bele, azonban a következő másodpercben megjelent a szobája ajtajában Justin, arcán pedig hirtelen átfutott a döbbentség és a félelem keveredése.

-          Sam? – bámult rám hatalmas szemekkel. – Hát te? – lépett oda hozzám, majd röviden megcsókolt. Ez a gesztusa némileg enyhített a feszültségemen, ellenben Janice annál inkább idegesebb lett, szemei szinte szikrákat szórtak a kis „akciónk” láttán.

-          Gondoltam suli előtt beugrom egy kicsit. Arra viszont nem számítottam, hogy zavarni fogok – mondtam cinikusan, majd összefontam magam előtt karjaimat.

-          Egyáltalán nem zavarsz! Izé, ő itt Janice – dadogott Justin zavartan. Még sosem láttam korábban ennyire esetlennek, most azonban nem nagyon tudott magabiztos maradni a kissé bizarr helyzetben, amibe belecsöppentünk.

-          Igen, tudom, már bemutatkozott – szűrtem ki fogaim között.

-          Figyeljetek, látom, hogy zavarok. Inkább felöltözök, rendben? Beszélgessetek csak nyugodtan – szólalt meg Janice, majd bevonult a vendégszobába, és magára zárta az ajtót.

-          Milyen „nagylelkű” – mormoltam orrom alatt alig hallhatóan.

Én követtem Justint a saját szobájába, ahol hirtelen kitört belőlem az, amit idáig sikerült egészen remekül magamban tartanom.

-          Elárulnád, hogy ez mégis mi akar lenni? – támadtam le azonnal ingerülten.

-          Sam, kérlek, nyugodj meg. Meg tudom magyarázni.

-          Igen? Nos, kíváncsi vagyok, milyen magyarázattal tudsz szolgálni arra, hogy hajnalok hajnalán az ex-csajod egy szál köntösben flangál a házatokban – vágtam vissza szinte már üvöltve. – Tudod, igazából simán gondolhatnám azt is, hogy esetleg ti ketten az egész éjszakát meghitten töltöttétek kettesben, egy ágyban – Az utolsó két szót olyan nyomatékosan ejtettem ki, hogy Justin figyelmét semmiképpen se tudja elkerülni a feltevésem. Valóban megfordult a fejemben ez az eshetőség is, viszont erre már gondolni is iszonyatosan kínzó volt. Ennek ellenére sajnos mégis megvolt rá az esély…

-          Te jó ég, szó sincs semmi ilyesmiről. Nézd, valóban itt töltötte az éjszakát, de semmi nem történt, és nem is fog történni köztünk.

-          Ezt pedig miért kellene neked elhinnem? – kérdeztem vissza távolságtartóan.

-          Mert bíznod kell bennem! – lépett közelebb hozzám, majd gyengéden kezébe vette kezeimet. 

-          Nem tudom… Ott van Lenna is. Most meg ez a lány… Justin, én össze vagyok zavarodva. Adj egy kis időt, hogy átgondoljam a dolgokat, kérlek – suttogtam, miközben igyekeztem a lehető legmélyebben belenézni szemeibe.

-          De…

-          Most inkább elmegyek – motyogtam halkan, majd lassan lesétáltam a földszintre, futólag elköszöntem Pattie-től, és elsiettem az iskolába. Nem voltam kíváncsi semmiféle zavaros magyarázatra és mentegetőzésre, inkább szerettem volna egy kicsit elmenekülni a gondok elől, hogy később erősebben tudjak majd velük szembenézni. Emellett természetesen benne volt a dologban az is, hogy nem tudtam, hihetek-e Justinnak. Valójában bíztam benne, de az egész helyzet, amibe belecsöppentem azon a reggelen, egyszerűen annyira félreérthető volt, hogy tényleg teljesen összezavarodtam az igazságot illetően.

Szerettem volna minél messzebb kerülni Justintól és Janice-től, mivel tisztán kellett lássam a dolgokat, ez pedig egyedül akkor sikerülhetett, ha egy olyan helyre menekültem, ahol lehetőleg semmi nem emlékeztet rájuk.

Azonban nem gondolni rájuk sokkal nehezebb volt, mint ahogy elképzeltem. Az összezavarodottság miatt a külvilág is észrevehette rajtam, hogy mennyire kétségbe vagyok esve. Feszült voltam és zavart.

