18. fejezet

Damien

Amint elolvastam a Riley által küldött SMS-t, azonnal hívtam a mentőket, én pedig motorra pattantam, és elindultam abba a panzióba, ahol a lány tartózkodott. Mialatt oda tartottam, legalább ezerszer elmondtam egy imát, hogy élje túl, és érjek oda időben. Gyűlöltem magam, amiért egy számomra akkor aprónak tűnő hiba miatt ilyen lelkiállapotba sodortam Rileyt. Azonban most már láttam, hogy az a döntés végzetesen rossz volt. De egyszerűen nem tudtam elképzelni korábban, hogy milyen az, amikor valakit ennyire szeret az ember. Egészen addig, hogy megismertem ezt a csodás teremtést, csupán egy érzelmektől teljesen mentes, lelketlen idióta voltam, aki mindenki érzéseivel csak játszani tudott. Viszont Riley mindent megváltoztatott bennem, és ez megrémített. Csupán ezért tettem azt, amit. De nincsenek szavak arra, hogy mennyire megbántam. Visszatekintve az egész kapcsolatunkra, nem csupán ezt az egy dolgot sajnáltam. Hanem azt is, hogy belerángattam a drogok világába, ahonnan kilépni véleményem szerint mindennél nehezebb. Nem akartam tönkretenni, hanem pontosan az ellenkezőjét szerettem volna. Azonban be kellett ismernem magamnak; egy szörnyű ember voltam. Ezért pedig az ő lelkét is azzá tettem.

Féltem, hogy már nem menthetem meg. Abban a pillanatban pedig, hogy odaértem az említett szállóhoz, rögtön berontottam a recepcióra, és kiabálva követeltem, hogy mondják meg, melyik szobát vették ki Riley Greenfield néven. Ahogy megmondták, én azonnal elhadartam, hogy mi a helyzet, a pult mögött álló férfi pedig gondolkodás nélkül elkezdett velem rohanni az emelet felé, kulccsal a kezében. Időközben szerencsére a mentősök is megérkeztek, így még láttam rá egy kis esélyt, hogy megmenthetjük. Megpróbáltam kapaszkodni minden lehetőségbe… Egyszerűen bele sem mertem gondolni abba, hogy talán örökre elveszíthetem.

Az ezt követő néhány perc csupán egy zavaros emlékkép a fejemben. Ugyanis amint megpillantottam szerelmem élettelen testét, a szívem apró darabokra hullott. Úgy éreztem, hogy a jövőben ezt már soha nem leszek képes teljesen feldolgozni. Az események pedig olyan gyorsan történtek… A mentősök azonnal megpróbálták újraéleszteni, ebbe pedig minden erejüket belefektették. Én meg egyszerűen csak álltam ott, lefagyva, kizárva az egész külvilágot, és csupán őt tudtam nézni, ahogy ott fekszik, de már nem mozdul. Már nem mosolygott úgy rám, ahogy akkor tette, amikor még élt. Mert meghalt… Ezt fel kellett fognom. A mentősök elkeseredetten közölték velem a hírt, miszerint már nem tudták megmenteni.

Néhány órán keresztül egy olyan borzasztó állapotban fulladoztam, amit még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék. Ez az érzés rosszabb, mint amikor sírsz és kiengeded azt, ami belül van. Amit én éltem át, az ennél sokkal kegyetlenebb volt. Nem tudtam mozdulni, nem tudtam könnyeket hullatni, még gondolkodni sem voltam képes józanul. Olyan volt az egész, mintha lebegnék. Ám ez nem az a fajta lebegés, amit az emberek szívesen megtapasztalnának. Én kétségbe voltam esve, ugyanis nem volt mibe kapaszkodnom.

Eggyé akartam válni vele. Az övé akartam lenni, teljes egészében. Nélküle nem láttam értelmét semminek, és éppen ezért volt annyira elkeserítő ez a helyzet. Bennem az egész úgy játszódott le, mintha én öltem volna meg, a saját kezeimmel. Egy gyilkosnak tartottam magam, de még abból is a legelvetemültebbnek. A szerelmem gyilkosának.

Miután a legkritikusabb részt átvészeltem – megjegyzem, pokoli kínok között -, az következett, amikor is szembe kellett néznem a lány családjával, múltjával és legközelebbi barátaival. Borzasztó volt látni a szüleit abban a pillanatban, amikor megtudták a hírt. Sajnos én is jelen voltam, és számomra ez az egész szituáció duplán fájdalmas volt. Egyrészt majdnem belerokkantam a lelki fájdalomba, másrészt pedig később a testibe is. Ugyanis Riley apja, miután megtudta a részleteket, melyek felfedték bűnösségemet, konkrétan félholtra vert. Ám ezúttal meg sem próbáltam ellenkezni. Úgy éreztem, hogy abszolút megérdemlek minden egyes ütést. Riley édesanyja azonban – legnagyobb meglepetésemre -, a történtek ellenére nagyon megértő és kedves volt velem. Elmondta, hogy ő valójában nem okol a lánya tettéért. Azt is hozzátette, hogy Riley mindig is hajlamos volt a depresszióra, valamint az öngyilkosságra. Csak reménykedhettünk benne, hogy soha nem fajul idáig a dolog… A nő kedves szavai ellenére én persze még mindig bűnösnek éreztem magam, azt pedig épp elég nagy bűntetésnek tartottam, hogy az egész életemet ennek a szörnyű tettnek a tudatában kell majd leélnem.

Iszonyatosan nagy erőfeszítésembe telt végre eljutni arra a pontra, ahol képes voltam Riley nálam maradt dolgait átnézni. Hiszen tudtam, hogy minden egyes tárgy feltépi majd bennem a sebeket, amik egyébként még messze nem voltak begyógyulva. És egyértelműnek tűnt, hogy soha nem is fognak igazán.

A ruháin még éreztem azt a jellegzetes illatot, amit annyira imádtam rajta. Mikor kedvenc darabjait tartottam a kezemben, néhány könnycsepp is kicsordult a szememből. Valósággal undorodtam magamtól, minden egyes másodpercben, amikor Rileyra gondoltam. A ruháin kívül viszont mást is találtam, főleg olyan dolgokat, amikre egyáltalán nem számítottam. Nem átlagos, mindennapi tárgyakról volt szó, hanem egy rakás festményről, melyeket fogalmam sincs, hogy idáig miért nem vettem észre. A legtöbb engem ábrázolt, ám különböző stílusokban. A szívem majd’ megszakadt, minden egyes alkotás láttán. Még mindig le tudott nyűgözni a tehetsége, és az, hogy már a képei is arról árulkodtak, mennyire mélyérzésű és intelligens lány volt. Elhatároztam, hogy egynap híressé teszem a műveit.

