4. fejezet

Sam

Vitatkozni és védeni a saját érdekeimet mindig jól tudtam. Ez pedig most még a hasznomra is vált, ugyanis anyával rettentően összevesztem. Az egész a bankkártyás incidens felhánytorgatásával kezdődött… Természetesen most is védtem magam, és normális indokot követeltem arra, hogy ilyen szigorúan megbüntetett. Ezután pedig következett az indok. Anya tudomást szerzett arról, hogy az első napokban milyen hárpia módjára viselkedtem, ezért pedig annyira begurult, hogy letiltatta a kártyámat.

Sajnos, amikor ideges vagyok, képes vagyok nagyon meggondolatlan dolgokat mondani, még olyanoknak is, akiket egyébként sosem állna szándékomban megbántani. Most pedig ezt tettem… Szörnyen csúnya dolgokat vágtam anya fejéhez. Olyanokat is, amiket nem érdemelt volna meg. Utána természetesen már rögtön mart a bűntudat, de akkor nem gondolkodtam. Egyszerűen már nem is azt éreztem, hogy minden áron haza akarok menni, ez pedig még jobban feldühített. Most már volt valami, pontosabban valaki, aminek köszönhetően elkezdtem ragaszkodni az ittléthez, és ha arra gondoltam, hogy ezt a személyt talán sosem ismerhetem meg közelebbről, akkor teljesen elkeseredtem. De persze a kezdetekkor ezt még nem akartam bevallani magamnak, így inkább elnyomtam ezt az érzést, és elrejtettem lelkem legmélyebb zugába.

Miután anyával megtörtént az ominózus veszekedés, nagyon ideges és szomorú lettem. Fogalmam sem volt, hová menjek, vagy mit csináljak. Anya az egyetlen, akivel képes voltam felszabadultan viselkedni. Persze ez is csak ritkán történt meg, de előtte néha az igazi önmagamat mutattam, nem pedig ezt a rideg, érzéketlen valakit, akit pajzsként építettem magam köré. A legtöbbször anya előtt is ezt az álcát viseltem, de komolyan ő volt az egyetlen, akiért néha képes voltam ezt félretenni. Most pedig elmondhatatlanul megbántottam azt az embert, aki a sok butaságom ellenére is mindig mellettem állt.

Feldúltan rohantam le szobámból a földszintre, majd az előszoba felé vettem az irányt, ahol elképesztő sebességgel magamra rángattam kabátomat, csizmámat és sapkámat, ezt követően pedig kiléptem a szabad levegőre, és sétáltam néhány métert, míg végül leültem egy jéghideg padra. Majdnem megfagytam, de legalább friss, üdítő levegőt tudtam belélegezni, ami valamilyen szinten lenyugtatott, és kitisztította a zavaros gondolataimat.

De csak valamilyen szinten. Ugyanis úgy éreztem, hogy menten elsírom magam, de ezt nem engedhettem meg magamnak. Pedig talán könnyebb lett volna, ha kiadom magamból a sok felgyülemlett sérelmemet, de én sosem a könnyebb utat választom. Ez azonban – mint most is – általában nem válik a hasznomra.

A dermesztő hidegben fejem térdemre hajtottam, miközben folyamatosan azt hajtogattam magamnak, hogy nem szabad sírnom. Miközben ott gubbasztottam, és próbáltam erős maradni, teljesen elveszítettem az időérzékemet.

Fogalmam sem volt, mennyi ideje ülhettem már ebben a pózban, a fagyos levegőben, amikor hirtelen léptekre lettem figyelmes. Nem nagyon járkált itt senki, mióta idekint magamba fordultam, így azonnal felkaptam fejem a mozgásra.

Vastag könnyfátyol gátolt meg abban, hogy tisztán lássak, azonban még így is meg tudtam állapítani, hogy egy olyasvalaki közeledik felém, akiről nagyon is tudom, hogy kicsoda.

Mintha gondolataim és a sors okosan összejátszottak volna, ugyanis Justin volt ez a bizonyos személy. Gyorsan megtöröltem könnyes szemeimet, majd értetlenül felé pillantottam.

-          Szia, Sam! – köszönt nekem vigyorogva, mikor odaért hozzám, majd lenézett rám. – Leülhetek?

-          Izé, persze – dadogtam zavartan, majd lesütöttem szemeimet. Folyamatosan azt hajtogattam magamnak, hogy „Szedd már össze magad te szerencsétlen! Úgy viselkedsz, mint egy idióta!”, de most az egyszer nem tudtam olyan kemény lenni, mint általában.

Talán már ekkor is pontosan tisztában voltam azzal, hogy miért vagyok ilyen. De egyelőre még saját magam előtt is játszottam a hülyét. Azonban az ember saját magát nem tudja becsapni…

-          Rosszkedvűnek tűnsz. Ráadásul itt gubbasztasz egyedül a hidegben – mondta, azonban közben egy pillanatra sem nézett rám, helyette a távolban sorakozó, szinte teljesen egyforma, piros téglából épített sorházakat bámulta. – Történt valami?

-          Mit érdekel az téged? Figyelj, nem kell úgy tenned, mintha érdekelne, hogy mi van velem – feleltem felvont szemöldökkel, majd karba tettem kezeimet.

Nem láttam más megoldást, minthogy ismét felvegyem ezt a jégkirálynő szerepet. Valahol mélyen azonban azt kívántam, hogy ez a srác végre vegye észre, én más vagyok. Nem az, akinek mutatom magam.

-          Jaj, Sam – sóhajtott fel, majd rám sandított. – Nem értem miért viselkedsz így. Oké, te nem vagy valami érzékeny lány, felfogtam. De abban egészen biztos vagyok, hogy valójában te azért nem vagy ennyire rideg. Ez valamiféle álca akar lenni? Egyébként pedig, ez a szerep nem áll jól. Jó lenne, ha végre megpróbálnád elhagyni. De miért is hajtogatom ezt itt neked, amikor én neked egy senki vagyok. Egy idegen, semmi több – állt fel hirtelen. Már éppen el akart menni, amikor végre eljutott tudatomig mondanivalója lényege.

-          Várj, Justin – nyúltam karja után, azonban tenyerem csak egy pillanatra súrolta kabátját, mivel rögtön elkaptam kezem. Kissé, sőt, nagyon kellemetlennek éreztem az egész helyzetet, de igazat mondott.  És talán még abban is, hogy most ő gyakorlatilag egyelőre csak egy idegen nekem. De tudtam, hogyha ilyen elviselhetetlen maradok, akkor esélyt sem kapok arra, hogy megismerhessem. – Igazad van, ne haragudj, hogy bunkó voltam. Már megint – nevettem fel ironikusan, mire azt véltem felfedezni arcvonásain, hogy kissé megenyhült. – Na? Megbocsátasz?

-          Meg – mosolyodott el halványan, majd visszaült mellém, és összedörzsölte kezeit. – Szóval? Hajlandó vagy elmondani, mi bánt ennyire? És meg se próbáld nekem beadni, hogy semmi, mert azt nem hiszem el! – nézett rám áthatóan.

-          Hát, éppenséggel tényleg nem vagyok valami jól – szegeztem tekintetem a járdára, majd körmömet kezdtem el birizgálni.

-          Mi történt?

-          Nos, ugyebár letiltották a kártyámat… Ma pedig felhívtam anyámat, hogy számon kérjem ezt az egészet, ugyanis ő az egyetlen, aki hozzá tud férni. Ezután pedig irtóra összevesztünk, és nagyon szemét módon viselkedtem vele. Olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amiket rögtön megbántam, amint kimondtam őket.

-          Ó, sajnálom – húzta félre száját, majd együtt érzően szemembe nézett.

-          Meg egyébként is… Már igazából kivoltam mindentől – folytattam panaszkodásom, miközben kabátom ujjával babráltam.

-          Elhiszem. De ha beszélgetni akarsz, én itt vagyok – mosolygott rám kedvesen.

-          Köszönöm. Azt hiszem, élni fogok a lehetőséggel – kacsintottam rá.

Néhány percig csak ültünk egymás mellett, miközben mindketten a havas tájat bámultuk. Most először találtam szépnek a hófödte vidéket. A csönd pedig nyugalommal töltötte el testem, és azt hiszem most erre volt a legnagyobb szükségem. 

-          Mesélj nekem Lennáról – szólaltam meg hirtelen, majd kíváncsian ránéztem.

-          Mit akarsz tudni? – mosolyodott el a távolba. Kívülről nyugodtnak és vidámnak tűnt, azonban azt éreztem, hogy belül Lenna említésére teljesen átjárta a bizonytalanság és a feldúltság.

