8. fejezet

Lenna

Sosem gondoltam magam haragtartó embernek. Mindig is azt vallottam, hogy jobb kedvesnek lenni mindenkivel, mint gyűlölködni. Még azzal is, aki egyébként nem sok okot ad a kedvességre. Pontosan ezért képes voltam most is félretenni a Rileyval való zűrős konfliktusokat, melyek az utóbbi időben adódtak. Hiszen ez a helyzet most nagyon kiélezett volt.

Szörnyen kétségbeesett és rémült lettem, mikor Logan közölte velem, hogy mit kísérelt meg Riley. Egyszerűen fel sem tudtam fogni, hogy egyáltalán hogyan volt képes idáig elmenni. Ha tudtam volna, hogy milyen szörnyűséges gondolatok és tervek járnak a fejében, biztosan megpróbáltam volna valamilyen módon megakadályozni, hogy kárt tegyen magában.

Harry végtelenül rendes volt, amiért gondolkodás nélkül elindult a kórház felé, miután közöltem vele a híreket.

Jelen pillanatban elmondhatatlanul szomorú voltam Riley miatt, a másik felem azonban szárnyalt a boldogságtól, történetesen Harry miatt. Végre megtudtam mindent, az pedig, hogy kiderült, nem utál, hatalmas terhet vett le a vállamról. Sőt, éppen az ellenkezője áll fenn. Másrészről viszont életem ezen terén sem tudtam csupán élvezni a hirtelen jött boldogságot, mivel Harry álma nemcsak őt gondolkodtatta el, hanem engem is. Féltem, hogy igaza van, és mindez tényleg a valóságot tükrözi.

Azonban próbáltam az ezzel kapcsolatos negatív gondolatokat elűzni fejemből, mivel tudtam, hogy most Riley állapota az első számú és legfontosabb dolog.

A kórházban kiderítettük Harryvel, hogy melyik kórteremben fekszik barátnőm, akinek, mint megtudtuk, állapota egyelőre még nem volt stabil. Azonnal odarohantunk az említett teremhez, mely előtt Logan, egy negyvenes éveiben járó, azonban nagyon csinos és elegáns nő, valamint egy magas, testes, kopasz férfi ült. Mind a hárman nagyon megviseltnek tűntek, így le tudtam szűrni, hogy a két számomra még ismeretlen ember Riley apukája és anyukája, akikről hírből már hallottam korábban.

-          Szia Logan! Jó estét! – köszöntem a jelenlévőknek.

-          Szia – mormolta orra alatt Logan, miközben végig a padlót kémlelte. Tudtam, hogy még mindig haragszik rám, és csupán azért hívott fel, mert azt gondolta, hogy jogom van tudni a történtekről. Semmi többről nem volt szó, sőt még az is kérdéses volt, hogy a jövőben képes lesz-e egyáltalán megbocsájtani nekem a mai szörnyű viselkedésemért.  – Hát ez meg mit keres itt? – biccentett Harry felé cseppet sem kedvesen, miután konstatálta, hogy ő is jelen van.

-          Ő hozott el – közöltem kissé ellenszenvesen. Szerettem volna elsimítani a dolgokat Logannel, ugyanis számomra ő egy nagyon fontos ember, de eléggé felment bennem a pumpa, mikor Harryre tett rosszindulatú megjegyzéseket. Ő azonban megpróbálta nem magára venni Logan utálatos szavait.

-          Kihez van szerencsénk? – szólalt meg hirtelen a magas, kopasz úr, mikor már számára is világossá vált, hogy itt egy konfliktus fog kialakulni, ha hirtelen nem váltunk témát.

-          Lenna Rogers vagyok. Maguk pedig Riley szülei, ugye?

-          Igen – válaszolta az irigylésre méltóan csinos nő.

-          Én pedig a lányuk… Barátnője – Jelen pillanatban nem voltam egészen biztos abban, hogy használhatom ezt a kifejezést, mivel nem úgy álltak a dolgok, hogy ez teljes mértékben igaz legyen.

-          Ó, tényleg. Riley rengeteget mesélt rólad – mondta Mr. Greenfield.

Hirtelen megállt bennem az ütő, mikor ezt a mondatot meghallottam, ugyanis félő volt, hogy Riley mindenféle mocskos, álnok, kétszínű kígyónak elhordott, ebben az esetben pedig elég kínos lenne a szülei előtt mutatkozni.

-          De nyugodj meg, semmi rosszat – nyugtatott Mrs. Greenfield egy egészen halvány, ugyanakkor szomorkás mosollyal arcán, mire hirtelen egészen megkönnyebbültem.

Örültem annak, hogy Riley legalább a szülei előtt nem mocskolta be a nevemet, ebből pedig arra mertem következtetni, hogy valamennyire akkor mégiscsak fontos vagyok neki.

Láttam, hogy Riley anyukájának vörösek és könnyesek voltak a szemei, és szörnyű volt látni, hogy ennyire rossz állapotban van. Az édesapján is látszott, hogy nincs túl fényesen, ami szintén nagyon szívszorító volt.

Hirtelen egy orvos lépett ki a lány kórterméből, mire mindannyian feszülten rohamoztuk meg kérdéseinkkel a szakembert. Ő mindenre türelmesen válaszolt, és szerencsére azzal a jó hírrel tudott szolgálni, hogy Riley állapota már stabilizálódott, és hamarosan fel is fog ébredni. Mind megkönnyebbültünk, azonban még mindig bennünk voltak az öngyilkossági kísérletével kapcsolatos rossz érzések.  

Mialatt arra vártunk, hogy Rileyhoz végre be lehessen menni, kimentünk Harryvel a kórház elé friss levegőt szívni. Kissé még furcsa volt ez az egész helyzet… Mellette lenni úgy, hogy közben nem érezteti velem minden percben azt, hogy utál, és normálisan beszélgetni vele. Ez azonban végtelenül nagy örömmel töltött el.

-          Szomorúnak tűnsz. Miért? – pillantott felém Harry kérdőn, miközben az előttünk elhaladó autókat figyeltük. – Persze, Riley miatt biztosan az vagy. De úgy érzem, valami más is van a dologban.

-          Nos, jól gondolod… - sóhajtottam fel. – Nagyon bánt, hogy Logan ennyire elutasító velem – Mikor ezen mondatomat kiejtettem számon, Harry izmai arcán hirtelen megrándultak, és láthatóan ingerült lett.

-          Úgy látom nagyon fontos neked ez a gyerek – szűrte ki fogai közt.

-          Igen az. De barátságnál többet nem érzek iránta.

-          Persze, értem – mormolta zavartan, majd beletúrt hajába. – De ha éreznél is, akkor sem lenne ebbe beleszólásom. Természetesen azt csinálsz, amit akarsz, és azzal, akivel akarod. Én csak szeretnélek mindig megóvni téged. Még ha csak tisztes távolból is… - Hirtelen kezeim Harry kezeire tettem, mire elhallgatott, és kíváncsian rám nézett.

-          Harry, én nem szeretném, ha csupán tisztes távolból figyelnél engem – néztem mélyen szemeibe. – Úgy érzem, hogy szükségem van rád – Nem egészen úgy terveztem, hogy egy zsúfolt kórház előtti feljárón fogom közölni ezt a fontos dolgot Harryvel, de egyszerűen most úgy éreztem, hogy el kell neki mondanom, mit érzek. Jobb, ha tudja a pontos igazságot, mert így később könnyebben elkerülhetőek lesznek a félreértések.

