1. fejezet

Sam

Monoton ütemben hajigáltam be cuccaimat a bőröndömbe, miközben magamban a világ összes mocskos kifejezését elsuttogtam. Utáltam a szüleimet, és utáltam az életemet. Legalábbis akkor, amikor anya bejelentette, hogy egy egész szemesztert Kanadában kell töltenem, egy béna kisvárosban, hirtelen mindent a pokolra kívántam.

Folyamatosan csak azt kívántam, hogy eltűnhessek, és valahol nagyon messze azt csinálhassak, amit csak akarok. Bárhol, csak ne Kanadában.

És most ahelyett, hogy a barátaimmal üthettem volna el az időt valami menő szórakozóhelyen, a táskámat készítettem elő erre a „fantasztikus” utazásra. Amit még talán túl is éltem volna, ha csupán egy kis kirándulást foglal magába.  Á, egy frászt. Persze hogy csaknem fél évet abban a dögunalmas porfészekben kell majd töltenem…

Azon tűnődtem, vajon miért gyűlölnek a szüleim ennyire. Persze apám, aki évekig nem is keresett, mivel egészen más dolgokkal volt elfoglalva – mint például nők, pia és megint csak nők -, most hirtelen rádöbbent, hogy van egy lánya, akivel azért mégiscsak foglalkozni kellene. Ezt a foglalkozni vágyást pedig úgy élte ki, hogy azonnal anya pártjára állt a küldjük-el-Samet-Kanadába-meghalni témában. A meghalást természetesen csak képletesen értem. Az őseim teljes mértékben azon a véleményen voltak, hogy ez a félév remek lesz arra, hogy észhez térjek. Ugyanis szerintük az, amit én művelek, és ahogy viselkedek, semmi esetre sem megengedhető, és legkevésbé sem elfogadható.

Az egész akkor kezdődött, amikor anya és apa elváltak. Tizenöt éves voltam. A tinik ilyenkor élik a legproblémásabb éveiket, legalábbis ami a lelki világukat illeti. Ebből kifolyólag már így is volt elég problémám a felnőtté válás cseppet sem egyszerű folyamata miatt, de legalább magam mögött tudhattam egy sziklaszilárd, összetartó családot. Azonban amikor kiderült, hogy ez mostantól mégsem lesz így, és a szüleim szétmennek, teljesen kiborultam. Először fogalmam sem volt arról, hogy milyen módon bosszulhatnám meg szüleimen azt, amit ők tettek velem. Aztán rájöttem, hogy a legjobb módszer a bosszúállásra az lesz, ha eltaszítom őket magamtól. És ezt is tettem. Elkezdtem bulikba járni, minden időmet a barátaimmal töltöttem, a tanulást pedig úgy leszartam, ahogy volt. Ennek ellenére nem lettem drogos, alkoholista tini, még csak táplálkozási zavarom sem volt, mint mostanában a serdülőlányok nagy részének. Épp ellenkezőleg, én mindig elítéltem az alkohol mértéktelen fogyasztását és a tudatmódosító szereket, a saját értékeimmel tisztában voltam, a külsőmön pedig nem állt szándékomban változtatni. Nekem nem kellettek ilyen-olyan szerek ahhoz, hogy jól érezzem magam. A baráti társaságom túlnyomó részének azonban igen, ezért sokszor az is előfordult, hogy nem éreztem jól magam velük. Ez viszont nem számított, mivel valahányszor elmentem szórakozni, mindig az a cél lebegett a szemem előtt, hogy abban az esetben, ha most végig itt maradok ezen a bulin, akár jó, akár nem, anya még idegesebb lesz, és előbb-utóbb apával is felveszi majd a kapcsolatot, és akkor majd ő is teljesen ki lesz bukva.

Amikor a jegyeim kezdtek egyre rosszabbodni, otthon pedig szinte semennyi időt nem töltöttem, mivel amikor csak lehetett, bulikba jártam, anya úgy döntött, hogy itt most elég volt, és korlátozatlan idejű szobafogságra ítélt, ami azt jelentette, hogy sehová, de tényleg sehová nem mehettem.  Én viszont nem vagyok az a fajta ember, aki könnyen beletörődik a dolgokba. Pontosan ezért pedig többször előfordult, hogy kiszöktem, melynek kivitelezésében senki sem segített. Sosem szorultam rá mások segítségére, amit csak tudtam, megoldottam egyedül. Ezzel is boldogultam egymagam, az ilyen elszökéseket követően pedig az őrületes bulik után mindig valamelyik barátom dohos, szűkös kócerájában aludtam, néha még az is előfordult, hogy onnan nem is mentem másnap haza. De még a suliba se, hanem csak bolyongtam London utcáin, ezzel is kifejezve lázadásomat. Szerettem ezt a várost. A folyamatos pörgés, és maga a hangulata is minden egyes nap képes volt magával ragadni. Néha már betegesen is ragaszkodtam ehhez a környezethez, anyáék pedig ennek tökéletesen a tudatában voltak. De még mennyire. Éppen ezért használták ki azonnal azt a lehetőséget, hogy részt vegyek az iskolánk cserediákprogramján.

Az igazság az, hogy az iskolám nem is volt olyan borzasztó, mint amilyennek én legtöbbször beállítottam. Művészeti beállítottságú fiatalokat oktattak itt, ami azt jelentette, hogy tanultak nálunk énekesnek készülők, színész-  és festőpalánták, jobbnál jobb táncosok, valamint zenészek is. Én énektudásom miatt nyertem felvételt ebbe a középiskolába, de az utóbbi időben magasról tettem erre az egész zenei témára. Különösebb tervem nem is volt a jövőmmel kapcsolatban, csak a pillanatnak éltem. Valójában egyedi és sokszínű ez a művészeti suli, de engem ez akkor túlzottan nem izgatott.

Az egész cserediákprogramban az volt az egyetlen megnyugtató dolog, hogy a kanadai intézmény egy úgynevezett testvériskola volt, tehát legalább nem valami zseniképzőbe kellett mennem, ahol minden gyerek tök egyforma, nincs semmi egyéniségük, és akikből az egyéni vélemény megformálására való készséget teljesen kiölték. Ennek ellenére még egyáltalán nem akartam Kanadába menni. Sőt… Irtóztam már a gondolattól is, hogy abban az irtóra unalmas országban kell majd laknom, ráadásul egy idegen családnál. Abban a családban pedig van egy lány, aki a kanadai testvériskolában tanul, ő majd az én családomhoz fog kerülni addig, amíg én náluk leszek. Mondjuk azt sosem értettem, hogy mi értelme ennek az egésznek, ha még csak meg sem tudok ismerkedni azzal a csajjal, hiszen normális iskolák cserediákprogramjain, amíg az egyik gyerek otthon van, addig megy hozzá a másik, majd fordítva, de itt keresztbe-kasul repülnek meg költöznek a diákok.

Levelezni viszont kellett ezzel a lánnyal, aki majd vendégeskedni fog nálunk. Azon kevés üzenet alapján, melyeket egymásnak írtunk, sikerült leszűrnöm, hogy mi abszolút nem vagyunk egy világ, így nem is törtem magam annyira azért, hogy barátnők legyünk. Így is minden erőmmel azon voltam, hogy ezt a Kanadában töltött fél évet amint hazajöttem, a lehető leggyorsabban kitöröljem majd az emlékezetemből. Nem akartam rá emlékezni, és akkor még úgy gondoltam, hogy ez az időszak könnyen elfelejthető is lesz.

-          Sam, készen állsz? – jött be anya a tágas, napsütötte szobámba, majd nekitámaszkodva szekrényemnek megállt előttem.

-          Igen – válaszoltam morogva, majd hangosan felsóhajtottam.

-          Tudom, hogy nem lelkesedsz ezért a cserediákprogramért – folytatta. – De kérlek szépen, próbálj meg egy kicsit pozitívan állni a dolgokhoz, rendben?

-          Előbb talán engem is megkérdezhettetek volna apával arról, hogy akarom-e egyáltalán ezt az egészet – motyogtam dühösen, majd behajigáltam néhány magazint és az Ipodomat rongyos válltáskámba, melyet szándékomban állt a repülőtéren is magam mellett tartani.

-          Úgyis nemet mondtál volna – sóhajtott fel, majd összefonta maga előtt karjait.

-          Eltaláltad – vigyorodtam el erőltetetten, majd megforgattam szemeimet.

-          Látod? Pontosan erről van szó. Sam, te most nem tudod mi a jó neked. Én és apád viszont látjuk, hogy amit most művelsz, azt nem folytathatod tovább. Ezért kell elmenned Kanadába. A környezetváltozás jót fog tenni, hidd el.

-          Igen anya, ezt már megszoktam. Te és az apám, aki aztán tényleg igazán példamutató életet él, mindig jobban tudjátok, hogy nekem mi a jó – emeltem fel kissé hangom.

-          Samantha! Elég legyen – mordult rám ingerülten. Jól tudtam, hogy az utóbbi időben az idegein táncoltam, de néha ez is volt a célom. – Kérlek – tette hozzá kissé nyugodtabb, lágyabb hangon. – Nem szeretnélek úgy elengedni a világ másik felére, hogy haragszunk egymásra.

-          Igazad van… - sütöttem le szemeimet. – Ne haragudj.

-          Ha összepakoltál, gyere le – mondta, majd elindult az ajtó felé. – Ja és Sam – fordult hátra egy pillanatra.

-          Igen?

-          Szeretlek.

-          Én is téged anya – mosolyodtam el egészen halványan.