-          Mindent. Legalábbis ami a közös múltatokat illeti.

-          Milyen közös múltra gondolsz? – vonta fel szemöldökét.

-          Hát… Ti nem…? – kérdeztem zavartan.

-          Hogy jártunk-e? Nem, dehogyis! – nevetett fel hangosan, azonban hangjában csalódottság csengett. Mintha belül inkább azt szerette volna mondani, „sajnos nem jártunk”. – Kicsi korom óta ő a legeslegjobb barátom, de semmi több.

-          Értem…

-          Az utóbbi időben sajnos kissé eltávolodtunk egymástól, és bevallom, eléggé hiányzik. De félek, hogy én talán jobban hiányolom őt, mint ő engem – Elég volt csupán ez a kis apró megjegyzés, és máris kezdtem tisztán látni a dolgokat.

-          Aha. Már mindent értek.

-          Mire célzol? – ráncolta fel homlokát.

-          Az előbb te láttál át mindent tökéletesen az érzéseimmel kapcsolatban. Most rajtam a sor. Nem tévedek, ha azt gondolom, az érzéseid Lenna iránt kissé mélyebbek annál, mint ahogy azt előadod?

-          Mi? De, tévedsz! Én… - Összevissza dadogott, ez pedig mindent elárult. Egészen idáig mindig olyan talpraesett és vagány volt, most meg hirtelen hebegő kisfiúvá vált, amit egyedül azzal tudtam magyarázni, hogy Lenna van rá ilyen hatással, ergo totálisan odáig van a lányért.

-          Lenna nagyon szép lány.

-          Igen az.

-          Justin… Ne akarj átverni. Nyugodtan elmondhatsz bármit, nem fogom felhasználni ellened, ígérem! Tudom, nem ismerjük még annyira egymást, de szívesen meghallgatlak, úgy ahogy te is engem.

-          Kissé hideg van idekint. Szerintem be kellene mennünk. Gyere, csinálok neked egy forró csokit – pattant fel hirtelen a padról, majd intett nekem, hogy menjek utána.

Eléggé bosszantott az, hogy Lennát említve rögtön ilyen furán kezdett el viselkedni, de nem adtam fel a próbálkozást. Úgy éreztem, hogy meg kell tudnom mindent kettejükről, bár akkor talán még én magam sem voltam teljesen tisztában azzal, hogy miért van szükségem ennyire ezen információkra.

Justin szülőháza igazán meghitt, és egyáltalán nem olyan puccos, amilyet egyébként el tudtam volna hozzá képzelni.

-          Ez a lakás… Egészen visszafogottan van berendezve – szólaltam meg, miközben az ebédlőasztal lapját tanulmányoztam.

-          Igen – mosolyodott el, majd kezembe nyomott egy gőzölgő bögrét, melyben forró csoki volt. – Ez afféle… Nem is tudom, hogyan mondjam. Csak nem szeretném elfelejteni, hogy honnan jöttem. És valljuk be, ha valakiből hirtelen hatalmas sztár lesz, ez könnyen megeshet vele. Leülünk a kanapéra? – váltott hirtelen témát, majd rámutatott a kényelmes díványra.

-          Persze – bólintottam, majd a pöttyös bögrével kezemben letelepedtem Justin mellé. – Tudod, be kell vallanom őszintén, hogy sokkal beképzeltebbnek gondoltalak – folytattam lesütött szemekkel, majd halványan elmosolyodtam.

-          Hát igen, eléggé elvetemültnek gondolhattál, ha azt hitted, hogy még vásárolni sem tudok egyedül – nevetett fel. Kacagása betöltötte az egész helyiséget, ezzel még jobb hangulatot adva az egyébként is meghitt szobának.

-          Ja. Nem tagadom, egy beképzelt hólyagnak hittelek. De még az első napon is, amikor elsütötted a nagy ismerkedős dumádat – tettem hozzá, majd vigyorogva megforgattam szemeimet.

-          Most mi van? Máskor beválik – tárta szét karjait értetlenül, mire én is elnevettem magam. Egyre mulatságosabb és szórakoztatóbb volt a társasága. – Na de térjünk rá a lényegre. Az a helyzet, hogy nagyjából semmit nem tudok rólad, pedig már kétszer kihúztalak a bajból. Ezek után azt hiszem, illene felvilágosítanod néhány alapvető dologról magaddal kapcsolatban.

-          Mit akarsz tudni? – kérdeztem mosolyogva, majd belekortyoltam az ínycsiklandó forró csokiba, melynek melege egy pillanat alatt átjárta testemet.

-          Mindent. De komolyan. Először is, például azt, hogy honnan jöttél. Azt tudom, hogy Angliából, hiszen az akcentusod mindent elárul. De azon belől egészen pontosan melyik városból?

-          Londonból.

-          Ó – vigyorodott el. – London klassz hely.

-          Nekem mondod? Nagyon hiányzik – sóhajtottam fel, majd merengve kibámultam az ablakon. – Az a pezsgő élet, ami ott zajlik, egyszerűen minden egyes nap képes magával ragadni.

-          Azt elhiszem. És… Mi a kedvenc színed?

-          Miért olyan fontos ez? – vontam fel szemöldököm.

-          Megmondtam, hogy mindent tudni akarok rólad – kacsintott rám.

-          Hmm… Nos, akkor talán a lila.

-          Kedvenc állat?

-          Van még ennél is sablonosabb kérdés a tarsolyodban? – vetettem rá egy lesújtó pillantást, mire jólesően nevetni kezdett.

-          Hé, visszakérdezni nem ér! Választ kérek.

-          Oké. Izé… A kutya. De igazából minden állatot szeretek.

-          Állatbarát vagy. Ez már arról árulkodik, hogy van lelked – nyitotta tágra szemeit, majd lövellt felém egy titokzatos pillantást.

-          Ha-ha-ha - néztem rá gúnyosan. – Nagyon vicces.

-          Jól van már – kezdett el kacagni ismét. – Na, felkészültél a további kérdésekre?

Fogalmam sincs mennyi ideig beszélgettünk, de Justin tényleg minden lehetséges dologról kifaggatott. Volt néhány értelmetlen kérdése is, de néhányakról nagyon szívesen beszéltem bővebben is. Érintőlegesen megemlítettem a szüleim válását is. Erről a témáról soha senkinek nem beszéltem őszintén, pedig nagyon is szükségem lett volna rá. De most végre találtam valakit, akinek szívesen is beszélek. Ilyen emberből pedig az én esetemben rendkívül kevés van.

-          Oké. Most már rengeteg mindent megtudtál rólam. Nekem viszont csak egyetlen kérdésem lenne – néztem rá komolyan.

-          Akkor halljuk.

-          Milyen érzéseket táplálsz Lenna iránt?

-          Jaj… - sóhajtott fel hangosan. – Figyelj, Lenna csak egy… Nagyon jó barát, semmi több. Oké?

-          Valamiért ezt nehezen tudom elhinni…

-          De egyébként is, miért érdekel ez annyira téged?

-          Hát… Nem tudom. Valamiért van egy olyan érzésem, hogy te többként nézel rá, mint egy barátra. Ugyan nem tudok semmit a kettőtök kapcsolatáról, mégis van egy ilyen meggyőződésem.

-          Sam, komolyan mondom, Lenna a legjobb barátom, de csak ennyi. És kész. Amúgy szereted a romantikus filmeket?

-          Hihetetlenül jól tudsz témát váltani, és kibújni a válaszok alól – ráztam meg rosszallóan fejem. – Olyannak nézek én ki, mint aki imád ilyen romantikus drámákat nézni? – néztem rá megsemmisítően.

-          Mondtam már, hogy én átlátok rajtad! Hiába mutatod magad egy kősziklának, belül te valójában sokkal lágyabb vagy. Valld be, hogy igenis szeretsz megható, szerelmes filmeket nézni! 

-          Oké, oké… Volt már, hogy megnéztem egy-két ilyen filmet, de… - kezdtem mentegetőzni, azonban Justin hirtelen félbeszakított.

-          De mi? Ugyan már, tudom, hogy valamelyik olyan nagy hatással volt rád, hogy meg is hatott! – nézett mélyen szemeimbe.

-          Azt kell, hogy mondjam, benned egy pszichológus veszett el. Mindent olyan jól át tudsz látni.

-          Hah, szóval igazam van! – horkant fel diadalittasan.