Miközben tovább kutakodtam, rátaláltam pár olyan gyöngyszemre is, melyek sajnálatos módon nem engem ábrázoltak, hanem Logant. Ám a feltűntetett dátumok arról árulkodtak, hogy a srácról csak a megismerkedésünk előtt csinált festményeket. Ez valahol nyugalommal töltött el, mivel így biztos voltam benne, hogy csak engem szeretett. Én pedig ennek ellenére ezt tettem vele…

A festményeken kívül költeményekre is rábukkantam, melyek közül a legtöbb megihletője én voltam, de Loganhez is íródott néhány. Sorait olvasva világossá vált számomra, hogy mennyire más volt a kettőnk iránt érzett szerelme. Ugyanis amikor Loganről írt, teli volt fájdalommal, elkeseredettséggel és reménytelenséggel. Tudta, hogy bármit tehet, akkor sem kaphatja meg a fiút. Viszont a hozzám írt verseiben egészen más hangulat uralkodott. Egyértelmű volt, hogy én viszonzom az érzéseit, és ez boldogsággal töltötte el. Ám valahol mélyen velem kapcsolatban is bujkált benne némi félelem, mivel sokszor nehezen tudta elhinni, hogy szeretem őt. Rosszul tette, hiszen a megismerkedésünk óta őt tartottam a világ legcsodálatosabb teremtményének.

Úgy éreztem, Logan is megérdemli, hogy elolvassa ezeket a remekműveket. Legalábbis azokat, amelyek hozzá lettek írva. Így hát bármennyire is tartottam a találkozástól, valahogy sort kellett kerítenem rá. Jobb emberré akartam válni, és úgy éreztem, ha felkeresem Logant, azzal tökéletes lépést teszek ezen célom felé.

Rettentően büszke voltam magamra, amikor írtam egy e-mailt a fiúnak, melyben azt ecseteltem, hogy muszáj egy-két dolgot megbeszélnünk, és hogy be kell jelentenem egy elmondhatatlanul tragikus hírt. Válaszának hangvételéből kiderült, hogy már sejtette, miről lehet szó.

Amikor ténylegesen is egymás elé kerültünk, és közöltem a történteket, ő is ugyanúgy összetört, mint én. Hatalmas meglepetésemre azonban Riley apjával ellentétben Logan nem akart péppé verni. A srác hasonlóan gondolkodott, mint Mrs. Greenfield. Tudta, hogy a lánynak mennyire labilis érzelmi világa volt. Persze ez nem azt jelentette, hogy nem haragudott rám. De úgy vélte, hogy ez az egész nem csupán az én hibám.

Átadtam neki a verseket, és miközben azokat olvasta, végig az arcát figyeltem. Meg volt hatódva, és most, hogy tudta, Riley egykor mennyire szerette, még jobban szenvedett.

-          Hogy lehettem ennyire vak? – nézett rám könnyeivel küszködve. – Hamarabb kellett volna cselekednem…

-          Nézd, egyértelmű, hogy mindketten jól elcsesztük a dolgokat. Bár ez az én esetemben a lehető legenyhébb kifejezés – válaszoltam, majd a padlóra szegeztem tekintetem. Azokban a pillanatokban azért lettem volna a leghálásabb, ha Logan fejbe lő. A Riley halála utáni első napokat minden kétséget kizáróan életem legrosszabb időszakának nevezhetem.

-          Már nem tehetünk semmit. Megtörtént, és bármennyire is szeretnénk, nincs rá mód, hogy visszacsináljuk.

-          Sajnálok mindent. És ugyan iszonyatosan fáj ezt kimondanom, de talán jobb lett volna, ha engem soha nem ismer meg, és veled kezd kapcsolatba. Nem miattam, csakis miatta. Megóvtad volna egy olyan szörnyetegtől, mint én. De hidd el, én tényleg szerettem. Tudom, hogy nem úgy tűnik, de ez az igazság.

-          Elhiszem – mormolta alig hallhatóan. – De abban én is biztos vagyok, hogy mellettem nagyobb biztonságra és békére lelhetett volna. Azonban sajnálatos módon abban a pillanatban, hogy te bekerültél a képbe, Riley engem elfelejtett. És teljesen egyértelmű, hogy a szerelem, amit eleinte irántam érzett, közel sem volt olyan feltétel nélküli és hatalmas, mint amilyet a te irányodban mutatott.

Logan szavai valahol fájtak, ám másrészről jól is estek. Ezek szerint Rileynak tényleg én voltam az egyetlen. Ám én ezt a szeretetet egyáltalán nem érdemeltem meg…

Mindketten kötelességünknek éreztük, hogy megszervezzük Riley temetését. Hiszen ugyanúgy éreztünk iránta, emiatt pedig valahol mindig ellenszenvet éreztünk a másik irányában.

Sajnos viszont volt egy bökkenő a szertartással kapcsolatban. Riley apja nem akarta, hogy én betegyem a lábam a lánya temetésére, ugyanis engem okolt mindenért. Hosszasan, rettentően hosszasan kellett győzködni arról, hogy gondolja meg magát. Végül valahogy sikerült meglágyítani, de azt azért hozzátette, hogy a temetésen való részvételemtől függetlenül örökké gyűlölni fog, tiszta szívéből. Igazság szerint jogosnak tartottam minden szavát. Hiszen első sorban miattam lett öngyilkos a lánya, ezek után csodáltam, hogy még nem tett bennem olyan maradandó károsodást, mellyel egy életre ellátja a bajom. Ezt is megérdemeltem volna.

Azon kívül, hogy Logannel beszéltem, volt még egy fontos feladatom. Fel kellett keresnem Lennát. Hiszen Riley hiába nem vallotta be soha, én tudtam, hogy fontos neki a lány. Valahol belül a szerelmem is bánta, hogy ennyire megromlott a kapcsolatuk, pedig szüksége lett volna egy ilyen barátra.

Teljesen ledöbbentem, amikor kiderült, hogy Lennát csupán a közeli kórházban tudom elérni, ugyanis autóbalesetet szenvedett. Bár még az sem volt biztos, hogy túléli, mivel pár napja már az intenzíven feküdt, amikor közölték velem a hírt. Imádkoztam azért, hogy vele ne történjen ugyanaz, mint Rileyval. Ennyi szörnyűséget elképzelni sem tudtam volna…

Egy kicsit úgy éreztem, hogy az egész életből elegem van, és egyetlen röpke pillanatra az is eszembe jutott, hogy ismét a drogokba meneküljek, ám ezt az ötletet hamar elvetettem. Egyrészt azért, mert be kellett látnom, ez nem oldaná meg a problémáimat, másrészt pedig világossá vált a számomra, hogy a tudatmódosító szerek már épp elég dolgot tönkretettek az életem során. Mindezek ellenére még mindig el akartam menekülni a valóságból, így egy fokkal enyhébb módját választottam a megvalósításnak. Régi cimborámhoz, az alkoholhoz fordultam. Nem akartam az állítólagos barátaim részvétnyilvánításait hallgatni, ezért inkább egy olyan helyre mentem, ahol nem ismertem senkit.

Találtam egy tökéletesnek tűnő eldugott kocsmát, ahol elképzeléseim szerint nyugodtan magamba tudtam volna fordulni… De ez csupán a képzeletemben működött olyan jól, ugyanis amint legurítottam a kikért sörömet, azonnal felbukkant mellettem egy lány. Amikor pedig odafordultam hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem, teljesen lesokkoltam. Kiköpött mása volt Rileynak. Ugyanaz a szőkés, egyenes, hosszú haj, ugyanazok a karakteres, fekete szemöldökök… Még a tekintete is ugyanazt sugározta, mint a szerelmemé. Komolyan mondom, megijedtem. Olyan volt, mintha őt látnám.