Természetesen anyára is haragudtam. Azóta, hogy apával elváltak, minden egyes nap éreztem magamban haragot az irányában. De apa iránt sokszor szó szerint utálat forrt bennem. Ugyanis ő magamra hagyott, ellentétben anyával. Elköltözött Franciaországba, ahol piált, nőzött, és még egy csomó olyan dolgot csinált, ami semmiképpen sem példamutató. Most meg hirtelen eszébe jutott, hogy mégiscsak van egy gyereke, és azonnal elkezdett dirigálni. Viszont amíg nem töltöttem be a tizennyolcat, sajnos kénytelen voltam a szüleim döntéseit elfogadni, és úgy cselekedni, ahogy ők azt megparancsolják nekem. Mi mást tehettem volna? Nem vagyok az az árral sodródó típus, de most nem volt más választásom. Mennem kellett Kanadába, akár tetszett, akár nem.

A repülőtéren részemről egyáltalán nem érzékeny búcsút vettem anyától és apától, aki most csakis a „kedvemért” eljött Londonba, hogy elköszönhessen tőlem. Totál röhejes az egész. Évekig nem találkoztunk, így nincs is miért elbúcsúznia. De ráhagytam a dolgot. Talán arra számított, hogy a nyakába ugrok majd, és ezerszer elmondom neki, mennyire szeretem, de erre aztán várhatott. Annyira rideg voltam vele, amennyire az csak kitelt tőlem.

A repülőn ülve első sorban nem a szüleim hiánya miatt kezdtem el rosszul érezni magam. Csak egyszerűen tudtam, hogy mostantól nem lesz minden úgy, ahogy eddig volt. Az a kanadai begyepesedett család nyilvánvalóan nem fogja megengedni, hogy bulizni járjak, és mindig azt tegyem, amihez nekem kedvem van.

Gyűlöltem mindent és mindenkit. Csakis arra vágytam, hogy újra otthon lehessek.

A repülőút szörnyen lassan telt. Csupán a zenelejátszóm jelentett valamiféle szórakozást, de most még a jobbnál jobb slágereket sem tudtam élvezni, mivel tudtam, hogy hamarosan elérkezek a világ legunalmasabb és legegyhangúbb országába, ahol csaknem hat kerek hónapot kell majd eltöltenem.

Utálom a telet. A fagy és a hó a legrosszabb dolgok, amiket el tudok képzelni. De mit is vártam Kanadától? A megérkezésemkor már eszméletlen mennyiségben szakadt a hó, melynek láttán majdnem elsírtam magam. Londonban az ilyen zord időjárás eléggé ritka. Itt meg lehet, hogy két hónapig folyamatosan ekkora havazás lesz.

Anyáék a tudtomra adták, hogy egy férfi fog majd az előcsarnokban állni, valami béna táblával a kezében, amin az a felirat lesz, hogy „Isten hozott Samantha”. Miután megpillantottam ezt a bizonyos embert, a kézitükrömben még gyorsan megigazítottam kifejezetten rövid, festett szőke hajam, majd elindultam a férfi felé.

Anya gyűlölte, hogy a megkérdezése nélkül váltam meg hosszú, sötétbarna hajzuhatagomtól. Világéletemben a derekamig ért, azonban ezt a kinézetet nem tartottam méltónak lázadó viselkedésemhez, így egy fodrászbarátnőm segítségével olyan frizurát varázsoltam magamnak, ami kellően vadócérzést keltett az emberekben, ha rám néztek. Az eredmény pedig brutálisan rövid, erősen szőke haj lett. Én imádtam, és jól éreztem magam így, mások véleménye – beleértve anyáét is – pedig a legkevésbé sem izgatott.

A középkorú férfi nagyon kedvesnek tűnt, hatalmas vigyorral arcán integetett nekem, mire én zavartan visszaintettem, és festettem egy műmosolyt arcomra.

-          Szia, biztosan te vagy Samantha – köszöntött kedvesen.

-          Csak Sam – javítottam ki még mindig azzal a mesteri műmosollyal. Valójában inkább toporzékolni vagy sírni lett volna kedvem, de ez a szerencsétlen ember végül is semmiről sem tehet, így arra a döntésre jutottam, hogy nem rajta fogom megbosszulni sanyarú sorsomat.

-          Rendben – bólintott. – Akkor mehetünk? A kocsim kint áll a parkolóban – mutatott ki a hatalmas üvegablakon.

-          Persze.

Amint kiléptünk a szabad levegőre, azonnal az arcomba repült a hó, és egy pillanat alatt jégkockává fagytam. Kanadát már hírből is utáltam, és ahogy ideérkeztem, nem szerettem meg egy kicsit sem jobban. Sőt…

-          Öhm, Mr. Rogers – szólaltam meg zavartan, miután bekászálódtam a fekete terepjáró anyósülésére.

-          Szólíts csak Johnnak – mosolygott rám, majd beindította az autót.

-          Oké. John, Kanadában egész évben ilyen az idő?

-          Nem – nevetett fel tudatlanságomon. – Nagy melegekre itt ne számíts, de ekkora havat azért nem kell mindennap átvészelni.

-          Ó, értem – bólintottam zavartan. – Bekapcsolhatom a rádiót?

-          Nyugodtan. Figyelj Sam, szeretném, ha az itt eltöltött idő alatt otthon éreznéd magad nálunk. Úgyhogy lazulj el, érezd magad kényelmesen, és csinálj mindent úgy, ahogy otthon szoktad.

Nos, kétlem, hogy John örülne, ha itt is úgy viselkednék, ahogy otthon. Nem lennének túl kellemes emlékei rólam, ha úgy cselekednék, ahogy ő azt az imént javasolta.

Válaszként azonban csak bólogattam, majd elmélyültem egy Lana Del Rey számban, melyet valami alternatív rádióadó játszott.

A repülőtér meglehetősen messze volt attól a városkától, ahol az elkövetkezendő félévre száműzve lettem, ezért jó ideig utaztunk a kocsiban, míg elértünk a célállomásig. Az út pedig azokon a kihalt, unalmas utakon most még hosszabbnak tűnt. Ha pedig már ezt az aránylag még rövidnek mondható utat is egy évnek éreztem, akkor az előttem álló félév milyen hosszúnak fog tűnni? Számításaim alapján úgy egymillió évre tippelek.

Cserediáktársam családjáról csupán annyi információm volt, hogy hárman élnek egy aranyos kis házikóban Stratfordban, Ontario államban. Ő, az apja –akit ugyebár már megismertem – és a bátyja, Nicolas.

A házuk tényleg helyesnek volt mondható, nem volt benne semmi rongyrázás, és simán beleillett a környezetébe. Engem azonban a környezet szépsége egyelőre egyáltalán nem ragadott magával, és volt egy olyan érzésem, hogy nem is fog.

John kipakolt a csomagtartóból, majd begurult a garázsba, engem pedig arra utasított, hogy kopogjak be, Nicolas pedig majd ajtót nyit.

Hurrá, lesz egy fogadott bátyám! Így, egykeként fura volt belegondolni, hogy fél éven keresztül egy sráccal kell majd együtt élnem, aki gyakorlatilag egy bátynak fog megfelelni. Sőt, két férfival kell majd mindennapjaimat eltöltenem. Ez egy elég erős változás azok után, hogy évekig egy szem nővel, történetesen az anyámmal éltem.

Unottan és halálra fagyva bekopogtam a bejárati ajtón, amit néhány másodperc várakozás után ki is nyitott Nicolas, aki felvont szemöldökkel kezdett el méregetni.

El kell ismerjem, a srác irtó helyes volt. Sokkal, hogy úgy fogalmazzak bénább fiúra számítottam, de nagyon nagyot tévedtem. Nicolas egy magas, kigyúrt – de pont annyira, hogy az még ne legyen visszataszító -, laza fiatal férfi volt, bár nem tűnt túl lelkesnek megismerkedésünk pillanatában.

-          Szóval te lennél Samantha – szólalt meg még mindig azzal a gyanakvó tekintettel.

-          Sam – javítottam ki őt is, mire megvonta vállát. – Te pedig bizonyára Nicolas vagy.

-          Eltaláltad – biccentett, majd egészen halványan elmosolyodott, mire azonnal sokkal barátságosabb benyomást kezdett kelteni. És azzal a kis féloldalas mosollyal még helyesebb volt. Ódákat tudtam volna zengeni a külsejéről, de nem mondanám, hogy első látásra beleszerettem, vagy bármi ilyesmi. És ez a későbbiekben sem történt így.

Miután elállt az útból, becuccoltam az előszobába, majd lehámoztam magamról vastag kabátomat, melyre a benti melegben pillanatok alatt ráolvadt a hó, így kellemetlenül nedves lett.

Rögtön körülnéztem a házban, melyben barátságos, narancssárgás fények uralkodtak, a berendezés pedig egyszerű volt, de otthonos. Első ránézésre meg nem mondtam volna, hogy ebben a takaros kis házikóban férfitöbblet van. Arra számítottam, hogy majd sörös dobozok, alsógatyák és félpár zoknik lesznek szétdobálva mindenfelé, de szerencsére ez csak élénk fantáziám szüleménye volt.

A körülményektől függetlenül azonban még mindig gyűlöltem ezt az egész helyzetet, és minden vágyam lett volna azonnal hazamenni. De a saját érdekemben is meg kellett próbálnom visszafogni magam.

Nos, ha bele is szerettem volna Nicolasba az első pillanatban, akkor sem lett volna semmi esélyem nála, ez pedig akkor bizonyosodott be, amikor a nappaliban szembetaláltam magam egy természetes szőke, kék szemű, világos bőrű lánnyal, aki éppen a drapp huzattal ellátott kanapén ücsörgött. Először fogalmam sem volt róla, hogy vajon ki lehet ő, de másodperceken belül mindenre választ kaptam, amikor is Nicolas levetette magát mellé, majd hosszan és megjegyzem eléggé - talán kissé túlságosan is – szenvedélyesen megcsókolta, melyet nem feltétlenül lett volna kedvem végignézni.