-          Oké, talán egyszer… - kezdtem bele vallomásomba, azonban telefonom csörgése hirtelen félbeszakított.

Kihalásztam zsebemből a készüléket, majd mikor sikerült kezembe kapnom, a kijelzőn megpillantottam Emily nevét. Az iskolában megadta telefonszámát, azóta pedig egyre többet kezdtünk el beszélgetni. Őszintén örültem annak, hogy legalább egyetlen személy van a suliban, aki nem úgy néz rám, mint egy leprásra.

-          Elnézést – intettem Justinnak, majd felvettem a telefont. – Szia, Emily – szóltam bele halvány mosollyal arcomon.

-          Szia csajszi! – köszönt vidáman. – Mi a programod ma estére?

-          Hmm… Tudtommal semmi. Miért? – vontam fel szemöldököm.

-          Én és néhány haverom iszogatni fogunk egy srácnál, gondoltam eljöhetnél.

-          Én nem iszom – jelentettem ki határozottan.

-          Ugyan már, nem muszáj innod, de kérlek, gyere el te is! Jó buli lesz! – nógatott kitartóan.

Tudtam, hogy amíg nem mondok igent a meghívásra, addig úgysem hagy békén, meg aztán egyébként is úgy voltam vele, hogy egy kis buli néhány jó arccal (mert feltételeztem, hogy Emily nem holmi lecsúszott seggfejjel szokott szórakozni) nem árthat semmit. Sőt… A szociális életem mostanság amúgy is a semmivel volt egyenlő.

-          Végül is, miért ne? – szólaltam meg néhány másodpercnyi töprengés után. – Elmegyek.

-          Ó, ez az! – válaszolt lelkesen. – Akkor a címet elküldöm SMS-ben, rendben?

-          Oké. Akkor majd ott találkozunk.

-          Bizony. Szia, Sam!

-          Szia – köszöntem el, majd kinyomtam.

-          Úgy érzékelem, hogy meghívtak valahová – szólalt meg Justin, miután visszatettem telefonom zsebembe, majd rászegeztem tekintetem.

-          Ja, valahogy úgy – vontam meg vállam, majd lazán elmosolyodtam. – Amúgy sem akartam tovább rabolni az idődet – pattantam fel a kanapéról.

-          Ugyan, bármikor szívesen forró csokizom veled – kacsintott rám.

-          Tényleg, nagyon finom volt – jutott eszembe. – Nos, köszönöm a vendéglátást – tettem hozzá, majd elsiettem az előszobába, ahol magamra kaptam meleg ruháimat.

-          Máskor is nyugodtan átnézhetsz – sétált oda ő is a kis helyiséghez, majd az ajtófélfának támaszkodva megállt előttem, mellkasa előtt pedig összefonta karjait.

Arcán hirtelen megjelent az a lehengerlő, féloldalas mosoly, ami egyébként is esztétikus és attraktív ábrázatát még vonzóbbá tette.

Még soha, senki nem vonzott úgy, ahogy Justin. Semmiképpen sem mondanám, hogy rögtön szerelmes lettem. Legalábbis akkor ezt még biztosan nem így éreztem. Sosem hittem ezekben a hülye dolgokban, melyek szerint úgy is lehetsz szerelmes, hogy igazán még nem is ismered az illetőt. Ez badarság. Nagyon is ismerned kell. Én pedig elkezdtem megismerni ezt a srácot, és egyre inkább azon kaptam magam, hogy nagyon is kedvelem őt.

A nagy buli előtti készülődésre nem fektettem valami nagy hangsúlyt, ugyanis nem igazán éreztem azt, hogy ott bárkinek is imponálnom kelljen majd. Hajamat gyorsan átfésültem, majd magamra kaptam egy bő pulcsit, valamint egy fekete, szakadt farmert. Miközben a tükörben méregettem magam, hirtelen azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon tényleg az vagyok-e, aki lenni akarok. Külsőleg és belsőleg egyaránt.

Amikor ott álltam a halvány, narancssárgás fényben, csak egy lányt láttam, akiről nem tudtam eldönteni, vajon akarok-e ő lenni, vagy sem. Azt sem tudtam, hogy változnom kellene-e, vagy pontosan olyan maradni, mint abban a pillanatban, és mint az utóbbi néhány évben. Tényleg ez vagyok én?

Töprengésemből John hangja rázott vissza a valóságba, aki a földszintről kiabált fel nekem valamit. Mikor teljesen sikerült magam mögött hagynom álomvilágomat és tudatalattim legmélyebb zugait, összeraktam magamban, hogy John az időre próbálja felhívni figyelmemet. Azt tartottam korrektnek, hogy ha szólok pótapámnak a távozásomról. És mivel tudta, hogy mikor indulok, figyelmeztetett, nehogy elkéssek.

Gyors léptekkel lesiettem a földszintre, majd berohantam a konyhába, hogy elbúcsúzhassak Johntól.

-          Akkor én elmegyek – szóltam oda lihegve.

John éppen a konyhában foglalatoskodott, mikor pedig meglátott, azonnal elmosolyodott.

-          Kicsit hamarabb szóltam neked, hogy el tudd még fogyasztani a meglepetés uzsonnát.

-          Meglepetés uzsonna? – vontam fel szemöldököm megilletődve.

-          Bizony – bólogatott hevesen. – Nem akarok most holmi sablondumát letolni arról, hogy nekünk össze kellene tartanunk, és a többi… Csupán kedveskedni akartam egy kicsit.

-          Ez szuper, köszönöm – túrtam bele hajamba zavartan, majd lehuppantam a konyhaasztalhoz. – És mit lehet enni? – kíváncsiskodtam nyakamat nyújtogatva.

-          Tofuburgert – tett elém egy ízlésesen tálalt ételt. – Nem hagytam ám figyelmen kívül, hogy vegetáriánus vagy! – kacsintott rám, mire halványan elmosolyodtam.

-          Hmm… Jól néz ki – nyaltam meg szám szélét, majd kezembe vettem a tofuból elkészített hamburgert, és belekóstoltam.

Nos, az íze nem volt annyira fantasztikus, mint a tálalása. Sőt… Ami azt illeti, borzasztóan sikerült Johnnak elkészítenie ezt a vegetáriánus fogást. De mindez nem volt számottevő, mivel nagyon értékeltem azt, hogy próbálkozott a kedvemért. Ez pedig sokkal többet számított, mint az, hogy jól sikerült-e az étel.

Próbáltam nem vágni semmilyen pofát, ami arról árulkodna, hogy katasztrofálisan sikerült John próbálkozása, ezért inkább csak gyorsan lenyeltem, majd erőltetetten elmosolyodtam.

-          Na, finom? – kérdezte csillogó szemekkel.

-          Hát, izé, mennyei – nyögtem ki dadogva, majd nagyot kortyoltam az asztalon lévő vízből.

Semmi pénzért nem szerettem volna elvenni az örömét az igazsággal, mivel tényleg nagyra értékeltem azt, hogy ennyire igyekezett.

-          Ó, akkor jó. Majd máskor is csinálok – lelkendezett.

-          Jaj, hát az remek lesz – nyögtem ki tettetett lelkesedéssel, majd rápillantottam telefonomra, hogy megnézhessem az időt. – Nekem viszont most rohannom kell, nehogy elkéssek a buliból – pattantam fel hirtelen, és olyan gyorsan, hogy még csak véletlenül se kelljen repetáznom.

-          Rendben. Jó szórakozást. De azért ne maradj el túl sokáig! – szólt utánam.

-          Persze, időben haza fogok érni – válaszoltam hangosan, majd felvettem kabátomat, csizmámat és sapkámat, utána pedig elindultam a zord hidegben.

A pokolra kívántam ezt az időjárást, azonban azt is tudtam, hogy a siránkozással semmit nem fogok megoldani, így inkább fogcsikorgatva, de némán tűrtem a zord hideget.

Rettentően nagynak tűnt a távolság, melyet a hóban kellett megtennem, pedig igazából nem is volt annyira vészes, azonban ebben a számomra elviselhetetlen időben egy évnek tűnt, mire elgyalogoltam pár utcányira.

Amint megérkeztem, azonnal felrohantam a hatalmas ház tornácára, majd becsöngettem. Egy ismeretlen srác nyitott ajtót, aki meglepően helyes volt.

-          Szia. Te biztosan Sam vagy – köszöntött féloldalas mosollyal arcán.