-          Tényleg? – mosolyodott el féloldalasan, melytől valósággal megszédültem, annyira leírhatatlanul tökéletes és szexi volt.

Ez volt a tökéletes pillanat, amikor úgy éreztem, hogy a felhők felett repkedek, mivel mellettem van a világ legjobb pasija, akinek még a személyisége is magával ragadó, és akihez még mindig elmondhatatlanul erősen vonzódom.

Azonban ennek a fantasztikus néhány másodpercnek vége szakadt, amikor hirtelen Logan jelent meg mellettünk, és mogorva tekintettel méregetni kezdett minket.

-          Riley felébredt. Igazán nem akartam megzavarni az idilli hangulatot, csak gondoltam szólok – jegyezte meg cinikusan, bennem pedig olyan érzést keltettek a szavai, mintha egy tőrt döftek volna belém.

Számomra elmondhatatlanul fontos volt Logan. Ő egy őszinte, kedves, vicces fiú, aki ráadásul egy remek barát is. Nem akartam neki fájdalmat okozni, de most mégis ezt tettem. Ezért pedig utáltam magam.

-          Menjünk – mosolyogtam rá halványan Harryre, aki bólintott egyet, majd követni kezdett minket a kórház belseje felé.

Odaléptem Logan mellé, hogy válthassak vele néhány szót, azonban már a testbeszéde is arról árulkodott, hogy szeretne a lehető legtávolabb lenni tőlem.

-          Logan, kérlek ne haragudj rám – motyogtam halkan.

-          Jaj, hagyjuk már ezt. Még ha meg is hallgatnám a kis kifogásaidat, akkor sem egy kórház kellős közepén akarnám ezeket a dolgokat megvitatni, plusz még itt sétál mögöttünk a kis lovagod is, szóval… - Nem fejezte be mondatát, hanem gyorsan elém vágott, ezzel jelezve, hogy lezárta a velem való társalgást.

Nagyon elszomorított barátom viselkedése, ez pedig látszott is rajtam. Zaklatottságom Harrynek is szemet szúrt, aki hirtelen vállamra helyezte kezét, majd bátorítóan elmosolyodott, és azt suttogta, hogy „ne aggódj, minden rendben lesz”. Amikor megérintett, valósággal éreztem az elektromosságot, ez pedig azt bizonyította, hogy a köztünk lévő kémia nagyon is működik. Amikor pedig belenéztem azokba a smaragdzöld szemekbe, arra az időre megszűnt minden problémám, és úgy éreztem, hogy a világon minden rendben, úgy ahogy éppen van.

Először Riley szülei mentek be a lányhoz, ezután pedig én következtem. Harryvel közösen úgy döntöttünk, hogy jobb lenne, ha ő inkább kinn maradna, több okból kifolyólag is.

Mielőtt beléptem a kórterembe, vettem egy mély lélegzetet, majd egy hirtelen mozdulattal benyitottam.

Nem vitás, ennyire rossz állapotban még sosem láttam Rileyt rövid ismeretségünk kezdete óta. Sápadt volt és végtelenül gyenge, karjait pedig kötések borították.

Eléggé meglepődött, amikor megpillantott, ebből pedig arra mertem következtetni, hogy felbukkanásomra a legkevésbé sem számított.

-          Miért csináltad ezt? – suttogtam még mindig az ajtó mellett állva.

-          Úgysem értenéd – sóhajtott fel. Hangja most is rideg és ellenszenves volt, azonban még sosem hallottam ennyire erőtlennek. – Soha nem értetted.

Némán odasétáltam ágya mellé, majd leültem egy székre, ezután pedig tartva a szemkontaktust, belekezdtem mondandómba.

-          Sajnálom Riley. Annyira nagyon sajnálom! És ha tudtam volna, hogy ilyen gondolatok kavarognak a fejedben, biztosan megpróbáltam volna segíteni. Bárcsak lett volna rá valami mód, hogy megakadályozhassam ezt az egészet!

-          Uram atyám… Most komolyan azért jöttél ide, hogy játszd a kis szentet? – nézett rám értetlenül, majd megforgatta szemeit. – Annyira unom, hogy te mindig a világ megváltójának hiszed magad… Komolyan azt hiszed, hogy te, pont te lettél volna az, aki meg tudja akadályozni az öngyilkossági kísérletemet? Ne nevettess már! – kacagott fel kínosan.

Elképesztően fájtak a szavai, mikor én csak segíteni akartam neki. Komolyan csak a legjobb szándék vezérelt, ugyanis fontos volt számomra Riley. Őszintén az volt.

-          De Riley… Én csak szeretném elsimítani a kettőnk közötti dolgokat – motyogtam halk, vékonyka hangon.

-          De nem fogod fel, hogy ezeket már nem lehet elsimítani? – emelte fel hangját ingerülten. – Eleve el sem jutott az agyadig, hogy miért borultam ki! Annyira sem törődsz velem, hogy megkérdezz az érzéseimről! Éppen ezért nem érted, hogy mi már sosem leszünk többé barátok?

Könnyes szemekkel bámultam az előttem magából kikelő lányt, akinek minden egyes mondata mérhetetlenül nagy fájdalmat okozott nekem.

-          Soha! – kiabált rám, majd elfordult, pont úgy, hogy ne lássam arcát. – Most pedig menj el – folytatta egy kicsivel nyugodtabban.

Én néhány másodpercig még üres tekintettel bámultam magam elé, miközben mozdulni sem tudtam, mivel folyamatosan Riley bántó szavai ismétlődtek a fejemben.

-          Menj el, amíg szépen kérem – szűrte ki fogai között, mire felpattantam, majd teljes zavarodottsággal kisétáltam a kórteremből.

Logan odakint már tűkön ülve várta, hogy bemehessen a lányhoz, amikor pedig látta, hogy én kijöttem, azonnal be is rontott Rileyhoz.

Én csak némán leültem Harry mellé, miközben folyamatosan magam elé bambulva gondolkodtam.

-          Mi történt? – kérdezte Harry.

-          Inkább ne is beszéljünk róla – hunytam le szemeimet lassan és szaggatottan, miközben meglehetősen hangosan sóhajtoztam.

-          Megbántott?

-          Azt hiszem teljesen jogosan tette – sütöttem le szemeimet. – Másrészt pedig, annyira össze van most zavarodva… Én egyszerűen nem tudok rá haragudni. Ilyen állapotban bármit tehetne, akkor sem orrolnék meg rá.

-          Fantasztikus lány vagy, Lenna – nézett rám csodálkozva Harry, mire kissé elpirultam. – Mindazok ellenére, amit Riley mostanában tett ellened, te mégis feltétel nélkül szereted őt, és próbálsz neki segíteni, ami nagyon nemes dolog. Kérlek, próbáld meg úgy felfogni, hogy te mindent megtettél a kettőtök kapcsolatának megmentése érdekében.

-          Igyekszem így felfogni – mosolyodtam el szomorúan, miközben éreztem, hogy néhány könnycsepp végigfolyik arcomon. – Tudod, néha azt kívánom, bárcsak hazamehetnék. Otthon minden olyan egyszerű és boldog volt. Apa, a bátyám, és… - A pillanat hevében majdnem elkezdtem Justinról áradozni, azonban még időben kapcsoltam, ezért inkább befejezetlenül hagytam előbbi mondatomat.

-          És…? – pillantott rám Harry kíváncsian.