Amikor Emily belépett az osztályterembe az első óra előtt, azonnal odarohant hozzám, majd levetette magát mellém. Miután hatalmas erővel lehajította az asztalra pink táskáját, rögtön kíváncsian rám nézett.

-          Oké. Ki vele mi történt – Hihetetlen volt számomra, hogy Emily ilyen rövid idő alatt ennyire ki tudott már ismerni, ugyanis azonnal észrevette, hogy valami nagyon nincs rendben velem.

-          Hosszú történet – sóhajtottam fel gondterhelten, miközben mereven bámultam magam elé.

-          Csak nem Justin csinált valamit? – kérdezte ijedten.

-          Köze van a rosszkedvemhez, de azt, hogy csinált-e valamit, vagy nem, egyszerűen képtelen vagyok eldönteni.

-          Eléggé titokzatos vagy. A kétértelmű mondataid alapján nem tudom megfejteni, hogy pontosan miről lehet szó.

-          Elmondom, ha megígéred, hogy erről nem beszélsz senkinek – hajoltam hozzá kicsit közelebb, mivel nem szerettem volna, hogy bárki is meghallja, miről diskurálunk éppen.

-          Persze, tartom a szám, ez csak természetes – bólintott határozottan.

-          Rendben. Szóval ma reggel átmentem Justinhoz, mivel suli előtt még szerettem volna pár percet vele tölteni. Viszont tudod ki császkált náluk egy szál köntösben éppen akkor?

-          Ki? – nézett rám Emily lélegzetét is visszafojtva.

-          A volt barátnője. Tudod, az a Janice – közöltem csalódottan, majd lesütöttem szemeimet.

Egyszerűen visszaemlékezni is rossz volt arra az egész szituációra. Annyira ostobának és feleslegesnek éreztem magam, mint még soha azelőtt. Azt kívántam, bárcsak Janice elő sem bukkant volna újra. Hiszen egyértelmű volt, hogy mi a célja. Visszaszerezni Justint. Ez teljesen nyilvánvaló volt. A szépsége és a hírneve pedig pontosan elég volt ahhoz, hogy a tervét meg tudja valósítani. Ezt azonban mindennél jobban meg szerettem volna akadályozni, csak fogalmam sem volt hogyan. Már akkor is tudtam, hogy Janice ellen harcba szállni nem egy egyszerű feladat.

-          Mi van? – kiáltott fel Emily, mire gyorsan rászóltam, hogy csituljon le egy kicsit. – Ne haragudj, de ez most sokként ért. De mégis mit keresett ott?

-          Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy még nem adta fel a dolgokat. Már ami a Justinnal való kapcsolatát illeti. Ha pedig most itt marad, akkor tuti, hogy szétrobbant minket. Ettől pedig nagyon félek – suttogtam magam elé üveges tekintettel.

-          Jaj, Sam – sóhajtott fel szomorkásan Emily. – Sajnálom. De figyelj, most próbálj meg nem gondolni rá, oké? Tereld el a gondolataidat. És van is egy ötletem, hogy hogyan – vigyorodott el sejtelmesen.

-          Mire gondolsz? – mosolyodtam el halványan.

-          Ma délután összegyűlünk néhányan. Főleg a bátyám és a haverjai lesznek ott, de az ilyen kis összejövetelek mindig tök jók szoktak lenni. Eljöhetnél te is.

-          Ha megint olyan lesz, mint a múltkori, akkor kösz, inkább kihagynám – jegyeztem meg cinikusan, majd kihívóan felvontam szemöldököm.

-          Nem, ez nem lesz olyan – motyogta halkan Emily. Amint válaszolt, már meg is bántam, hogy ilyen tapintatlanul felhánytorgattam az esetet, ugyanis az őt igencsak megviselte, én pedig kegyetlen módon most beletiportam a lelkébe.

-          Emily… Ne haragudj, kérlek – tettem kezem vállára. – Sajnálom, hogy ilyen indiszkrét voltam. Elmegyek, oké?

-          Oké – bólogatott egy egészen fakó mosollyal arcán.

-          Nem is mondtad, hogy van bátyád.

-          Pedig van, méghozzá nem is akármilyen – kacsintott rám pimaszul.

-          Hány éves? – érdeklődtem.

-          Tizenkilenc. Amúgy szerintem nagyon szimpatikus lesz neked.

-          Biztosan – bólogattam egyetértően.