-          Hali – köszöntem vissza távolságtartóan. – Te pedig…

-          Jason – segített ki válaszával. – Bejössz? – állt el az ajtóból, mire azonnal beléptem a kellemesen meleg  házba. A hirtelen hőmérsékletváltozás hatására megborzongtam, majd mikor levettem kabátomat, testemet még inkább átjárta a meleg, ettől pedig egy leírhatatlanul jó érzés kerített hatalmába.

-          Emily barátnője vagy, ugye? – kérdezte Jason, akiről később kiderült, hogy ő a házigazda.

-          Igen – bólintottam. – Ő merre van?

-          A konyhában – mutatott az említett helyiség felé.

-          Oké, kösz. Akkor köszönök neki – válaszoltam, majd a többiek között utat törve besétáltam a tágas, elegáns konyhába.

A pezsgőszínű, meglepően ízléses konyhabútor tökéletesen tükrözte azt, hogy Jason családja mennyire felsőrendű és tehetős.

Elég sok ember volt a buliban, a legtöbbjük nem is járt a mi sulinkba. Néhány arc pedig meglepően unszimpatikus volt számomra, de egyelőre bíztam abban, hogy Emily nem hívna meg holmi szerencsétlen, bajkeverő alak közé.

A hatalmas konyhában is összegyűltek néhányan, de nagy nehezen közöttük is sikerült odaverekednem magam Emilyhez, aki éppen néhány mini ruhás, agyonsminkelt bigével társalgott.

-          Szia, Emily – léptem oda havernőm mellé, aki amint meglátott, nyakamba ugrott. Kissé furcsa volt számomra, hogy ennyire lelkesen fogadott, ami talán abból is adódott, hogy én soha senkivel nem szoktam ölelkezni, sem pedig semmilyen érzelmes dolgot csinálni. Éppen ezért kissé esetlenül veregettem meg vállát viszonzásképpen.

Miután elengedtük egymást, azonnal világossá vált számomra, hogy Emily már rég nincsen józan állapotban, ezzel pedig még enyhén fejeztem ki magam. A szőkeség elég szépen becsiccsentett, ami minden mozdulatában és megszólalásában megmutatkozott.

-          Jaj, Sam, úgy örülök, hogy itt vagy! – mondta buzgón, majd odafordult barátnőihez, akiken úgy tűnt, hogy semelyik testrészük sem igazi. Ráadásul a vastag sminkjük teljesen eltorzította arcukat. – Csajok, ő itt Sam, a sulim legklasszabb csaja – mutatott be nekik vigyorogva.

Kissé zavarba jöttem a kedves szavaktól, azonban ezt igyekeztem leplezni.

-          Sam, ők itt Daphne, Paris, Gwen és Vicky – sorolta fel az előttem álló műlányok nevét, akik felvont szemöldökkel méregettek engem.

-          Sziasztok – köszöntem nekik hűvösen.

-          Hello - köszöntöttek ők is ugyanilyen érdektelenül, majd ismét Emilyvel kezdtek el csacsogni. Úgy tettek, mintha nem is lennék ott. Legalábbis úgy kezeltek. Bár én ezt különösebben nem bántam, ugyanis nem állt szándékomban megkedveltetni magam velük.

Mivel meguntam a levegőnek nézett lány szerepét betölteni, úgy döntöttem iszom valamit, és kicsit körülnézek a luxusvillában, melyben a buli volt megrendezve. Számomra mondjuk a luxus fogalma nem volt újdonság, de ezt nem nagyon akartam reklámozni.

-          Emily, iszom valamit, oké? – súgtam oda barátnőm fülébe, aki éppen vihorászott valamin.

-          Persze, menj csak – válaszolt vigyorogva.

Bólintottam, majd elindultam a nappali felé, melynek közepén egy hatalmas bézsszínű kanapé nyúlt végig, vele szemben pedig egy meglehetősen széles képernyőjű plazmatévé volt beépítve a falba. Egy eldugott kis sarokban rátaláltam arra az asztalkára, ahová ki voltak téve a puncsok, a különböző röviditalok, valamint a jópofa rágcsálnivalók. Én az alkoholmentes puncsból töltöttem magamnak egy piros műanyagpohárba, majd elkezdtem kortyolgatni. Mindeközben a jórészt részeg fazonokat figyeltem, amint hülyét csinálnak magukból, vagy pitiáner módszerekkel próbálják felszedni a szerintük legdögösebb lányokat. Londonban rengeteg ehhez hasonló bulin vettem részt, ahol ugyanilyen idiótán viselkedett mindenki, de akkor ez mégsem tűnt fel annyira. Ott egyedül a lázadás buzdított arra, hogy ilyen alakokkal vegyem körül magam. Most viszont arra döbbentem rá, hogy a bedrogozott, seggrészeg vadállatok társasága nem is olyan szórakoztató.

Még mindig elmélyülten bámultam a röhejesebbnél röhejesebb embereket, amikor hirtelen mellettem termett Jason, a házigazda.

-          Hol hagytad Emilyt? – kérdezte kíváncsian, majd összefonta maga előtt karjait.

-          A konyhában beszélget egy csapat hülye libával – vetettem oda, miközben mereven bámultam a távolba.

-          Őszinte vagy. Ez tetszik – mosolyodott el titokzatosan.

-          Miért nem keresed meg őt? Meg amúgy is biztosan szívesebben vagy egy csapat bugyuta rüfkével, mint velem – mondtam flegmán, mire a magasba szaladt szemöldöke.

-          Tévedsz – nevetett fel halkan. – Nagyon is bírlak.

-          De hát nem is ismersz – válaszoltam értetlenül.

-          De az alapján, amennyit már megtudtam rólad, tényleg kedvellek. Viszont most tényleg megkeresem Emilyt. Nagyon bejön a csaj.

-          Akkor menj. Viszlát – búcsúztam el tőle „ünnepélyesen”, mire már el is viharzott a konyha felé, hogy becserkészhesse Emilyt.

Az idő ebben a buliban borzasztóan lassan telt, ugyanis pocsékul éreztem magam. Ha még a társaság jó lett volna, talán azt mondom elviselhető, de erre a partira jómagam és Emily kivételével csak tahók voltak meghívva.

Lassan kezdtem aggódni Emilyért, ugyanis már elég régóta felszívódtak Jasonnel, abból a srácból pedig bármit kinéznék. Mivel legutoljára az emeletre láttam őket felmenni együtt, úgy döntöttem, hogy utána nézek, minden rendben van-e barátnőmmel.

Az emeletre egy széles lépcső vezetett, azonban a vendégek egy társasága a háznak ezen szegletét látta a legalkalmasabbnak a bulizáshoz, ezért nehezen tudtam felverekedni magam rajta, ráadásul valami undorító gyerek majdnem le is hányt.

Valósággal fellélegeztem, mire sikerült felérnem az emeletre. A ház felső szintjén nagyon sok szoba volt, mindegyikbe pedig nem akartam benyitni, mivel félő volt, hogy sok olyan dolgot látnék, aminek normális esetben nem akarnék a tanúja lenni.

A lármás zene eléggé elnyomott minden apróbb zajt, azonban az egyik szobából hangos nyöszörgés hallatszott ki. Néhány másodpercig tétován álltam a szóban forgó ajtó előtt, majd habozva ugyan, de egy hirtelen mozdulattal benyitottam.

Emily ott ült összekuporodva a hatalmas, széles ágyon, a sejtelmes fények pedig halványan megvilágították arcát, melyen könnyek sokasága folyt végig.

-          Emily, mi történt? – rohantam oda hozzá, majd lehuppantam az ágyra vele szembe.

-          Sam, rosszul érzem magam – motyogta erőtlenül, könnyeivel küszködve.

-          Jason csinált veled valamit? – kérdeztem ijedten, majd végigsimítottam hosszú szőke haján.

-          N-nem – dadogta. – Illetve, ha úgy vesszük, igen…

-          Kezdesz nagyon megijeszteni. Mit csinált?

-          Füves cigit adott - kezdett bele vallomásába. – Kicsit sokat szívtam belőle. Aztán majdnem… - Itt félbeszakította mondandóját, majd lesütötte szemeit.

-          Lefeküdtetek?

-          De csak majdnem. Meggondoltam magam. Ő viszont begurult, amiért nem hagytam magam. Kicsit erőszakoskodott, de aztán elment – folytatta elhaló hangon.

-          Emiatt sírsz? Mert megijedtél?

-          Nem! Nagyon-nagyon rosszul vagyok, Sam. Tényleg. Szédülök, émelygek, és úgy érzem, menten elájulok. Kérlek, segíts! – nézett rám kétségbeesetten.