-          Semmi – legyintettem, majd zavartan piszkálni kezdtem felsőm ujját.

-          Nem szeretnél hazamenni? – Harry érezte, hogy kínosan érzem magam, így hatalmas szerencsémre elterelte a témát, amiért végtelenül hálás voltam neki.

-          De, végül is most már amúgy sincs miért maradnom – vontam meg vállam kedvetlenül.

Mielőtt végleg elhagytam a kórházat, még gyorsan elköszöntem Riley szüleitől, akik megköszönték, hogy jelen voltam és segítettem nekik ezekben a nehéz órákban.

Logantől is szerettem volna elbúcsúzni, aki azonban még mindig Riley kórtermében tartózkodott. Gyanítottam, hogy sok mindent kell megbeszélniük.

Harrytől nagyon rendes dolog volt, hogy hazavitt, az út alatt pedig próbálta a kótyagos hangulatomat kicsit feldobni, amit nagyra értékeltem. Ennek ellenére viszont még mindig éreztem, hogy egy kicsit próbál távolságtartó maradni, aminek most már az okával is tisztában voltam. Valamilyen szinten azonban meg tudtam érteni, hiszen valóban elég kísérteties, hogy pontosan engem látott az álmában. Kezdtem azt érezni, hogy a kettőnk találkozása és kezdődő kapcsolata egy olyan dolog, ami meg volt írva. Talán ez volt a sorsunk.

Furcsa volt mindaz, hogy jelen pillanatban egyszerre voltam határtalan boldog és szomorú. Korábban még sosem éreztem így, éppen ezért pedig ezt még nehéz volt egyáltalán elképzelni is. Ott volt Riley, aki eltaszított magától, pedig számomra elmondhatatlanul fontos lett volna a barátsága, nélküle ráadásul egy kicsit minden percben elveszettnek éreztem magam. És akkor még Logant nem is említettem… Fájt, hogy ennyire nyers és rideg volt velem, mikor én annyira szerettem volna rendezni a dolgokat vele. Bár nem tagadom, a vele való nehézségek okozója száz százalékban én voltam. Ezek mellett viszont volt egy személy, aki tengernyi okot adott a boldogságra, ez pedig Harry volt. Mellette a szívem olyan hevesen vert, mint soha máskor, ráadásul éreztem, hogy mi ketten összetartozunk. Valami azt súgta, hogy ő mostantól már örökké jelen lesz az életemben.

A Rileyval történtek ellenére nem tettük át máskorra a holnapi találkánkat Harryvel. Őszintén szólva ezt egy cseppet sem szerettem volna, mivel szívem szerint minden percet vele töltöttem volna. Ha Logan nem vallott volna szerelmet nekem, még akár felhőtlenül is tudtam volna élvezni a jelenlegi helyzetet. Plusz ott volt Justin is, aki azért még mindig meglepően sokszor járt a fejemben. Kíváncsi voltam mi van vele, de nem szerettem volna zavarni, mivel biztos voltam benne, hogy nagyon sok fontosabb dolga van annál, minthogy velem beszélgessen.

Sokáig hezitáltam azon, hogy felhívjam, de végül inkább úgy döntöttem, hogy ezt most nem teszem meg.

Lefeküdtem aludni, a vegyes érzéseim és a mai feszültséggel teli történések egy egészen különös álmot eredményeztek, melynek főszereplői Harry, Justin, Logan és Riley voltak…

Riley

Miért nem haltam meg? Mégis mi a fenéért bukkant fel Logan? Pont amikor miatta próbáltam meg megölni magam. Úgy tűnik ő a végzetem…

Amikor kábán tudatosult bennem, hogy egy kórházi ágyban fekszem, méghozzá élve, egyszerre voltam dühös és csalódott, valamint megkönnyebbült és elmondhatatlanul boldog is. Az egyik – jelen pillanatban erősebbik – felem, mindennél jobban meg akart halni, a másik viszont továbbra is élni akart, és végtelenül hálás volt Logannek, amiért elragadott a halál torkából.

Amint felébredtem, az orvosok azonnal értesítették szüleimet, akik mindketten halálos aggodalommal törtek be a kórtermembe, anyukám pedig azonnal ráborult mellkasomra, hangosan zokogva.

-          Kislányom, annyira megrémisztettél minket – mondta anya szaggatottan és elég érthetetlenül, ugyanis a sírástól nehezen tudott érthetően beszélni.

-          Mama, rendben vagyok, látod? – sóhajtottam fel feltűnően nyugodtan, mire apám felvonta szemöldökét. Láttam, hogy őt is megviselte a dolog (nem is kicsit), azonban rajta a düh rendkívül erőteljesen eluralkodott, amit nem is rejtett véka alá.

-          Mégis hogy lehettél ennyire felelőtlen? Mit hittél? Hogy ez lesz a megoldás? Az öngyilkosság? Mondd csak Riley Greenfield, neked elment az eszed? – üvöltötte torkaszakadtából.

-          Ne beszélj így vele – teremtette le anya őrjöngő édesapámat. – Meg is halhatott volna.

-          Igaza van – szólaltam meg ridegen. – Nem érdemlem meg, hogy miattam sírj mama. Ez csak és kizárólag az én hibám.

-          Dehogyis kicsim! Ez a mi hibánk. Csakis a miénk. Peter, hogy hagyhattuk, hogy idáig fajuljanak a dolgok? – nézett fel könnyes szemekkel anya fagyos apámra, aki még mindig nem volt hajlandó feloldódni.

Apám mindig is ilyen volt. A kapcsolatunk sosem volt rossznak nevezhető, de nem is volt valami bensőséges. Kevés ideje volt rám és a testvéremre, de az sosem jutott el a tudatáig, hogy a pénz nem megoldás mindenre. Az a kicsinyke idő, amit sikerült együtt töltenünk pedig nem volt elég arra, hogy egy normális apa-lánya viszony alakuljon ki köztünk. Sokszor egy idegennek éreztem a saját apámat.

-          Talán jobb lenne, ha most inkább magamra hagynátok – suttogtam kelletlenül, majd fájdalmasan vizsgálgatni kezdtem bekötött kezeimet.

-          Rendben, ahogy akarod – bólintott mama. – Úgyis van még más is, aki látni szeretne.

-          Kicsoda? – néztem fel szüleimre kíváncsian.

-          Lenna – motyogta anyukám szomorú mosollyal arcán, mire ábrázatom még a korábbinál is komorabb lett.

Miközben arra vártam, hogy váratlan vendégem betoppanjon, azon gondolkodtam, hogy mi van, ha Lennának tényleg fontos vagyok. Hiszen az ember nem rohan be akárkihez a kórházba este tíz óra körül. Ez pedig valahol jó érzéssel töltött el, azonban mindez még mindig nem volt elég ahhoz, hogy el tudjam feledni mindazt, ami az utóbbi időben történt. Változatlanul haragudtam Lennára, amiért mindent tönkretett köztem és Logan között, pedig az utóbbi pár hónapban úgy éreztem, hogy csak egy hangyányival közelebb kerültem hozzá érzelmileg.

Amikor Lenna belépett az ajtón, körülvette az a szokásos bája és ártatlansága, ami mindenkit magával tudott ragadni. Talán Logan is emiatt vált a lány rabjává.

Most azonban a szokásos pozitív kisugárzása mellett látszott rajta némi aggodalom és szomorúság is.

