12. fejezet

Riley

Modellnek lenni egyáltalán nem csupán móka és kacagás. Sőt, valójában számomra sosem volt az. Még akkor sem, amikor egy csomó ember azt hajtogatta, hogy mennyire gyönyörű, különleges és tökéletes vagyok. Nekem erre nem volt szükségem, főleg úgy nem, hogy ezekért az elismerő szavakért előtte vért kellett izzadnom. Egyetlen szóval összefoglalva a munkám sosem volt és nem is lesz egy leányálom.

Már ezerszer fontolóra vettem, hogy otthagyom ezt a világot és vele együtt az összes kötelességet, de valahányszor komolyabban elhatároztam magam, valami mégiscsak visszatartott az utolsó pillanatban.

Mostanság pedig azért nem is próbáltam meg kiszállni, mert tudtam, hogy másképp teljesen elvesznék. Az utóbbi időben már egyáltalán nem jártam be az iskolába, így kellett valami, amivel legalább tudtam keresni valamennyi pénzt, mivel a szüleim nem támogattak anyagilag, ha nem tanultam. Miután velük is sikerült összevesznem, elmentem otthonról, és ideiglenesen Damienhez költöztem.

Függő lettem. A függőségem tárgya és okozója pedig Damien volt. A rabja lettem, és úgy éreztem, nélküle nem vagyok teljes. Ha jobban visszagondolok, valójában az egész életemet fél emberként éltem le, egészen a Damiennel való találkozásig. Akkor váltam egy teljes egésszé.

Mivel lassan már egy lépést sem voltam képes megtenni nélküle, egy fotózásra is elkísért, ahol egy híres férfimodellel kellett közös fotósorozathoz modellt állnom. A srác piszkosul fiatal volt, csakúgy, mint én, így legalább esélyt láttam arra, hogy esetleg jól kijövünk majd. Hiába voltam egy utálatos, antiszociális személy, azt mégsem akartam, hogy a munkatársaimmal rossz legyen a kapcsolatom, ugyanis a jó viszonyok az én érdekemet szolgálták ezen a téren.

Ismét egy unalmas, fehér falakkal körülvett teremben kellett felkészülnöm a fotózásra, amit már nagyon untam. Minden egyes munkánál ugyanazok az egyhangú emberek, az egyszerű, semmitmondó környezet és a sok felfuvalkodott modell, akikkel együtt kellett dolgoznom. Nem beszélve arról, hogy mennyire fárasztó tudott lenni órákig ugyanazokat a pózokat kitartani.

Amint megérkeztünk, Damien is azonnal megjegyezte, hogy mennyire nem tetszik neki ez a hely, és hogy nem érti, hogyan voltam képes ennyi ideig kibírni a munkát ebben a szakmában. Sejtettem, hogy csak panaszkodni fog egész végig, de azt azért nem gondoltam volna, hogy nemtetszését az egész személyzet tudtára fogja adni. Kínos volt számomra, még akkor is, ha valójában mélységesen egyetértettem mindazzal, amit mondott.

Zavartan behúztam Damient egy eldugott sarokba, majd a szégyentől vöröslő arccal rápillantottam.

-          Kérlek, fogd vissza magad! Én is utálom ezt a munkát, de muszáj valamiből pénzt teremtenem magamnak – suttogtam kissé haragosan.

-          Most miért? – háborodott fel hirtelen. – Na jó, ha ennyire a szíveden viseled ezt a dolgot, megpróbálok uralkodni magamon – mormolta sötét tekintettel, mire egy halvány, megkönnyebbült és hálás mosollyal arcomon odahajoltam hozzá, majd leheltem egy csókot ajkaira.

-          Köszönöm – mondtam halkan, majd visszasiettem a sminkeshez, aki már türelmetlenül várt engem, és cseppet sem örült annak, hogy minden szó nélkül elrohantam az előbb.

Miután készen lett a sminkem, a hajam, és az első összeállítást is rám adták, már kezdetét is vette a fotózás. Még csak annyi időt sem adtak nekem és a partneremnek, hogy normálisan bemutatkozzunk egymásnak, ez pedig rendkívül bosszantó volt.

A fotózás első fele alatt rengetegszer pillantottam a sarokban álló Damien felé, aki olyan szigorúan méregetett, mint még soha azelőtt. Amikor pedig a mellettem álló fiúra tévedt a tekintete, olyan haragosnak tűnt, mint aki képes lenne akár ölni is a pillantásával.

Zavart ez az egész, de inkább nem akartam összeveszni vele, így a szünetben beszélgetésbe elegyedtem a partneremmel, aki már az első szavaknál nagyon szimpatikussá vált számomra. Meg is lepődtem ezen, ugyanis ő tipikusan az a fajta szépfiú volt, akiket én rühelltem. Tökéletesen kidolgozott, izmos test, és az a megkülönbözhetetlen, macsós arc. Én pontosan az ilyenek ellentétére bukom, mióta az eszemet tudom. A művészlelkek, a cingár, csapongó srácok tetszettek nekem a kezdetektől fogva, erre a fiúra pedig ezen jelzők közül pont egyik sem illett. Ennek ellenére mégis működött köztünk a kémia, és miután megtudtam róla, hogy ő is utálja ezt az egész modellkedést, még szimpatikusabbá vált a szememben. Miután kicsit sikerült feloldódnom, nevetgélni kezdtünk, és játékosan ugratni egymást. Azonban abban a pillanatban, hogy elkezdte pajkosan ütögetni a vállam, Damien már ott is termett mellettem, és teljesen váratlanul elkezdett kiabálni a fiúval, aki csupán értetlenül bámulta felbőszült barátomat. Az eddig csupán visszafogottan gyűlölködő srác most ijesztően ideges volt. Még soha nem láttam korábban ennyire ingerültnek.

-          Mégis hogy képzeled, hogy egyáltalán hozzáérsz a csajomhoz? – ordította Damien. Tetszett, hogy a csajának nevezett, mivel ezzel véglegesen megbizonyosodott, hogy komoly szándékai vannak, és nem csupán egy futó, néhány hetes kalandnak tekint.

Az éppen sokkban lévő partnerem meg sem tudott szólalni, annyira megilletődött a jelenet láttán, ráadásul a félelem is ott csillogott a szemében, megjegyzem, teljesen jogosan. Damien mindenre elszántnak tűnt… - Na? Nem tudsz megszólalni? Most bezzeg már nincs akkora arcod, ugye? Hát ez kész vicc – nevetett fel barátom gúnyosan.

-          Damien, kérlek, fejezd be – könyörögtem neki halkan. – Nem csinált semmit – tettem hozzá suttogva.

-          Hát, én nem így láttam. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy ez a gyerek flörtölt veled.

-          Riley, szerintem nem ártana egy kevésbé agresszív csávót keresned – szólalt meg a fiú hirtelen, mire meglepetten ránéztem.

Fél szemmel odapillantottam Damienre, aki forrt a dühtől, én pedig már abban a pillanatban éreztem, hogy valami szörnyű dolog fog következni.

A következő másodpercben Damien önmagából kikelve nekiesett a srácnak, az pedig csupán egyetlen mozdulaton múlt, hogy nem húzott be neki egyet, ugyanis a fotós azonnal leszedte barátomat a fiúról, mivel nem engedhette, hogy a modellje bármiféle sérülést szenvedjen.

-          Na jó, most volt elegem ebből az emberből – jelentette ki a fotós, majd Damienre mutatott, aki sötét tekintettel fürkészte a teremben jelenlévő személyeket.

-          Ne haragudj miatta, kérlek – motyogtam szégyenkezve. – És tőled is bocsánatot kérek, amiért a barátom ilyen durván neked támadott – fordultam oda modelltársamhoz, aki csak megértően bólintott egyet. Nagyra értékeltem, hogy ennyire higgadtan tudta kezelni a helyzetet.