-          Szia, én Luna vagyok, Luna Roberts. Nico barátnője – mosolygott rám kedvesen. Igen, erre az információra az iménti csókcsata közben én is rájöttem… - Te pedig…?

-          Sam Graham – bólintottam zavartan. – A cserediákprogramból. És én vagyok az, aki most itt fog lakni egy jó darabig.

-          Igen, tudom, Nicolas említette. Isten hozott Stratfordban – vigyorodott el ismét.

Alapvetően kedves lánynak tűnt, de most egyáltalán nem volt kedvem jópofizni.

-          Köszönöm – válaszoltam tökéletes műmosollyal arcomon, majd amikor elfordultam, megforgattam szemeimet, és halkan felsóhajtottam.

Eddig még magamhoz képest egészen kedvesen és tisztelettudóan viselkedtem, de ahogy egyre inkább teltek a percek az új közegben, úgy egyre idegesebb lettem amiatt, hogy egyáltalán itt kell lennem.

Felvittem cuccaimat a szobába, ahol mostantól féléven keresztül aludnom kellett, majd levetettem magam az ágyra, és gondterhelten körülnéztem a helyiségben. Egyszerű, lányos hálószoba volt, semmilyen különösebb reakciót nem váltott ki belőlem. Tehát szimplán mondva unalmas volt. Mint eddig minden, amit itt, Kanadában láttam.

Hihetetlenül letört voltam, és ez kezdett egyre inkább meglátszódni rajtam.

Időközben lehívtak vacsorázni, én pedig hihetetlenül kedvetlenül lekullogtam a családias lakóház ebédlőjébe, majd ledobtam magam az egyik székre.

Nicolas barátnője, Luna is velünk tartott a vacsorán, így négyen láttunk neki a John által készített fogásnak. Legalábbis láttunk volna. Ha nem kezdek el azonnal fintorogni, amikor elém teszik az extrahúsos bolognai spagettit.

-          Én nem eszem húst – toltam el magamtól a tányért, majd keserűen felnevettem.

-          Nocsak, egy vegetáriánussal van dolgunk? – csapta össze tenyerét John. – Sam, a mi családunkban mindenki imádja a húst, szóval kénytelen leszel megszokni ezt a kosztot.

-          Azt hittem érthető voltam. Én nem eszem húst – mondtam el a második mondatot lassan és tagoltan, mert úgy tűnt, hogy nem nagyon akarják felfogni a mondanivalóm lényegét.

-          Sam, hogyha itt akarsz maradni, vannak alapvető szabályok, amiket be kell tartanod.

Ezen mondat hallatán teljesen felháborodtam. Ki a fene mondta azt, hogy én a saját akaratomból vagyok itt? A legkevésbé sincs kedvem itt tölteni fél évet.

-          De én nem akarok itt lenni! Nem vette még észre? Nem tűnt fel? – álltam fel indulatosan a székemből, miközben kissé felemelt hangon beszéltem.

-          Elég volt! Most! Állítsd le magad! – kiabálta el magát John, mire egy pillanatra összerezzentem. De a meglepettség legapróbb jeleit sem akartam kimutatni magamon, ezért továbbra is magabiztosan álltam a körülöttem ülők tekintetét. – Ebben a házban így nem beszélhetsz!

-          Higgye el, én lennék a legboldogabb, ha nem kellene itt lennem ebben a koszfészekben, ha nem kellene a maguk képét bámulnom, és hogyha nem kellene a borzalmas húsaikat sem megennem! – vágtam vissza meglepően hangosan, majd elrohantam az emeletre vezető lépcső felé, felfutottam rajta, és egyenesen az ideiglenes szobám felé vettem az irányt.

Becsaptam magam mögött az ajtót, majd dühösen levetettem magam az ágyra, és puffogni kezdtem. Nem akartam gyengének tűnni, így nem sírtam. Megtiltottam magamnak, hogy teljesen kibukjak. Pedig akkor szívem szerint ezt tettem volna.

Már vagy egy órája ültem az ágyon, miközben magamban annyit szitkozódtam, mint talán még soha azelőtt, mikor hirtelen valaki bekopogtatott az ajtón.

-          Igen? – sóhajtottam fel gondterhelten.

Az ajtó nyílni kezdett, majd újdonsült „bátyám” barátnője, Luna lépett be a szobába.

-          Nagyon zavarlak? – kérdezte óvatosan.

-          Mit számít az? – dünnyögtem, majd felpillantottam rá.

-          Nézd… - Tartott egy szünetet, miközben vett egy mély lélegzetet, majd leült az ágy szélére, a lehető legtávolabb tőlem. – Én tényleg nem tudom, miért utálod ennyire ezt a helyet, és azt sem, hogy minket miért rühellsz ennyire kimondhatatlanul. De ha megengeded, adok egy jó tanácsot.

-          Van más választásom? – forgattam meg szemeimet.

-          Látod? Pontosan erről van szó. Azzal, hogy így viselkedsz, semmit nem fogsz megoldani. Az első, körülbelül tízpercben egészen kedvesnek tűntél, aztán hirtelen elkezdtél flegmázni. Viszont attól, hogy ilyen szemtelenül viselkedsz, még nem leszel kevésbé egyedül, valamint azt sem tudod elérni, hogy egy csettintés alatt újra Londonban teremj. Szóval hidd el, a saját érdekedben is jó lenne, ha megpróbálnál alkalmazkodni az itteni dolgokhoz – mondta, miközben végig állta tekintetem.

-          Befejezted a rizsát? – pillantottam rá komolyan.

-          Látom nem értetted meg a mondanivalóm lényegét – csóválta meg fejét, majd felállt, és leporolta fekete farmerjét vékony lábain. – Nézd Sam, én nem kértem, hogy legyünk öribarik. Csak segíteni próbáltam.

-          Nem szorulok rá a segítségedre – sziszegtem.

-          Hát jó – válaszolta könnyedén, majd hátradobta vállán szőke hajzuhatagát. – Csak neked lesz rosszabb ez a fél év barátok nélkül.

Tökéletes végszónak találta ezt a mondatot, így ezután már nyugodtan el is távozott, én pedig ott maradtam egyedül, a gondolataimba temetkezve, melyek majdnem száz százalékban negatívak voltak.

Valósággal képtelenségnek tűnt, hogy ebben az unalmas kisvárosban bárki is jöjjön, aki fényt tud csempészni az én jelenleg rémálomba illő életembe.

Véleményem másnap reggelre sem változott. Ugyanolyan kedvtelenül ébredtem, mint ahogy elaludtam. Most pedig már iskolába is kellett mennem… Szívem szerint ellógtam volna, de ezt két ok miatt mégsem tettem meg. Az egyik az volt, hogy az idő odakint rettenetesen hideg és szeles volt. A másik pedig, hogy ebben az idegen városban talán mégsem lett volna annyira király ötlet az iskola helyett máshol eltölteni a délelőtti órákat.

John a reggelinél próbált úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, a tegnapi vitát pedig olyannyira rendbe akarta hozni, hogy még külön vegaszendvicset is készített nekem.

Nem mondanám, hogy puszipajtások lettünk az új „családommal”, de egy fokkal már jobb volt a hangulat, mint előző este.

Az iskolába Nicolas fuvarozott el, útközben pedig felvettük Lunát is, akiről már megvolt a sajátos véleményem. Olyan érzésem volt vele kapcsolatban, hogy tudálékos, és azt hiszi, mindenkinél bölcsebb, ebből kifolyólag pedig előszeretettel papol akkor is, amikor nem kellene. Ezt előző este bebizonyította nekem.

Nicolas azonban abból a szempontból egészen jó fej volt, hogy nem próbálta osztani az észt, és inkább békén hagyott, amit a jelenlegi lelkiállapotomban nagyra értékeltem.

Amint beléptem az iskola kapuján, kezdetét vette a nagybetűs rémálom. Törtető, túlpörgött, magányos és meglehetősen fura diákok is futkorásztak a folyosón, én pedig annyira kívülállónak éreztem magam, mint még soha azelőtt.

Ráadásul a rosszkedvemet még tetézte az is, hogy rögtön egy zenei órára kellett beülnöm. A szüleimmel is ki akartam szúrni, amikor teljesen felhagytam az énekléssel. Valamilyen szinten így is lázadni akartam, az őseim reakciója pedig pontosan olyan volt, amilyet el akartam érni. Most viszont nem volt más választásom, be kellett mennem erre az akkor számomra borzalmasnak tűnő órára.

A tanítás már elkezdődött, amikor betoppantam a körülbelül tíz diákot és egy tanárnőt magába foglaló terembe.

Először mindenki furán nézett rám, csupán a tanárnő mosolyodott el, majd azonnal köszöntött, és leültetett egy szabad helyre. Egy hosszú, szőke hajú, gyönyörű lány mellett foglaltam helyet, aki hatalmas kék szemeivel azonnal vizslatni kezdett. Egy „Shopping is my cardio” feliratú pólót viselt, sminkje pedig szinte tökéletes volt.

-          Szia – suttogta barátságosan.

-          Hello – köszöntem vissza kissé flegmán.

-          A nevem Emily Davis. Új vagy itt?

-          Én Sam Graham vagyok. És igen, most jöttem Londonból – dünnyögtem unottan.

-          Hűha… Nem tűnsz túl jókedvűnek. Nem örülsz, hogy idekerültél, ugye? – húzta félre száját.

-          Eltaláltad – biccentettem, miközben táskám pántját birizgáltam.

-          És… Énekesnő szeretnél lenni, vagy mi?