Ideje volt bevallanom magamnak, hogy egyszerűen féltékeny voltam erre a teremtésre. Nem mondom, hogy utáltam, hiszen ez egyáltalán nem igaz. Valahol mélyen most is tudtam, hogy mi tényleg barátok vagyunk. De annyi dolog volt, amit irigyeltem tőle…

Elsősorban Logan szerelmét. Nem fért a fejembe, hogy mégis hogyan lehet ennyire igazságtalan az élet. Hiszen amióta ismertem Logant, szerelmes voltam belé. Minden egyes nap azt vártam, hogy majd megtörténik a csoda, és ő is szerelmet vall nekem. De ez nem történt meg egyszer sem. Amikor pedig Lenna felbukkant, még távolabb kerültem attól, hogy ez az álom egy nap valósággá váljon.

De nemcsak Logan miatt voltam féltékeny erre a lányra. Irigyeltem tőle a szabadságát is. Hiszen én tinédzserkorom kezdete óta a modellkedésre kellett koncentráljak, ez pedig hatalmas korlátokat szabott az életemben. Nem lehettem olyan, mint egy átlagos tinédzser. Nem ehettem azt, amit akartam, nem lustálkodhattam egész nap otthon, ha úgy tartotta kedvem, mivel minden egy szigorú terv szerint zajlott. Lenna azonban mindennel rendelkezett. Nem volt egy tipikus modellalkat, de pont emiatt nézett ki mégis annyira csodásan. És boldognak látszott. Ez pedig a legfontosabb. Én nem voltam az. Már évek óta nem éreztem annak magam.

Azt azonban rühelltem benne, hogy folyton mártírkodott. Most is magát hibáztatta, és siránkozott amiatt, hogy miért nem tudott semmit sem tenni. Ráadásul azt hitte, hogy ő bármit képes lett volna megakadályozni, még az öngyilkossági kísérletemet is. Rögtön a fejéhez is vágtam, hogy ne higgye már magát a világ megváltójának, amivel láttam, hogy mérhetetlenül megbántottam őt. De ő folyamatosan csak azt hajtogatta, hogy szeretné elsimítani a félreértéseket, viszont én ridegen és nyersen a tudtára adtam, hogy mi már sosem leszünk barátok, és hagyjon békén, mivel én többet nem kérek belőle. A legrosszabb azonban az volt az egészben, hogy valójában nem ezt szerettem volna. Nekem szükségem volt egy barátra, aki támogat engem. De én ezt a lehetőséget most is megtagadtam magamtól, és eltaszítottam az egyetlen erre alkalmas embert, a lehető legmesszebbre. Nem kétség, engem egy született csalódásként lehetne definiálni.

Egy picit még az én jégszívemet is felolvasztották Lenna könnyei, melyek miattam csordultak ki, de megpróbáltam továbbra is érzéketlen maradni, és érzelemmentesen várni a következő látogatómat, akinek viszont ott mélyen, legbelül elmondhatatlanul örültem. Azonban amikor megláttam Logant, zavarba is jöttem, méghozzá nem is kicsit.

Volt egy halvány emlékem az utolsó ébren töltött másodperceimről, amikor még nem voltam eszméletlen. Úgy emlékeztem, hogy azt mondtam Logannek, szeretem, de nagyon reméltem, hogy ezt már csak beképzeltem magamnak, és csupán a lelkem beszélt. Imádkoztam azért, hogy az utóbbi legyen igaz.

-          Minden rendben? – szólalt meg zavartan Logan.

-          Úgy tűnik? – vontam fel szemöldököm cinikusan, majd biccentettem egyet karjaim felé, ezzel jelezve, hogy mennyire ostoba kérdést tett fel az előbb.

-          Nos, igen… Nagy mázli, hogy ott voltam.

-          De hogy kerültél te oda? – vontam kérdőre.

-          Miután Lennával történt egy kis félreértés, feldúltan elrohantam, és egy ideig csak céltalanul kóvályogtam mindenféle ismeretlen utcákban. Aztán valahogy elkeveredtem arra a rossz környékre, ahol te is voltál – szegezte a földre tekintetét, miközben folyamatosan a tarkóját vakargatta. – Azt pedig valószínűleg már valami égi közrejátszás lehetett, hogy pont megpillantottalak abban a sikátorban. Az ilyen dolgok nem történnek véletlenül, Riles.

-          Logan – motyogtam tőlem teljesen távol álló, szokatlanul vékonyka hangon. – Köszönöm. Őszintén nagyon köszönöm, hogy nem hagytál cserben – néztem mélyen szemeibe. Amit mondtam, tiszta szívemből úgy is gondoltam.

-          Ezt nem kell megköszönnöd – rázta fejét határozottan. – Te vagy a legjobb barátom, és mindig az is maradsz. Sosem tudnálak és nem is foglak cserbenhagyni. Felfogtad? – hajolt kicsit közelebb hozzám, majd kezeinket összekulcsolta.

Éreztem, hogy érintése hatására arcom hirtelen kipirul, ami az én akkor különösen sápadt arcomon elég hamar megmutatkozott. Próbáltam leküzdeni magamban ezt a kellemetlen érzést, de rendkívül nehéz volt, ugyanis Logan korábban még sosem volt hozzám ennyire közel.

Nem akartam, hogy Logan észrevegye a gyengeségem, ezért elfordítottam arcomat, majd gyorsan bólogatni kezdtem.

-          De mi történt pontosan Lennával? – kérdeztem halkan. Nem tagadom, erre kíváncsi voltam.

-          Nem számít – Hangja hirtelen barátságtalan és mogorva lett, pedig az előbb még szokatlanul gyengéd volt.

-          Tudod, hogy nekem elmondhatod.

-          Egyszerűen csak hiba volt elmondanom neki az érzéseimet – mormolta haragos tekintettel.

-          Pontosan milyen érzéseidet? – Igazából már tudtam mi az igazság, ennek ellenére mégis az ő szájából akartam hallani. Ugyanis amíg ez nem történt meg, addig volt bennem egy aprócska reménysugár, ami azt sugallta, hogy Logan talán mégsem szereti Lennát, hanem engem.

-          Szeretem őt, Riley – jelentette ki csalódottan, majd zavartan a padlóra szegezte tekintetét. Annyira őszintének és feltétel nélkülinek tűnt… Ez pedig számomra pokolian kínzó volt.

-          Értem – suttogtam, miközben kifejezéstelenül bámultam magam elé.

-          De lenne itt valami más is, amiről beszélnünk kéne – túrt bele hajába.

-          Miről?

-          Mikor rád találtam, már alig voltál magadnál.

-          Igen. És…? – pillantottam rá kérdőn. Már sejtettem, hogy mit fog szóbahozni, emiatt pedig még inkább zavarba jöttem.

-          Mondtál valamit, mielőtt végleg elveszítetted az emlékezetedet…

-          Nem emlékszem. Mit mondtam? – hazudtam szemrebbenés nélkül. Ebben mindig is jó voltam.

-          Azt mondtad, hogy szeretsz – bökte ki kínosan.

-          Hát persze hogy szeretlek. Hiszen te vagy a legjobb barátom, Logan. Illetve több vagy, mint egy barát. Számomra olyan vagy, mint egy testvér – Kevés időm volt arra, hogy kieszeljek valami épkézláb magyarázatot, ez a csekélyke idő pedig ennyit volt képes kihozni belőlem.

-          Ja, persze – bólintott kissé zavarodottan. – Sejtettem, hogy így gondoltad. De azért gondoltam megkérdezem.