Miután kirángattam Damient az épület elé, és hangosan kiabálni kezdtem vele, azonnal egy hatalmas veszekedés robbant ki közöttünk.

-          Hogy viselkedhetsz ennyire szánalmasan? – ordítottam rá ingerülten.

-          Most komolyan engem hibáztatsz azért, mert meg akartam védeni a tulajdonomat? – kiabált vissza teljességgel felháborodva.

-          Na jó, most tisztázzunk valamit. Nem vagyok a tulajdonod, világos? Soha nem voltam és nem is leszek. Azért jó lenne, ha tudnád hol a határ – néztem rá szikrázó szemekkel, remélve, hogy egy kicsit magába száll.

-          Jaj… Riley, tudod, hogy nem úgy értettem…

-          Kétlem, hogy ezt a kijelentést félre lehetett volna érteni – vetettem oda ridegen.

-          Nem kezellek a tulajdonomként. Sajnálom, hogy így fogalmaztam. Egyszerűen csak félek, hogy elveszítelek, érted? – mondta bűnbánóan, nekem pedig azonnal meglágyult a szívem. Képes volt egyetlen pillantással meglágyítani, és onnantól kezdve, hogy ez megtörtént, már nem tudtam egy percig sem haragudni rá.

-          Semmi baj – suttogtam, majd közelebb léptem hozzá, és szorosan átöleltem. – Ez nem fog megtörténni. Ha rajtam múlik, soha – motyogtam, majd belefúrtam vállam fekete bőrdzsekijébe.

-          Hidd el, akkor sem, ha rajtam múlik – válaszolta halkan. – Én most inkább nem megyek vissza oda. Találkozzunk valahol délután. Estére ugyanis szerveztem programot – vigyorodott el sejtelmesen, miután elhúzódtunk egymástól.

-          Nocsak, mi ez a nagy titkolózás? – vontam fel szemöldököm. – Kíváncsivá tettél.

-          Este meglátod – kacsintott rám, majd adott egy gyors csókot, és már el is viharzott.

Miközben egyre távolodó alakját figyeltem, folyamatosan csak azon járt az agyam, hogy vajon mivel érdemeltem ki ezt a tökéletes pasit. Egyszerűen nem találtam ésszerű magyarázatot és érveket minderre.

A fotózás további részében már teljesen idegennek éreztem magam azon a helyen, ahol a sorozatot készítették rólunk. Korábban sem volt számomra túl komfortos ez a modellesdi, de most, hogy Damien még több dologgal szembesített ezzel kapcsolatban, annál inkább szerettem volna magam mögött hagyni ezt az egészet.

Utáltam ilyen kötöttségek között és ennyire korlátozva élni az életemet. Fiatalon az ember szeretné azt csinálni, amit akar, és úgy kinézni, ahogy az neki tetszik. Nos, én egyiket sem tehettem. Az egész olyan volt, mintha engedélyt kellett volna kérnem azért, hogy élhessek.

Szívem szerint az egészet ott hagytam volna, de egyelőre nem tehettem, méghozzá a pénz miatt. Arra szükségem volt. Amikor viszont vége lett a fotózásnak, hihetetlen boldogság járta át a testem. Végre újra szabadnak éreztem magam. Amikor a modellkedéssel foglalkoztam, olyan volt, mintha arra az időre elveszítettem volna önmagam. Hiszen az igazi Rileyt nem érdeklik a legújabb, legdivatosabb ruhák, nem foglalkozik folyton azzal, hogy hány kiló, és hogy vékonynak kell maradnia, valamint a csodás sminkek sem izgatják különösebben. Damien mellett azonban valódinak éreztem magam, vele lenni egyszerűen csak jó volt. Semmi színjáték. Nekem pedig erre volt a legnagyobb szükségem, azok után, ahogy az eddigi életemet leéltem.

Már este volt, amikor Damiennel sikerült találkoznom egy forgalmas metróállomáson. Rendkívül lefárasztott a mai munka, azt pedig azonnal közöltem is barátommal, hogy maximum hozzá mehetünk, másra nem vagyok hajlandó, ugyanis most csupán pihenésre van szükségem. Ő viszont azonnal rávágta, hogy erről szó sem lehet, mivel már kitalálta, hogy melyik szórakozóhelyen töltjük a mai éjszakát. Semmi kedvem nem volt a dologhoz, ennek ellenére mégsem mondtam nemet, így elmentünk abba a híres-neves diszkószerűségbe, amit Damien annyira istenített.

Amikor beléptünk az épületbe, azonnal megcsapott a dohányfüst fullasztó szaga, oxigénből viszont annál kevesebb volt az említett helyen, ugyanis annyian voltak, hogy alig lehetett mozdulni. Két perc sem kellett, azonnal szédülni kezdtem.

-          Damien, szörnyű ez a hely – hajoltam oda a fiúhoz zihálva.

-          Nyugi, jó lesz – válaszolta teljesen nyugodtan, majd villantott felém egy megnyugtató, ugyanakkor kissé sejtelmes mosolyt. Nem tudtam mire vélni ezt a kijelentését, így felvont szemöldökkel méregetni kezdtem.

A következő másodpercben felbukkant mellettünk egy felettébb érdekes kinézetű fazon, akiről már első pillantásra meg tudtam állapítani, hogy egy lecsúszott narkós, semmi több. Emellett viszont az is kiderült, hogy ismeri Damient, sőt, igazából barátok. Nekem is bemutatkozott, majd a kezembe nyomott egy pohár italt, azonban azt nem tudtam megállapítani, hogy mi lehet pontosan. Ha egyedül lettem volna, valószínűleg soha nem fogadom el tőle, de most, hogy Damien ott volt mellettem, nem haboztam, elvettem, és azonnal inni kezdtem. Egy igazi őrült voltam, de nem tudtam mit tenni.

Utálok táncolni, de Damiennek ezúttal erre is sikerült rávennie, így csakúgy, mint a többi fiatal, mi is ritmusosan ráztuk magunkat a dübörgő zenére. Ahogy pedig teltek a percek, kezdtem egyre önfeledtebben érezni magam, amit furcsálltam is. Hirtelen teljesen felpörögtem, és olyan volt, mintha egy másik világban lebegnék. Forgott körülöttem az egész hely, de ez nem volt rossz, egyáltalán nem. Biztos voltam benne, hogy az a fura kinézetű csávó belekevert valamit az italomba, de akkor annyira jól éreztem magam, hogy nem volt kedvem leordítani a fejét, amiért bedrogozott.

A jelenlegi állapotomban csupán élveztem az életet, ráadásul tudtam, hogy Damien mellett amúgy sem eshetne semmi komolyabb bajom, így nem aggódtam semmiért.

Teljesen átfordultam egy másik személybe, amíg a drog hatása alatt voltam, ugyanis hangosan nevetgéltem és haverkodtam mindenkivel. Olyan voltam, mint azok a kis csitrik a hétvégi bulikban, akik azt hiszik, hogy a nagyhangúságtól meg a feltűnősködéstől majd többek lesznek.

Mikor már kellően kitomboltuk magunkat a táncparketten, Damiennel kimentünk a szórakozóhely elé, majd csatlakoztunk egy nagyobb társasághoz, akik éppen cigiztek és piáltak. Elképesztően nyomasztó volt az a környezet, mivel mindenütt erős fényű neonlámpák villogtak, ami szinte már vakító volt. Józanul valószínűleg le is léptem volna onnan, de jelenleg nem tudtam ésszerűen gondolkodni, cselekedni pedig még annyira se.