Tényleg nagyon rosszul nézett ki, ráadásul az ijedtség is látszódott rajta, ezért tudtam, hogy komoly a dolog.

-          Hívok segítséget. Azonnal – válaszoltam gyorsan, majd előkaptam mobiltelefonomat a zsebemből, és már éppen tárcsázni akartam a mentőket, amikor Emily hirtelen kezem után nyúlt.

-          Ne, Sam, kérlek, ne hívd a mentőket!

-          Micsoda? De mégis miért? Hiszen éppen az ájulás szélén állsz, segítségre szorulsz! – néztem rá értetlenül.

-          Ez hosszú. Nagyon hosszú. De a lényeg az, hogy apa nem szerezhet tudomást a rosszullétemről, különben életem végéig bűnhődni fogok. Azt sem tudja, hogy egyáltalán itt vagyok – mondta, majd hirtelen hangos zokogásban tört ki. – Ha mentőket hívsz, és most bevisznek a kórházba, az első dolguk lesz, hogy apámat értesítik. De ez nem történhet meg! Nem akarom megijeszteni, és egy újabb csalódást sem szeretnék okozni neki!

-          Shh – Ismét odabújtam hozzá, majd szorosan átöleltem. – Nyugi. Nem lesz semmi baj, oké? Megígérem. Kitalálok valamit, és minden rendben lesz.

Igyekeztem minél gyorsabban kiötleni valamit, ami minden szempontból megfelelő megoldást jelentett, végül pedig – olyan hirtelen, hogy ahogy jött az ötlet, már majdnem ki is ment a fejemből – rájöttem, hogy valaki segítségére talán számíthatunk.

Justin. Ő jelentette a megoldást.

Szerencsére megadta nekem a számát, így esély volt rá, hogy felveszi majd a telefont, és talán még segíteni is hajlandó lesz nekem.

Ismét kezembe vettem telefonomat, majd kikerestem Justin telefonszámát.
Türelmetlenül doboltam lábammal, miközben arra vártam, hogy a vonal túlsó végén történjen valami. Már majdnem feladtam a próbálkozást, amikor Justin végre beleszólt a telefonba.

-          Sam? Szia – mondta meglepődve. – Hogyhogy ilyen későn hívsz? Valami baj van?

-          Justin, figyelj – kezdtem bele mondandómba. – Újabb segítségre lenne szükségem…

Lenna

Fintorogva néztem, ahogy a konyhás néni rádobta tányéromra az ebédnek szánt kotyvalékot, miközben folyamatosan Riley csacsogását hallgattam arról, hogy mennyire ellenzi Destiny Ellingson és udvartartása jelenlétét az iskolánkban. Magamban azonnal elhatároztam, hogy ma elmegyek egy gyorsétterembe, mivel ezt a moslékot nem áll szándékomban elfogyasztani.

-          Fúj – állapította meg Riley is, amikor megkapta ételadagját. – Még jó, hogy van nálam szendvics, amit otthon készítettem.

-          Én ma tuti, hogy bemegyek valahová enni suli után – válaszoltam egy sóhajtás kíséretében, majd intettem Logannek és nagyszájú barátnőmnek, hogy üljünk le asztalunkhoz.

-          Veled tarthatok? – kérdezte Logan, miután helyet foglaltunk.

-          Persze – mosolyogtam rá kedvesen, majd belekortyoltam vizembe. – Riley?

-          Ha? – kérdezte cseppet sem nőiesen, miközben éppen teli volt szája mogyorókrémes szendviccsel. De én már a kezdetektől bírtam benne ezt a lazaságot, és az volt az érzésem, hogy az asztalunknál ülő összes ember egyetértene velem ebben.

-          Te is jössz velünk kajálni?

-          Ja, persze – vonta meg vállát, majd megforgatta szemeit, amit először nem tudtam hová tenni.

-          Mi az? – vontam fel szemöldököm.

Nem válaszolt, csak unott tekintettel hátam mögé mutatott. Megfordultam, majd megláttam, hogy Destiny éppen a mi asztalunk felé tipeg tíz centis magas sarkújában, ezért aztán azonnal értelmet nyert Riley előbbi reakciója.

-          Már megint mit akar tőlünk? – kérdezte értetlenül Logan, az asztaltársaság többi tagja pedig egyöntetűen rázta fejét.

-          Lehet, hogy nem is hozzánk jön – mondtam, majd megrántottam vállam.

-          Biztos vagy benne? – fonta össze maga előtt karjait Riley, majd kárörvendően elvigyorodott.

És bumm, a következő pillanatban már meg is hallottam hátam mögött Destiny nyájas, kedveskedő hangját, amiről lesütött a megjátszás.

-          Szia, Lenna! – szólt Destiny, mire mosolyogva hátrafordultam. Magam sem tudom, mennyire volt őszinte az a mosoly.

-          Szia, Destiny! – köszöntöttem kedvesen.

-          Az az igazság, hogy hallottam egy pletykát…

-          Miféle pletykát? – ráncoltam fel homlokom.

-          Hát azt, hogy te beszéltél Louis Tomlinsonnal – nyögte ki izgatottan.

-          Öhm, hát, ez igaz – válaszoltam zavartan.

-          Tudod, én hatalmas rajongója vagyok a fiúknak – főleg Niallnek – és arra gondoltam, hogy átjöhetnél egyik nap hozzánk, beszélgethetnénk, kifesthetnénk egymás körmét, meg minden. Tök szupi lenne! – tapsolt egyet kezeivel, majd rám kacsintott.

-          És a két dolog hogy függ össze? – tárta szét karjait értetlenül Logan.

-          Miről beszélsz, nyomi? – nézett rá kihívóan Destiny.

-          Ne nevezd nyominak a legjobb barátomat, te plasztikázott plázacica! – avatkozott bele erélyesen Riley.

-          Kösz, Riles – mosolygott rá hálásan Logan. – Úgy értettem, hogy hogyan függ össze a One Direction iránti szereteted, és az, hogy át akarod hívni magadhoz Lennát?

-          Hohó, én már tudom, hogy mire megy ki a játék – szólalt meg ismét Riley, majd felállt, ezzel pedig kivívta a körülöttünk ebédelő összes diák figyelmét. – De felvilágosítalak, Miss America, hogy én már az első nap elkezdtem barátkozni Lennával, amikor még egy senki volt, és semmilyen brit hírességgel nem beszélt. Te viszont csak azért akarod meghívni a luxusvilládba, hogy közel kerülhess ahhoz az öt éneklő majomhoz. Gratulálok, Destiny. Semmit sem változtál az évek alatt.

Riley kitörése megtette a hatását, ugyanis Destiny megnyekkeni sem tudott, így azt találta a legelegánsabbnak, ha felszegett fejjel távozik.

-          Ez szép volt, Riley – vigyorodtam el, majd elismerően biccentettem egyet felé. – Én nem mertem volna ilyen kemény lenni.

-          Szerinted én ezt nem tudom? Pontosan ezért tettem, amit tettem. Tanulja csak meg ez a… Inkább nem is mondom micsoda, hogy nem lehet mindenkit kihasználni – tette hozzá, majd visszaült helyére, és elfogyasztotta maradék szendvicsét.

Mindannyian fellélegeztünk, amikor délután elengedtek minket a suliból, és végre oda mehettünk, ahová csak akartunk. Amikor a megkönnyebbült diákok egyszerre áramlottak ki az iskola épületéből, egy megtébolyult srác majdnem fel is lökött, annyira izgatottan vágott bele a péntek délutánba.

-          Határozottan ki merem jelenteni, hogy a péntek a kedvenc napom – jelentette ki Riley. – Na, hová megyünk kajálni?

-          Subway? – vetettem fel az ötletet, mire Riley és Logan szemei egyszerre csillantak fel. Ezt egyértelműen beleegyezésnek vettem.

Egyre jobban kezdtem megszeretni Londont, és azt a folyamatos nyüzsgést, ami itt uralkodik. Az pedig, hogy két igaz baráttal gazdagodtam, már csak hab volt a tortán.

Lassan kezdtem teljesen megtanulni a metróútvonalakat, így már egyedül is tudtam közlekedni, de Riley és Logan társaságában azért még megnyugtatóbb volt utazni, mellettük magabiztosabban szeltem az utcákat.

Az egyik mellékutcában, ami az Oxford Streetből nyílik, hamar ráleltünk a keresett étteremlánc egyik szendvicsezőjére, ahová úgy vonszoltuk be magunkat, mintha ezer éve nem ettünk volna egy falatot sem, ami azért egyáltalán nem volt igaz. Főleg Riley esetében nem. Még mindig rejtély volt számomra, hogy egy ekkora lányba hogyan fér bele ennyi minden.