-          Oké. Akkor túltárgyaltuk a dolgot? – sóhajtottam fel kelletlenül.

-          Igen.

-          Logan, azt hiszem, most pihennem kéne.

-          Igen, persze, természetesen – motyogta lehajtott fejjel. – Akkor elmegyek. Majd még benézek hozzád.

-          Rendben – mondtam hűvösen.

-          Vigyázz magadra – nézett vissza az ajtóból egy pillanatra.

-          Kétlem, hogy ebben a kórteremben bármi bajom eshetne még – forgattam meg szemeimet, mire arcán megjelent az a kis féloldalas mosolya, amivel még helyesebbnek tűnt. – Na menj már – parancsoltam rá, mire kuncogva kiandalgott a szobából.

Miután Logan elhagyta a kórtermet, még megvártam, amíg léptei egyre inkább eltávolodnak. Amikor pedig meg tudtam állapítani, hogy már egészen messze jár, hirtelen kitört belőlem a zokogás. Csak úgy a semmiből, az eddig teljes ürességből.

Szörnyen gyengének éreztem magam, ez pedig bosszantott engem, de úgy éreztem, hogy már nem tudok tovább erős maradni. Túl sok minden adott okot mostanában arra, hogy összeomoljak lelkileg.

Az első kórházban töltött éjszakám szörnyen telt. Alig aludtam néhány órát, az orvosok pedig már hajnalban felkeltettek mindenféle hülye vizsgálat miatt. Már reggel hétkor farkaséhes voltam, így felhívtam anyát, hogy csempésszen be nekem valami gyorskaját. Egyébként, ha rajta múlt volna, egész éjjel az ágyam mellett marad, de én a lelkére kötöttem, hogy haza kell mennie, mert pihenésre van szüksége. Azonban miután beszéltem vele, olyan gyorsan ideért, hogy én magam is meglepődtem. Csak egy szavamba került, és már ugrott is. A kérésemet pedig természetesen teljesítette, és hozott nekem egy extra Big Mac menüt, amiért nagyon hálás voltam. Olyan mohón ettem, mint aki napok óta nem jutott táplálékhoz, ami anyának is szemet szúrt. És természetesen most is eszébe jutott, hogy nem ehetek akármennyit, hiszen a modellek nem hízhatnak. Úgy tett, mint hogyha ezen az egy menün múlna a karrierem, a krumplim felénél pedig közölte velem, hogy inkább ne egyek többet. Amikor ezt megtette, arra is hivatkozott, hogy a kórházban töltött napjaimon nem lesz időm mozogni, ezért csökkenteni kell az ételadagjaimat. Néha legszívesebben ordítottam volna mindenkivel, mivel semmire sem vágytam jobban, mint arra, hogy én magam irányítsam az életemet. Szépen lassan kezdtem átváltozni egy robottá, aki úgy táncolt, ahogy az ügynöksége és a törtető szülei fütyültek. De ez nem én voltam. Azonban sosem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy tiltakozni merjek.

Mikor már jó néhány órája csak csöndben feküdtem az ágyamban, anya pedig a telefonját nyomogatta megállás nélkül, felvetettem az ötletet, miszerint kimehetnék a kórház udvarára levegőzni egyet. A mamám azt hitte, hogy egyedül járni sem bírok, és képtelen volt felfogni, hogy csupán a kezeim erőtlenek, ezért ragaszkodott hozzá, hogy egy kerekesszékben vigyen ki a szabadba. Nem akartam megint összeveszni vele, ezért inkább ráhagytam a dolgot.

Később azonban megbántam, hogy ennyire engedékeny voltam vele szemben, ugyanis rettentően szerencsétlennek tűntem abban a tolószékben.

-          Mama… Olyan vagyok, mint egy nyomorék – mormoltam orrom alatt, miközben próbáltam összehúzni magamon bő, fekete kabátomat.

-          Ne butáskodj már! A te állapotodban ez a legjobb. Pihenned kell, Riley.

-          Oké, legyen, ahogy akarod…

A levegő odakint hideg és nyirkos volt, azonban nagyon felfrissített, és szívem szerint vissza se mentem volna abba a nyomasztó kórterembe, ahol minden olyan egyhangú és unalmas volt, ráadásul bárhová néztem, az jutott eszembe, hogy mennyire közel voltam a halálhoz.

Anyukám egy idő után viszont megelégelte az udvaron való bóklászást, én pedig felajánlottam neki, hogy menjen vissza és egyen valamit a kórház büféjében, addig én itt maradok, és egy tapodtat sem mozdulok a jelenlegi helyemről. Ezzel a feltétellel belement, majd elrohant bekapni valamit.

Megnyugtató volt a kopasz fák susogását hallgatni a gyenge szélben, a borús idő viszont adott egy melankolikus hangulatot az egész napnak.

Szomorkásan bámultam körbe-körbe, amikor hirtelen egy árva napsugár átsütött a vastag felhőrétegen, én pedig azonnal a fény felé fordultam. Amikor pedig elfordítottam fejem, hirtelen egy olyan emberrel találtam szemben magam, akiről az első pillanattól kezdve tudtam, hogy még hosszú ideig jelen lesz az életemben…

Sam

Még sosem szerepeltem semmiféle újság címlapján, az igazság pedig az, hogy nem is vágytam semmi ilyesmire. Főleg nem úgy, hogy egy sztárbarátnőnek vagyok kikiáltva. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem szerettem Justint. Csupán azt, hogy én egy olyan kapcsolatra vágytam, ami csak kettőnkre tartozik, és nem csámcsog rajta az egész világ. Viszont azt hiszem akkor elég rossz fába vágtam a fejszémet…

Kissé kiakadtam a cikk láttán, amiben egy hatalmas fénykép is volt rólunk, melyen éppen meghitten csókolózunk. Csupán pár napja kezdtünk el randizni, de máris ez lesz a következménye… Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy mindez velem történik meg.

Az újságírók természetesen máris arról kezdtek el találgatni, hogy ki ez a titokzatos lány, mennyire komoly ez a kapcsolat, és a többi.

-          Ezt nem hiszem el – fakadtam ki magamból, majd lehajítottam a pultra az újságot, amit jelen pillanatban szívem szerint elégettem volna.

-          Mi az? Más lány egy valóra vált álomnak találná azt, hogy Justin Bieberrel randizik, plusz még hírnévre is szert tesz ezáltal – értetlenkedett Nicolas.

-          Nos, az a része, hogy Justinnal randizok, valóban egy valóra vált álom. De én nem akarok híres lenni!

-          Erre hamarabb is gondolhattál volna – szembesített az igazsággal John.

Igaza volt, de makacsságomnál fogva én még mindig csak aggályoskodtam, szokásomhoz híven.

Úgy döntöttem, hogy átmegyek Justinhoz, hogy vele is át tudjam beszélni ezt a komoly dolgot, másrészről pedig kíváncsi is voltam az ő reakciójára.

Gyorsan magamra kaptam egy lenge, színes pulcsit és egy fekete farmert, majd átrohantam Justinhoz, abban reménykedve, hogy ezt legalább nem fotózzák le. Nem szerettem volna a leggázabb cuccaimban viszontlátni magam valami menő amerikai lapban.

Egyelőre nem láttam sehol paparazzikat, ami megnyugtató volt, így problémamentesen át tudtam jutni Justinékhoz. Amint becsöngettem, ő azonnal ajtót nyitott. Még látszott rajta, hogy nemrég kelt ki az ágyból, haja nem volt tökéletesen belőve, arca pedig kissé álmosnak tűnt, de ez még a szokásosnál is szexibbé tette.

