17. fejezet

Riley

Reméltem, hogy ez az egész csupán egy szörnyű álom. Behunyt szemekkel, összeszorított ajkakkal könyörögtem, hogy ébredjek már végre fel, mert ez egyszerűen nem lehet a valóság. Nem akartam elhinni. Pont Damien, pont ezzel a közönséges, semmitmondó lánnyal? Pedig annyi tervünk volt együtt… Azt hittem, ha már azt fontolgatja, hogy körbejárja velem a világot, akkor tényleg szeret. Hiszen annyira meggyőző volt. Őszintének tűnt, amikor azt mondta, szerelmes belém. Ezek szerint minden hiába volt? Hiba volt hinnem neki?

Lassan és hihetetlenül fájdalmasan rá kellett döbbennem, hogy ez a való világ, az előbbi jelenet pedig tényleg megtörtént. Damien megcsalt. Már magamban is gyötrő volt kiejteni ezt a szót. Ha valóban szeretett volna, nem tesz ilyet. Tehát most számolnom kellett azzal is, hogy valószínűleg az egész kapcsolatunk egy hazugság volt. Legalábbis az ő részéről biztosan.

Ugyan már, kit is akartam becsapni? Már a kezdetektől fogva teljesen irreális volt, hogy pont én kelljek ennek a félistenkülsővel rendelkező rosszfiúnak. De pont most, amikor már kezdtem elhinni, hogy bennem is lehet valami, a tötrténtek ismét ráébresztettek az igazságra.

Csak álltam ott, földbe gyökerezett lábakkal, miközben még levegőt is nehezemre esett venni. Egyszerűen fájt létezni.

-          Riley, drága, egyetlenem, kérlek, hadd magyarázzam meg! – szólalt meg a teljes sokk után hirtelen Damien, miközben durva mozdulatokkal próbálta ellökni magától Jessicát.

-          Mégis mi a fészkes fenét akarsz ezen megmagyarázni? – üvöltöttem rá könnytől duzzadó szemekkel.

-          Ez nem az, aminek látszik!

-          Hanem akkor mi? Megcsaltál. Ebből nem tudod magad kimagyarázni – suttogtam elhaló hangon. Az érzelemmentes, totális üresség után elérkezett az a fázis, amikor egyszerűen képtelen voltam uralkodni magamon. Zokogtam, ordítottam, aztán suttogtam, ezt a kört pedig számtalanszor lefutottam.

-          Szeretlek, és tudom, hogy hatalmas hibát követtem el, de ígérem, soha nem fordul elő többet! – Ahogy Damien ott állt előttem, könyörögve, lealacsonyodva, egyszerűen elfogott a szánakozás. Annyira nyomorultul nézett ki, és olyan apróvá zsugorodott a szememben, hogy egy pillanatig tényleg megsajnáltam. De ez csupán egy röpke másodpercig tartott.

-          Nem lesz alkalmad újra megcsalni, erről biztosíthatlak, ugyanis én nem kérek többet belőled – mondtam ki szárazon, majd sarkon fordultam, és amilyen gyorsan csak lehetett, lefutottam a lépcsőn. Mindeközben jópár embert fellöktem, de jelen pillanatban ez izgatott a legkevésbé. Menekülni akartam ebből a házból, talán még a saját életemből is.

Legszívesebben sikítani lett volna kedvem. El akartam tűnni véglegesen, örökre, mert akkor nem éreztem volna azt a fájdalmat, ami azokban a pillanatokban pokolian kínzott.

Azt sem tudtam merre fussak, mit csináljak, vagy hogy tegyek-e egyáltalán valamit. Azonban ez a bizonytalanság hamar elillant, amint megpillantottam az ajtón kitörő Damient. Sok részeg fiatalt kellett kikerülnie ahhoz, hogy eljusson hozzám, de nagyon eltökéltnek tűnt. Én azonban nem akartam a közelemben tudni. Na jó, kit akarok átverni? Persze hogy a közelemben akartam tudni. Bármit tett, akkor is szerettem. Azonban a józan eszem hamar lebeszélt arról, hogy a karjaiba omolva mindent megbocsássak. Tisztában kellett lennem vele, hogy ilyet nem tehetnek meg velem következmények nélkül.