Beültünk a szendvicsezőbe, majd mind nekiláttunk egy hatalmas szendvics elfogyasztásának. Számomra a tonhalas az örök kedvenc, amit Logan minden egyes alkalomkor undorral figyel. Rileynak azonban nem nagyon tudok olyan ételt mutatni, ami elrettentené. Ő a társaságunk mindenevője.

-          Srácok, most jut eszembe, én ma még egy buliba is hivatalos vagyok – eszméltem rá erre a fontos eseményre, majd belekortyoltam italomba.

-          Jaj, a kis One Direction buliba? – kérdezte tettetett lelkesedéssel Riley.

-          Igen, abba – forgattam meg szemeimet kuncogva. Azonban jókedvem azonnal elszállt, amikor eszembe jutott a göndör hajú srác, akihez annyira kimondhatatlanul vonzódtam. Ő azonban rám nézni sem volt hajlandó.  – De nem tudom elmenjek-e…

-          Már miért ne mennél? – nézett rám értetlenül Riley.

-          Ha netalántán úgy döntenél, hogy mégsem mész, a mi garázsunkban van még elég kocsi, amit megszerelhetsz, nem csak az az egy cabrio – kacsintott rám Logan, mire ismét széles vigyor kúszott arcomra.

-          Várjunk csak. Milyen kocsikról beszélsz? És milyen cabrio? Lennával azt szereltétek a múltkor? – szólalt meg kissé ingerülten Riley, feldúltságát azonban nem tudtam hová tenni.

-          Ja, megszereltük. Miért, mi ezzel a probléma? – rántotta meg vállát Logan.

-          Nos… Hol is kezdjem? Először is mondjuk az a probléma, hogy úgy volt megbeszélve, hogy velem fogod megszerelni. De ha még változtatsz is a terveinken, legalább szólhatnál. Te meg Lenna… Tudod, kedvellek. Illetve egészen idáig nagyon bírtalak. De az nagyon nem kóser, hogy el akarod tőlem venni a legjobb és gyakorlatilag egyetlen barátomat – förmedt rá mindkettőnkre, én és Logan pedig csak hatalmas szemekkel bámultunk rá.

-          De Riley, én nem tudtam, hogy Logan veled beszélt ilyesmiről. Mármint hogy együtt szereljétek a kocsit. Ha így lett volna, nyilván nem állok neki – ráztam meg fejem zavarodottan.

-          Persze, persze… Ilyenkor már könnyű kitalálni mindenféle béna kifogást.

-          Riles, miért húzod fel magad egyáltalán ilyeneken? – szólt bele Logan is.

-          Aha… Szóval szerinted nincs igazam? – nézett rá értetlen barátunkra Riley. Nem volt vitás, ebben a nézeteltérésben most Logan volt a felbujtó.

-          Már ne is haragudj, de abszolút nincs.

-          Mi van, Logan? – kerekedett el Riley szeme. – Ja, bocs, azt hiszem már mindent értek. Szerinted most is Lennának van igaza, mint mindig, amióta megismertük.

-          Riley, kérlek szépen, hagyd abba! – kérleltem kétségbeesetten. Tényleg úgy éreztem, hogy az utóbbi időben közel kerültünk egymáshoz, és szereztem egy igazi barátot, de nagyon függeni látszott most a kettőnk között kialakult szoros kapcsolat, ez pedig megrémisztett.

-          Rendben – nézett rám ridegen. – Befejeztem. És hogy még jobb legyen nektek, el is megyek. Rohadjatok meg mindketten – pattant fel helyéről, majd vállára kapta táskáját és egy szemvillanás alatt kiviharzott az étteremből.

Néhány percig csak némán bámultunk magunk elé, miközben próbáltuk felfogni, hogy mi is zajlott le az előbb. Riley egy teljesen jelentéktelen csekélységből csinált hatalmas felfordulást. Legalábbis számomra jelentéktelen volt, de úgy tűnik, hogy számára nem. Egyelőre azonban még nem tudtam összerakni a kirakós játék összes darabkáját, így nem állt össze teljesen a kép.

-          Oké, ez nem éppen egy jól sikerült ebéd volt – nyögte ki hirtelen Logan.

-          Azt mondod? – sandítottam rá összeszűkült szemekkel, majd hangosan felsóhajtottam. – Ez most azt jelenti, hogy Riley egy életre megutált az idióta kocsid miatt? – kérdeztem gondterhelten.

-          Figyelj, Riley nagyon kiszámíthatatlan. Lehet, hogy holnapra túl is teszi magát rajta – tette Logan kezét vállamra biztatóan.

-          Kétlem – szűrtem ki fogaim között, majd elfordítottam tekintetem, és mereven a távolba kezdtem el bámulni.

Egész délután ilyen kedveszegett voltam, és semmitől nem lett jobb hangulatom. Még Meria aranyos viccei sem tudtak mosolyt csalni az arcomra. Mikor hazaértem, felvonultam ideiglenes szobámba, majd ledobtam magam a hatalmas franciaágyra, és a hófehér plafont bámulva gondolkodni kezdtem. Először Riley sértő szavain jártattam agyam, végül azonban gondolataim cserediáktársam felé vándoroltak. Különböző kérdések merültek fel bennem vele kapcsolatban. Vajon mit csinálhat most? Lehet, hogy ugyanazt, mint én? Esetleg őt is meghívták már valamilyen buliba? És vajon megismerte már imádnivaló szomszédomat, a legeslegjobb barátomat? Ezen megválaszolatlan kérdésem után pedig már Justinon járt az eszem. Hiányzott a sok hülyesége, a nevetése és az ölelése. Jelenleg ő volt az egyetlen, akit biztosan az igaz barátomnak nevezhettem.

Rögtön eszembe is jutott, hogy felhívom. Elnyúltam a polchoz a telefonomért, majd gyorsan tárcsáztam Justint, és vártam, hogy felvegye. Szerettem volna hallani már a hangját. Azonban nem vette fel. Csüggedten ledobtam magam mellé mobilomat, majd ismét az egyhangú plafont kezdtem el vizsgálgatni.

Időközben ráeszméltem, hogy van még valaki, akire mindig, minden körülmények között számíthatok. Ez a bizonyos személy a bátyám, Nicolas. Biztos voltam benne, hogy ő fel fogja venni a telefont, így rögtön tárcsáztam is. Figyelembe vettem az időeltolódást is, azonban ez most nem okozhatott semmilyen bonyodalmat.

-          Szervusz, drága húgocskám! – szólt bele bátyám három csöngés után a telefonba. Hangja vidám volt, amiből arra mertem következtetni, hogy éppen barátnőjével, Lunával van.

-          Szia, Nico – köszöntem halvány, merengő mosollyal arcomon. – Hiányzik a hülye fejed, tudsz róla?

-          Hidd el, a tiéd is nekem. És Lunának is.

-          Most ott van veled?

-          Eltaláltad – válaszolta, majd felnevetett. – De honnan tudtad?

-          Mindig akkor hallak ilyen boldognak, amikor vele vagy.

-          Jaj, ne menjünk át érzelgősbe! – parancsolt rám, mire akaratlanul is elnevettem magam.

-          Rendben, rendben. Amúgy ő is hiányzik nekem. Add át neki.

-          Oda is adom a telefont, oké?

-          Ja, oké – egyeztem bele.

-          Na szia, világjáró! – hallottam meg Luna kellemesen csengő hangját a vonal túlsó végéről.

-          Sziaaaa – nyújtottam meg az „a” betűt örvendezően. – Mi van veled?

-          Én megvagyok. Bár ezt a londoni lányt nem csípem különösebben…

-          Miért? – kérdeztem ijedten.

-          Szörnyen flegma. El sem tudod képzelni mennyire. És egy idő után ez szörnyű bosszantó tud lenni. Én megpróbálok vele barátkozni, de ő meg sem próbál közel engedni magához.

-          Sajnálom… - hajtottam le fejem, majd takaróm ujját kezdtem el birizgálni.

-          De mindegy is. Az a lényeg, hogy veled mi van. Tetszik London? Jaj, olyan jó neked! Jártál már a főbb nevezetességeknél? Én is szeretnék egyszer eljutni oda! – Luna rengeteget tud fecsegni, de egyszerűen imádnivaló, és ezt a bátyám is hamar észrevette.