-          Jó reggelt – köszöntött féloldalas mosollyal arcán, melyet látva egy pillanatra valósággal megszédültem. – Hogyhogy ilyen korán?

-          Bemehetek? – kérdeztem feszülten.

Bólintott egyet, majd elállt az útból, és betessékelt az előszobába. Miután becsukta az ajtót, azonnal belekezdtem mondandómba.

-          Mondd csak, te egy cseppet sem vagy kiakadva a cikk miatt, amit rólunk közöltek? – támadtam le kissé túlságosan indulatosan.

-          Én is olvastam… - túrt bele hajába zavartan.

-          Azt hittem őrjöngeni fogsz, amiért ez történt, de szokatlanul nyugodtnak tűnsz – méregettem összeszűkült szemekkel.

Furcsa volt számomra, hogy egy kicsit sem kapta fel a vizet, hiszen azért mégiscsak egy bimbódzó kapcsolatról volt szó, ami még nem állt teljesen biztos lábakon. Justinnak sem lett volna jó, ha hirtelen mégiscsak véget ér valami miatt, és őt állítják be egy szemétládának, ugyanis ez általában így szokott lenni. Ki lenne kiáltva egy szívtörőnek, a mi az imidzsére nem lenne túl pozitív hatással. Kezdett egyre titokzatosabb és érdekesebb lenni ez az egész.

-          Oké, nyilván nem túl szerencsés ez a helyzet – sóhajtott fel hangosan. – De komolyan nagyon tetszel nekem, Sam. Én nem csupán azt akarom, hogy valami rövidke affér legyen kettőnk között. Ennél sokkal többet szeretnék tőled – nézett mélyen szemeimbe, majd egy lépéssel közelebb lépett hozzám, karjait pedig derekam köré fonta.

Hihetetlenül nagy boldogsággal töltött el, hogy ezt mondta, de valahogy egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy egyedül erről lenne szó. Nem akartam naivnak tűnni.

Szégyenlősen lesütöttem szemeimet, majd zavartan kuncogni kezdtem.

-          Justin, mit titkolsz előlem? – kérdeztem a következő pillanatban már teljesen komolyan.

-          Nem értem mire gondolsz – vonta fel szemöldökét, és éppen hozzá akart még tenni valamit, amikor hirtelen csöngetni kezdtek.

Justin azonnal elrohant ajtót nyitni, én pedig ott maradtam, gondolataimba merülve. Feszülten ajkamba haraptam, mivel még mindig nem kaptam választ egyértelmű kérdésemre.

Amikor Justin visszatért, oldalán már ott feszített egy nála jó néhány évvel idősebb férfi, aki valahonnan rettentően ismerős volt nekem.

-          Szóval ő lenne az – jegyezte meg az egyelőre számomra ismeretlen ember. – Tényleg nagyon csinos.

-          Justin… Kihez van szerencsém? – néztem a fiúra zavartan.

-          Ő a menedzserem, Scooter – vázolta a helyzetet, nekem pedig azonnal világossá vált, hogy honnan is tűnt ennyire ismerősnek.

-          Ó. Üdv – nyújtottam neki kezemet, ő pedig udvariasan viszonozta gesztusomat.

-          Örvendek. Justin, te viszont elárulnád, hogy mégis hogyan tudtad ennyire összekuszálni a dolgokat? – förmedt rá a srácra azonnal.

-          Sajnálom. Én csak… Nem voltam elég óvatos.

-          Oké. Vázolom a helyzetet. Neked most az lett volna a feladatod, hogy egy kis időre megpróbálsz meghúzódni a háttérben, aztán visszatérni valami hatalmas durranással. Ehelyett máris kitudódik, hogy van egy kezdődő kapcsolatod, az újságírók pedig azonnal rácuppantak a dologra. Már paparazzik is vannak a közelben, akik rátok vadásznak, csak úgy megjegyezném.

-          Komolyan? – kérdeztem elképedve.

-          Ráadásul Justin, még le sem tudott csengeni az egész Janice dolog, és te máris újabb lányra vetsz szemet!

-          Várjunk csak. Miféle Janice dolog? – fordultam Justin felé számon kérően.

-          Még nem beszéltél neki róla? – szólalt meg a menedzser kínosan.

-          Nem… - mormolta Justin. – Ugyanis nem éreztem lényegesnek.

-          Valami lány? – tettem fel kérdésemet, majd nyeltem egy nagyot. Nem szívesen hallottam volna vissza egy olyan sztorit, ami Justin nagy szerelméről és a szomorú szakításról szól. Már a gondolattól is féltékeny lettem.

-          Beszéljétek meg ezt inkább kettesben. Kölyök, hol van anyukád? – fordult a szégyenkező fiú felé Scooter.

-          Nincs itthon. Hívd fel, ha megtudja, hogy itt vagy, tuti azonnal hazajön.

A férfi bólintott egyet, majd átsétált a konyhába, minket kettesben hagyva.

-          Na? Elmondod végre miről beszélt a menedzsered az előbb? – tettem csípőre kezeimet.

-          Valóban egy lányról van szó.

-          A szerelmed volt?

-          Hát… Jártunk. De valójában nem is volt igazi kapcsolat. Tudod, ez csak amolyan reklámfogás volt. Ő talán valós érzelmeket táplált irántam, de én nem. És éppen ezért nem is tartottam fontosnak, hogy tudj erről.

-          Komolyan? – néztem rá gyanakvóan, karba tett kezekkel.

-          Komolyan – bólintott meggyőzően.

-          Oké – mondtam.

-          Akkor ezt túltárgyaltuk?

-          Igen.

-          De bíznod kell bennem, Sam – fogta meg kezem, miközben végig áthatóan bámult engem.

-          Rendben. Megpróbálok bízni benned – jelentettem ki, mire odalépett hozzám, majd lágyan megcsókolt, ettől pedig egy pillanatra ismét úgy éreztem, hogy minden problémám megoldódott.

-          Megyek, megnézem mit csinál Scooter. Most egy kicsit ideges, megpróbálom megnyugtatni.

-          Rendben – bólintottam egy halvány mosoly kíséretében.

Néhány percig egyedül álltam a nappaliban, és az ott kirakott képeket nézegettem. Közülük szinte az összes Justinról készült, azokat látva pedig meg tudtam állapítani, hogy elképesztően édes kisfiú volt.

Hirtelen valaki berontott a bejárati ajtón, mire Justin azonnal odarohant az előszobába. A következő percben megpillantottam az anyukáját, akiről már annyi jót hallottam. Komolyan olyan volt, mintha Justin nővére lenne. Rögtön megállapítottam magamban, hogy mennyire csinos és gyönyörű nő.

-          Anya, ő itt Sam – mutatott be Justin anyukájának, aki kedvesen mosolygott rám.

-          Szervusz! Örülök, hogy végre megismerhetlek. Sokat hallottam már rólad. Pattie vagyok.

-          Úgyszintén – mosolyogtam rá barátságosan. – Justin sokat mesélt magáról.

-          Remélem nem mondott semmi rosszat ez a nagy mamlasz – borzolta össze fia haját Pattie, mire Justin nevetve megforgatta szemeit. Őket látva én is azonnal jókedvű lettem.

-          Csak jót – nyugtattam meg vigyorogva.