-          Nem. Semmiképpen sem. És tudod, az igazság az, hogy jelenleg semmit sem akarok. Ebbe a semmibe pedig a veled való társalgás is beletartozik – vetettem rá egy lesújtó pillantást, mire elhallgatott, majd vágott egy cseppet sem kedves grimaszt, és visszafordult a táblához, amin éppen egy kotta volt felvázolva.

Az óra közben kissé megbántam, hogy annyira bunkó voltam ezzel a lánnyal. Hiszen ő semmiről sem tehet. De néha mégis azokon vezetem le a feszültséget, akik egyébként egyáltalán nem érdemlik meg.

Azonban jelen pillanatban annyira nem voltam jókedvű, hogy még bocsánatot is kérjek új csoporttársamtól, így a tanóra után csak lehajtott fejjel elsétáltam mellette, majd utamra indultam a hosszú folyosókon, melyek a szünetben teljesen megteltek diákokkal.

Az egész délelőttömet értelmetlen kullogással töltöttem, és senkivel sem beszéltem, az pedig messziről látszott rajtam, hogy jelenleg a magányos farkas szerepét töltöttem be.

Végtelenül örültem, amikor végre véget ért a tanítás, én pedig elhagyhattam azt a helyet, ahol szabályos számkivetettnek éreztem magam.

Szörnyű volt a végtelennek tűnő hóesésben hazavergődni, amikor pedig ez megtörtént, örültem, hogy végre nem kell tovább gyalogolnom az arcomba szálló hóban.

Amint fellépkedtem az ideiglenes otthonom verandájára, azonnal elkezdtem kutakodni a kulcs után, melyet John ma reggel adott oda nekem. Azonban a heves mozdulatok közepette kiejtettem kezemből, az említett tárgy pedig elsüllyedt a tornácra szállt hókupacban. Szitkozódva lehajoltam érte, azonban sehogy sem sikerült megtalálnom, és kezdtem egyre idegesebb lenni. Hirtelen a szomszéd ház felől meghallottam egy kiabálást, mire azonnal odakaptam fejem.

Az igazság az, hogy sosem voltam elájulva a sztároktól. Hiszen ők is csak ugyanolyan emberek, mint mi. Nem értettem azokat a személyeket, akik őrjöngve ugráltak, ha megláttak egy híres embert. Azonban most, mikor tudatomra jutott, hogy ki is az újdonsült szomszédom, rendesen letaglóztam. Néhány méterre tőlem ott állt a világ első számú tini szenzációja, Justin Bieber. Dermedtségem viszont csupán egy pillanatig tartott. Amint a srác megszólalt, azonnal alábbhagyott lelkesedésem.

-          Segíthetek? – kérdezte vigyorogva.

-          Köszönöm, nem szorulok rá – válaszoltam vicsorogva, majd megforgatva szemeimet elfordultam.

-          Ugyan már, látom, hogy nem boldogulsz – nevetett fel, majd lazán magára kapta trendi kabátját.

-          Ó, akkor rosszul látod – néztem újra rá, majd csípőre tettem kezeimet.

Valószínűleg az emberek kilencven százaléka teljesen megőrülne, ha megtudná, hogy Justin Bieber mellett lakik, de engem jelen pillanatban ez olyan szinten nem tudott érdekelni, hogy azt nehéz lenne megfogalmazni.

-          Hát rendben… Nos, azért örülök, hogy megismerhettelek, új szomszéd – jelent meg ismét az a pajkos mosoly arcán, majd biccentett egyet, amit a lelkem mélyén azért kissé vonzónak találtam. – Justin vagyok. De szerintem ezt tudod.

-          Nagyon lazának érzed magad, ugye? – nevettem fel gúnyosan. – És még tisztában is vagy azzal, hogy mennyire populáris vagy. Ó, de ha ez még nem lenne elég, pluszban fel is vágsz ezzel.

-          Ne már, csak barátkozni akarok!

-          Aha, persze… Messziről lerí rólad, hogy egy beképzelt segg vagy – vágtam hozzá, mire felvont szemöldökkel somolyogni kezdett.

-          Ugyan már, én békés szándékkal vagyok itt – tárta szét karjait.

-          Rendben, popsztár uraság… Megtaláltam a kulcsot – lengettem meg a tárgyat magam előtt. – Viszlát – vetettem rá egy lesújtó pillantást, majd beléptem a házba, és lehámoztam magamról kabátomat.

Remek… Nemcsak hogy ebbe a dögunalmas városba kellett jönnöm, még egy ilyen felfuvalkodott hólyag is megjelent a szomszédságban. Kicsit magamban is ijesztőnek találtam azt, hogy mennyire hidegen hagyott a legendás Justin Bieber felbukkanása. A cserediáktársam, Lenna elfelejtette megemlíteni, hogy ez a világhírű ember történetesen a szomszédja. Azért nem gondolom, hogy ez a kis információ annyira elhanyagolható lenne… És ha még valamilyen szinten mégis izgatott voltam, annak akkor sem mutattam  semmilyen jelét, főleg nem azelőtt a surmó előtt. De jelen pillanatban kisebb gondom is nagyobb volt ennél. Itt nem volt egyetlen barátom sem, és hihetetlenül egyedül éreztem magam. Haza akartam menni. Rohadtul haza akartam menni.

Lenna

Mint minden délelőtt, most is a város tánctermében töltöttem az időt, és próbáltam elsajátítani egy koreográfiát, melyet valamelyik pophercegnő táncolt el egy klipjében. Nem volt könnyű dolgom, de nem adtam fel addig, amíg nem lettek tökéletesek a lépéseim. Nagyon alázatos és szorgalmas voltam, ha a táncról volt szó. Ez volt és maradt egész életemben a szenvedélyem.

Azonban a tánctudásomon kívül nem mondanám, hogy volt bennem bármi különleges. Illetve, de. Volt valami, amit bizony nem minden lány mondhat el magáról a világon. Méghozzá azt, hogy a kiskorom óta legjobb barátom a világ első számú popsztárja volt.

Ebben a kisvárosban ő volt az, aki mindenbe jókedvet tudott csempészni.

Azonban mióta híressé vált, és az átlagos stratfordi Justinból a hatalmas és világhírű Justin Bieberré vált, minden megváltozott. Már alig volt itthon, és kezdtem azt érezni, hogy egyre távolabb kerülök a legjobb barátomtól.

Nélküle már semmi nem volt ugyanolyan. Persze nem mondanám, hogy egyedül voltam, mert voltak más barátaim is, akikkel jól éreztem magam, de Justint senki nem tudta igazán pótolni. Mellesleg egy ilyen városkában attól eltekintve, hogy a világ egyik leghíresebb tinije itt nőtt fel, nagyjából semmi nem történik.

Pedig mindig is szerettem volna én is híres lenni. Egy világhírű táncos, akinek pörgős, mozgalmas élete van. Aki azt csinálhatja, amit szeretne. De semmiképpen sem úgy akartam híres lenni, hogy én vagyok a kis Lenna Rogers, Justin Bieber legjobb barátja. Ezért meg is kértem őt, hogy engem sehol ne reklámozzanak. Ráadásul egy ilyen helyzetben elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb összeboronáljanak minket. Pedig köztünk soha semmi nem volt barátságon kívül. Nekem ő a másik felem volt, aki mellett mindig önmagam lehettem.

És mivel a nagy áttörésem eddig nem következett be, a cserediákprogram, amin részt vettem, fantasztikus lehetőségnek tűnt. Hiszen London egy világváros, ahol akár még fel is figyelhetnek rám. Onnan pedig a Broadway már csak egy lépés. Persze nem a szó szoros értelmében, de ha úgy vesszük, akár még ez is valószínű lehet.

Azonban a kimagasló tánctudásomat nem csak az önszorgalmamnak köszönhettem. Szerencsére ebben a városban helyet kapott egy fantasztikus intézmény, ahol tehetséges gyerekek tanulhattak. A táncosoktól elkezdve a festőkig itt mindenkit meg lehetett találni. Én is ide jártam, ahol rengeteg táncórám volt. Azonban Stratfordban nemigen láttam esélyt arra, hogy bárki valaha is felfigyel a tehetségemre. Justinnak ugyan sikerült, de az egy egészen más helyzet. Most rajtam volt a sor, hogy Londonban valóra váltsam az álmaimat.

Kissé persze rossz volt belegondolni, hogy fél éven keresztül apukám és a fantasztikus bátyám, Nicolas nélkül kell majd eltöltenem minden egyes napot, de hát valamit valamiért.

A családról, ahová mentem, csupán annyit tudtam, hogy igazából nem is nevezhető családnak, ugyanis a lányt, akivel „cseréltem”, az édesanyja egyedül neveli. Ott elváltak a szülők. Tipikus probléma a mai világban. Azonban biztosan ki merem jelenteni, hogy nálunk az elválásnál sokkal tragikusabb dolog állt fenn. Az anyukám ugyanis évekkel ezelőtt elhunyt rákban. Kétlem, hogy ezt az eseményt valaha is fel tudom majd dolgozni. És éppen ezért, mert nekem az anyukám borzasztóan hiányzott az életemből, most örültem, hogy legalább egy kis ideig tekinthetek majd valakit „anyának”.

Ezen a napon indult a gépem Londonba, és valójában, már ha úgy vesszük késésben voltam, de muszáj volt még ezen a délelőttön is a táncteremben töltenem néhány korai órát.

Éppen hogy kicentiztem a perceket, ezért sikerült pont időben beesni a kis házunk bejárati ajtaján.

-          Te meg hol jártál, kisasszony? – jött ki apa a konyhából valami szörnyen vicces idézettel ellátott szakácskötényben.