Az elkövetkezendő néhány órában természetesen nem sikerült a tervem, miszerint egy percig sem gondolok Justinra és az idegesítő volt barátnőre, aki tökéletesen felborította a harmóniát. Ahogy sejtettem, az iskolában egyszerűen képtelen voltam a tanulásra koncentrálni, pedig szerettem volna, mivel bizonyítani akartam anyának. Erre pedig a legmegfelelőbb módszer a jegyeim feljavítása volt. Ám ez nehezebben alakult, mint gondoltam.

Ebédszünetben csak turkáltam a kajámban, mivel jelenleg egy falat sem ment le a torkomon. Még sosem voltam korábban annyira összezavarodott, mint most. A szívem és az agyam két teljesen különböző dologról akart meggyőzni engem, arról azonban fogalmam sem volt, hogy melyikre kellene hallgatnom.

-          Na, Sam – nézett rám Emily szomorúan. – Ne légy már ilyen búval bélelt! – kérlelt nyájas hangon, majd átölelte karom.

-          Ne haragudj, csak elkalandoztam – ráztam meg fejem zavartan, miután visszatértem a valóságba.

-          Tudom, hogy eléggé kivagy. Egy sztár mellett nem lehet könnyű az élet, főleg akkor, ha még ilyen idegesítő ex-csajok is megjelennek a színen. De kérlek, próbáld meg legalább néhány órára félretenni ezt a problémát, és élvezni velem az életet! Később mindent tisztábban fogsz látni, hidd el nekem – mosolygott rám bátorítóan.

-          Teljesen igazad van – bólintottam egyetértően, majd átöleltem.

Az, hogy Emilyre mindig számíthattam, számomra rengeteget jelentett. Egyedül az keserített el vele kapcsolatban – akárcsak Luna esetében -, hogy tudtam, azzal, ha visszarepülök Londonba, köztünk valószínűleg megszakad a kapcsolat. Ezt viszont egyáltalán nem akartam, mivel rengeteget segítettek nekem az utóbbi időben mindketten. Szükségem volt rájuk azért, hogy jobb emberré tudjak válni.

Justinnál is féltem a távolság lehetséges fennállásától, de most voltak más dolgok, amiktől jobban rettegtem őt illetően, így a hazautazás az ő esetében ezúttal eltörpült. Most, hogy Janice felbukkant, abban is kételkedtem, hogy még fél évig együtt tudunk maradni, ennek pedig már a gondolata is arra késztetett, hogy sírjak és ordítsak a fájdalomtól.

Iskola után haza sem mentem, hanem azonnal Emily háza felé vettem az irányt, amire már végtelenül kíváncsi voltam. Biztos voltam benne, hogy az otthonuk is olyan gyengéd, kifinomult és vidám, mint amilyen a barátnőm. Amikor pedig odaértünk, beigazolódott, hogy nem tévedtem. Egy nagyon otthonos kis fehér házban lakott a Davis család, ami ugyan nem volt nagy, de ennek ellenére mégis vonzóbb volt a szememben, mint egy hatalmas luxusház. Az otthoni villánk ehhez a lakályos kis házikóhoz képest egy rideg, túl tágas és cseppet sem meghitt katonai erődként hatott.

-          Emily, ez a ház meseszép! – lelkendeztem.

-          Ugyan már – legyintett kissé szégyenlősen. – A tiétek biztosan ezerszer szebb ennél a kis viskónál.

-          De ez a kis „viskó” sokkal több szeretetet áraszt magából – mosolyodtam el halványan, mire szorosan magához ölelt.

-          Gyere, a srácok már biztosan bent vannak – ragadta meg karom, majd finoman elkezdett maga után vonszolni.

Nem szoktam izgulni, ha több nálam idősebb fiúval találkozom, nekem ez sosem jelentett problémát, ahogy most sem. Inkább egy olyasfajta érzés volt bennem, miszerint egyáltalán nem vágytam bárgyú, bunkó, tapintatlan és fiatal, még éretlen férfiak társaságára.

Amikor beléptünk a házba, belülről ugyanolyan nyugalmat árasztott a kis lak, mint kívülről. Ízlésesen volt berendezve, és mindenütt rend volt. Kíváncsi voltam, hogy ki az a családtag, aki ennyi energiát fordít a ház berendezésének tökéletesítésére és tisztán tartására.