-          Szia – köszönt nevetve. – Egy kicsit ledermedtél az előbb. Én vagyok az oka? – érdeklődött közvetlenül.

-          Igen… Egy kicsit… Emlékeztetsz valakire – dadogtam zavartan, majd idegesen beletúrtam hajamba.

-          Értem – mosolygott rám kedvesen. – Iszunk még valamit?

-          Én most inkább nem. Már egy sörtől is úgy érzem, hogy képzelődöm – válaszoltam sóhajtozva. A lány csupán nevetéssel reagált. Úgy tűnt, szórakoztatom, pedig én annyira nem tartottam viccesnek a helyzetemet.

-          Ez a valaki, akire emlékeztetlek, egy lány, ugye? - kérdezte kuncogva.

-          Igen.

-          Gondolom, közeli kapcsolat fűzhet hozzá, ha ennyire felkavart, hogy hasonlítok rá…

-          Helyesebb, ha úgy fogalmazunk, hogy csak fűzött – mondtam, majd a padlóra szegeztem tekintetem.

-          Szuper, legalább szabad a pálya – vigyorodott el elégedetten. Ő nyilván azt gondolta, hogy egyszerűen csak szakítottunk.

-          Így is lehet mondani – biccentettem. Semmi kedvem nem volt egy idegennek elmesélni a szerelmem tragikus halálát, így ebbe a történetbe inkább bele se kezdtem. Már beszélni is fájt volna róla…

-          Nem engeded, hogy elfeledtessem veled? – Kérdése után közelebb húzódott hozzám, emiatt pedig a köztünk lévő távolság kezdett kínosan kicsivé válni.

-          Nézd, gyönyörű lány vagy, ahogyan ő is az volt, de ez nem ilyen egyszerű – ráztam meg fejem elkeseredetten. – Ráadásul még csak a nevedet sem tudom.

-          Daphne a nevem. És ha már itt tartunk, téged hogy hívnak?

-          Damien.

-          Tetszik ez a név – jegyezte meg, majd érzékien ajkába harapott. Látványosan flörtölt velem, de én megpróbáltam ezt a lehető legegyenesebben hárítani.

-          Örülök neki – mosolyodtam el erőltetetten. Akárhányszor ránéztem a lányra, úgy éreztem, mintha Riley még mindig élne, de pont ezért nem akartam közel kerülni hozzá. Nem szabadott azt hinnem, hogy szerelmem még mindig velem van.

-          Nincs kedved esetleg a lényegre térni? – Ezúttal már annyira közel volt az arca enyémhez, hogy ajkainkat csupán néhány milliméter választotta el egymástól. Nem kellett volna, de azokban a pillanatokban mégis kapaszkodtam abba a vízióba, miszerint ez a lány maga Riley. Daphne személyében egy kicsit újra élőnek és elevennek éreztem őt.- Tetszel nekem. Amint beléptem ide, azonnal észrevettelek. Ráadásul hasonlítok valakire, aki neked nagyon fontos volt. Hát mi ez, ha nem a sors? – Annak következtében, hogy ennyire közel volt hozzám, erősen megcsapott az illata, melyben a cigiszag és a parfüm mámorítóan keveredett egymással. Egy másodpercre teljesen elkábított, és már majdnem hagytam, hogy megcsókoljon, azonban közvetlenül előtte megszólalt bennem egy hang, ami mindent megváltoztatott.

Térj már észhez! Ez a lány nem Riley, és soha nem is lesz! Szerinted tényleg képes lenne helyettesíteni őt, még ha csak egy éjszakára is? Egyébként meg mégis milyen ember lennél, ha a halála után néhány nappal már rögtön elkezdenél csajozni? Ezzel tökéletesen bebizonyítanád, hogy tényleg olyan szörnyű vagy, mint amilyennek mutattad magad azon a tragikus éjszakán. Tényleg ezt akarod? – Ez a bizonyos hang a fejemben szerencsére meggyőzött arról, hogy mi a helyes döntés, így az utolsó pillanatban ellöktem magamtól a lányt.

-          Sajnálom, de én erre nem vagyok képes – suttogtam, majd szó nélkül felálltam, és kiviharzottam a kocsmából.

Az előbbi felkavaró élmény után muszáj volt egy olyan helyet keresnem, ahol valóban egyedül lehettem, ezért inkább hazamentem. Órákon keresztül feküdtem némán a matracomon, miközben a plafont bámultam. Utólag szörnyen büszke voltam magamra, amiért nem veszítettem el az eszem csupán azért, mert az a lány kísértiesen hasonlított Rileyra. El kellett fogadnom, hogy ő már nem lesz velem többé.

-          Szeretlek, Riley – suttogtam alig hallhatóan, majd lehunytam szemeimet, és hagytam, hogy elvesszek az álomvilágomban, ahol az életem sokkal szebb volt, mint a kiábrándító valóságban…

Lenna

Egy hófehér kórteremben tértem magamhoz, és olyan érzésem volt, mintha egy végtelenül hosszúnak tűnő alvásból keltem volna fel, ami teljesen álommentes és fekete volt. Nem emlékeztem semmire, ami történt, csupán arra, hogy beszálltam egy taxiba. Onnantól kezdve homályos volt minden.

Amint felnyitottam szemeimet, már meg is jelent mellettem egy orvos és egy nővér, akik elmondták, hogy autóbalesetet szenvedtem, és már napok óta feküdtem eszméletlenül az intenzív osztályon. Állításuk szerint már az is csoda, hogy túléltem ezt az egészet, mivel ilyen komoly sérülésekkel vajmi kevés esély volt rá. Súlyos agysérülést szenvedtem, valamint a medencecsontom több helyen eltört. Amikor mindezeket meghallottam, teljesen sokkos állapotba kerültem. Azonban emelett végtelenül hálás is voltam Istennek, hogy élve megúsztam mindezt. Ettől a pillanattól fogva pedig mindent átértékeltem magamban. Kissé ijesztő volt, hogy a baleset előtti percek teljesen kitörlődtek az agyamból, de éltem, és csak ez számított.

Egy kis idő elteltével már látogatók is jöhettek hozzám, és akik elsőként beléptek a kórterembe, nagyon megleptek. Apa, Nico és Luna voltak azok, amikor pedig megláttam őket, hihetlen boldogság járta át a testemet. Azonnal elsírtuk magunkat, és azt hiszem, ugyanazokból az okokból. Első sorban azért, mert éltem. Másodszor pedig azért, mert erre a találkozásra már csaknem fél éve vártunk. Persze nem ilyen körülmények között képzeltük el mindezt, de az élet néha hatalmas fordulatokat tud hozni…

-          Istenem, kislányom, el sem hiszem, hogy ez megtörténik! – rohant oda hozzám apa könnyes szemekkel, majd megszorította kezeimet. Tudta, hogy nem ölelhet meg, hiszen jelen pillanatban olyan voltam, mint egy porcelánbaba, aki egy erősebb mozdulattól képes lett volna darabokra törni. – Életem legrosszabb napjain vagyok most túl…

-          Annyira sajnálom! – válaszoltam zokogva.