Én is kaptam egy szál cigarettát, és miközben azt szívtam, érdeklődve hallgattam a többiek eszmecseréit. Mikor azonban hátam mögé pillantottam, hirtelen szembetaláltam magam valakivel, akire azon az estén a legkevésbé sem számítottam. Ez a valaki pedig Lenna volt, mellette pedig ott feszített az idegesítő, beképzelt rocksztár pasija, akinek már a kinézete is rettentően irritált. Felfordult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy egyáltalán képes voltam hozzáérni, még akkor is, ha csak színjáték volt az egész.

A lány már több másodperce mozdulatlanul bámult, amikor mindezt kezdtem megelégelni, így lesújtó tekintettel odasétáltam hozzá.

-          Te meg mit keresel itt? – kérdeztem lenézően, majd beleszívtam a cigimbe. – És egyébként is, miért bámulsz engem?

-          Ezt inkább én kérdezhetném. Kik ezek az emberek, és miért vagy velük? – kezdett el idegesítően faggatózni.

-          Nem tartozom neked magyarázattal – nevettem fel gúnyosan, majd megforgattam szemeimet.

-          Riley, nem szeretném, hogy bármi bajod essen – suttogta kétségbeesetten, majd fél szemmel rásandított a minket figyelő Damienre.

-          Hidd el, nem fog. És nagyra értékelném, ha nem próbálnál meg mindenáron Terézanyut játszani – vetettem oda a lehető legflegmábban.

-          Vedd már észre magad! – szólalt meg ingerülten az eddig szó nélkül álldogáló Harry. – Nem látod, hogy csak félt téged, mert fontos vagy neki?

-          Na, már csak a te kioktatásodra volt szükségem – vigyorodtam el szarkasztikusan.

Egyszerűen utáltam ezt a fiút, főleg azóta, hogy az öngyilkossági kísérletem előtt ő volt az, aki megadta az utolsó lökést. Persze nyilván nem gondolta, hogy meg akarom ölni magam, de az akkori labilis lelkiállapotomnak a rosszindulatú megjegyzései cseppet sem tettek jót. Ezek után pedig már csak undorral tudtam rá tekinteni. Ahhoz kétség sem fért, hogy szereti Lennát, de jelen pillanatban engem az ő kapcsolatuk a legkevésbé sem izgatott.

-          Segíteni szeretnénk neked. Mindketten – nézett rám reménykedve Lenna. – Mi lenne, ha most hazavinnénk a szüleidhez? Szerintem neked is jobb lenne.

-          Jó vicc! Te ezt most tényleg komolyan mondtad? – vontam fel szemöldököm. – Úristen, ez tényleg nevetséges! Elegem van az anyáskodásodból! Tégy egy szívességet, és kotródj el innen, valamint az életemből is! – kezdtem el ordítani.

-          De… - dadogta a lány teljesen zavarodottan.

-          És ha kérhetem, vidd magaddal az egoista pasidat is – tettem hozzá lenézően, a hangom erején azonban még mindig nem enyhítettem.

-          Kérlek Riley, ne csináld ezt – suttogta Lenna könyörögve, majd odanyúlt kezeimhez, én azonban azonnal elrántottam őket. Úgy éreztem, hogy nincs rá szükségem, sem pedig a szánalomra, amit irántam érzett. Nekem akkor Damienen kívül nem kellett senki. Őt leszámítva mindenkit az ellenségemnek gondoltam. Nos, akkor még nem tudtam, hogy ki is az igazi ellenség számomra.

-          Hagyj már békén! – kiabáltam rá dühösen, majd visszarohantam Damienhez, és szorosan átöleltem.

-          Kik ezek? – bökött Harry és Lenna felé megvetően.

-          Két jelentéktelen kis senki, akiknek be kell bizonyítanom, hogy nélkülük is tökéletesen megvagyok.

-          Figyelj, van egy ötletem – suttogta fülembe barátom. – Piát szeretnénk, de a diszkóban túl drága, ráadásul nagy mennyiségben kellene. Na most, a feladat az lenne, hogy lopjunk abból a boltból – mutatott rá a velünk szemben található üzletre.

-          Ez nem kockázatos egy kicsit? – ráncoltam fel homlokom bizonytalanul.

-          Hát, talán az. De nyugi, minden rendben lesz – szorította meg kezem bátorítóan.

-          Én nem tudom, hogy akarom-e ezt – haraptam ajkamba, majd lesütöttem szemeimet.

-          Riley, nem azt mondtad, hogy bizonyítani akarsz ezeknek az embereknek? Most mutasd meg nekik, hogy te bármire képes vagy, és nincs szükséged az ő támogatásukra!

Damien egy teljességgel elfogadhatatlan dologra akart rávenni, én viszont akkor ezzel egyáltalán nem törődtem. Lázadni akartam, kipróbálni mindent, ami egyébként tiltva van, és csupán élvezni az életet, mindenféle kötöttségek nélkül. Akkor, abban a pillanatban a lopás is egy jó bulinak tűnt.

Rettentően vakmerő, meggondolatlan és ostoba voltam, ráadásul szerelmes, így vakon követtem Damient, és mindent úgy tettem, ahogy ő utasította.

Lenna és Harry mindeközben még mindig az utcán tartózkodtak, és dermedten figyeltek minket. Sejtették, hogy rosszban sántikálunk, de egyelőre még nem mertek semmit sem lépni.

Damien kiosztotta a rám váró szerepet, ami annyi volt, hogy amint betörték az ajtót, azonnal rohanjak, és kapjam kezembe az összes lehetséges piát a polcokról. A riasztó elindult, nekünk pedig csupán másodperceink voltak arra, hogy elrohanjunk a tett színhelyéről. A tervünk szerencsére bevált, azonban mielőtt elfutottam volna, még egyszer rápillantottam Lennára és Harryre, akik sokkosan bámultak engem. Lenna rám sem ismert. Akkor őt tartottam egy hatalmas nagy lúzernek, amikor kettőnk közül maximum engem lehetett volna annak nevezni, hiszen részt vettem egy bolti lopásban.

Már akkor rá kellett volna jönnöm, hogy mekkora őrültséget műveltem, de közvetlenül az incidens után még egyáltalán nem tűnt annyira durva dolognak. Sőt, inkább csak egy jó buliként fogtam fel, hiszen nem öltünk embert, ennél fogva úgy voltam vele, hogy nem követtem el valami nagy bűnt. Csupán később, jóval később döbbentem rá, hogy mennyire szánalmasan viselkedtem…

Miután kellő távolságra jutottunk a tett színhelyétől, egy régi bérház alagsorába vonultunk az új haverjaimmal, akikkel azonnal el is fogyasztottuk az ellopott alkoholt. Akkor még eszembe sem jutott, hogy mi lesz, ha egy szemtanú feljelent minket, de abban a pillanatban Damien védelmező ölelése minden gondomat elfeledtette velem…

Lenna

Végre boldog voltam. Már nem is tudom mióta vártam a tökéletes fiúra, aki most rám talált. Most, hogy láttam, a szándékai tiszták, már gondtalanul tudtam élvezni a vele töltött perceket. Harry hangulata mostanra szerencsére nem változott óráról órára, így csupán a szeretetteljes oldalát fedte fel számomra. Nem vált rideggé minden előzmény nélkül, ezért pedig nagyon hálás voltam.

Annak ellenére, hogy mennyire elfoglalt életet él, mégis próbált a lehető legtöbb időt velem tölteni, ennek pedig elmondhatatlanul örültem. Szinte minden délutánunkat együtt töltöttük, néhány kivétel pedig csupán olyankor volt, amikor valami interjún vagy nyilvános rendezvényen kellett részt vennie. A fellépésekre együtt jártunk, hiszen már hivatalosan is az egyik táncosuk voltam, így ott is élvezhettük egymás társaságát. Persze a nyilvánosság előtt még titkoltuk a románcunkat, hiszen tudtam, hogy hatalmas botrány lesz a rajongók körében, ha kiderül, hogy imádatuk tárgya már nem szingli. Azonban azzal tökéletesen tisztában voltam, hogy előbb-utóbb úgyis kiderül majd, de úgy gondoltam, hogy jobb, ha utóbb fedjük fel magunkat. Még én sem álltam készen arra, hogy az egész világnak felfedjem ezt a kapcsolatot. Harry pedig még kevésbé.