Amint feleszméltem a csodálatból, azonnal meghallottam a hangos, mély nevetéseket, melyek a nappaliból szűrődtek ki. Emily és én az előszobában gyorsan levetettük kabátjainkat, majd besétáltunk a társalgóba, ahol a srácok is tartózkodtak. Valamiért azt hittem, hogy egy csapat nyomival fogom szemben találni magam, azonban hatalmasat tévedtem, ugyanis a kanapén és körülötte hat félisten szórakozott éppen, őket látva pedig már a nyálam is majdnem kicsordult. Nem akartam ezt kimutatni, viszont mindezt megvalósítani nehezebb volt, mint gondoltam. 

A sok fantasztikus kinézetű fiú között volt egy, aki a többiek közül is magasan kitűnt. Gyönyörű kék szemei voltak, a csalfa mosoly az arcán pedig egyszerűen az egész kinézetét tökéletessé tette. Volt benne valami, ami az első pillantáskor magával ragadott.

-          Sziasztok, srácok – köszönt Emily lazán, egy hatalmas vigyorral arcán.

-          Szia, hugi – állt fel az elbűvölő fiú, majd odasétált Emilyhez, és játékosan összeborzolta haját.

Azonnal világossá vált számomra, hogy a leghelyesebb srác a barátnőm bátyja.

-          Na, ne már – parancsolt rá Emily tettetett sértődöttséggel.

-          Látom hoztál még társaságot – pillantott rám a lélegzetelállító báty pajkos vigyorral arcán. Egyszerűen leírhatatlan látványt nyújtott ez a mosoly. Rajta kívül egészen idáig egyedül Justin arcán láttam ehhez foghatót.

-          Ó, igen. Ő itt Sam – mutatott be röviden és tömören Emily.

-          Én pedig Lucas vagyok – kacsintott rám a fiú még mindig azzal az ellenállhatatlan vigyorral arcán.

-          Örvendek – viszonoztam mosolyát.

-          Ők pedig a haverjaim – mutatott végig a helyesebbnél helyesebb srácokon Lucas.

Egyöntetűen köszöntöttek, majd a formalitás kedvéért odamentem mindegyikükhöz egyenként, és bemutatkoztam nekik.

Egyáltalán nem éreztem rosszul magam, már az első perctől fogva megtaláltam a srácokkal a közös hangot, akik meg tudtak nevettetni, erre pedig jelen pillanatban hatalmas nagy szükségem volt.

Természetesen az elejétől fogva leginkább Lucas társaságát próbáltam keresni, azonban nem kellett nagyon erőlködnöm, mivel magától is megtalált engem. Kérdezgetett a múltamról, én pedig egy csomó dolgot elmeséltem neki. Örültem neki, hogy van valaki, aki mindenféle előítélet nélkül hallgat végig.

-          Szóval akkor kezded már megszokni az itteni életet? – kérdezte kíváncsian.

Egymás mellett ültünk az emeletre vezető lépcső alján, ami egy kicsit messzebb volt a többiek táborhelyétől, ezzel nyugalmat biztosítva nekünk.

-          Igen, mondhatni – bólintottam. – Örülök, hogy megismertem a húgod, mert így sokkal könnyebb minden.

-          Ja, Em fantasztikus lány – értett egyet, miközben húgát bámulta, aki éppen két fiúval nevetgélt.

-          Az.

-          Amúgy remélem, hogy még máskor is tervezel ellátogatni hozzánk – vigyorgott rám sejtelmesen.

-          Ezzel burkolva azt akarod üzenni nekem, hogy bírsz engem? – vágtam vissza kacérkodva.

Emily terve bevált, arra az időre, amíg náluk voltam, szinte teljesen elfeledkeztem Justinról és Janice-ről.

-          Talán igen. De ne bízd el magad – ugratott, majd csintalanul meglökte karomat.

-          Nem fogom – nevettem fel jólesően, mikor hirtelen csörögni kezdett a telefonom.

Kihalásztam zsebemből, majd rápillantottam a kijelzőre. Természetesen Justin keresett, melyet látva persze egy kicsit gyorsabban kezdett el verni a szívem, azonban ezúttal egyáltalán nem volt kedvem a magyarázkodásait hallgatni. Habozva ugyan, de kinyomtam, mire Lucas felvont szemöldökkel rám pillantott.

-          Nem akartad felvenni?