-          Mit sajnálsz, kincsem? – nézett rám mosolyogva. – Te nem tehetsz semmiről. És csak az számít, hogy itt vagy velünk, érted?

-          Nagyon szeretlek titeket – suttogtam, mire Luna és Nico is közelebb léptek hozzám.

-          Rettenetesen ránk ijesztettél, hugicám – mondta Nico, akit életében másodszor láttam sírni. Az első alkalom anya halála volt.

-          Mi is nagyon szeretünk, Lenna! – tette hozzá halkan Luna, majd óvatosan végigsimított karomon.

-          Miattam utaztatok ide?

-          Amint meghallottuk, hogy mi történt, azonnal repülőre szálltunk – válaszolta apa. – Teljesen kikeltünk önmagunkból. Én már a gondolatba beleőrültem, hogy anyád után téged is elveszíthetlek.

-          De itt vagyok. Megtörten ugyan, de itt vagyok – nevettem fel kissé fájdalmasan, mire a többiek is elmosolyodtak. Próbáltam megőrizni a humoromat, mivel ebben a helyzetben nem tehettem mást.

-          Ugye tudod, hogy most legalább egy hónapig csak pihenned szabad?

-          Igen, apa. Bármennyi ideig hajlandó vagyok feküdni, azok után, hogy élek. Annyira hálás vagyok az égnek.

-          Mi is. De nem csupán mi… Mások is vannak itt, akik végig a te épségedért imádkoztak.

-          Kik? – csillant fel szemem hirtelen. Vadul zakatoló szívvel vártam a választ.

-          Justin. És az a másik fiú, Harry. Ő azóta itt van, hogy téged behoztak. Egy napra sem tette ki innen a lábát, úgy várta az ébredésed – Apa szavai hallatán teljesen ledöbbentem. Nem tudtam elhinni, hogy Harry tényleg ennyire aggódott értem. És persze azt sem, hogy Justin elrepült miattam Kanadából.

-          Be szeretnének jönni hozzád. Először Justin, rendben?

-          Oké – suttogtam halvány mosollyal arcomon, majd vártam, hogy családom kimenjen, legjobb barátom pedig bejöjjön.

Amikor megláttam őt, hirtelen előtörtek bennem a régi érzések, és újra tökéletesen emlékeztem arra, hogy miért is szeretem annyira. Hiányzott, rettentően hiányzott.

-          Jaj, Lenna – szólalt meg sóhajtva, majd odasietett hozzám, és leült mellém. – Teljesen kiakadtam, amikor megtudtam, mi történt. Annyira féltem, hogy örökre elveszítelek!

-          De nem veszítettél el – mosolyogtam rá bátorítóan. – Hiányoztál, haver – simogattam meg karját, mire vigyorogva viszonozta gesztusomat.

-          Amúgy hogy érzed magad?

-          Ahhoz képest, hogy eltört a medencecsontom, és agysérülést szenvedtem, azt hiszem, egész jól – biccentettem, mire hangosan felnevetett.

-          Hihetetlen, hogy még ilyenkor is vicces tudsz maradni. Egyébként nagyon féltünk tőle, hogy az agysérülés miatt amnéziás leszel, vagy valami más maradandó károsodást szenvedsz, de ahogy elnézlek, oltári nagy szerencséd volt.

-          Nos, ez az egy biztos. Nem hiába imádkoztatok annyit. És Justin…

-          Igen? – nézett rám kíváncsian, miközben ujjaimat cirógatta.

-          Tényleg köszönöm, hogy eljöttél.

-          A legjobb barátomért ez a legkevesebb, amit tehetek.

-          Szeretlek – suttogtam alig hallhatóan.

-          Én is szeretlek – válaszolta, majd gyengéden végigsimított arcomon. – Viszont én most megyek, mert valaki más is szeretne látni téged.

-          Rendben – bólintottam, ezt követően pedig még egyszer utoljára megszorítottam kezét.

Éreztem, hogy most valahogy minden más volt kettőnk között, mint korábban. Mielőtt Londonba utaztam volna, mindig ott motoszkált a fejemben annak a lehetősége, hogy Justin esetleg többet érez irántam, mint puszta barátságot. És voltak olyan pillanatok, amikor én magam is azt éreztem, hogy talán beleszerettem a legjobb barátomba. Valahol biztos vagyok benne, hogy régen ő is gondolkodott ezen. De a mostani találkozás bebizonyította, hogy mindketten lezártuk magunkban ezt az egészet. Mostanra tényleg csak két igazán jó barát voltunk, akik már-már úgy tekintettek egymásra, mint egy testvérre. Ez pedig hihetetlen boldogsággal töltött el, hiszen nekem szükségem volt rá. Így pedig tudtam, hogy soha nem fogom elveszíteni.

A következő látogatómnál már sokkal nagyobb gondban voltam, ugyanis a szívverésem ijesztően magasra szökött, amint betette lábát a kórterembe.

Harry néhány másodpercig csupán az ajtóból bámult engem, majd hirtelen, egyik pillanatról a másikra kitörtek belőle az érzelmek.

-          Annyira hálás vagyok, hogy élsz – szólalt meg könnyes szemekkel, majd odarohant hozzám, és leült az ágyamhoz. Azonnal egymásba fontuk kezeinket, ettől pedig elképesztő nyugalom járta át a testem. – Az én hibám… Az én hibám, hogy ez történt veled.

-          Hogy mondhatsz ilyet? – kérdeztem döbbenten. – Mégis hogy lenne a te hibád, Harry?

-          Nem szabadott volna elengedjelek. Éreztem, sőt, az álmomban láttam is, hogy ennek nagyon rossz vége lesz. Én sodortalak veszélybe.

-          Megtörtént, nem tudjuk már visszacsinálni, de itt vagyok, látod? Élek.

-          Igazad van, ez a legfontosabb. És tudnod kell, hogy nagyon szeretlek. Bebizonyítom, ahogy csak kell.

-          Azzal tökéletesen bebizonyítottad, hogy éjjel-nappal itt voltál miattam – néztem mélyen szemeibe. Ó, az a mélyzöld szempár… Életem végéig tudnám bámulni.

-          Nem tehettem mást. Tudod mennyire őrjítő volt a gondolat, hogy elveszíthetlek? Esküszöm Lenna, hogy nélküled képtelen lennék élni. És soha többet nem akarlak elengedni – Annyira megható volt hallani a szavait, és első sorban azért, mert láttam, mennyire komolyan gondolja őket. Nekem pedig nem is kellett más, csupán az, hogy lássam az őszinteségét. – Tudod, amikor kómában voltál, és fennállt a veszély rá, hogy tényleg meghalj, vagy esetleg amnéziád lesz, összedőlt bennem a világ. Annyira, de annyira féltettelek téged!