-          Akkor jó. Komolyra fordítva a szót, az út teli van fotósokkal, akik arra várnak, hogy lekaphassanak titeket. Hatalmas a felfordulás – mondta Pattie gondterhelten, mire mindketten egyszerre sóhajtottunk fel.

-          Sajnálom, hogy ennyire összekutyultam a dolgokat… - sütöttem le szemeimet szégyenkezve.

-          Hidd el drágám, Justin ugyanannyira hibás ebben a dologban, mint te, ha nem jobban – tette kezét vállamra a fiú anyukája.

-          Anyának igaza van – értett egyet Justin. – Meglátod, minden rendben lesz – lépett oda hozzám, majd szorosan átölelt. 

-          Persze – bólogattam, majd mélyen beleszippantottam pólójába. – Csak hát, nekem még fura ez az egész dolog. Nem tudom milyen híresnek lenni.

-          Nos, sokszor ilyen nehéz – jelentette ki Pattie. – De tényleg megnyugodhatsz. Most még lesz egy kis felhajtás, aztán mindenki elfogadja és tudatosítja magában a helyzetet, és akkor már sokkal könnyebb lesz – mosolygott rám bátorítóan.

-          Lehet, hogy haza kellene mennem – mondtam.

-          Oké, de készülj fel, hogy most le leszel kapva néhányszor – készített fel Justin, majd nyomott egy puszit a fejemre.

-          És ha valaki kérdezne tőled bármit is a Justinnal való kapcsolatodról, ne válaszolj semmire – lépett ki a konyhából hirtelen Scooter, aki komoly arccal méregetett engem.

-          Értettem – bólintottam.

Mielőtt még elhagytam volna a házat, Justin adott egy gyors csókot nekem, majd elengedett, én pedig amilyen gyorsan csak tudtam, hazarohantam. Szerencsére nem kérdezett tőlem senki semmit, viszont abban biztos voltam, hogy néhány bokorból lekaptak engem, valamint abban is, hogy hamarosan viszont fogom látni magam valamelyik újság címlapján, amint elhagyom Justin házát.

Amikor hazaértem, azonnal lerogytam a kanapéra, miközben azon törtem a fejem, hogy hogyan tudott ennyire felfordulni körülöttem minden ilyen rövid idő alatt. A folytonos gondolkodásból Luna terelt vissza a valóságba, aki mint kiderült, Niconak készített éppen valami finomságot a konyhában.

-          Szia, Sam – köszöntött vidáman.

-          Szia – köszöntem vissza kissé lehangoltam.

-          Hallottam az újságcikkről – sétált ki a konyhából, majd leült mellém a kanapéra. – Amiatt vagy ennyire gondterhelt?

-          Igen. Ne érts félre, tényleg nagyon tetszik Justin. Még soha senki iránt nem éreztem ilyesmit. De ő egy annyira más világban él… Ez pedig ma bizonyosodott be a számomra.

-          Nehéz elviselni a felhajtást, ugye?

-          Rettentően – csattantam fel, majd kezeimbe temettem arcomat.

-          Hát pedig ehhez hozzá kell szoknod, ha vele jársz – vázolta a tényeket higgadtan. – De tudom, hogy ezen képes leszel túllendülni, ugyanis én is látom, hogy mennyire odavagy ezért a fiúért – bíztatott mosolyogva.

Sokat jelentettek Luna szavai. Nagyon okos lánynak tartom őt, ráadásul mindig lehet rá számítani, ez pedig számomra nagyon fontos. Neki és Emilynek köszönhetően tapasztaltam meg, hogy milyen is az, ha az embernek igaz barátai vannak.

-          Köszönöm – suttogtam, viszonozva mosolyát.

-          Ugyan már – legyintett kezeivel. – Kezdesz olyan lenni számomra, mint a kishúgom. Egyértelmű, hogy mindig számíthatsz rám – szorította meg kezeimet, ezzel kifejezve támogatását.

Somolyogva rászegeztem tekintetem az asztalra, melyen számtalan divatrajz hevert, melyek roppant jól sikerültek.

-          Ezeket ki csinálta? – vettem kezeimbe az alkotásokat, majd alaposabban szemügyre vettem őket.

-          Hát… Én – nyögte ki Luna, majd zavartan hajába túrt. – Tudom, nem nagy cucc egyik sem. Csak unatkoztam, semmi komoly.

-          Viccelsz? De hiszen ezek elképesztően jók!

-          Komolyan így gondolod? – nézett rám meglepetten.

-          Halál komolyan – mondtam lelkesen. Amit pedig mondtam, tényleg komolyan is gondoltam. Láttam a lány rajzaiban fantáziát, azt pedig egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy ő nem veszi észre, mennyire tehetséges. – Divattervező szeretnél lenni?

-          Igazából igen – vallotta be. – De anyám már elhatározta, hogy mindenáron állatorvos lesz belőlem.

-          De te nem lelkesedsz annyira ezért az ötletért, ugye?

-          Régebben én is ezt akartam, és persze még mindig imádok az állatokkal foglalkozni, de nem ez az álmom. Divattervező szeretnék lenni, viszont ezt még nem mondtam igazából senkinek Nicon kívül.

-          Pedig igazán mondhatnád! Luna, nagyon ügyes vagy. Tényleg. Nem mondanám, ha nem így lenne. Komolyabban kellene elkezdened foglalkozni ezzel.

-          Aranyos vagy, hogy ennyire bátorítasz – mondta meghatottan. – Ez sokat jelent. És komolyan azt gondolod, hogy említenem kellene a dolgot anyának is?

-          Mindenképpen! – jelentettem ki nyomatékosan.

-          Rendben. Akkor mondani fogom neki – Egy pillanat alatt fellelkesedett, és úgy láttam, hogy megjött az önbizalma, aminek elmondhatatlanul örültem.

Vidáman visszasétált a konyhába, majd a következő pillanatban egy tál csokis sütivel jött vissza, amivel engem is megkínált. Luna a konyhában is bravúrosnak bizonyult, az pedig rendkívül meglepett, hogy mennyire sokoldalú személyiség.

A mai napon délutános műszakon voltam a pizzériában, így gyorsan elkészültem, majd elindultam a munkába. Rendkívül hideg volt, azonban most az egyszer ez nem tudott zavarni, mivel az üldözési mániám erősebb volt a didergésnél és a végtagjaim lefagyásánál. Folyton azt éreztem, hogy valaki követ engem, valamint hogy minden percben képeket készítenek rólam, ettől pedig teljesen kikészültem. Azt kívántam, Justin bárcsak egy átlagos fiú lenne, akivel bármikor kedvemre sétálgathatnék kézen fogva az utcán, akármelyik napszakban. Erről azonban még fantáziálnom is felesleges volt.

A pizzériában alig tudtam a munkámra koncentrálni, ugyanis folyton csak a ma kezdődött felhajtásra tudtam gondolni, ez pedig rettentően felzaklatott. Nem akartam híres lenni, főleg nem így. De ezt most már megcsináltam magamnak, úgyhogy értelmetlen volt a nyavalygásom.

Estefelé, amikor már a nyitva tartás a végéhez közeledett, hirtelen Justin toppant be az étterem ajtaján, aki eléggé megviseltnek tűnt.

-          Szia! – köszöntött gondterhelt mosollyal arcán. Most inkább kihagytuk a meghitt csókolózást, hiszen tudtuk, hogy bármikor lekaphat minket egy szemfüles fotós, vagy akár egy egyszerű civil is, aki csupán pénzt akar keresni egy szaftos kis sztorival.