-          Mi van már? Megmondtam, hogy nem akarok többet tőled semmit! Átvertél Damien. Megaláztál. Szerinted ezt mégis hogyan tudnám megbocsátani? – néztem rá reményvesztetten. Egyszerűen képtelen voltam visszafojtani a sírást, pedig nem akartam gyengének mutatkozni előtte. De az igazságot sajnos nem tudtam elrejteni. Nem volt sem fizikailag, sem szellemileg elég erőm ahhoz, hogy magabiztosan és büszkén viselkedjek.

-          Hidd el nekem, könyörgöm, hogy tényleg szeretlek! Megesküszöm bármire!

-          Ne esküdözz nekem semmire – vetettem oda nyersen. – Úgyis felesleges.

-          Nem, nem az! Riley, annyira sajnálom, tényleg hatalmas hibát követtem el. Csak egyszerűen… Össze voltam zavarodva, érted? Számomra teljesen új ez a kötődés dolog. Nem volt még egy lány sem az életemben, akiért képes voltam mindent feladni.

Damien ezúttal tényleg őszintének tűnt, és nem tagadom, melegséggel töltöttek el szavai, de ettől függetlenül nem lehetett meg nem történtté tenni, hogy megcsalt.

-          Csodálatos… Ezek szerint úgy tűnik én sem voltam elég fontos neked – sziszegtem összeszorított ajkakkal.

-          Te is tudod, hogy ez nem igaz…

-          De igen – nevettem fel keserűen. Az egyik szemem sírt, a másik pedig nevetett, amiért ilyen ostoba és naiv voltam. – Most pedig nyomatékosan és érthetően megkérlek, hogy hagyj békén. Lehetőleg egy életre – Magam sem gondoltam ezt komolyan. Legalábbis a szívem biztosan nem. A józan eszem talán igen, de sajnos mindig inkább az érzelmek embere voltam, ami sok helyzetben rosszul jött.

Annak ellenére viszont, hogy nem akartam, mégis kimondtam. Ki kellett mondanom, hogy száműzze magát az életemből. Minden porcikám vágyott rá, az érintésére, a hangjára, a nevetésére, az azúrkék szemeire, de ellenállnom kellett a kísértésnek. Megcsalt, más lánnyal volt, ezt pedig ép ésszel nem tudtam felfogni. Majd’ megölt a gondolat, hogy rajtam kívül más is megérintette.

-          Ne tedd ezt, kérlek – nézett rám könyörögve a fiú.

Könnyezve megráztam fejem, majd hátat fordítottam neki, és elsiettem az éjszakába, céltalanul, egyedül, védtelenül… Akkor, azokban a pillanatokban nem lett volna ellenemre az sem, hogy valaki végezzen velem. Úgy tűnt, hogy megkönnyítené vele a dolgomat.

A kertvárosoknak megvan az a varázsa, hogy éjjelente teljesen kihalnak. Nincsenek autók, járókelők, nem zökkent ki semmilyen zavaró tényező. Nekem jelenleg csakis erre volt szükségem. Magányra, csöndre és nyugalomra.

Ha jobban belegondoltam, mostanra Damienen kívül nem maradt semmim. Elveszítettem a barátaimat, az otthonomat, még a saját családomat is. Mindenkit eltaszítottam magamtól csak azért, hogy ezzel az egyetlen emberrel lehessek. És mindezt teljesen hiába tettem… Valósággal gyűlöltem magam. Vakon kapaszkodtam egy illúzióba, egy olyan dologba, amiről valahol belül én magam is tudtam, hogy halálra van ítélve. És most hirtelen azon kaptam magam, hogy teljesen magamra maradtam.

Nem hiszek a csodákban, de abban biztos vagyok, hogy néha történnek olyan véletlenek, melyek a sorsunkra később komoly hatással lesznek. Ezúttal is egy ilyen véletlenben volt részem, ugyanis éppen magányosan baktattam a kihalt út közepén, mikor a semmiből előbukkant egy sötét alak. Először azt hittem, hogy ki akar rabolni, vagy megerőszakolni, de amikor közelebb jött hozzám, azonnal rádöbbentem, hogy Logan áll előttem. Olyan régóta nem láttam… Sokat változott. Rengeteget. Mintha férfiasabbnak tűnt volna. Szomorúnak és reménytelennek tűnt, de még ennek ellenére is volt benne valami vonzó.