A mai délutánon is csak tanultam, azonnal nekiestem a könyveimnek, amint hazaértem az iskolából. Egészen négy óráig mást sem csináltam, csak magoltam, amikor hirtelen egy váratlan vendégem érkezett. Egyáltalán nem számítottam erre a bizonyos személyre, ma legalábbis biztosan nem. Mégis ott volt, és ez leírhatatlan boldogsággal töltött el. Minden egyes alkalommal, amikor a szemembe nézett, elveszítettem az eszem. Bolonddá váltam, de boldog voltam, és ez mindennél fontosabb volt.

Amint Harry megjelent a szobám ajtajánál, azonnal elmosolyodtam, azt azonban próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire eszeveszettül gyorsan dobogott a szívem. A térdeim is remegtek, ami szintén kissé kínos volt, mivel nem akartam annyira szerencsétlennek tűnni, mint amilyen valójában voltam.

-          Hát te? – álltam fel az íróasztaltól vigyorogva, majd odaléptem hozzá, és nyaka köré fontam karjaimat. – Most nem egy interjún kellene lenned? – faggattam kíváncsian.

-          Szerencsére eltolták egy nappal későbbre. Így legalább most meg tudtalak látogatni téged – harapott ajkába érzékien, majd közelebb hajolt hozzám, és szenvedélyesen megcsókolt.

Valószínűleg értelmetlen már csak megpróbálni is elmagyarázni, hogy milyen érzés kerít hatalmába, ha ajkait enyémekre tapasztja. Minden egyes alkalommal, amikor ez megtörténik, a mennyországban érzem magam. Talán bűn ilyet mondani, de én sem gondoltam volna, hogy valaha bárki is ezt tudja majd velem éreztetni.

-          Hát, én is örülök neki, hogy elmaradt az az interjú – mondtam kuncogva, miután nagy nehezen elhúzódtunk egymástól.

-          És mi jót csináltál idáig? – érdeklődött kedvesen, majd lehuppant az ágyam szélére.

-          Tanultam. Izgalmas program – válaszoltam szarkasztikusan, majd én is ráhasaltam ágyamra.

-          Az klassz – vigyorodott el egy bólintás kíséretében.

-          Számodra biztosan furcsa lehet, mivel neked sosem kell – jegyeztem meg cinikusan, majd nevetve összeborzoltam haját, mire tettetett sértődést kezdett el játszani.

-          Hahaha, rendkívül humoros – hangzott válasza ironikusan. – Olyan vagy, mint a nővérem. Ő is folyton ilyen és ehhez hasonló szövegekkel jön.

-          Szívesen megismerném. Gemma, ugye? – kérdeztem mosolyogva.

-          Igen. Szerintem nagyon jól kijönnétek. Biztos végig engem piszkálnátok…

-          Abban biztos lehetsz – mondtam kacagva, mire ő is elnevette magát.

A következő pillanatban azonban tekintete komollyá vált, majd ő is elfeküdt az ágyon, és szorosan magához ölelt.

-          Mostanában sokszor látlak rosszkedvűnek. Mi az oka? – suttogta fülembe.

-          Hát… Igazából főként Riley miatt. Logan is benne van a dologban, de leginkább a lány okozza a rosszkedvemet – ismertem be, miközben üveges tekintettel bámultam magam elé.

-          Pontosan miért? – faggatott tovább, miközben hajamat simogatta.

-          Aggódom érte. Komolyan aggódom. Valami új pasija van, nem jár iskolába, és biztosra veszem, hogy szokott drogozni. Ha így folytatja tovább, nagyon rossz vége lesz.

-          Te pedig nagyon a szíveden viseled a sorsát, ugye?

-          Persze. Hiszen a barátnőm. Bármennyire volt mostanában hullámzó a kapcsolatunk, én akkor is annak tekintem őt. És szeretném, hogy minden rendben legyen vele – motyogtam szomorúan.

-          Együtt majd kitalálunk valamit, oké? – nézett rám bátorító mosollyal arcán, majd nyomott egy puszit fejemre.

-          Oké – válaszoltam halkan, majd halványan elmosolyodtam.

-          Viszont most kicsit zökkenj ki a hétköznapokból.

-          Mire gondolsz? – vontam fel szemöldököm kíváncsian.

-          Arra, hogy elmehetnénk este valahová, tudod, szórakozni egy kicsit. Mit szólsz hozzá?

-          Végül is… Miért ne? – vigyorodtam el, mire odahajolt hozzám, és hosszan megcsókolt.

Bármilyen programban szívesen benne voltam, amin Harryvel vehettem részt. Jelen pillanatban számomra ő jelentett mindent. Barátaim perpillanat itt Londonban nem igazán voltak, így tényleg ő volt az egyetlen, aki mellett igazán jól tudtam érezni magam. Persze mostanra már a One Direction többi tagjával sikerült összeismerkednem, de velük nem beszéltem annyira sokat, így barátoknak különösebben nem számítottak. Riley és Logan mostanság nem csapódtak hozzám, bár én sem kerestem a társaságukat. Ennek ellenére azonban Rileynak segíteni akartam, hiszen láttam, hogy egyre lejjebb megy a lejtőn. Az pedig, hogy Harry ebben is felajánlotta a segítségét, számomra rengeteget jelentett.

Barátom egész délután nálam volt, este pedig izgatottan indultunk el a belvárosba, ahová Harry a programot szervezte. Valami diszkót emlegetett, de csak jót mondott róla. Bár én világéletemben utáltam az ilyen zárt, fülledt szórakozóhelyeket, most az egyszer kivételt tettem.

Amint beléptünk a zsúfolásig teli lévő épület belső részébe, szívem szerint azonnal vissza is fordultam volna. Egyszerűen rosszul voltam attól az egész hangulattól, ami ott uralkodott, de Harry nagyon lelkesnek tűnt, plusz azt mondta, hogy Niall is itt lesz, szóval nem akartam elrontani a jókedvét, ezért inkább csendben maradtam, és megpróbáltam nyugodtan élvezni a dolgokat. Ez nem igazán jött össze a továbbiak során sem, de amikor álmaim sráca a karjaiba vont, az sem számított, hogy egy általam annyira elítélt helyen vagyunk. Csupa drogos fiatal mászkált és táncolt a szórakozóhelyen, amit már csak nézni is rossz volt. Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk, Niall is megjelent a buliban, azonban ő inkább a csinos lányokkal volt elfoglalva, mintsem velünk.  Én viszont egy idő után kezdtem egyre inkább szédülni, így megkértem Harryt, hogy szívjunk egy kis friss levegőt az utcán. Természetesen azonnal a kedvemre tett, így a lehető leggyorsabban kimasíroztunk a szabadba.

Furcsa volt az egész környék, ahol buliztunk. Hirtelen egy thrillerben kezdtem el érezni magam, amikor kiléptünk a cigiző fiatalok közé. A fényviszonyok és az a különös, megmagyarázhatatlan, de rendkívül feszült hangulat mind ilyen furcsa, kellemetlen érzést keltettek bennem.

-          Minden rendben? – kérdezte aggódva Harry, majd átdobta karját vállaimon, és szorosan magához vont.

-          Nem tudom. Olyan furcsa ez a hely – suttogtam bizonytalanul.