-          Nem volt fontos – vontam meg vállam, majd visszahelyeztem mobiltelefonomat a zsebembe.

Onnantól fogva, hogy Justin felhívott, a felhőtlen jókedvem már nem tudott százszázalékosan megmaradni, ugyanis ismét befészkelte magát a gondolataimba az idegesítő ex-csajával együtt. És hiába ült mellettem egy álom pasi, Justinnal mégsem tudott maximálisan versenybe szállni, ugyanis a srácnál, akibe beleszerettem, senki sem tudott több vagy jobb lenni. Még Lucas sem.

-          Te jó ég, nagyon későre jár már – állapítottam meg riadtan, miután ráeszméltem, hogy mennyi időt is mutatott néhány másodperccel ezelőtt a telefonom. – Azt hiszem, haza kellene mennem – álltam fel határozottan, majd leporoltam nadrágomat, és megigazgattam magamon a felsőmet.

-          Ennyire sietsz? – ráncolta fel homlokát Lucas.

-          Igen, mivel nem szeretném, hogy újabb botrányt kavarjak az ideiglenes „családom” életében. Tudod, jó útra akarok térni – kacsintottam rá, mire elnevette magát. Ehhez fogható nevetést nem sokszor hallottam még életemben.

-          Értelek – hangzott válasza egy széles vigyor kíséretében. – Nos, akkor engedd meg, hogy hazavigyelek. Egyedül mégsem engedhetek el egy törékeny hölgyet az éjszakába – tette hozzá mosolyogva.

-          Nem vagyok én annyira törékeny – vigyorodtam el szemtelenül. – De talán mégsem lenne rossz ötlet, ha hazavinnél – tettem hozzá egyetértően.

Mielőtt még hazamentem volna, elköszöntem Emilytől, mialatt hálálkodtam neki egy sort, ugyanis tényleg hálás voltam azért, hogy segített egy kicsit kikapcsolni. Ráadásul megismertem egy csapat szupermodell kinézetű srácot, köztük Lucast is, akivel azonnal megtaláltam a közös hangot.

Lucas valóban hazafuvarozott a veteránautójával, amiben úgy éreztem magam, mintha egy nyolcvanas évekbeli filmben lennék. Az út alatt is sokat beszélgettünk, az pedig kiderült róla, hogy jelenleg nincs barátnője. Nem emlékszem hogyan jött fel ez a téma, de ő is megkérdezte tőlem, hogy én hogy állok a fiúkkal. Néhány másodpercig haboztam azzal kapcsolatban, hogy mit válaszoljak, de nem azért, mert hazudni akartam. Csak egyszerűen én magam sem tudtam eldönteni, hogy hogyan is állunk Justinnal. Szerettem volna, ha minden akadály nélkül a barátomnak hívhatom őt, de egyelőre nem úgy tűnt, hogy erre bármennyi esély is lenne. A sok gondolkodás miatt inkább csak annyit válaszoltam a kérdésére, hogy jelenleg nincsen semmi nagyon komoly dolog. Persze ezzel nem mondtam el a teljes igazságot, de nem volt kedvem magyarázkodni.

Amikor Lucas begurult a házunk elé, hirtelen megpillantottam Justint, amint feszülten járkál fel-alá a verandájukon. Szívem azonnal őrült sebességben kezdett el verni a mellkasomban. Legszívesebben rögtön odarohantam volna hozzá, hogy megnyugtassam, és közöljem vele; minden a legnagyobb rendben. Most azonban mindezt a büszkeségem nem engedte.

-          Melletted lakik Justin Bieber? – szólalt meg rendkívül meglepetten Lucas.

-          Ő, izé… Ja – nyögtem ki zavartan. – Emily nem mondta neked?

-          Nem, ezt elfelejtette megemlíteni.

Amint Justin észrevett minket, hirtelen még az előbbinél is feszültebb lett, a tekintetén pedig láttam, hogy legszívesebben a két szemével meggyilkolná Lucast.

-          De miért néz rám úgy, mintha ki akarna nyírni? – kérdezte kissé rémülten Lucas, miután neki is feltűnt, hogy Justin milyen ellenségesen méregeti őt.

-          Ez egy nagyon hosszú történet. Egyszer ígérem, hogy elmesélem. De most sietnem kell. Köszönöm, hogy hazahoztál. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek, de tényleg – mosolyodtam el halványan.