-          Ígérd meg, hogy innentől mindent jobban csinálunk majd – motyogtam könnyel megtelt szemekkel, mire némán bólintott, majd fölém hajolt, és nyomott egy lágy csókot homlokomra.

-          Nem lehetünk túl sokáig bent, úgyhogy most elmegyek. Ki kell pihenned magad. Ja, és van még néhány ember, aki meg szeretne nézni. Mondjam nekik, hogy később jöjjenek, vagy van most erőd beszélgetni velük?

-          Jöjjenek nyugodtan – mosolyodtam el.

-          Rendben. Szeretlek – mondta, majd kisétált a helyiségből.

Sóhajtva figyeltem Harry távolodó alakját. Már a látványa is megnyugtatott. Nincsenek szavak arra, hogy mennyire szeretem őt. És az, hogy visszakaptam, nekem mindennél többet jelentett.

Következő látogatóim még Harrynél is jobban megleptek. Damienre és Loganre tényleg nem számítottam volna, és valahogy nehéz volt elképzelni, hogy miattam jöttek ide.

-          Szia, Lenna – szólalt meg Logan félénken. – Hogy érzed magad?

-          Hát, voltam már jobban is – nevettem fel zavartan.

-          Örülök, hogy élsz – kapcsolódott be a beszélgetésbe Damien is. Ezzel a megjegyzéssel sikerült a tudtomra adnia, hogy aggódott értem, még ha ezt maga sajátos stílusában is tette.

-          Én is, hogy látlak – vigyorodtam el játékosan, mire végre ő is meglágyult, ám csak egyetlen röpke pillanatra.

-          Valamit el kell mondanunk neked… - folytatta komolyan Logan, majd a földre szegezte tekintetét. Mindketten annyira szomorúnak tűntek…

-          Annyira komolyak vagytok, fiúk – néztem rájuk ijedten. – Kezdetek megijeszteni…

-          Lenna, amit most mondani fogok, szörnyen tragikus. De úgy éreztük, nem várhatunk vele, hogy elmondjuk neked.

-          Szóval mi lenne az? – kérdeztem már-már hisztérikusan.

-          Riley… Megölte magát. Pontosan azon a napon, amikor a te baleseted is történt – közölte Damien, mire egy pillanatra sokkot kaptam. Nem tudtam sírni, sem kiabálni, egyszerűen csak szörnyű ürességet éreztem magamban. Nem voltunk túl jóban az utóbbi időben, de én mindvégig a legjobb barátnőmnek tekintettem őt. Annyira szerettem volna segíteni neki… És most szörnyen ijesztő volt a tény, hogy ezt többé meg sem próbálhatom majd. Nem akartam elhinni, hogy tényleg meghalt. Ellentétben velem.

-          Ez… Ez nem lehet igaz – szólaltam meg nehezen, miközben mereven bámultam magam elé.

-          Pedig sajnos így van – válaszolt Logan. Láttam rajta, hogy teljesen magába roskadt, bár ezt nem csodáltam. Mindig is tudtam, hogy milyen sokat jelentett neki Riley.

-          Ne haragudj, nem akartunk felzaklatni, hiszen így sem vagy túl jó állapotban – kért bocsánatot Damien. – De szeretnénk, ha ott lennél a temetésén. Sokat jelentene nekünk.

-          Ez természetes – bólintottam rá azonnal, mostanra pedig már a könnyeim is kicsordultak. Szerettem volna egyedül lenni, és csak sírdogálni, mert jelen pillanatban a beszéd is nehezemre esett. – Viszont most megtennétek, hogy magatokra hagytok? – tettem hozzá szipogva.

-          Persze, és Lenna – nézett rám Logan.

-          Igen? – pillantottam fel rá.

-          Rám mindig számíthatsz – mondta, mire könnyeimen keresztül elmosolyodtam, és hálásan bólintottam.

Miután a fiúk elmentek, hangos zokogásban törtem ki, és fogalmam sincs, meddig nem tudtam abbahagyni. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg álomba nem sírtam magam. Amikor pedig felébredtem, ott ült mellettem az egyetlen ember, aki jelenleg boldogságot tudott hozni az életembe. Harry. Amíg aludtam, kezeinket összekulcsolta, ez a gesztusa pedig szörnyen sokat jelentett nekem. Éreztem, hogy ezúttal tényleg minden más lesz köztünk. Biztos voltam benne, hogy többet nem rontjuk el úgy a dolgokat, mint ezelőtt. Már nem akartam elengedni, és tudtam; ő sem engem.

                                                                     

Sam

Az élet nem mindig egy tündérmese, aminek a vége mindenképpen happy end. Néha a dolgok a valóságban sokkal bonyolultabbak… Az én esetemben pedig sajnos ez a variáció állt fenn. Szakítanunk kellett Justinnal. Legalábbis ő biztos volt abban, hogy ez a helyes döntés. Én pedig próbáltam ezt minden erőmmel elfogadni, és meggyőzni magam arról, hogy tényleg jól tettük, amit tettünk, de bármennyire erőlködtem, egyszerűen nem ment. Szerettem őt, mindennél jobban. Talán jobban, mint kellett volna. De ezt többé már nem mertem neki mondani, ugyanis féltem a választól.

Amikor megtudtam, hogy Lennával milyen szörnyű baleset történt, azonnal éreztem, hogy haza kell repülnöm. Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy hazaköltözzek. Ugyan egy kicsit hamarabb a megbeszéltnél, de biztos voltam benne, hogy az iskoláink kivételt tesznek majd egy ilyen rendkívül tragikus helyzetben. Mivel Luna, Nico, John és Justin is Londonba repültek, még egy kis időt együtt tudtam tölteni velük. Bár az utazás szörnyen feszült és szomorú hangulatban telt, hiszen még az sem volt biztos, hogy Lenna túléli a balesetet. Igaz, hogy eddigi életem során csak néhány e-mailt váltottunk egymással, de ennek ellenére most valahogy mégis elképesztően közel éreztem őt a szívemhez. Neki, és a cserediákprogramnak köszönhetően ismertem meg egy csomó fantasztikus embert, akik csakis pozitív irányban változtattak rajtam. Ugyan lehet, hogy nem mindegyikükkel úgy ért véget a kapcsolatom, ahogy elképzeltem, de még ezt leszámítva is rengeteg szép emlékkel gazdagodtam.

A repülőn ülve felidéztem magamban az első napot, amit Stratfordban töltöttem. Visszaemlékeztem minden egyes eseményre, köztük arra is, amikor először beszéltem Justinnal. Egy arrogáns, beképzelt hólyagnak gondoltam. Az emlék hatására idétlenül vigyorogtam, amit a többiek furcsálltak is. Justin ült mellettem, és megkérdezte, min mosolygok ennyire. Alapvetően Lenna miatt halálosan komoly volt a hangulat, és épp ezért vette ki magát ennyire furcsán a helyzet. Én azonban nem mondtam semmit, hanem csupán megszorítottam Justin kezét, és halvány, nyugodt mosollyal néztem őt. Tudtam, hogy rájött, mire gondolhatok, és éppen ezért viszonozta kedves gesztusomat. Nem tagadom, sokkal nehezebb volt így, mivel tisztában voltam vele, hogy ezek az érintések már csak barátiak, ennél fájdalmasabb dolgot pedig el sem tudtam képzelni. Azonban túl kellett lépnem. Tudtam, hogy nem lesz könnyű vállalkozás, de bele kellett kezdenem a folyamatba.