Imád főzőcskézni, és ő is mestere annak, hogy mindent az utolsó pillanatban találjon ki és szervezzen le. Végül is csak nagyjából három óra múlva indul a lánya repülőgépe, még simán van idő sütni valami finomságot…

-          A táncteremben. De apu, indulnunk kell! Még be is kell csekkolnom! – néztem rá döbbenten, majd kettőt tapsolva jelezni próbáltam, hogy szedje össze magát, és siessünk a reptérre. Szerencsére a csomagjaimat már tegnap kikészítettük az előszobába, így arra nem volt gond. Még soha nem vittem ennyi bőröndöt sehová… Bár, ha úgy vesszük, hogy Stratford határán is alig jutottam túl néha, elég valószínűtlen, hogy valaha is szükségem lett volna egyáltalán bármilyen bőröndre.

-          Jól van, jól van! – rohant ki a helyiségből, majd felkiabált a bátyámnak és barátnőjének, Lunának, hogy indulunk.

Ők is ragaszkodtak hozzá, hogy elkísérjenek a reptérre, mert állításuk szerint könnyes búcsú közepette akartak elválni tőlem, úgy, ahogy azokban a romantikus filmekben szokás.

A bátyám barátnőjét már az első perctől fogva imádtam. Luna végtelenül kedves és jó fej lány, ráadásul gyönyörű is. A bátyám pedig a város egyik leghelyesebb és legmenőbb sráca, szóval tökéletes párt alkotnak. A népszerű lány és a népszerű fiú a város első számú szerelmespárja. Feltételezem, hogy már egyenes úton haladnak a házasság felé. De komolyan. Két éve alkotnak egy párt, és a legnagyobb veszekedésük is akkor volt, amikor Luna véletlenül elfelejtette felhívni Nicot, miután megérkezett a norvég nagyszüleihez. Ez a kis bökkenő sem volt túl jelentőségteljes, ezen kívül már az első randijuk óta tökéletes az összhang közöttük.

Én pedig hatalmas szerencsémre végignézhetem ezt a filmbeillően harmonikus kapcsolatot minden áldott nap. Csak sajnos az én szerelmi ügyeim nem ilyen egyszerűek.

Mondjuk, a dolog ott bukik el, hogy nincs is semmilyen komolyabb szerelmi ügyem. Persze, mindig vannak fiúk, akik tetszenek, és randiztam is már életemben egyszer-kétszer – tizenhét éves koromra azért örülök, hogy ezt el tudom mondani magamról -, de ezen kívül semmilyen komolyabb kapcsolatom nem volt még.

Még nem találkoztam azzal a fiúval, aki képes megremegtetni a gyomrom, és pillangókat ébreszteni benne, amikor rám néz. Azt hallottam, hogy ezek a szerelem biztos jelei. Valamint az, hogy mellette önmagad tudsz lenni, ami nagyon fontos.

Justin mellett önmagam tudtam lenni. Teljes mértékben. Néhányszor el is gondolkodtam rajta, hogy vajon akkor most tényleg csak barátság van-e köztünk, vagy esetleg valami, ami ennél sokkal mélyebb, de végül sosem jutottam erre. Nekem ő a másik felem. Mondhatni lelki társam. De nem olyan lelki társ, mint valakinek a szerelme. Egyszerűen csak mindig biztos vagyok benne, hogy ő megért, elfogad olyannak, amilyen vagyok, és feltétel nélkül szeret engem.

Ez tényleg fantasztikus. Viszont a szerelem eddig messziről elkerült.

Szerencsére Lunának és Niconak is sikerült időben lekeveredniük az emeletről, a csomagok bepakolása után pedig már indultunk is a repülőtérre.

Szörnyen izgatott voltam. Miközben az anyósülés felőli ablakból bámultam a már jól megszokott tájat, hirtelen elfogott egy olyan érzés, ami egyszerre volt hátborzongatóan izgalmas és jó, valamint rémesen ijesztő. A változás szele teljesen nyugtalanná tett – de jó értelemben. Viszont azért az is bennem bujkált, hogy apa és Nico fél éven keresztül egyáltalán nem lesznek jelen az életemben. Maximum telefonon, de az nem gondolom, hogy sokat számítana.

Mióta anya meghalt, néha betegesen ragaszkodtam hozzájuk. Azóta tudom úgy igazán, hogy milyen ténylegesen elveszíteni valakit, aki nagyon fontos neked.

De valamit valamiért, nem igaz? Ennyire képes vagyok annak érdekében, hogy végre Londonban lehessek.

-          Nagyon fogsz hiányozni, Len – ölelt át Luna a repülőtér tágas előcsarnokában, majd nyomott egy puszit arcomra.

-          Te is nekem – suttogtam, majd szomorú mosollyal arcomon elengedtem.

-          Vigyázz magadra, hugi – lépett oda hozzám bátyám, majd olyan szorosan átölelt, hogy azt hittem megfulladok.

-          Vigyázni fogok, feltéve, ha túlélem ezt az ultraerős ölelést – válaszoltam nevetve.

Végül apára néztem, akin láttam, hogy eléggé elérzékenyült. Mindig is nagyon féltett engem, de ő is tudta, hogy ezt a cserediák programos lehetőséget meg kell ragadni.

-          Iszonyatosan fogsz hiányozni, kicsim – vont magához apa.

-          Jaj, apa, te is hiányozni fogsz – viszonoztam ölelését, majd lehunytam szemeimet, és megpróbáltam visszafojtani könnyeimet. – Szeretlek – tettem hozzá, miután elhúzódtunk egymástól.

-          Én is téged – mosolyodott el.

Még egyszer mindenkitől elköszöntem, majd elindultam becsekkolni. Ahogy átléptem az ellenőrzőkapukon, egyre izgatottabb lettem.

A repülőn ülve pedig már valósággal ugrálni és sikítozni tudtam volna örömömben, de nyilvánosan ezt azért nem akartam megtenni. Ehelyett csöndben üldögéltem a zenelejátszóm társaságában, miközben folyamatosan az ablakon bámultam kifelé.

Éreztem, hogy most elkezdődött valami nagyon meghatározó dolog az életemben. Egyelőre még nem tudtam pontosan, hogy ez mit takar, de kimondhatatlanul vártam már, hogy számomra is világossá váljon.

A londoni Heathrow repülőtéren úgy éreztem, hogy meginog lábaim alatt a talaj, annyira izgatott és feldobott voltam. Egy új élet várt rám – ami ugyan csak ideiglenes volt, de fél év alatt is rengeteg változást hozhat az élet. Az pedig csak rajtam múlt, hogy mennyiben járulok hozzá én magam is a változások bekövetkezéséhez.

Zavartan kóvályogtam a hatalmas repülőtéren, miközben azt a hölgyet kerestem, akiről cserediáktársam, Sam elküldte a képet. Minden bizonnyal az édesanyjáról lehetett szó, de én nem láttam őt sehol.

Hirtelen aztán megpillantottam egy középkorú, sötétbőrű, kissé termetes nőt, aki elképesztő sebességgel sprintelt felém. Először magam mögé pillantottam, hogy biztosra vegyem, én vagyok az, akit keres, majd mikor nem láttam mögöttem senkit, aki figyelt volna a hölgyre, visszafordultam hozzá, aki akkorra már ott termett közvetlenül mellettem.

-          Ugye maga Lenna Rogers kisasszony? – szólalt meg levegő után kapkodva, majd megtámaszkodott térdein, és kifújta magát a nagy futás után.

-          Igen, én vagyok – mosolyogtam rá kedvesen.

-          Samantha anyukája – Carrie a neve, bizonyára tudod – sajnos megoldhatatlannak találta, hogy el tudjon jönni érted a repülőtérre, ezért engem kért meg, hogy üdvözöljelek és vigyelek haza – hadarta gyorsan, miközben még mindig az egyenletes légzését próbálta visszanyerni.

-          Ó, értem, persze. Hallottam, hogy Mrs. Graham rendkívül fontos munkát végez. Jogász, jól tudom? – kérdeztem barátságosan.

-          Igen – bólintott. Kedvesnek tűnt ez az ötven év körüli asszony, annak ellenére, hogy egyelőre még fogalmam sem volt róla, ki ő.

-          És tényleg elnézést kérek az udvariatlan kérdésem miatt, de szabad megtudnom, hogy maga kicsoda?

-          Ó, persze – nevetett fel kínosan. – El is felejtettem bemutatkozni, ne haragudj kedvesem. A nevem Meria, én vagyok Carrie házvezetőnője, néha ideiglenes sofőrje is. Mivel neki rengeteg a munkájával kapcsolatos teendője, így legtöbbször én végzem otthon a házimunkát, jóformán pedig többet tartózkodom a házában, mint ő saját maga. Ha úgy vesszük, ott is lakom. Csupán hétvégéken szoktam hazamenni néha – fecsegett mosolyogva. – Tehát mostantól valószínűleg sok időt fogunk együtt tölteni, Lenna.

-          Ez egyáltalán nincsen ellenemre – kacsintottam rá, mire Meria jólesően elnevette magát.

Az ideiglenes otthonomhoz vezető kocsiúton kifaggattam a kedves házvezetőnőt egy csomó dologról. Többek között elmesélte azt, hogy egészen húszéves koráig Afrikában élt, és innen ered a neve, ami lázadót jelent. Eléggé elgondolkodtatott, hogy vajon miért adták neki ezt a nevet. Ez a nő annyira barátságos és jámbor, és valószínűleg kisbabának is ilyen volt. Akkor meg miért neveznék el lázadónak? Néha képes vagyok teljesen értelmetlen dolgokon elgondolkodni, ez rám vall.

Meria mesélt néhány dolgot a Graham családról is. Sam anyukája, Carrie az elmondottak és a kép alapján is, amit láttam, nagyon csinosnak és szépnek tűnik. Kicsit az én anyukámra emlékeztetett, bár ő azért nem volt annyira divatbaba. Ennek ellenére mégis ő volt a legcsodálatosabb nő a világon. Ezt biztosan ki merem jelenteni.