-          Én is. Remélem, hogy még találkozunk, Sam – mondta lágy hangon, majd odahajolt hozzám, és adott egy puszit arcomra.

Kissé belebizseregtem a gesztusba, de nem akartam nagyon elveszíteni a fejem, így gyorsan elköszöntem, majd kipattantam az autóból.

Miután Lucas elhajtott, rápillantottam Justinra, aki valósággal forrt a dühtől. Amint a srác autója eltűnt a sötétben, azonnal odarohant hozzám, majd felháborodottan rám szegezte tekintetét.

-          Mégis hogy gondoltad ezt a ma reggeli dolgot? – támadott le azonnal. – Minden ésszerű érv nélkül nekem estél, aztán pedig szó nélkül elrohantál! Ráadásul többször is kerestelek, te viszont kinyomtál. Most meg hazaállítasz ezzel a csávóval… Mi ez az egész, Sam?

-          Már ne is haragudj, de szerintem abszolút jogosan estem neked reggel, azok után, hogy ott sertepertélt a volt barátnőd a házatokban egy szál selyem köntösben. Azt azért te is beismerhetnéd, hogy ez egy elég félreérthető helyzet volt. Egyébként meg nem tartozom neked magyarázattal, de ha annyira tudni akarod, ez a srác Lucas volt, Emily bátyja, és csupán jól elbeszélgettünk együtt, amikor átmentem Emhez. Ennyi. Ezért igazán nem kellene idegeskedned. Nekem talán több okom lenne rá, nem gondolod? – fontam össze magam előtt karjaimat.

-          De miért nem érted meg, hogy én egyedül téged akarlak? Igen, Janice visszajött, mert a menedzsere kitalálta, hogy jó ötlet lenne kicsit újra feléleszteni a kettőnk kapcsolatát, ami viszont szerintem egy hatalmas nagy hülyeség. Itt marad pár éjszakára, amíg nem tud hazarepülni egy értelmes járattal Los Angelesbe, aztán végleg eltűnik. Veled vagyok, és szeretném, ha ezt mindenki tudná. Érted már? – nézett mélyen szemeimbe.

Vallomása hallatán hirtelen megszólalni sem tudtam, mivel hihetetlenül jólestek a szavai. Láttam a szemében, hogy igazat mondd, és valóban ezek az őszinte érzései, ezután pedig felesleges lett volna tovább kéretni magam, és játszani a dívát. Inkább szélesen elmosolyodtam, majd halkan megszólaltam.

-          Tényleg?

-          Tényleg, te buta – viszonozta mosolyomat, majd derekam köré fonta karjait, és közelebb húzott magához. – Most már elhiszed, vagy mondjam el még egyszer? – kérdezte huncutul, majd végigsimított arcomon.

-          Igyekszem többé nem kételkedni – jelentettem ki határozottan, majd ezúttal én kezdeményeztem érzéki csókunkban.

A mai napom kezdetén valóban voltak nehézségek, a dolgok pedig kilátástalannak tűntek, azonban az este végére minden rendbe jött, legalábbis ami engem és Justint illetett.

A tökéletes pillanatot viszont sikerült egy bizonyos személynek totálisan elrontania a felbukkanásával, ez a valaki pedig nem más volt, mint Janice.

Amint megjelent az ajtóban, azonnal elhúzódtunk egymástól, majd kíváncsian rápillantottunk.

-          Nagyon jó így látni titeket – mosolyodott el látszólag ártatlanul, miközben az ajtófélfának támaszkodva bámult minket. Én azonban átláttam ezen a nyájas kis mosolyon. Sokkal több rejtőzött benne, mint amennyit a külvilágnak megmutatott belőle. Én láttam, hogy legbelül csak egyvalami jár a fejében. Méghozzá az, hogy hamarosan szét fog bennünket robbantani, erre pedig már meg is vannak a módszerei. De nem akartam ilyen könnyen feladni a harcot ellene. Még nem.

Ugyan egyenesen még nem mondta a szemembe Janice, hogy vissza akarja szerezni magának Justint, én mégis biztos voltam benne, hogy ez a terve. Olyan világos volt, mint a nap. Én azonban elhatároztam magamban, hogy ezt semmi esetre sem fogom hagyni. A harc még csak most kezdődött, de én nem féltem. Azt gondoltam magamban, hogy ha Janice így akar játszani, hát játszunk így.