Amikor először viszontláttam anyát ennyi hónap után, hirtelen minden megváltozott bennem vele kapcsolatban. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy soha többé nem szabad elmarnom magamtól. Szükségünk volt egymásra, és nem akartam, hogy még egyszer elváljunk.

Átértékeltem magamban a család fogalmát. Attól a naptól kezdve, hogy újra Londonban éltem, sokkal jobban ragaszkodtam a szeretteimhez, mint azelőtt. Szent és mindennél fontosabb dologként kezeltem, ez pedig az életemet gyökerestül megváltoztatta, de csakis pozitív értelemben.

Mindennap bementem a kórházba, amíg Lenna magához nem tért. Ijesztő látványt nyújtott az, hogy mennyire rossz állapotban volt. Valóban egy hajszálon múlt az élete, és mint említettem, nem ismertem, de mégis úgy éreztem, hogy valahol a lelkünk mélyén egyek vagyunk. A lány szerelme, Harry elmesélte nekem a történetüket, és rengeteg hasonlóságot vettem észre a kettőnk életében, már ami az utóbbi néhány hónapot illeti. Éppen ezért fogott el egy olyan érzés, mintha a másik felem lenne. Szerettem volna már beszélgetni vele, és megbizonyosodni róla, hogy tényleg okkal érzem azt, amit. Szinte biztos voltam benne, hogy a kettőnk sorsa ezennel végleg összefonódott.

Ahogy Lenna állapota egyre stabilabbá vált, úgy mindenki kezdett megnyugodni. Ennek én is elmondhatatlanul örültem, azonban volt valami, ami az egészet igazán nehézzé tette. Méghozzá az, hogy minden áldott nap össze voltam zárva Justinnal. Együtt ültünk a váróban, együtt mentünk el a büfébe, és még sorolhatnám. Kedvesen és udvariasan bántunk egymással, olykor még egy-egy rövid beszélgetést is megengedtünk magunknak, de ennyi volt az egész. Többé már nem voltunk együtt, ez pedig teljesen összetörte a szívem. A legrosszabb pedig az volt, hogy nem tudtam, ő mit érez. Már nem állt fenn kettőnk között olyan kapcsolat, ami miatt megosztottuk volna egymással az érzéseinket. Éppen ezért abban sem lehettem biztos, hogy ő rágódik-e még ezen. Persze, egy ilyen – relatív hosszabbnak nevezhető – kapcsolaton általában nem tudja magát néhány nap alatt túltenni az ember, de akkor sem mertem biztosan kijelenteni, hogy ő még gondol a kettőnk dolgaira. Ráadásul Lenna is annyira lefoglalta, amit ellenben természetesen teljesen megértettem. Zavaros volt minden, én pedig csak arra vágytam, hogy végre újra rend legyen az életemben.

Azon a napon, amikor Lenna magához tért, Justint annyira életvidámnak láttam, mint még soha korábban. Ez részben meghatott, mivel jó volt látni, hogy ennyire szereti a barátját, részben azonban végtelenül el is keserített. Hiszen ez azt jelentette, hogy én soha nem voltam képes ennyire boldoggá tenni. Önzőnek tűnhetek, de akkor sem tudtam mit tenni az érzéseim ellen. Vágytam Justinra, minden egyes porcikámmal. Újra a karjaiban akartam békére lelni, és megcsókolni őt. Ám ezt már nem tehettem meg többet.

Én az első napon még nem akartam Lennát terhelni, hiszen túl hirtelen zúdult be hozzá rengeteg látogató. Ráadásul a fülembe jutott az a hír, miszerint a lány egyik közeli ismerőse megölte magát. Miután felébredt egy rövidebb kómából, ez nem tett túl jót neki. Így inkább jobbnak láttam várni egy napot a látogatással. Másnap délután viszont már tényleg bementem hozzá. Először félénken kopogtam, és nem igazán tudtam, mit mondjak pontosan. Furcsa volt az egész helyzet, hiszen hónapokon keresztül nagyon távol voltunk a másiktól, tulajdonképpen nem is ismertük egymást, ennek ellenére viszont tulajdonképpen mégis egymás életét éltük.

-      Szia – köszöntem halkan. – Örülök, hogy jól vagy.

-      Szia – válaszolt halvány mosollyal arcán. – Hát, igen, ahhoz képest, ami történhetett volna velem, tényleg remekül vagyok. De a teljes felépülésig még vár rám egy nagyon hosszú, és fájdalmas út.

-      Nos, ez biztos. De a lényeg az, hogy életben vagy.

-      Így igaz – sóhajtott megkönnyebbülten. – Hogy telt ez a néhány hónap? – érdeklődött kedvesen. Csodáltam, hogy mégis hogyan képes ennyire könnyeden és természetesen viselkedni, amikor ilyen állapotban van. Ugyanis az tény, hogy még irdatlanul messze volt a gyógyulástól.

-      Eseménydúsan – feleltem kuncogva. – Azt hiszem, ez a legjobb szó rá.

-      Úgy hallottam, Justinnal szétmentetek…

-      Hát… Igen – Már elismerni is fájt a történteket. Bárcsak soha ne kellett volna igennel felelnem…

-      Tudod, ma sokat beszélgettem vele.

-      Komolyan? – kérdeztem vissza meglepetten.

-      Bizony. Főként rólad beszéltünk.

-      Ó – állapítottam meg döbbenten. – Erre nem számítottam.

-      De miért? – nézett rám kíváncsian.

-      Hát, tudod, azért, mert…

-      Mert nem vagy biztos benne, hogy őt érdekli még a kettőtök kapcsolata, ugye?

-      Pontosan – sütöttem le szemeimet csalódottan. – Nevetségesen fog hangzani, hogy ezt pont neked mondom el, de attól is féltem, hogy miattad szakított velem – ismertem be zavartan.

-      Sam, el kell ismerjem, ez valóban nevetséges feltételezés volt – nevetett fel jóízűen, melynek következtében hatalmas kő esett le a szívemről. – Mi sosem leszünk együtt, ezt biztosan állíthatom. És igazából rettentően sajnálom, hogy szétmentetek. Pedig remek párost alkotattok. Ezt még úgy is meg tudtam állapítani, hogy sosem láttalak titeket együtt. Tudod miért? Mert amikor Justinnal beszéltem, észrevettem, hogy melletted… Nem is tudom, jobb ember lett – Lenna szavai hallatán hihetetlen melegség öntötte el a szívem. Tőle hallani mindezt jobb volt, mint bárki mástól.

-      Én is miatta váltam jobb emberré. De persze ebben a csodás családod is a segítségemre volt – mosolyodtam el.

-      A te anyukád is egy fantasztikus nő. Becsüld meg – kacsintott rám. – Egyébként Justin azt is elmondta, hogy tulajdonképpen miért szakítottatok.