A ház, ahová érkeztünk, hihetetlenül nagy volt. Már a külseje is elkápráztatott. Bár mit is vártam egy nagymenő jogásztól? Gondolhattam volna, hogy ez a család, akinek saját házvezetőnője van, meg egy plusz BMW-je, nem egy sárkunyhóban tengeti mindennapjait. Na de ez a villa… Fantasztikus volt.

Persze mi sem voltunk soha szegények, ezt nem mondanám. De ez a fényűző luxus mindig csak álom volt számomra. Mi ennél azért egész életünkben szerényebb körülmények között töltöttük napjainkat.

Meria látta rajtam a bámulatot és az enyhe sokkot, amit ez a mesébe illő, már-már kastélynak nevezhető otthon okozott, ezért kissé meglökött, mielőtt ott helyben legyökereztem volna a talajba.

Azt hittem, hogy talán a ház belseje egy kissé visszafogottabb lesz, de óriásit tévedtem. Ha lehet, odabent még fényűzőbb volt minden, mint kint. Amint beléptünk az előtérbe, egy hatalmas kétszárnyú lépcső tárult elém, ami márványból, a korlát pedig igényesen elkészített kovácsoltvasból készült. Egyszerűen hihetetlen volt. Ilyet azelőtt csak a filmekben láttam, de akkor kiderült, hogy az ilyen luxust a való életben is meg tudják engedni maguknak egyes emberek.

-          Hűha – Csupán ez az aprócska szó hagyta el számat, mikor ledobtam kezemből bőröndjeimet, melyek egy nagy puffanással értek földet, ennek következtében pedig az egész helyiség visszhangzani kezdett. – Magának mennyi ideig tartott ehhez a pompához hozzászokni? – fordultam Meria felé hirtelen.

-          Hidd el, az ilyen életkörülményeket az ember egy pillanat alatt megszokja – legyintett kacagva. – Hiszen, ki az az idióta, aki ne élvezné, hogy egy luxusvillában lakhat?

-          Jogos – biccentettem vigyorogva. – A szobámat merre találom? A jobb-, vagy a baloldali lépcsőt kell használnom? – kérdeztem felszegett állal, valamint előkelő brit akcentussal.

-          A jobboldali lépcsőt vegye igénybe, madame – válaszolt ugyanilyen vicces hangon, mire felnevettem.

Meria már régóta él Angliában, de nem brit akcentussal beszél. Azt mondja, ez annak lehet az oka, hogy sokszor váltogatta Amerika és Nagy-Britannia között a lakóhelyét.

Követtem utasítását, majd lassan felballagtam a hosszú, fehér lépcsőn. Az emeleten nem volt sok szoba, és azonnal megtaláltam azt, amelyiket kerestem. A vendégszoba volt a számomra kijelölt alvóhely.

Amint beléptem, azonnal leesett az állam. Hát, itt sem fogták vissza magukat. A szoba akkora volt, mint egy táncterem, az ajtóval szemben pedig állt egy hatalmas franciaágy, amin akár hárman is kényelmesen elfértek volna, valamint a helyiséghez dukált egy külön gardrób-, valamint egy fürdőszoba is, ami az elkövetkezendő szemeszterre csak az enyém volt. Olyan volt, mintha egy álomba csöppentem volna. Álomház az álomvárosban, álmaim házvezetőnőjével, akire máris úgy kezdtem tekinteni, mint a saját nagynénémre… Tökéletesnek tűnt minden.

Az ideiglenes „anyukám”, Carrie hazaérkezése pedig még inkább megerősített abban, hogy jó helyen vagyok, ugyanis ez a nő hihetetlenül rendes volt velem. Fáradtnak tűnt, de ennek ellenére mindent elmondott nekem, kicsit eligazított, valamint vacsorát is készíttetett nekünk Meriával.

Az ebédlő, ahol elfogyasztottuk a házvezetőnő által készített menüt, szintén mesésen gyönyörű volt. Viszont annak ismeretében, hogy Meriát beleszámítva itt csupán hárman éltek, kissé túl nagynak találtam. Egy nyolcszemélyes, hatalmas asztalnál étkeztünk, és mivel csak magunk voltunk, a csönd pedig az otthoni folyamatos nyüzsgéshez képest nagyon nagy volt, kissé magányossá tett.

Az étel azonban fenséges volt. Számomra talán kicsit túlságosan túl volt bonyolítva a tálalás, meg maga az egész étel is, ugyanis sült rákot ettünk, de el kell ismerni, nagyon ízletes volt. Bár én tökéletesen megelégedtem volna egy hamburgerrel is.

Már késő este volt, mire végre le tudtam feküdni, aludni, előtte azonban még gyorsan felhívtam apát, hangja hallatán pedig nem bírtam tovább, és sírni kezdtem. Félreértés ne essék, kimondhatatlanul boldog voltam, hogy Londonban lehetek. De azért mégiscsak csupán tizenhét vagyok, és ha egy óceán választ el az apámtól, akkor szerintem jogos, hogy bármelyik pillanatban elkezdhetek sírni, főleg akkor, ha még a hangját is hallom.

Végül aztán erőt vettem magamon, és miután beszéltem néhány szót Nicoval is, letöröltem könnyeimet, majd elköszöntem, és megpróbáltam aludni, ugyanis másnap várt rám egy igazán izgalmas dolog. Akkor volt az első napom ugyanis az iskolában. Ami tulajdonképpen ugyanolyan volt, mint a kanadai, csak éppen ez Londonban volt, nem pedig a semmi közepén, egy unalmas kisvárosban.

Reggel az ébresztőórára sem volt szükségem, még azelőtt felkeltem, hogy az csörgött volna. Előző este már nagyjából elrendeztem a gardróbomat – amiért mellesleg odáig voltam -, így könnyen megtaláltam azokat a ruhadarabokat, amiket kerestem. Választásom egy extrahosszú, fehér kötött pulcsira esett, melyhez egy harisnyát és egy térdig érő szürke zoknit párosítottam. Az idő odakint télies volt, de nem dermesztő, mint ahogy az Kanadában szokott általában lenni.

Meria felajánlotta, hogy első nap elfuvaroz az iskolába, ezt az ötletet pedig Carrie is jónak találta. Ilyenkor még olyan elveszettnek érzik magukat az új diákok. Bár én könnyen barátkozok, így attól nem tartottam különösebben, hogy nagyon egyedül leszek. Bíztam magamban, és ez volt mindennek a kulcsa.

-          Rendben Lenna, akkor szólj, ha jöhetek érted – köszönt el Meria, miután leparkolt a sulitól néhány méterre. – És sok szerencsét, kislány!

-          Nagyon köszönöm – mosolyodtam el. – Majd hívom – tettem hozzá, majd becsaptam a kocsi ajtaját és vettem egy hatalmas lélegzetet. Még egyszer megigazítottam sötétbarna, hullámos hajzuhatagomat, majd lassú léptekkel elindultam az iskola kapuja felé.

Egy csomó diák ücsörgött a lépcsőkön, nem törődve a téllel és azzal, hogy esetleg fel is fázhatnak. Bár végül is ők művészek, mit várunk tőlük? Hogy majd bent fognak gubbasztani a dohos iskolában? Nem, ez elképzelhetetlen. Néhányan cigiztek, de voltak olyanok is, akik semmilyen egészségre káros tevékenységet nem folytattak, csak csöndben bámultak maguk elé.

Próbáltam elférni köztük a lépcsőn, majd mikor ez sikerült, óvatosan felballagtam rajta. Jó néhány gyerek tekintetét magamon éreztem. Nyilván sokaknak feltűnt, hogy új vagyok, ez pedig mindig felkelti a diákok érdeklődését.

Amint beléptem az aulába, azonnal megkértem valakit, hogy magyarázza el, merre találom az igazgatói irodát. Miután megkaptam az instrukciókat, fel is kerestem a vezetőséget, ahol már tudtak az érkezésemről, és örömmel magyaráztak el mindent, amit tudnom kellett az itteni kerékvágásról.

Arról is értesítettek, hogy az első órában lesz egy gyűlés a tornateremben, amin minden diáknak haladéktalanul részt kell vennie.

Mivel a mindenkibe én is beletartoztam, így elmentem a hatalmas tornateremhez, majd a lelátó lépcsőjén haladva próbáltam magamnak egy helyet keresni, valahol a tetején pedig találtam is egyet.

Heves bocsánatkérések közepette elfoglaltam a helyem, ugyanis útközben valakit majdnem fejbe rúgtam, egyszer pedig meginogtam, így kénytelen voltam egy lány fejére támaszkodni. Sejtettem, hogy nem ők lesznek az új legjobb barátaim.

Kíváncsian körbenéztem az embereken, és sajnálatos módon itt is kénytelen voltam megállapítani, hogy a klikkek nagyon is jelen vannak. Hiába egy művészeti suli, itt is ugyanúgy megtalálhatók a feltörekvők, a cicababák, a menő srácok, valamint azok, akiket mindenki lúzernek tart.

Én soha nem éreztem azt, hogy bárhová is tartoznék. És szívem szerint megszüntettem volna ezt az egész kasztrendszert. De nem láttam rá sok esélyt, hogy egymagam képes lennék ilyen jelentős társadalmi változásokat eredményezni.

Hirtelen valaki lazán levetette magát mellém, mire odafordultam, hogy az illetőt jobban szemügyre vehessem.

Egy különleges arcú, sötét szemöldökű lány nézett vissza rám, aki mélykék szemeivel méregetett. Ruhája tetőtől talpig fekete volt, természetes szőke haja pedig mindezt ellensúlyozta. Nem tűnt túl barátságosnak, tekintete inkább volt megvető, mint rokonszenvesnek nevezhető.