-          A nevezetességeket már az első héten végigjártam – mosolyodtam el. – És igen, imádom Londont.

-          Na és vannak barátaid? – Bumm. Luna tökéletesen beletrafált a számomra jelenleg legérzékenyebb témába.

-          Hát… Vannak – válaszoltam bizonytalanul. Ha egy pillanatra el is felejtettem Riley mai kitörését, most újra visszatért gondolataimba.

-          Akkor jó! Figyelj, nekünk most mennünk kell, de légy jó. Imádunk, Lenna! – köszönt el érzelmesen.

-          Én is titeket. Puszi – mondtam, majd letettem a telefont.

Jelen pillanatban semmi kedvem nem volt elmenni a buliba, amibe meghívtak, azonban végül két okból kifolyólag mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek. Az egyik az volt, hogy nagyképűség lenne kihagyni egy ilyen partit, amikor inkább a világ legszerencsésebb emberének kellene éreznem magam, amiért egyáltalán meghívást kaptam oda. A másik ok pedig egészen egyszerű volt. Piszkosul vágytam arra, hogy újra láthassam Harryt. Szabályosan fájdalmat éreztem nélküle, így szükségem volt rá, hogy ismét a közelében lehessek.

Ruháim közül kikerestem egy normális „parti szerelést”, ami egy fekete pántnélküli, testhezálló mini ruhát jelentett. Hajammal nem sokat bajlódtam, csak egyszerűen kifésültem, majd kissé behullámosítottam, ezután pedig egészen elégedett voltam a végeredménnyel. Nem akartam semmilyen apró részlettel sem besülni, mivel szinte száz százalékig biztos volt, hogy Harry is ott lesz. Imponálni akartam neki, bár ezt először nem ismertem el magamban. Próbáltam a saját érzéseimet is elrejteni magam elől, de tudtam, hogy ez egy idő után úgysem fog menni.

Miután már minden apró részletet elfogadhatónak találtam magamon, úgy döntöttem, elindulok a partiba.

A földszinten magamra kaptam fekete magas sarkúmat, majd fekete bélelt bőrdzsekimet.

-          Meria, elmentem a buliba, amiről tegnap beszéltem – kiabáltam be a kedves házvezetőnőnek, aki egy pillanat alatt kimasírozott a konyhából, majd csípőre tett kezekkel megállt előttem.

-          Álljon meg a menet, kisasszony! Nem engedhetlek el csak így egyedül az éjszakába. Kérlek, engedd meg, hogy elvigyelek!

-          De tudok magamra vigyázni – néztem rá felelősségteljesen, miközben hevesen bólogattam.

-          Na, ezt nehezen tudom elhinni – rázta meg fejét. – Elviszlek. És ha vége, érted megyek. Nyugodj meg, nem közvetlenül a ház előtt fogok leparkolni, és senki nem fogja megtudni, hogy kocsival hoz-visz egy feslett öregasszony – nevetett fel halkan, majd magára kapta kabátját.

-          Jaj, maga is tudja, hogy nem erről van szó – sóhajtottam fel kelletlenül. – De rendben, legyen – adtam meg magam.

-          Akkor indulhatunk?

-          Persze – bólintottam halvány mosollyal arcomon.

Ahogy a fehér Audi kigurult a garázsból, hirtelen azt éreztem, hogy inkább visszamennék a szobámba, és tovább emészteném magam a ma történtek miatt. Azonban ez az érzés pillanatok múlva el is illant, ugyanis utálom, ha valaki sajnáltatja magát, és én sem akarok azok közé tartozni, akik ezt rendszeresen csinálják. Így inkább azzal a hozzáállással gondolkodtam tovább, hogy tök jó lesz ez a buli, én pedig remekül fogom érezni magam.

Amikor megérkeztünk az említett célhoz, az állam majdnem a földet súrolta, ugyanis a One Direction villa egyszerűen lélegzetelállítóan nézett ki. Itt Londonban eddig is egy palotában laktam, de ez a ház még azon is túltett. Féltem, hogy el fogok tévedni benne.

-          Na, menj, és bulizz egy jót – mosolygott rám biztatóan Meria.

-          Köszönöm – viszonoztam mosolyát, majd kikászálódtam a kocsiból. – Majd hívom, ha vége a partinak.

-          Rendben. Szervusz – kacsintott rám, majd elhajtott.

Egy hangos sóhaj kíséretében még egyszer utoljára megigazítottam magamon koktélruhámat, majd eltipegtem a kapuig, ahol egy nagydarab sötétbőrű biztonsági őr állt.

-          Jó estét! – köszönt mogorván. – A meghívóját kérném.

-          A mimet? – vontam fel szemöldököm.

-          A meghívóját.

-          Nos, olyanom nincs – tártam szét karjaimat, majd fanyarúan elmosolyodtam.

-          Ha nincs meghívó, nincs buli – válaszolta, majd utánozta előbbi mozdulatomat.

-          De engem maga Louis Tomlinson hívott meg – háborodtam fel. – Meg vagyok hívva, csak nem írásban.

-          Persze, persze… Minden bugyuta tini lány ezt mondja, aki be akar jutni egy One Direction buliba.

-          Na jó. Nem hisz nekem? Akkor hívja ki Louist.

-          Ahogy akarod – forgatta meg szemeit az unszimpatikus biztonsági őr, majd kezébe vett egy walkie-tolkie-t, és értesítette munkatársát, hogy küldje ki Louist.

Néhány percen belül a szórakozott srác már kinn is termett a kapunál, mikor pedig meglátott, régi ismerősként köszöntött.

-          Hello, Lenna! – köszönt vigyorogva. – Mi a probléma?

-          Elfelejtettél meghívót küldeni, ez a „kedves” úr pedig most azt hiszi, hogy csak be akarok jutni, mikor igazából nem is ismerlek.

-          Semmi gond, Stewart. Ismerem a lányt – mosolygott rá a biztonsági emberre Louis, majd intett egyet, hogy kövessem.

A luxusvilla kertje egyszerűen csodás volt, még télen is. Elképzeltem, hogy akkor milyen fantasztikus, nyugtató látványt nyújthat nyáron.

-          Hű, bámulatos ez a ház – szólaltam meg csodálkozva.

-          Örülök, hogy tetszik – mosolyodott el féloldalasan Louis, majd karon fogott, és bevezetett a házba, melynek ajtajánál egy másik nagydarab biztonsági tartózkodott.

Így azonban, hogy Louis megragadta karom, már senki nem kérte el a meghívómat, mert egyértelmű volt, hogy nem csak beszöktem, hanem tényleg meghívott vagyok.

Odabent hatalmas volt a tér, ahol a jókedvű fiatalok táncolni tudtak. A villogó fények és a tömeg miatt nem igazán tudtam szemügyre venni a ház berendezését, de biztos voltam benne, hogy fényes nappal, amikor tökéletes rend uralkodik, nagyon ízlésesen mutat az összkép.

-          Táncolj, érezd jól magad, csinálj bármit, amit akarsz – mondta Louis vigyorogva, majd eltűnt a tömegben.

Tekintetemmel azonnal a göndör hajú srácot kezdtem el keresni, azonban nem találtam őt sehol, ami nagyon elkeserített.

Természetesen valami felkapott DJ szolgáltatta a zenét, és mindenütt tökéletes külsejű emberek rázták magukat, vagy cseverésztek meghitten valami eldugott sarokban. Nem nagyon ismertem senkit, így először kissé elveszettnek éreztem magam. Valami alacsony alkoholtartalmú itallal kezemben megálltam a falnak támaszkodva, és az önfeledten táncoló vendégeket kezdtem el figyelni. Eléggé belemerültem ebbe a tevékenységbe, így észre sem vettem, hogy idő közben mellettem termett egy magas, kifejezetten vékony, kedves arcú lány.

-          Tetszik a cipőd – szólalt meg hirtelen, mire visszatértem a valóságba álomvilágomból. Odafordultam hozzá, majd alaposan szemügyre vettem. Nagyon ismerősnek tűnt számomra, először azonban még nem tudtam megmondani, hogy honnan.

-          Köszönöm – mosolyogtam rá.

-          Miért álldogálsz itt egyedül? Táncolhatnál is.

-          Tudom. Csak elkalandoztam.

-          Nem tűnsz túl jókedvűnek – Ekkor megbizonyosodtam arról, hogy az arcomra van írva, mennyire megviselt Riley mai jelenete.

-          Pedig az vagyok – erőltettem egy mosolyt arcomra.