-          Fáradtnak tűnsz – jegyeztem meg egy sóhajtás kíséretében.

-          Az is vagyok.

-          Mi történt, mióta elmentem? – érdeklődtem karba tett kezekkel.

-          Scooter alaposan leteremtett, amiért ennyire meggondolatlan és vakmerő voltam. És igaza van… Jobban kellett volna vigyáznom – mormolta alig hallhatóan.

-          Hát, ezen most már nem tudunk változtatni. A legtöbb, amit tehetünk, az az, hogy megpróbáljuk kihozni a legtöbbet ebből az egészből.

-          Igazad van – kúszott egy halvány mosoly arcára. – Figyelj, el kellene mennem a mosdóba. Merre találom?

-          Ott balra – mutattam az említett irányba, mire bólintott egyet, majd elindult az illemhely felé.

Mobilját azonban nem vitte magával, hanem ledobta a pultra, amíg pedig távol volt, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy rezegni kezd, és még valamilyen hangot is kiad magából. Villogni kezdett, én pedig akaratlanul is rászegeztem tekintetem a világító képernyőre.

Nem lett volna szabad ezt tennem, de mégis megtörtént. Amikor pedig megláttam Lenna nevét a kijelzőn, hirtelen elfogott egy fojtogató érzés, ami ellen egyszerűen nem tudtam mit tenni. Már túl messzire mentem, így késztetést éreztem arra is, hogy elolvassam a lány üzenetét. De bárcsak ne tettem volna…

„Szia! Rendesen meglepődtem, amikor az újságból értesültem arról, hogy a cserediáktársam a barátnőd. Váratlanul ért, az egyszer biztos. Remélem, boldogok vagytok és lesztek együtt. Amúgy, nagyon hiányzol. És tudod, normális esetben maradéktalanul örülnék annak, hogy végre egy rendes lánnyal vagy együtt, akivel kölcsönösen kedvelitek egymást, de… Mindegy, hagyjuk. A lényeg az, hogy örülök nektek. Viszont már tényleg elmondhatatlanul jó lenne látni téged. Szeretném, hogy újra a karjaidba zárj, és érezhessem az illatodat. Üdvözlöm anyukádat! Puszi.”

Az üzenetet olvasva folyamatosan azt éreztem, hogy a helyiség forog velem, Lenna szavai pedig úgy hatottak, mintha egy tőrt döftek volna a szívembe. Lesütött róla, hogy ez a lány többet érez Justin iránt, mint barátság. Abban pedig száz százalékig biztos voltam, hogy a srác szerelmes volt belé. Abban viszont csak reménykedni mertem, hogy hamarosan én leszek az, akibe szerelmes lesz, Lenna iránt pedig elmúlnak az efféle érzései.

De valami azt súgta, hogy Justint ez az üzenet rendkívül könnyen befolyásolni tudná, ez pedig határtalan félelemmel töltött el.

Amikor Justin visszajött a mosdóból, én éppen üres tekintettel bámultam magam elé, az pedig neki is azonnal feltűnt, hogy valami nincsen rendben velem.

-          Sam, minden rendben? – kérdezte kíváncsian, majd egy lépéssel közelebb jött hozzám.

-          Igen, persze – ráztam meg fejem zavartan, majd erőltettem egy mosolyt arcomra.

-          Pedig nem úgy tűnik – méregetett gyanakvóan.

Amíg arra várt, hogy válaszoljak, csekkolta mobilját, én azonban ostoba módon elfelejtettem kilépni az üzenetből, így miután gyorsan elolvasta, azonnal világossá vált számára, hogy én is megnyitottam azt néhány perccel ezelőtt.

-          Elolvastad? – nézett rám komoran.

-          Igen – bólintottam határozottan, miközben mereven álltam pillantását. – Nézd, sajnálom, de elkezdett villogni, én pedig megláttam, aztán Lenna neve is megjelent a képernyőn, és egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

Nem tudott mit mondani, csupán némán fürkészte a padlót, ami talán még rosszabb volt annál is, mintha mondott volna valamit hirtelen felindulásból.

-          Viszont azt tudnom kell, hogy mit érzel Lenna iránt. És kérlek, őszintén mondd el – Azért mertem ilyen nyíltan beszélni, mert már egyetlen vendég sem tartózkodott az étteremben, a szakácsfiú pedig lelépett úgy negyedórával ezelőtt. – Mert ha te érzel valamit, valami komolyat, akkor kérlek, most közöld velem. Mivel később jobban fog fájni, ha inkább őt választod.

-          De mégis miért választanám őt?

-          Jaj, ne hülyíts már! Még számomra is egyértelmű, hogy évekig bele voltál esve, pedig én aztán nem ismerlek annyira régóta titeket – Úgy éreztem, hogy a sírás kerülget, amikor szembesítettem őt és saját magamat is a tényekkel, de ez volt az igazság, és ebbe egyszerűen bele kellett törődnöm.

-          Jó, rendben, bevallom, évekig halálosan szerelmes voltam Lenna Rogersbe – ismerte be kissé felemelt hangon, ezen szavai – még akkor is, ha ezzel egyébként tisztában voltam – pedig leírhatatlanul rossz érzést keltettek bennem.

-          Na tessék… Erről van szó – vontam meg vállam csalódottan, majd lesütöttem szemeimet. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy egyetlen könnycseppet is elhullassak, pedig éreztem, hogy nagyon egyszerűen el tudnám sírni magam.

-          De miért olyan fontos ez? – kérdezte értetlenül.

-          Hogy miért? Talán azért, mert megvan az esélye, hogy még mindig őt szereted. És ha ez így van, mégis miért lenne értelme kavarnod velem? Úgyis csupán az lenne a vége, hogy összetöröd a szívem! – Ezúttal én emeltem fel hangom, ami szinte már hisztérikusan hangzott.

-          Sam, miért csinálod ezt?

-          Tudod mit! Utazz el inkább Londonba  a kis Lennához, és éljetek boldogan, mert ha velem nem tudsz őszinte lenni, és elmondani mit érzel, akkor én ebből nem kérek többet! – kiabáltam. – Mire vársz? Menj már! – küldtem el könnyes szemekkel, majd éppen berohantam volna az étterem konyhájába, amikor Justin egy hirtelen lépéssel mellettem termett, majd karomnál fogva gyengéden visszarántott magához.

-          Samantha Graham – nézett mélyen szemeimbe. – Mikor hiszed már végre el, hogy te vagy az egyetlen lány, aki érdekel engem? Lenna már a múlté, a jelen viszont te vagy. És nekem csak ez számít. Nagyon kedvellek téged, és azt hiszem, még soha senki nem váltott ki belőlem olyan érzéseket, mint te – suttogta, majd két keze közé fogta arcomat, odahajolt hozzám, és gyengéden megcsókolt.

Hihetetlenül jólesett mindaz, amit mondott, a meglepettségtől pedig szóhoz sem jutottam. (Persze az érzéki csókja is belém fojtotta a szót.)

Ez a napom teli volt feszültséggel, ami sok mindenben meginogtatott, azonban amikor Justin őszintén bevallotta, hogy mit érez irántam, hirtelen úgy éreztem, hogy nem számít, mi történt, és hogy mi fog történni. Csupán az, hogy éppen akkor, az ő karjaiban minden jó volt, és történhetett volna bármilyen szörnyűség, én akkor is csupán a pillanatot tudtam volna élvezni.