-          Logan? – szólaltam meg döbbenten.

-          Szia, Riley – motyogta zavartan a fiú. Nem tudtam eldönteni, hogy éppen józan állapotban van-e, vagy nem.

-          Jól vagy?

-          Persze, soha jobban – eresztett meg egy egészen halvány mosolyt, ami egy cseppet sem tűnt őszintének. – Te viszont nagyon elkeseredettnek nézel ki. Mi történt?

-          Látszik, hogy sírtam? – kérdeztem riadtan.

-          Eléggé – ismerte be. – De nem akarod elmesélni, miért? – tette hozzá, majd leült a járdaszegélyre, én pedig vonakodva ugyan, de követtem őt.

-          Őszintén szólva nem nagyon akarok beszélni róla. Ráadásul azt sem értem igazán, hogy miért társalogsz most velem. Utálnod kéne, hiszen egy dög voltam veled az utóbbi időben – fürkésztem tekintetét értetlenül. Tényleg ez lett volna a logikus verzió…

-          Nos, nem vitás, tényleg az voltál – vigyorodott el gúnyosan, majd összefonta maga előtt karjait. Ezt a pajkos mosolyt látva kezdtem újra rádöbbenni, hogy miért voltam oda érte annyira éveken át. – De mindig is te voltál a legjobb barátom, Riley. Attól, hogy mostanában enyhén szólva eltávolodtunk egymástól, nekem te még ugyanúgy nagyon fontos vagy.

-          Mennyit ittál? – vontam fel szemöldököm. – Ugyanis gyanítom, hogy józanon elküldtél volna a francba.

-          Csak egy picit – legyintett nevetgélve. Aha… Szóval sokat. – Na de ki vele, mi a baj – pillantott rám szigorúan.

-          Damien a baj – böktem ki nehezen. Már a srác nevének kiejtése is összeszorította a szívemet. Légzésem kezdett elnehezülni, a homályos könnyfátyol pedig egy pillanat alatt elborította szemeimet, amint visszagondoltam a félórával ezelőtti eseményekre.

-          Jaj, ne… Mit művelt? – emelte az égre tekintetét.

-          Megcsalt – suttogtam olyan halkan, amennyire csak lehetett.

-          Ezt most komolyan mondod?

-          Szerinted viccelnék ilyesmivel? – kérdeztem vissza hisztérikusan. – Mindegy. A lényeg, hogy ennyit a nagy szerelemről. Nem hiszem el, hogy ennyire ostoba voltam! Mégis mit vártam? Hogy megelégszik majd csak velem? Hogy képes leszek neki azt nyújtani, amire igazán vágyik? Nevetséges vagyok – temettem arcom kezeimbe. Képtelen voltam uralkodni az érzelmeimen, a sírás egyszerűen csak kitört belőlem, minden előzmény nélkül.

-          Shh, kérlek ne sírj – nyugtatott kedvesen Logan, miközben hátamat simogatta. Érintése valamilyen megmagyarázhatatlan módon nagyon megnyugtatott. – Nem érdemli meg. Tényleg nem. Az az ember egy gyökér. Egy lecsúszott, drogos idióta, aki egyáltalán nem volt rád jó hatással. És ezt te is beláthatod.

-          De én akkor is szeretem őt! – csattantam fel zokogva.

-          És most mi lesz? Képes lennél megbocsájtani neki?!

-          Jézusom, dehogyis – néztem rá elképedve. – Ez megbocsáthatatlan, és tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy újra megcsinálná ezt az egészet, ha adnék neki még egy esélyt. De akkor sem tudok mit tenni az érzéseim ellen. Szerelmes vagyok belé… Csakhogy minden jel arra mutat, hogy ő sosem érzett így irántam.