-          Hát te ki vagy? Még sosem láttalak – szólalt meg arrogánsan.

-          A nevem Lenna Rogers. Cserediák vagyok Kanadából – válaszoltam kissé ellenszenvesen, de cseppet sem annyira megvetően, mint amilyen hangnemet ő produkált az irányomban.

-          Aha – bólintott unottan.

-          És téged hogy hívnak? – szólaltam meg ismét, ezúttal már kissé kedvesebben.

-          Riley. Riley Greenfield.

Ha az utcán látom meg először ezt a lányt, tutira azt gondolom róla, hogy modell. Tökéletes arca volt, kifogástalan alakja, és éppen ezért furcsálltam, hogy ő nem a népszerű lányok táborát erősíti.

-          Festőnek tanulok – folytatta, miközben átnézett fejem fölött. Úgy tűnt, hogy keres valakit. – És te?

-          Én táncosnak – válaszoltam mosolyogva, majd hátam mögé pillantottam, ugyanis nagyon úgy tűnt, hogy Riley valami rendkívül érdekeset lát.

Egy kék szemű, sötét hajú fiú próbált áttörni a tömegen, akiről gyanítottam, hogy ismeri Rileyt.

Miután sikeresen odaért hozzánk, levetette magát a mellettem lévő székre, és féloldalasan elmosolyodott.

-          Helloka – kacsintott ránk. –Szia Riles – köszönt külön Rileynak.

-          Szia Logan – válaszolt Riley kissé jámborabban, mint amilyen hangnemet nekem szentelt. – Ő az új csaj – mutatott rám.

-          Ó – mért végig – mint megtudtam Logan -, majd ismét pajkosan elmosolyodott. – Nagyon örvendek. Logan Benett vagyok.

-          Én meg Lenna Rogers – mondtam, majd udvariasan kezet ráztam a szimpatikus sráccal.

-          Honnan jöttél? – kíváncsiskodott.

-          Kanadából. Egészen pontosan Stratfordból.

-          Biztos szuper hely – vigyorodott el, majd éppen szólásra nyitotta száját, mikor egy kigyúrt focistacsávó beszólt neki.

Ebben a minutumban vált teljesen világossá számomra, hogy Riley és Logan – a különc duó – nem éppen a legkedveltebb és legnépszerűbb diákok a suliban. Bár ez nekem nem számított. Riley volt az egyetlen, aki hajlandó volt szóba állni velem, még ha ezt a maga sajátos stílusában is tette. Rajta kívül egészen Logan érkezéséig mindenkitől csak megvető, kíváncsi pillantásokat kaptam.

-          Nos, mint láthatod, nem vagyunk túl népszerűek – vonta meg vállát Logan, Riley pedig egyetértően bólogatott.

-          Ez egyáltalán nem számít – legyintettem, majd elmosolyodtam. – Ti nem tudjátok, hogy tulajdonképpen miért gyűltünk itt most össze?

-          Fogalmunk sincs – rázta meg fejét Riley. – De az ilyen gyűléseken általában olyan dolgokat jelentenek be, amik a magunkfajta népszerűtlen művészlelkeknek sosem olyan nagy szám. Az ilyen gyűléseken közölt „fantasztikus” hírek az olyanokat dobják fel, mint ők ott – mutatott le az első sorban táborozó, hangosan vihorászó társaságra, akikről messziről lerítt, hogy nagyon mesésnek, tökéletesnek és népszerűnek érzik magukat. A legutolsó pedig igaz is volt.

-          Gondolom, ők a helyi nagymenők – dünnyögtem, miközben az unszimpatikus fazonokat bámultam.

Ők voltak a tipikus középiskolai álomcsapat. Ez már messziről is világossá vált számomra. Az elméletben legszebb lányok és a leghelyesebb fiúk voltak egy társaságba vergődve.

Én otthon amolyan átmenetnek számítottam. Minden klikkből voltak emberek, akikkel szerettem együtt lenni, de az sosem volt szimpatikus, hogy egyesek csupán néhány diákkal hajlandóak beszélni, akik elméletileg az ő udvartartásukba tartoznak.

Főként azt nem bírtam soha, ha az ilyen úgymond tökéletes tinédzserek uralkodni próbálnak egy egész iskola felett.

Hirtelen az egész tornaterem csitulni kezdett, amikor az igazgató odasétált a pódiumhoz, és megütögette a mikrofont.

-          Egy kis figyelmet kérnék – szólalt meg éles, tekintélyt parancsoló hangon, mire a hangosabb diákok is elcsendesedtek. – Fontos bejelentésünk van. Azonban most nem én, hanem a fantasztikus programunk szervezésében legtöbbet segédkező tanuló, a diáktanács elnöke, Destiny Ellingson fogja elmondani a részleteket. Destiny, kérlek, fáradj ide!

Az első sorban tartózkodó diákok közül felállt egy magas, szőkésbarna hajú, kék szemű lány, megigazította szűk, világos farmerjét, majd trendi magas sarkújában feltipegett az állványra, ahol a mikrofon állt.

A lány azonnal festett magára egy nyájas mosolyt, majd elkezdett lelkesen szónokolni.

-          Üdvözöllek benneteket, diáktársaim – nézett körbe a tornateremben ülő, kilencven százalékban halálosan unott társaságon. – Mint tudjátok, iskolánk diáktanácsa – melynek ugyebár én vagyok a vezetője – nagyon fontos munkát végez…

-          Utálom ezt a csajt. Egyszerűen kiráz tőle a hideg – mormolta Riley közönyösen, miközben körmét birizgálta, ezt pedig néha fekete, fiús szabású dzsekijének piszkálásával egészítette ki. – Hogy lehet valaki ennyire talpnyaló, irritáló, tenyérbe mászó, bosszantó személyiség?

Egy pillanatra ránéztem a mellettem háborgó lányra, majd ismét Destiny szövegét kezdtem el hallgatni.

-          …És éppen ezért elhatároztuk, hogy az iskola fantasztikus vezetőségével együtt – pillantott egy másodpercre a tanári karra, és ezzel a kis megjegyzéssel nyilván az volt a célja, hogy még jobban megszerettesse magát a tanárokkal, de legfőképpen az igazgatóval. – lehetőséget biztosítunk a kiemelkedőnél is kiemelkedőbb diákoknak arra, hogy hírnévre tehessenek szert, méghozzá nem is akármilyen módon. Lesz néhány válogatás különböző kategóriákban. Gondolok itt most táncra, énekre és mondjuk színészetre. A különböző kategóriák legjobbjai pedig fantasztikus lehetőséget kapnak. Ők együtt dolgozhatnak majd… - Itt tartott egy rövid szünetet, miközben izgatott vigyorral arcán ajkába harapott. – A One Directionnel! – kiabálta, mire a tornaterem egyik része őrült sikongatásban tört ki, a másik fele meg hurrogni kezdett, ezzel kifejezve egyöntetű nemtetszésüket. Az viszont biztos volt, hogy elszabadult a pokol.

Én bevallom őszintén, kissé izgatott lettem a hír hallatán. Persze nem úgy, mint Riley, aki azonnal felállt, és azt kezdte el kiabálni, hogy „Fúj One Direction, minek kell egy ilyen pénzre és figyelemre éhes társaságot ideszervezni? Lázadjunk emberek, lázadjunk!”. Nem. Engem nem ilyen értelemben kapott el a hév. Hogy őszinte legyek, mindig is bírtam ennek az öt srácnak a zenéjét. De nem csak a zenéjük, hanem ők maguk is megfogtak, annak ellenére, hogy se többet, se kevesebbet nem tudtam róluk, mint egy átlagos rajongó.

A mellettem fészkelődő Logan sem tűnt túlságosan feldobottnak a hír hallatán, és ő is inkább Riley anti-One Direction mozgalmához csatlakozott.

-          Hé! Miért utáljátok ennyire őket? – néztem rájuk felráncolt homlokkal.

-          Most ezt komolyan kérdezed? Csak rájuk kell nézni. Aztán meg ránk. És akkor máris világossá fog válni a különbség – forgatta meg szemeit Riley, majd ismét kiabálni kezdett, rendkívül békétlenül.

-          Logan, te is egyetértesz Rileyval? – fordultam a kék szemű srác felé, akin úgy láttam, egy pillanatra megingott azzal kapcsolatban, hogy melyik tábort akarja erősíteni.

-          Hát… Nem tudom. Talán – rántotta meg vállát. – Lenna, azért azt te sem gondolhatod komolyan, hogy sikítozva fogok ugrálni, miközben sápítozva fogom felsorolni az öt fiú nevét, és eltervezem, hogy valamelyikkel összeházasodok!

-          Oké, erre azért én sem gondoltam – biccentettem egyetértően. – De gondolj csak bele… Ha felfedeznek, és együtt dolgoznak veled, akkor egyenes út vezet számodra a híresség felé. Hiszen mégiscsak a világ első számú fiúbandájáról beszélünk! Nyilván te is azért jársz ebbe az iskolába, mert valamelyik művészeti ág különösen az erősséged, nem igaz?

-          De, színész szeretnék lenni – bólintott.

-          Gondolom, piszkosul tehetséges lehetsz. Ha mondjuk, együtt dolgoznál velük egy klipben, vagy valami kis szerepet kapnál a készülő dokumentumfilmjükben, akkor nagyon jó pontokat tudnál szerezni magadnak ebben a szakmában – vázoltam fel a tényeket, mire Riley feldúltan felénk fordult.

-          Te most az én mozgalmam ellen akarod buzdítani a legjobb barátomat? – fonta össze maga előtt karjait dühösen.

-          Ó, eszemben sincs – rántottam meg vállam mosolyogva. – Csak a valósággal szembesítem.

-          Riles, szerintem igaza van Lennának – szólalt meg határozatlanul Logan.