-          Valamiért nem hiszek neked – rázta meg fejét rosszallóan. – Egyébként a nevem Eleanor. És a tiéd? – kérdezte kedvesen.

Ekkor minden világossá vált számomra. Többek között az is, hogy honnan volt ennyire ismerős ez a lány. Louis barátnőjeként ismerte meg a világ, és én is rengeteget olvastam már róla.

-          Lenna – válaszoltam.

-          Nos, Lenna, szerintem táncolnod kellene. Láttam, hogy a táncparketten egy csomó csávó szó szerint a nyálát csorgatta, miközben téged bámult.

-          Komolyan? – vontam fel szemöldököm nevetve.

-          Bizony – bólintott vigyorogva. – Na, menj – biccentett.

-          Rendben – sütöttem le szemeimet, majd vettem egy mély levegőt, és elindultam a táncoló fiatalok felé.

Azonban hirtelen lábam gyökeret vert a földbe, amikor megpillantottam azt a srácot, akit azóta kerestem, mióta belibbentem erre a partira. Egyszerűen lélegzetelállító volt a szűk, könyékig feltűrt ingjében, melyet nem gombolt be teljesen, így izmos mellkasának egy része szabadon maradt. Ha akartam sem tudtam volna másfelé nézni, egyszerűen késztetést éreztem rá, hogy őt bámuljam. Ismét éreztem azt a mágneses erőt, ami felé vonzott. Szerettem volna minél közelebb kerülni hozzá, de tudtam, hogy ő úgyis eltaszítana magától.

Már jó néhány másodperce bámultam, amikor hirtelen ő is észrevett engem, és arcán mintha öt különböző kifejezés futott volna végig egy időben. Felfedeztem rajta meglepettséget, izgalmat, dühöt, örömöt, de szomorúságot is, így ami már eddig is nagyon kacifántos volt számomra, az most még bonyolultabbá vált. Kezdtem feladni azt, hogy valaha is megértsem ezt a fiút.

Kábultan, andalogva értem oda a táncparkett közepére, mivel még mindig Harry bódító hatása alatt voltam.

A testem ritmusosan mozgott a zenére, a mozdulataim alapján pedig úgy tűnhetett másoknak, hogy teljesen felszabadult vagyok, de ez valójában nem volt igaz. Szemeimmel a padlót kémleltem, és ha valaki meglátta az arcomat, megbizonyosodhatott arról, hogy nem vagyok vidám. Ez pedig két okból volt így. Először is Riley miatt, aki nagyon úgy tűnt, hogy egy életre megutált, másodszor pedig Harry miatt. Fájdalmasan közel szerettem volna kerülni hozzá, de ezt akkor sem tehettem.

Még mindig ugyanebben a pózban vettem mozdulataimat, mikor hirtelen előttem termett egy magas alak. Azonban mikor felnéztem, a lélegzetem is elállt. Egy pillanat alatt átjárta testemet az adrenalin és a forróság. A mágneses erő, amit magamban éreztem a közelében, most hirtelen annyira felerősödött, hogy nem tudtam rajta uralkodni. Elnyíló ajkakkal bámultam a mélyzöld szempárba, melyet időnként megvilágított néhány erősebb fénysugár.

-          Miért vagy szomorú? – Életében először szólt hozzám, egyedül csakis hozzám. A hangja olyan volt számomra, mintha a legszebb harangjáték csengene fülemben. Egyszerűen minden porcikája és minden tulajdonsága tökéletes és pokolian vonzó volt a szememben.

Teljesen össze voltam zavarodva, és bármennyire is próbáltam, ezt nem sikerült lepleznem.

Mivel nem lett volna túl szerencsés dolog kővé dermedve állni a táncparkett kellős közepén, így Harry is én egymással szemben elkezdtünk valami táncféle mozgássort produkálni. Biztos voltam benne, hogy röhejesen festhetek, de jelenleg nem ez volt a legnagyobb problémám, hanem inkább az, hogy képes legyek egyenletesen levegőt venni.

-          Én nem vagyok az – nyögtem ki bizonytalanul, majd ajkamba haraptam. Valahogy le kellett győznöm a kísértést, hogy ott helyben nekiessek. Annyira csábítóak voltak a telt, meggyszínű ajkai, hogy nem tudtam másra gondolni, csak arra, mennyire megcsókolnám.

-          De, biztos vagyok benne, hogy az vagy – nézett mélyen szemeimbe. – Mondd el, miért.

Először legszívesebben a fejéhez vágtam volna, hogy „Eddig a pokolra kívántál, és minden lehetséges módon a tudtomra adtad, mennyire utálsz engem, most meg azt akarod, hogy neked beszéljek a problémáimról?”, de aztán mégsem ezt mondtam. És tulajdonképpen a teljes igazságot sem mondhattam el neki, mivel nem akartam annyira szánalmasnak tűnni, hogy miatta emésztem magam, amikor néhány perccel ezelőttig még csak két értelmes szót sem váltottunk egymással.

Szerettem volna eltűnni ebből a tömegből, és egy olyan szobában tartózkodni, ahol csak Harry és én vagyunk, és hihetetlenül meglepődtem, amikor kiderült, hogy ő is ugyanerre gondolt.

-          Gyere utánam – suttogta fülembe, én pedig úgy követtem, mintha valami fenséges lény lenne, akinek egyszerűen nem szabad és nem is tud senki nemet mondani.

Egy eldugott szobába vezetett, majd mikor már én is beléptem a helyiségbe, intett, hogy csukjam be az ajtót.

Zavartan megálltam előtte, miközben próbáltam összeszedni gondolataimat. Szerettem volna, hogy soha többé ne kelljen elválnom tőle, de egyelőre azt is nehezen tudtam felfogni, hogy ez tényleg a valóság.

-          Tudok neked valahogy segíteni? Rossz ennyire szomorúnak látni – szólalt meg hirtelen, engem pedig ismét átjárt a forróság, mivel egy lépéssel közelebb jött hozzám.

Rossz neki szomorúnak látni? Engem? De hát utál. Vagy nem? Egyre kevésbé kezdtem érteni mindazt, ami körülöttünk történt.

-          Kérlek Lenna, áruld el, mit tegyek – jött közelebb hozzám még egy apró lépéssel, így pedig már alig volt köztünk néhány centiméter. Az előbbi mondata eléggé kétértelműnek tűnt, hiszen ezt bármire érthette, nemcsak arra, hogy hogyan segíthetne jobb kedvre derítenie. Volt egy olyan érzésem, hogy ezzel magára az egész kapcsolatunkra céloz.

Próbáltam valami épkézláb választ adni, de egy hang sem jött ki a torkomon.

Fejével még egy kicsit közelebb hajolt enyémhez, így a köztünk lévő távolság már fájdalmasan kicsi volt.

Mentolos leheletét már arcomon éreztem, szívem pedig annyira hevesen kezdett el verni, hogy féltem, a nagy csöndben Harry is meghallja.

Mélyen belenéztem abba az igéző szempárba, miközben szaporán vettem a levegőt. Az egész olyan volt számomra, mintha egy álomban lennék, és féltem, hogy hirtelen véget fog érni.

És így is történt. A tökéletes, leírhatatlan pillanat véget ért, amikor Harry arca hirtelen komorrá vált, és elfordította fejét.

Ugyan Harry már egyáltalán nem állt közel hozzám, ennek ellenére még mindig olyan elvarázsolt és kábult voltam, mint néhány másodperccel ezelőtt.

Ránéztem Harryre, akin most ismét csak az ellenségesség és a megvetés tükröződött vissza, ezt a hirtelen kedélyváltozást pedig egyszerűen nem tudtam hová tenni.

Hangosan krákogni kezdett, majd elviharzott mellettem.

-          Most el kell mennem – mondta nyersen, majd távozott a szobából.

Velem pedig még mindig forgott a világ. Hirtelen azt sem tudtam, hogy ezek a varázslatok komolyan megtörténtek-e, vagy tényleg csak álmodtam.

Hosszú percekig csak bódultan álltam a tágas, krémszínű falakkal körbevett szoba közepén, és azon törtem a fejem, vajon mi történt az előbb. Az egész olyan volt, mint egy tündérmese és egy rémálom egyben. Nekem pedig egyelőre fogalmam sem volt, hogy mi lesz ennek a végkimenetele.

Csak álltam ott, mozdulatlanul, a csodától elaléltan, a fejemben pedig ezerszer visszaidéztem azokat a másodperceket, amikor csak néhány apró centiméter választott el attól a sráctól, akibe vakon, szinte ismeretlenül, de menthetetlenül beleszerettem.