-      Nem akartam, hogy így legyen, de ha Justin így látta jobbnak, akkor nyilván oka volt rá.

-      Ne legyél biztos benne, hogy azóta nem bánta már meg a döntését – Ezen mondata után annyira hevesen kezdett el dobogni a szívem, hogy azon kívül másra nem is tudtam figyelni.

-      Komolyan így gondolod? – kérdeztem dadogva.

-      Hihetsz nekem – válaszolta egy sejtelmes, sokatmondó tekintet kíséretében. – Adj neki időt. Nem garantálom, hogy térden állva fog könyörögni a bocsánatodért esedezve. Sajnos benne van a pakliban, hogy mégis kiáll a mostani álláspontja mellett. De abban tényleg biztos lehetsz, hogy sokat rágódik rajtad, és még mindig tiszta szívéből szeret téged. Tudod mit? Hogy garantáltan megbizonyosodj az igazamról, megmutatok neked valamit. Ezt a dalt Justin a napokban írta. Csakis rólad szól – mondta a lány, majd átadta nekem a mellette heverő papírdarabot.

Elképesztően idegesen és izgatottan kezdtem el olvasni a sorokat, a kezem pedig mindeközben annyira remegett, hogy az már szinte mulatságos volt. Magamra sem ismertem. Én sosem voltam az a lány, aki idegeskedik, remegő végtagokkal és vadul kalapáló szívvel olvassa egy fiú vallomását, de Justin mégis ezt váltotta ki belőlem. Ám az igazság valójában az, hogy a reakcióm már meg sem lepett.

A dal arról szólt, hogy sajnálja, amiért nem tudta megadni azt, amit megérdemlek, pedig próbálta. Ezen kívül volt még benne egy rész, ahol az állt, hogy milyen nehéz neki feldolgozni ezt az egészet, és hogy hihetetlenül fáj neki, amiért többé már nem tartozunk össze.

A dalt olvasva világossá vált számomra, hogy Justin pontosan ugyanazt érzi, amit én. Ez adott még némi reményt az újrakezdésre, de valahol mélyen még mindig féltem attól, hogy Justin nem lesz képes visszafordulni. Valahogy úgy éreztem, hogy ő könnyebben maga mögött tudná hagyni a múltat, mint én.

-          Most már elhiszed, amit mondok? – kérdezte Lenna halvány mosollyal arcán, miután látta, hogy a dalszöveg végére értem.

-          Azt hiszem igen. Köszönök mindent – suttogtam hálásan.

-          Ugyan, nincs mit köszönnöd – válaszolt kedvesen. – Én szurkolok nektek. De ne feledd: bárhogy is történnek a dolgok, légy boldog. Minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

-          Igyekszem. És tényleg hálás vagyok, amiért segítettél nekem. Nagyon elkeseredett voltam az utóbbi napokban, de most határozottan jobban érzem magam.

-          Ez maradjon is így!

-          Ígérem, így marad – kacsintottam rá. – Viszont most hagylak pihenni. Viszlát, Lenna – mosolyogtam rá még egyszer utoljára.

-          Szia – köszönt el barátságosan.

Nos, Lenna nem tudott túl sokáig pihenni, ugyanis fél perccel azután, hogy én kiléptem a kórteremből, Harry már be is ment hozzá. Az ügyeletes nővér nem nagyon akarta beengedni, mondván hogy Lennának nyugalomra van szüksége, de a srác hajthatatlan volt. Végül a nő nagy nehezen beadta a derekát, de szigorúan kikötötte, hogy Harry csupán tíz percig lehet bent.

A lány persze egyáltalán nem bánta, hogy szerelme meglátogatta. Pár percig csak álltam az üvegablak előtt, ahonnan ráláttam a párra. Már nézni is öröm volt őket. Ahogy egymásra mosolyogtak, és szorították a másik kezét… Sugárzott róluk, hogy mennyire szeretik egymást. Ez viszont némileg le is hangolt, mivel arra emlékeztetett, hogy egykor én is ilyen voltam Justinnal. Alig tudtam megállni, hogy sírni kezdjek. Az volt az egyetlen megoldás, hogy a lehető leggyorsabban eltűntem onnan. Ki akartam szellőztetni a fejem, ezért úgy döntöttem, sétálok egyet a városban. Amilyen sebesen csak lehetett, kiviharzottam a kórházból. Valahogy odabent rám tört egy fojtogató érzés. A tudat, hogy Justinnal egy épületben voltam, de már okom sem volt odamenni hozzá, teljesen kikészített.

Amint lesiettem a kórház előtti lépcsőn, a friss levegő hatására jelentősen megkönnyebbültem. Biztos voltam benne, hogy idekint a gondolataimat is egyszerűbben rendezni tudom majd. Néhány másodperc gondolkodás után úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha most gyalog hazamegyek. Hosszú út volt, de egyrészt szükségem volt a magányra, másrészt pedig már csak arra vágytam, hogy otthon végre anya karjaiban kisírhassam magam.

Amikor már újra normális tempóban kezdtem el távolodni az épülettől, hirtelen meghallottam, hogy valaki hátam mögül a nevemet kiabálja. Azonnal felismertem a jellegzetes, senkiéhez sem hasonlítható hangot, és tudtam, Justin van mögöttem, anélkül is, hogy megfordultam volna. Mielőtt azonban tényleg hátranéztem, vettem egy mély lélegzetet, és felkészítettem magam a szituációra.

-          Justin? Te miért nem vagy odabent? – néztem rá értetlenül.

-          Mert most veled szeretnék beszélni – válaszolta, majd lefutott hozzám.

-          Azt hittem nekünk már nincsen miről beszélnünk – sütöttem le szemeimet, majd zavaromban egy követ kezdtem el rugdosni.

-          Ne beszélj butaságokat – mondta gyengéden, majd egy finom mozdulattal állam alá nyúlt, és megemelte fejemet, hogy pontosan a szemébe nézzek. – Sétálnál velem egyet?

-          A veled való sétákról az utóbbi időben nincsenek túl jó emlékeim… - tettem hozzá csalódottan, és kissé szúrósan, de Justin ezt a hozzászólást még csak válaszra sem méltatta. – Egyébként éppen hazafelé indultam.

-          Elkísérhetlek?

Kissé vonakodva ugyan, de beleegyeztem a dologba, azonban igyekeztem a lehető legkevesebbszer ránézni. Hogy miért? Mert látni is fájt. Előtte még soha senkibe nem voltam igazán szerelmes, így ez a mérhetetlen szenvedés új volt nekem. Azt kívántam, bárcsak soha ne kellett volna megtapasztalnom…

-          Hogy vagy? – pillantott rám hirtelen, mikor már egy ideje csendben baktattunk egymás mellett. – Őszintén.

-          Soha jobban – erőltettem magamra a világ leghamisabb mosolyát. Még soha nem voltam ennyire magam alatt.

-          Annál azért már sokkal jobban ismerlek, hogy ezt elhiggyem neked – rázta meg fejét rosszallóan.

-          Na és te? Miért mindig csak rólam beszélünk?