-          Nyugi, többnyire jó arcok járnak ide. És amíg engem látsz, ne aggódj semmiért – mosolygott rám nyugtatóan, majd adott egy gyors csókot.

Somolyogva elnéztem a távolba, amikor hirtelen megakadt a szemem egy ismerős arcon. Ezer közül is felismerném azt a különleges lányt. Természetesen Riley álldogált tőlünk néhány méterre, azonban most nem úgy viselkedett, ahogy egyébként szokott. Sokkal felszabadultabb és jobbkedvű volt, mint egyébként. Éreztem, hogy ennek csupán valamiféle tudatmódosító szer állhatott a hátterében, ettől pedig nagyon kétségbe estem. Tudtam, hogy ez a Damien nevű srác tönkre fogja tenni, ezt viszont meg akartam akadályozni. Valahol mélyen azonban tisztában voltam azzal, hogy egyedül kevés vagyok ehhez. Riley jó útra való térítéséhez Loganre is szükségem volt. De egyelőre vele nem akartam foglalkozni. Ahhoz ekkor még túlságosan zaklatott voltam a mostanában történtek miatt.

-          Az ott Riley? – nézett rám meglepetten Harry, majd hunyorogva a lányt kezdte el figyelni.

-          Igen, ő – motyogtam elhaló hangon, miközben azon töprengtem, vajon miként hagyhattam, hogy a dolgok idáig fajuljanak.

A következő pillanatban már Riley is kiszúrt minket, azonban az a szánalom, amit a szemében láttam, rettentően megviselt. Nem is értettem, hogy mi lett azzal a lánnyal, akit megismertem. Mintha teljesen eltűnt volna…

Amint odasétált hozzánk, cigarettával a kezében, azonnal elkezdett kiosztani minket, pedig én csak segíteni akartam neki. Harrybe is belekötött, aki csupán nekem és elsősorban neki akart segíteni. Nem vette észre, hogy az egyetlen személy, aki ellene van, az Damien. Persze túl szerelmes volt, ez idáig érthető volt számomra is. Hiszen én is elmondhatatlanul szerettem Harryt, és képes lettem volna bármit megtenni érte. De a különbség a kettőnk kapcsolata között az volt, hogy én tudtam, Harry tényleg viszont szeret, és csakis a legjobbat akarja nekem, Damien esetében azonban már egészen más volt a helyzet. Ez a srác egy önző, meggondolatlan tapló volt, aki élvezte, hogy egy ártatlan lányt rángathat bele mindenféle ostobaságba, hiszen tisztában volt a dolgokkal. Tudta, hogy Riley mindig úgy táncol, ahogy ő fütyül, ezt pedig melyik férfi ne élvezné?

De amíg Damien cseppet sem, addig Riley annál inkább őszinte érzéseket táplált a másik fél irányában. Éppen ezért volt annyira elkeserítő ez az egész helyzet.

Hiába próbáltuk Rileyt a jó irányba vinni, ő makacsul ragaszkodott Damienhez és az általa kreált világhoz, így egy rövid vita után visszarohant a fiú karjaiba.

Még egy ideig nem adtam fel, és továbbra is figyeltem a lányt, ő azonban rám sem hederített.

-          Harry, mégis mit tegyek? – sóhajtottam fel szinte már könnyes szemekkel. Teljesen tanácstalan voltam, pedig mindennél jobban szerettem volna cselekedni.

-          Őszintén? Fogalmam sincs – válaszolt lehangoltan, majd megszorította kezemet. Ezzel adott nekem némi erőt, a problémát viszont ez még mindig nem oldotta meg.

Az elkövetkezendő néhány perc úgy mosódott össze az elmémben, mintha csupán egy homályos, valótlan álom lett volna. Egyszerűen képtelen voltam felfogni azt, amit láttam. Még sosem voltam korábban ennyire sokkos állapotban. Végignéztem, ahogy Riley részt vesz egy bolt kirablásában, de bármennyire is szerettem volna még időben elrángatni onnan, a lábaim egyszerűen földbe gyökereztek. Harry úgyszintén köpni-nyelni nem tudott, annyira megdöbbentette az eset. Képtelen voltam felfogni, hogy ez a lány, akit olyan tisztességesnek és becsületesnek ismertem meg, hogyan volt hajlandó közreműködni egy bűncselekményben.

-          Te jó ég – suttogtam megrökönyödve. Ez egyszerre túl sok volt. Látni, hogy drogozott, ezután pedig egy üzletet is kifosztott… Nem tudtam, hogy ki volt az a lány, aki akkor Riley testében lakozott. Az biztos, hogy nem a legjobb barátnőm.

-          Na jó. Fel kell hívnunk a rendőrséget. Most – szólalt meg Harry határozottan, majd idegesen kikapta zsebéből telefonját.

-          Ne! Harry, kérlek, könyörgöm, ne tedd! – néztem rá rimánkodva, miközben próbáltam kikapni kezéből a mobilt.

-          Miért is? Lenna, bűncselekmény történt! Ezt nem hagyhatjuk annyiban!

-          Tudom, tudom! És teljesen igazad van. De ha ezt most jelentjük a rendőrségnek, Riley akár még komoly büntetést is kaphat érte. Ezt nem engedhetjük – bámultam barátomra áthatóan, ezzel próbálva még jobban hatni rá.

Éreztem, hogy csupán jót tehetek a lánynak azzal, ha lebeszélem Harryt erről a hirtelen, meggondolatlan ötletről. Hiába volt velem annyira ellenszenves és rosszindulatú az utóbbi időben, azt mégsem engedhettem, hogy bekasztlizzák egy ostoba, problémás gyerek miatt, aki játékszerként bánik vele.

-          Talán igazad van – sóhajtott fel hangosan Harry, majd lassan visszacsúsztatta zsebébe a telefont.

-          Köszönöm – motyogtam hálásan, majd szorosan átöleltem.

-          Ez most túl sok volt. Még nekem is. Holnap mindent megbeszélünk, segítek is bármiben, amiben csak tudok. De most próbáljuk még meg egy kicsit élvezni az estét, rendben? – kérdezte, miközben a hátamat simogatta.

Tudtam, hogy ez maximálisan úgysem sikerülhet, hiszen a gondolataim előbb-utóbb úgyis el fognak terelődni Riley felé. Ennek ellenére azonban inkább rábólintottam a felvetésre.

-          Persze, ez szerintem is jó ötlet – bólintottam egy cseppet sem őszinte mosollyal arcomon. – Menjünk vissza a klubba, kezdek nagyon fázni.

Az este folyamán megittam néhány pohár koktélt és egy kis whiskyt is megkóstoltam, ettől pedig a szokásosnál valamivel felszabadultabb lettem, csakúgy, mint Riley. Csakhogy én ezt az állapotot nem arra használtam, hogy meggondolatlan ostobaságokat tegyek, hanem csupán élveztem az életet. Igyekeztem egyedül Harryre koncentrálni, aki olyan boldoggá tudott tenni, mint még soha senki más. Egy olyan helyzetben is képes volt erre, mint a mostani, ami rendkívül válságos és kétségbeejtő volt.

Az éjszaka közepén Harry úgy döntött, hogy hazavisz, de nem az ideiglenes otthonomba, hanem magához. Az azonban egy pillanatig sem fordult meg a fejében, hogy ágyba bújjon velem. Tudtam, hogy nem azért, mert nem akarta. Valószínűleg nagyon is akarta. De számára nem csak egy trófea voltam, akit a becserkészett csajok listájába akart beleilleszteni. Ő tisztelt engem, és hajlandó volt várni a megfelelő pillanatig. Mesébe illő volt ez az egész, néha talán kissé hihetetlen, de ez volt a valóság. Amíg Harry mellett voltam, a dolgok tökéletesnek is tűntek. A karjaiban elaludni rendkívül megnyugtató volt, és biztonságot nyújtott. Az álmok világa azonban csak rövid időre segített elmenekülni a problémák elől…

Sam

Először néztem igazán jól körbe a Rogers-házban, első utam a felfedezésem során pedig az alagsorba vezetett. Mindig is érdekeltek a pincék, főleg az olyanok, ahol különleges, régi tárgyakat találhatott az ember. Arról pedig meg voltam győződve, hogy Lenna otthonának legalsó szintjén rengeteg érdekes dologra fogok rábukkanni.