-          Na ne! És most mi lesz? Ezek után te leszel valami One Direction rajongói klub elnöke, elmész a koncertjükre, és még a nyomott fejükkel ellátott pólót is beszerzel majd? – kiabált Riley.

Ezt a néhány mondatot hallva annak ébredtem a tudatára, hogy ebben a barátságban Riley a vezető személyiség, és nem Logan. Szegény srác… Riley jó fej, tényleg. Csak kissé erőszakos, és ijesztően elvont.

-          Dehogyis – sóhajtott fel Logan. – De ezek a csávók a világ egyik leghíresebb emberei. Velük dolgozni pedig lásd be, hogy elég jó következményekkel járhat.

-          Neked talán. Meg Lennának. De nekem? Mit érek én azzal az öt éneklő majommal, amikor festő akarok lenni? Én nem tudok hasznot húzni belőlük. Ha így lenne, nyilván nem buzdulnék fel ellenük.

-          Na, srácok, komolyan. Szerintem tök izgi, hogy idejönnek – szólaltam meg vigyorogva, mire Riley szegezett felém egy hitetlen pillantást.

-          Jó kis csajjal haverkodtam össze… - sóhajtott fel az anti-One Direction lány, mire kuncogni kezdtem. – Mindegy, attól én még utálom őket, és ha idejönnek, ezt a tudtukra is fogom adni – huppant vissza sértődötten a székébe, majd halkan káromkodni kezdett.

Logannel mosolyogva egymásra néztünk, majd mi is elfoglaltuk helyünket. Sajnos egyesek még mindig nem tudtak lenyugodni, így majdnem az arcomba kaptam egy repülő pulykás szendvicset, de szerencsére sikerült időben elkapnom a fejem. Ilyenkor hasznát veszem annak, hogy jók a reflexeim.

Amint vége lett a gyűlésnek, az összes diák felszabadulva vette birtokába a folyosókat. Mi is ezt tettük két újdonsült haverommal. Megmutatták a szokásos helyüket, ahol a szünetekben – az ő szavaikkal élve – csövezni szoktak.

Ez a híres-neves törzshely egy eldugott padot jelentett az iskola hatalmas udvarának leghátsó részében. A pozitívum az volt benne, hogy ide tényleg nem jött senki, így a fura figurák maguk tudtak lenni. Bár nekem ezek a felettébb érdekes fazonok rendkívül szimpatikusak voltak.

-          Te tuti népszerű leszel itt, Lenna – szólalt meg Riley, majd beleharapott marhahúsos, ketchupban tocsogó hamburgerébe.

-          Gondolod? – fordultam felé, majd összehúztam magamon kabátomat, mivel a hűvös, téli szél hirtelen felerősödött.

-          Száz százalék. Mindig a friss húsra vannak kiéhezve az itteniek – biccentett csámcsogva. Nem zavartatta magát, de ez a lazaság kifejezetten szimpatikus volt benne. – Na meg… Te amúgy is olyan vagy, akit az emberek egy pillanat alatt megkedvelnek.

-          Ja, ezt aláírom – szólalt meg Logan. – Riley az emberek kilencvenkilenc százalékával arrogáns és bunkó, de neked még vele is sikerült megkedveltetned magad – folytatta, mire elmosolyodtam.

-          Na de tényleg srácok, idejön a One Direction! – mondtam izgatottan, mire Riley fájdalmasan felsóhajtott, Logan pedig rosszallóan megrázta fejét.

-          Te nagyon be vagy indulva erre a témára – néztek rám egyszerre.

-          Bevallom, eléggé – pirultam el.

-          Engem sosem vonzott a sztárvilág – jegyezte meg Riley, majd nemtörődöm stílusban megrántotta vállát.

-          Eláruljak nektek valamit, amit csak nagyon kevesen tudnak? – kérdeztem vigyorogva.

-          Naná – bólogatott lelkesen Logan olyan pletykára éhes arckifejezéssel.

-          Van egy barátom. Pontosabban a legjobb barátom. De ő nem akárki. És nagyon kevesen tudják, hogy ki ő. Vagyis inkább azt nem tudják, hogy én vagyok az ő legjobb barátja.

-          Na nyögd már ki kiről van szó! – szólalt meg türelmetlenül Riley.

-          Jól van, jól van… Justin Bieber – suttogtam, azonban fogalmam sincs miért, mivel a legközelebbi gyerek tőlünk legalább tizenöt méterre tartózkodott.

-          Hűha – mondta Logan elnyúlt arccal. – De hát ő nagyon híres!

-          Gratulálok észlény, okos megállapítás – dünnyögte szemét forgatva Riley, mire hangosan felnevettem.

-          És… Ő csak a barátod, vagy annál több? – kérdezte Logan, figyelmen kívül hagyva Riley gonosz megjegyzését.

-          Ő csak a barátom – hangsúlyoztam ki a „csak” szót. – A legjobb.

-          Ez egy gyönyörű történet volt – bólogatott Riley, miközben ironikusan izgatottságot színlelt.

-          Előbb-utóbb majd megszokod Riles csipkelődéseit – veregette meg vállam Logan, mire elmosolyodtam.

Nos, ők annyira nem voltak elragadtatva a nagy titkomtól, mint amilyenre számítottam, de ennek valamilyen szinten örülök is, mivel így legalább magamért barátkoznak velem, és nem azért, mert egy világsztár legjobb barátja vagyok.

Az ebédszünetben Riley és Logan megmutatták nekem az iskola éttermét, majd egy kis táplálékot is magunkhoz vettünk. A sorban állva éppen azt próbáltam megállapítani, hogy a forró sajttal leöntött sült krumpli, vagy a kétemeletes sonkás szendvics néz-e ki jobban. Végül a sült krumplinál döntöttem, majd miután mindhárman megkaptuk az ételadagunkat, tálcáinkkal elballagtunk egy asztalhoz, ahol elég érdekes fazonok ültek. És akkor még finoman fogalmaztam. Később kiderült, hogy ők azok a srácok, akik festőnek tanulnak.

Gyorsan bemutatkoztam az illetőknek, majd nekiláttam az ebédnek. Mindenki nagyon kedves volt, és hamar megtaláltam a közös hangot a fura figurákkal is.

Éppen valami kortársfestőről bonyolódtam eszmecserébe egy fiúval, mikor asztalunk mellett felbukkant az a lány, aki a tornatermi beszédet tartotta.

-          Sziasztok, srácok! – köszönt hatalmas vigyorral arcán.

-          Szia – válaszoltam mosolyogva, azonban én voltam az egyetlen, aki ezt megtette. Az asztaltársaság összes többi tagja csak unott vagy gyanakvó pillantásokat szegezett a lány felé.

-          Te mi a francot csinálsz itt, Destiny? – szólalt meg Riley cseppet sem kedvesen, majd összefonta maga előtt karjait.

-          Ugyan már, semmi rosszat nem akarok – nevetett fel kínosan. – Csak az új lányt akartam üdvözölni… Hogy hívnak? – fordult felém.

-          Lenna Rogers – nyújtottam felé kezem, mire ő elfogadta, és megrázta azt.

-          Én Destiny Ellingson vagyok. Nagyon örvendek. Nos, remélem, még találkozunk majd. Ja és sok szerencsét a válogatáshoz!

-          Milyen válogatáshoz is? – kérdezte az egyik mellettem ülő fiú.

-          Ha ott lettél volna a mai gyűlésen, és nem a suli mögött szívtad volna a füves cigidet, most tudnád – rázta meg fejét rosszallóan Destiny, majd vetett a srácra egy lesújtó pillantást. – Hát, akkor, viszlát! – köszönt el még mindig vigyorogva, majd visszasietett az udvartartásához.

-          Ez a csaj az idegeimre megy… - fújtatta Riley, majd agresszíven beleharapott emeletes szendvicsébe.

Én sosem szeretek senkit sem elítélni. Hiszen ki vagyok én, hogy ezt megtegyem? Éppen ezért inkább megpróbálok mindenkivel tisztességes kapcsolatot létesíteni. Ez pedig általában kifizetődő szokott lenni, mert a legtöbben szeretnek engem.

Ebéd után még volt néhány óránk, amikor pedig végre elengedtek minket a suliból, arra számítottam, hogy a délutánt majd hárman töltjük. Én, Logan és Riley. De Riley nem ért rá, ugyanis valami nevenincs absztrakt festő kiállítására volt meghívója, állítása szerint pedig a pasi egy zseni, így semmiképpen sem akarta kihagyni ezt a remek alkalmat arra, hogy esetleg testközelből is megismerhesse ezt a szerinte zseniális művészt.

Így hát Logan és én kettesben maradtunk. Felajánlotta, hogy hazakísér, én pedig nem utasítottam vissza. Elég sokat beszélgettem vele. A srác meglepően vicces és laza volt, ezt pedig szimpatikusnak tartottam benne. Kevés ember tud ennyire megnevettetni.

Azonban mindezek ellenére egy másodpercre sem fordult meg a fejemben, hogy úgy nézzek rá. Mármint úgy, mint egy fiúra. Egyszerűen vannak srácok, akikre mi, lányok csak úgy tudunk tekinteni, mint egy lánybarátra, vagy mint egy testvérre. És nekem volt egy olyan érzésem, hogy Logan számomra abszolút ilyen lesz. Azt pedig csak reméltem, hogy ez az ő irányában sem lesz másképp.

Összességében az első igazi londoni napommal teljesen elégedett voltam. Lett két haverom, a suliban pedig senki nem dobált meg papírgalacsinokkal. Ráadásul megtudtam, hogy a One Direction válogatást fog tartani az intézményben.

Volt egy olyan érzésem, hogy ez a nagyváros még sok meglepetést tartogat a számomra.