-          Mert tudni szeretném, hogy mi van veled.

Éppen szólásra nyitottam számat, amikor hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy egy csapat fotós minket üldöz. Ezt követően a lehető leggyorsabban taxiba szálltunk, majd eltűntünk a helyszínről. Még soha életemben nem voltam ennyire dühös a paparazzikra. Itt volt a megfelelő alkalom, hogy végre tisztázzuk az ügyünket, erre ők mindent tönkretettek. Valósággal forrtam a dühtől.

A kocsiúton már nem igazán szóltunk egymáshoz. Valamilyen furcsa módon ő sem erőltette a beszédet, így csupán mindketten némán bámultunk ki az ablakon.

Amikor a taxi behajtott a házunk elé, örömmel konstatáltam, hogy anya is éppen akkor érkezett meg. A kapu előtt állt, és amikor észrevett, azonnal hevesen integetni kezdett.

-          Hát, ő az anyukám – fordultam oda Justinhoz.

-          Nagyon szép nő.

-          Szerintem is – mosolyodtam el halványan, miközben csodálattal bámultam anyát. Justinnak igaza volt. Egészen idáig észre sem vettem, hogy milyen csodálatos. Persze mindig is tudtam, hogy gyönyörű és fiatalos, de a kisugárzása ebben a pillanatban ragyogott teljes egészében előttem először. Talán az a hosszú idő ébresztett rá, hogy mennyire meg kell becsülnöm a fantasztikus édesanyámat, amit tőle távol töltöttem. – Akkor én most megyek.

-          A taxit én állom – mondta Justin.

-          Köszi – bólintottam hálásan, majd kinyitottam az ajtót, és abban a pillanatban vettem észre, hogy anya már ott állt közvetlenül az autó mellett.

-          Sziasztok – köszöntött minket hatalmas vigyorral arcán. – Te bizonyára Justin vagy – pillantott barátságosan a fiúra.

-          Igen, örvendek a találkozásnak, asszonyom.

-          Én is. A házvezetőnönk, Meria éppen most főzte meg a vacsorát, nincs kedved csatlakozni hozzánk?

Amint meghallottam anya kérdését, ismét elöntött a méreg. Mégis mi értelme van annak, hogy a volt barátom, aki mellesleg teljesen összetört, velünk vacsorázzon?!

-          Nem akarok zavarni – válaszolt bizonytalanul Justin.

-          Ugyan – legyintett anya nevetve. – Örülnék neki, ha velünk vacsoráznál – Most már képtelen voltam megállni, hogy ne vessek anyára egy gyilkos pillantást. Ő azonban ezzel a legkevésbé sem törődött. Nem értettem, mi a célja ezzel, amikor tudta, hogy már szétmentünk.

-          Nos, akkor rendben – egyezett bele a fiú, gyorsan kifizette a taxit, majd mindketten kipattantunk a járműből.

Justin már az asztalnál ült, amikor én bementem anyával a konyhába, hogy segítsünk Meriának kivinni az ételeket.

-          Anya, neked elment az eszed? – förmedtem rá, amint beléptünk a helyiségbe, ami kellő távolságra volt a sráctól. – Miért kellett behívnod?

-          Kicsim, szeretném őt megismerni. És tudod miért?

-          Nem, de nagyon szeretnék választ kapni – vontam fel szemöldököm magyarázatra várva.

-          Mert őszintén hiszek benne, hogy nektek még lesz közötök egymáshoz a jövőben. Nem tudom, mikor. Talán holnap, de az is lehet, hogy csupán öt év múlva. Viszont abban biztos vagyok, hogy egyszer újra eljön a ti időtök.

-          Nem hiszem, hogy a döntés az én kezemben van – jegyeztem meg csalódottan.

-          Tudom, édesem – mondta anya, majd végigsimított arcomon. – Az idő mindent megold, hidd el nekem – mosolygott rám, majd nyomott egy puszit arcomra. – Gyere, vacsorázzunk meg.

Amíg ettünk, anya rengeteget beszélgetett Justinnal, és úgy tűnt, jól kijönnek egymással. Hamar megtalálták a közös hangot. Ha egy párként megyünk haza, ennek mindennél jobban örültem volna, de így inkább csak még jobban fájt a szívem.

Miután végeztünk az összes fogással, és Justin elköszönt anyától, valamint Meriától is, felajánlottam, hogy kikísérem őt.

Az ajtótól hosszú út vezetett a kapuig, ezért úgy döntöttem, hogy kihasználva az időt, végre felteszem neki a kérdést, ami egész délután motoszkált bennem.

-          Mi lesz most velünk? – szaladt ki számon. Nem gondoltam át a következményeket, és azt sem, hogy talán fájni fog a válasz. Csak cselekedtem.

-          Mire akarsz kilyukadni? – állt meg hirtelen, majd felém fordult, és kíváncsian méregetni kezdett.

-          Lenna megmutatta a dalt, amit írtál… - motyogtam.

-          Nem kellett volna ezt tennie.

-          Mégis miért? – csattantam fel. Nem értettem ezt az egészet. Ír rólam egy dalt, de jobb lenne, ha soha nem olvastam volna?

-          Mert nem akartalak még jobban összezavarni. Nem szabad hamis ábrándokat kergetned – Utolsó mondata hallatán úgy éreztem, hogy egy világ dőlt össze bennem. Valósággal fojtogatott a tudat, hogy Justinnak esze ágában sincs újrakezdeni a velem való kapcsolatot.

-          Ezt hogy érted? – kérdeztem remegő hangon. Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy mire célzott ezzel, de egyszerűen nem akartam elhinni.

-          Sam, mi nem lehetünk együtt. Nem azért, mert nem szeretlek, de ezt tudod, hiszen olvastad a dalszöveget. Azt tényleg őszintén írtam. Viszont ennek akkor sincs jövője, hiszen hatalmas lesz a távolság köztünk, és valljuk be, nem vagyunk egy világ. De nem is várom el tőled, hogy megértsd, milyen az életem. Csak azt kívánom neked, hogy légy boldog. Ég veled – mondta, majd lehelt egy csókot homlokomra, ezt követően pedig elviharzott.

Miután néhány perccel később felfogtam, hogy most vége lett életem eddigi legkülönlegesebb és legmeghatározóbb szakaszának, lerogytam a fűre, és hangos zokogásban törtem ki. Soha életemben nem fájt még semmi ennyire.

Fogalmam sincs, mióta bőgtem már a hidegben, a kezeimbe temetett arcommal, amikor hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki szorosan átölel.

-          Semmi baj, kicsim. Itt vagyok – suttogta anya.

-          Elment, és soha többé nem jön vissza – szólaltam meg még mindig sírva. Kimondva még jobban kínzott az egész.

-          Jól van, sírj csak nyugodtan – válaszolta, majd megpuszilta fejem. – Minden rendbe fog jönni, majd meglátod.

Attól a naptól kezdve már soha többé nem voltam olyan, mint előtte. Azonban bíznom kellett magamban, és hinni abban, amit Lenna mondott: hogy idővel minden úgy alakul majd, ahogy annak lennie kell.