Odalent sötét volt, a lámpák csupán halványan pislákoltak, látszott, hogy senki sem foglalkozik ennek a helyiségnek az állapotával. Elhatároztam, hogy amint az időm engedni fogja, rendet teszek és kitakarítok ebben a tágas, hangulatos alagsorban. Láttam fantáziát a helyben, csupán egy kis csinosításra volt szüksége.

Amikor már jó néhány perce járkáltam a pincében fel-alá, hirtelen megpillantottam a sarokban egy rendkívül méretes, fehér lepedővel leborított tárgyat, amiről azonnal megállapítottam, hogy csakis egy zongora lehet.

Már nagyon régóta nem játszottam ezen a csodás hangszeren. Az utóbbi időben teljesen eltávolodtam a zenétől, pedig mindig is nagyon érdekelt. Szerettem zongorázni és énekelni egyaránt, mások szerint pedig jól is ment mindkettő. Azonban amikor a szüleim elváltak, minden alkalmat megragadtam arra, hogy bosszantsam őket. A zene teljes mértékben való elutasítása és kiűzése az életemből pedig remek eszköznek tűnt erre. A lelkem mélyén tudtam, hogy valójában ezt én sem akarom, de akkor csupán a bosszúvágy hajtott. Most viszont, hogy kezdtem ismét pozitív irányban változni, újra késznek éreztem magam a zenélésre.

Lassan odasétáltam a zongorához, majd egy hirtelen mozdulattal lerántottam a leplet, ami eddig minden szegletét elrejtette előlem. Amint azonban megszabadítottam a lepedőtől, azonnal megláttam, hogy mennyire különleges, régi darabról van szó. Habozás nélkül leütöttem rajta az egyik billentyűt. Borzasztóan hamisan szólt, amiből arra következtettem, hogy valószínűleg évek óta senki nem vette használatba.

Hosszú ideig azon foglalatoskodtam, hogy valahogy újra behangoljam, ami szerencsére egy kis szenvedés árán sikerült is.

Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva rögtön Justin egyik slágerének dallama jutott eszembe, pedig soha nem hallgattam a zenéjét. Ezt a bizonyos dalt is csak azért ismertem, mert annyit nyomatták a rádiókban. Akkoriban az agyamra ment, de mostanra kifejezetten megtetszett. Nem sokkal később a címe is beugrott. Be alright.

Gyönyörű dal volt, ez kétségtelen. Amikor pedig eljátszottam, hirtelen mintha felszabadultam volna. A néhány év alatt, amíg elhanyagoltam a zenét, és nem voltam hajlandó egy hangot sem lejátszani bármilyen zongorán, mintha kalitkába zártam volna a szenvedélyemet, ami az egész életemre kihatott. Emiatt megváltoztam, méghozzá rossz irányba. Most azonban minden jel arra mutatott, hogy kezdek újra önmagam lenni.

Annyira belefeledkeztem a zenélésbe, hogy észre sem vettem az egy ideje már mögöttem álló Lunát, aki csodálkozó mosollyal arcán méregetett engem.

-          Te jó ég, Luna, megijesztettél – mondtam a lánynak rémülten, majd szívemre tettem kezem.

-          Ne haragudj. De amikor meghallottam odafentről, hogy játszol, azonnal kíváncsi lettem. Azt pedig el kell ismerjem, hogy páratlan tehetséged van a zongorázáshoz.

-          Ez kedves tőled – sütöttem le szemeimet halvány mosollyal arcomon.

-          Énekelni is tudsz? – faggatott kíváncsian.

-          Hát, fogjuk rá – válaszoltam bizonytalanul. Nem akartam beképzeltnek tűnni és azt mondani, hogy igen, remekül énekelek, pedig ezt már elég sokan mondták nekem életem során, és kezdtem én is elhinni, hogy ez valóban így van.

-          Na, akkor hajrá. Énekelj nekem valamit – vigyorodott el izgatottan, majd nekitámaszkodott a piszkos, kopott tapétával borított falnak. – Mondjuk azt, aminek a dallamát az előbb lejátszottad.

-          Oké. Rendben – motyogtam zavartan. Évek óta nem énekeltem másoknak, emiatt pedig volt bennem egy kis egészséges lámpaláz, amit először rendkívül nehéz volt levetkőzni. Ennek ellenére azonban erőt vettem magamon, majd elkezdtem játszani a zongorán és énekelni.

Miután a dal végére értem, Luna reakciójára várva rápillantottam. Gyomrom görcsben állt, mivel féltem, hogy neki egyáltalán nem fog tetszeni.

-          Sam, én… Én egyszerűen nem találok szavakat! – szólalt meg néhány másodperc hallgatás után.

-          Jó, vagy rossz értelemben? – haraptam ajkamba.

-          Hát persze hogy jó értelemben, te butus – nevetett fel jóízűen. – Fantasztikus vagy, csajszi! – lelkendezett.

Elmondhatatlanul jólesett, hogy tetszett neki a hangom, és hogy kedvesen biztatott. Ezzel még inkább arra ösztönzött, hogy ismét nekivágjak ennek az egész zenedolognak.

-          Komolyan így gondolod?

-          Halálosan komolyan! Figyelj, neked ezzel tényleg komolyabban kellene foglalkoznod – nézett rám meggyőzően.

-          A szüleim világéletemben zenészt akartak faragni belőlem.

-          És te? Akarod?

-          Évekig azzal áltattam magam, hogy nem akarom, de ez nem így van. Szeretek zongorázni és énekelni is – ismertem el. Most, hogy mindezt hangosan is kimondtam, sokkal könnyebb volt tisztán látni a dolgokat. Többé nem akartam egy lázadó kis ostoba tinilány lenni, aki ott teszi tönkre az életét, ahol csak tudja. Ezt a korszakot a mai nappal végérvényesen le is zártam magamban.

-          Oké, úgy látom, hogy akkor ezen nincs is mit gondolkodni. Vágj neki, Sam. Én drukkolok neked – mosolygott rám biztatóan, majd megsimogatta vállam.

-          Csak még fogalmam sincs, hogyan – sóhajtottam fel.

-          Nos, kezdésnek az is jó lesz, ha az iskolában teszed a dolgod – kacsintott rám.

-          Igaz is – biccentettem elismerően. Minden világra szóló folyamatot kis lépésekkel kell elkezdeni, úgyhogy ezen nem is aggódtam tovább. – Viszont cserébe te meg ígérd meg nekem, hogy megmutatod egy szakértőnek a divatrajzaidat! – parancsoltam rá vigyorogva.

-          Jó, jó – egyezett bele kissé vonakodva.

-          Egyezzünk meg abban, hogy mindketten bízni fogunk magunkban. Rendben? – ajánlottam fel, mire vidáman átölelt engem.

Luna olyan volt számomra, mint egy jó nővér, akivel kölcsönösen tanácsokat adhatunk egymásnak, ha arra volt szükség, és számíthatunk a másikra, bármi is történjen. Fantasztikus lány volt, ez vitathatatlan.

Ma még be kellett mennem a pizzázóba, hogy lenyomjak egy estébe nyúló délutáni műszakot, azonban előtte még úgy döntöttem, hogy benézek Justinhoz. A Lucas-ügyet már lezártnak tekintettük, ráadásul szerencsére Janice-nek is el kellett repülnie Los Angelesbe egy filmforgatásra, így végre ismét helyreállt a béke, és maximálisan boldognak éreztem magam. Persze még mindig zavart, hogy Lucas ilyen ridegen vált el tőlem azon a bizonyos estén, de hiába próbáltam megbeszélni vele a dolgokat, nem vette fel a telefonját, valahányszor felhívtam.

Justinnal a szokásos programunk az volt, hogy elterültünk a kanapén, egymást ölelve, és a világ nagy dolgairól folytattunk eszmecseréket. Szerettem, hogy nem játszotta meg magát. Mellettem nem Justin Bieber volt, a nagy sztár, akit az egész földkerekség ismer, hanem szimplán csak Justin, egy kanadai tizenéves, aki ugyanolyan, mint bárki más ezen a világon.

Most is ugyanúgy hozzábújtam, mint mindig, miközben a Topmodell leszek új évadát néztük a tévében. Azt hittem órákig kell majd győzködnöm, hogy hajlandó legyen velem legalább egy epizódot megnézni a tévében, de nagy meglepetésemre azonnal belement a dologba. Azt mondta, hogy nagyon szívesen néz egy tucat jó csajt, amint – ha szerencséje van – bikiniben fotózzák őket. Erre válaszul természetesen csak jól oldalba vágtam, de azért örültem, hogy megnézhettem a legújabb részt.

Mikor már legalább fél órája néztük szótlanul a kedvenc műsoromat, hirtelen megszólaltam.

-          Képzeld el, ma újra zongoráztam – Egyáltalán nem volt témába vágó kijelentés, de úgy éreztem, muszáj megosztanom vele.

-          Komolyan? – nézett le rám meglepetten, miközben még mindig karomat simogatta.

-          Igen, és annyira jó érzés volt! Luna megkért, hogy énekeljek is neki valamit.

-          És megtetted? – kérdezte kíváncsian.

-          Bizony – bólogattam mosolyogva. – Szerinte jó vagyok, de nem tudom – rántottam meg vállam látszólag érdektelenül. Valójában azonban a szándékom ezzel a mondattal az volt, hogy megkérjen, előtte is énekeljek valamit. Tudni akartam a véleményét.

-          Na, akkor énekelj nekem is valamit! - A tervem pedig be is vált.

-          Hát, rendben – bólintottam.

-          Énekeld a kedvenc dalodat. Azt, amelyiket bármennyiszer meg tudod hallgatni, amelyik a legjobban jellemez téged – mondta, miközben áthatóan nézett engem.

Gondolkodnom sem kellett azon, hogy melyik dal az összes közül a kedvencem. Azonnal elkezdtem énekelni Lana Del Rey Summertime Sadness című számát. Mindig is megszállottan rajongtam azért a nőért, mivel ő nem azt a szokványos, unalmas popvonalat követte. A dalai sokszor olyanok voltak, mintha a lelkemből szóltak volna.

Mialatt énekeltem, egyszer sem mertem belenézni Justin szemeibe. Rég nem voltam ilyen helyzetben, és ez elsőre kissé megrémített.

Azonban amint végeztem, rögtön felnéztem rá, reakciójára várva. Ugyanabba a helyzetbe csöppentem, mint Lunával.

-          Én nem hittem volna, hogy ennyire jó hangod van – szólalt meg döbbenten. Alig jutott szóhoz, de be kell valljam, ez jó érzéssel töltött el. – Nem is értem, miért hagytad egyáltalán abba.

-          Most már én sem – rántottam meg vállam, majd mosolyogva a padlóra szegeztem tekintetem.

-          Ezek után már tudod kit érdekel a Topmodell leszek… Ha te énekelhetsz is nekem helyette, ezerszer inkább azt választom.

-          Hűha, te aztán nagyon tudsz bókolni – vigyorodtam el kissé gúnyosan, majd összeborzoltam Justin tökéletesen belőtt frizuráját.

-          Komolyan gondoltam – Próbált fapofával rám meredni, de ez nem jött neki össze, ő is elnevette magát. Ennek ellenére persze elhittem, hogy tehetségesnek tart. Azt viszont nagyon szerettem, hogy vele mindig jól tudtam érezni magam. A jókedv csak úgy jött magától, mindenféle erőltetés nélkül. Azt hiszem ez az igazi szerelem. Nem holmi túlságosan csöpögős romantika, és semmiféle „meghalnék érted” duma. Ezek mind erőltetett dolgok. Véleményem szerint pedig ezt az egészet felesleges túlbonyolítani. Egyszerűen csak jól kell érezned magad azzal a bizonyos személlyel. Természetesen az sem árt, ha megvan köztetek az a bizonyos kémia, de elsősorban tudnod kell felszabadultnak lenni mellette. Ennyi az egész.

Sajnos nem maradhattam túl sokáig Justinnál, mivel szólított a kötelesség, a főnököm pedig utálta, ha késtem. A munkára viszont szükségem volt, így inkább nem akartam ujjat húzni a vén fószerrel, akit alapjáraton egyébként nagyon bírtam. Csak, mint munkaadó, nem volt a legjobb választás.

Utáltam órákon keresztül robotolni a zsúfolásig tömött étteremben. Ráadásul természetesen az egész városban ez volt a legnépszerűbb hely – főleg a fiatalok körében -, így nagyon ritkán volt pangás. Azokért az időszakokért viszont mindig hálát adtam.

Estére kissé lenyugodott a hely, így már lehetőségem nyílt végre legalább levegőt venni.

Amikor a zárórában már csak az asztalokat törölgettem, hirtelen betoppant az étterembe Emily, aki kissé zaklatottnak tűnt. Ezúttal nem láttam rajta azt az alapvető életkedvet és vidámságot, amit máskor mindig észrevettem.

-          Szia! – köszöntem neki halvány mosollyal arcomon.

-          Szia, Sam – szólalt meg lehangoltan és szokatlanul távolságtartóan. – Nem zavarlak?

-          Dehogyis! De annyira furcsa vagy nekem… Történt valami? – kezdtem el faggatózni kíváncsian.

-          Hát, igazából igen.

-          Gyere, menjünk oda a pulthoz – intettem neki kezemmel, majd odasétáltam, és nekitámaszkodtam a hosszú asztalnak.

-          Oké. Nem is tudom, hol kezdjem… - Ahogy rám nézett, azonnal sejteni kezdtem, hogy miről van szó. Valamilyen belső megérzés azt súgta, hogy Lucasról akar majd beszélni, hiszen legutoljára nem túl szépen és ünnepélyesen váltunk el egymástól.

-          Mindegy. De kérlek, mondd el, mert látom, hogy nyomja a lelked.

-          Na jó. Igazából Lucasról van szó.

-          Sejtettem – szűrtem ki fogaim között alig hallhatóan.

-          A bál óta annyira furcsán viselkedik. Ráadásul érdekes módon miután megismert, percenként rólad áradozott, egészen addig a bizonyos estéig. Azóta valahányszor meghallja a neved, csak pofákat vág, vagy inkább el is megy, nehogy meghallja a rólad szóló beszélgetéseket. Te tudod, hogy miért ilyen, ugye? – kérdezte enyhén számon kérően.

-          Tudom – sütöttem le szemeimet zavartan.

-          Mi történt? Elmondod?

-          A lényeg annyi, hogy kissé félreértettük egymást.

-          Ezzel pontosan mire célzol? – vonta fel szemöldökét. Pontos részleteket akart, addig pedig nyughatatlan volt, amíg el nem mondtam neki mindent.

-          Emily, szerintem te is tudod – sóhajtottam fel kelletlenül. – Lucas randinak tekintette azt, hogy együtt mentünk a bálra. De én szeretem Justint, és csupán jót akartam szórakozni egy helyes sráccal, amíg a pasim egy filmbemutatón mulatott.

-          Szóval kihasználtad – jelentette ki magabiztosan és szemrehányóan, ami nagyon rosszulesett.

-          Mi? Dehogy!

-          Persze, persze… Ilyenkor már könnyű ezt mondani. Sam, szerintem számodra is világos volt, hogy Lucasnak irtóra bejössz. Ezek után pedig kérdezem én: mégis miért kellett ilyen csúnyán pofára ejteni? Ő nem egy olyasfajta srác, akit túlzottan megviseli, ha egy lány kikosarazza. Úgyis tudja, hogy van még ezer másik, aki örömmel vetné magát a karjaiba. De te annyira nagy hatással voltál és vagy rá, hogy folyamatosan miattad szenved. Még alig ismer, de mégis úgy viselkedik veled kapcsolatban, mintha már ezer éve a szerelme lennél. Teljesen maga alatt van.

-          Nagyon sajnálom – suttogtam megbánóan. Őszinteségem azonban semmit nem számított, mivel Emily nem hitt nekem. Valahol persze őt is megértettem, hiszen csak a bátyját védte, ami teljesen helyénvaló. Az viszont bántott, hogy az én szavaimat ennyire semmibe veszi.

-          Jaj, ne kezdd ezt, kérlek! Mind tudjuk az igazat – nevetett fel gúnyosan, ezt követően pedig vetett rám egy lesújtó pillantást. – Mostantól kérlek, inkább kerüld el messziről a bátyámat. Ne okozz neki még több fájdalmat. Velem pedig egy időre most inkább mellőzd az érintkezést, ha megkérhetlek. Talán később, ha már lecsillapodik bennem a harag, beszélhetünk. De most inkább el is megyek. Mindenkinek jobb lesz, ha békén hagyjuk egymást – Tekintete olyan volt, mintha egy pusztító tűz jelent volna meg előttem. Égetett, és fájt, ahogy rám nézett. Ahogy pedig beszélt, az még elkeserítőbb volt. Belül azonban tisztában voltam vele, hogy ezt a galibát most csak és kizárólag magamnak köszönhetem. Hiszen Emilynek valahol igaza volt. Lucas csak egy eszköz volt ahhoz, hogy jobban érezzem magam, és hogy Justint féltékennyé tegyem. Azt viszont komolyan gondoltam, hogy sajnáltam. Furdalt a lelkiismeret, főleg azért, mert tényleg nagyon szimpatikus volt nekem Lucas. Ha jobban belegondolok, el kell ismerjem, hogy valójában még tetszett is. Nagyon tetszett. De ez nem volt egyenlő azzal, hogy érte el is hagynám Justint.

Nem próbáltam meg drámaian marasztalni Emilyt, és bocsánatért könyörögni neki, mivel tudtam, hogy azzal csak rontanék a helyzeten. Jogosan haragudott rám, így hagytam neki, hogy kitombolja magát. Megérdemeltem a megvetést Emily és elsősorban Lucas részéről, ez tény.

A dolgok állása és Emily kiborulása megbélyegezte a hangulatomat, így a fennmaradó időben már csak céltalanul járkáltam fel-alá a helyiségben, miközben folyamatosan jártattam az agyam, legfőképpen azon, hogy mekkora idióta vagyok.

Lehangoltan rendezgettem a poharakat a polcokon, miközben azon agyaltam, hogy mennyire más lenne most az életem, ha nem erőltették volna a szüleim annyira ezt a cserediákprogramot. Azt viszont azonnal be tudtam látni, hogy biztosan nem lenne jobb. Sőt… Egy elzüllött, semmirekellő suhanc lennék, aki még mindig borzasztóan érdektelen lenne. De én többé nem akartam az a lány lenni, aki azelőtt voltam, hogy megismertem Justint. Nekem ő volt a megmentőm.

Érdekes módon valahányszor Justinra gondolok, ő valamilyen megmagyarázhatatlan módon mindig akkor bukkan fel a közelemben. Mint általában, most is ez történt. Nagy erővel nyitotta ki a helyiség ajtaját, majd egy hatalmas vigyorral arcán belépett az étterembe.

-          Hát te? – néztem rá hatalmas szemekkel, azonban én sem bírtam ki mosolygás nélkül.

-          Van egy hatalmas meglepetésem – pillantott rám titokzatosan. Lelkesnek tűnt, ez pedig azonnal felkeltette az érdeklődésemet.

-          Nocsak – bólintottam. – És mikor láthatom? – kérdeztem kíváncsian.

-          Hamarosan. Ahhoz viszont be kell ülnöd velem abba a kocsiba – mutatott rá az ablakon keresztül az utcán álló hatalmas fekete terepjáróra.

-          Ez egyre érdekesebben hangzik – mondtam kuncogva.

-          El tudsz most kéredzkedni?

-          Persze, már amúgy sem lenne túl sok hátra a munkaidőmből.

-          Akkor siess!

-          Oké – feleltem fülig érő vigyorral.

Megbeszéltem a munkatársaimmal, hogy elmehetek, így ezt könnyen megoldottam, ezek után pedig már indulhattunk is a meglepetés színhelyére.

A terepjárót egy mogorva, kopasz, nagydarab pasi vezette, aki még véletlenül sem eresztett meg egy mosolyt felénk. Az út alatt próbáltam néhányszor megnevettetni, azonban nem jártam sikerrel. Justin közölte velem, hogy hiába fáradozom, úgysem tudom az ő kőszívű emberét meglágyítani, így egy idő után feladtam a próbálkozást.

Elmondhatatlanul izgatott voltam a meglepetés miatt. Éreztem, hogy Justin ezúttal valami hatalmas durranással fog előrukkolni, ez pedig még érdekfeszítőbbé tette az egészet.

Mielőtt megérkeztünk volna arra a titokzatos helyre, Justin kötött egy kendőt a szememre, ez pedig az egészet olyan filmessé tette. Minden romantikus alkotásban van egy ilyen jelenet, én pedig ezúttal tényleg egy tökéletes történetben éreztem magam.

-          Justin, tuti, hogy neki fogok menni valaminek – szólaltam meg egy sóhajtás kíséretében, miközben vakon botorkáltam.

-          Nyugi, itt vagyok, figyelek rád – hallottam meg nevetését hátam mögül, ezután pedig még erősebben kezdte el fogni vállaimat. Ettől biztonságérzetem lett, így már attól sem féltem, hogy esetleg lefejelek valamit.

Még néhány percig így kellett közlekednem, azonban amikor besétáltunk egy széles ajtón, Justin hirtelen megállított.

-          Megérkeztünk – súgta fülembe, mire szívem borzasztóan gyorsan kezdett el verni.

Miután levette szemeimről a kendőt, ámulattal néztem körbe a tágas teremben, melynek a közepén álltam. Sosem gondoltam volna, hogy Justin egy igazi stúdióba fog elvinni, egyelőre azonban még nem tudtam pontosan, hogy mi is a célja ezzel.

-          Elmondom, hogy tulajdonképpen miért hoztalak el ide.

-          Kíváncsian várom – motyogtam halkan, miközben még mindig csodálkozva legeltettem a szemem minden egyes tárgyon, ami a stúdióban körülvett.

-          Fel fogjuk venni az első, saját dalodat – mondta ki barátom nagyszabású tervét, mire hirtelen a lélegzetem is elállt. – Talán még be is futhatsz vele.

El sem tudtam képzelni, hogy mindez velem történik. Titkon mindig is vágytam arra, hogy tehetségemmel híressé váljak, azonban akkor ez az ötlet még teljesen abszurdnak tűnt számomra. Hogy én, mint egy sztár?! Már a gondolatba is beleborzongtam…