-          Nézd, ezt csak ő tudhatja. Bár nem értem, hogy nem képes valaki szeretni téged. A karakteres, hibátlan arcod, a gyönyörű hajad, és akkor ezek még csak a külső tulajdonságaid voltak – Miközben mindezeket kiejtette száján, olyan áthatóan és csodálattal bámult engem, hogy hirtelen fel sem tudtam fogni. – A csípős, szarkasztikus humorod magával ragadó, ráadásul intelligens is vagy. Minden megvan benned, amire egy srácnak szüksége lehet.

-          Te ezt így gondolod? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel. Szívem olyan vadul kalapált szavai hallatán, hogy majdnem kiugrott a helyéről.

-          Így. Csak sajnos túl sokáig tartott, mire erre az egészre rádöbbentem. Mindvégig itt voltál előttem, én pedig vakon követtem valakit, aki mindig csak egy barátként tekintett rám. De mostanra rájöttem, hogy nekem nem Lenna kell. Hiszen veled annyi csodálatos emlékem van, Riley! Melletted mindig igazán önmagam tudtam lenni. Nem kellett másnak mutatnom magam, mint aki vagyok. Ha veled voltam, igazán el tudtam engedni magam. És nincs még egy ember, aki annyira meg tudott volna nevettetni, mint te. Mi ez, ha nem szerelem? Annyira sajnálom, hogy ezt nem láttam be hamarabb. Talán mindig tudtam, csak magamnak is féltem bevallani. De most már nem érdekel semmi és senki, csak te! Ráadásul most, hogy már nem áll közénk Damien sem, minden olyan lehet, ahogyan azt te is akartad. Mert akartad, ugye? – pillantott le rám reményteli arckifejezéssel.

Szerelmi vallomását hallva úgy éreztem, hogy még az előbbinél is jobban fáj a szívem. Ha Logan mindezt néhány hónappal ezelőtt közli velem, valószínűleg az örömtől zokogva vetettem volna magam a karjaiba. Hiszen akkor ez volt minden, amire vágytam. De Damien mostanra egy olyan személlyé vált az életemben, akit nem lehetett volna csak úgy elfelejteni. Én pedig meg sem akartam próbálni. Szerelmes voltam belé, és annak ellenére, hogy szakítottam vele, csak őt akartam. Vagy vele, vagy senkivel; ezt éreztem.

-          Nézd… - sóhajtottam fel. – Tényleg akartam. Évekig mást sem akartam jobban, mint hogy mindezt bevalld nekem. Ez volt minden, amire vágytam. De neked én sosem voltam elég jó. Aztán megismertem Damient, és minden megváltozott bennem. És sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de őt szeretem.

Tudtam, hogy elképzelhetetlenül fájni fognak neki a szavaim, de joga volt tudni az igazságot.

-          Kérlek, adj nekem egy esélyt! Könyörgöm, Riley! Én csak téged akarlak, és be szeretném bizonyítani, hogy mennyire tudnálak szeretni – nézett mélyen szemeimbe. Kapaszkodni próbált a legutolsó szalmaszálba is, annak érdekében, hogy képes legyen meggyőzni.

-          Sajnálom Logan… - suttogtam lesütött szemekkel. – De nem. Évekig vártam rád, de annak az időszaknak már vége. Talán egyszer, a távoli jövőben, ha még te is akarod majd, megpróbálhatjuk. Már ha akkor is összesodor minket a sors. Viszont jelenleg úgy érzem, hogy én már nem leszek képes szeretni senkit Damienen kívül.

-          Nem mehetsz így el… Kérlek, ne tedd – motyogta elhaló hangon a fiú. Szeme olyan elkeseredettséget tükrözött, amilyet még soha korábban. Nekem is fájt ez az egész… De az érzéseim ellen nem tehettem semmit.

Az tény, hogy Loganre még ekkor sem tudtam egy átlagos barátként tekinteni, de ez mostanra már édes kevés volt.

-          Most inkább hagyj elmenni – válaszoltam ridegen, majd vetettem rá egy utolsó pillantást, ezt követően pedig elrohantam, amilyen gyorsan csak tudtam. Bárcsak lett volna célom is…

Egyértelmű volt, hogy haza már nem mehettem, mert elmartam magam mellől mindenkit, aki a családomba tartozott. Gyakorlatilag nem volt hol aludnom, pedig nagyon szerettem volna már álomra hajtani a fejem. Lehetőleg örökre…

Céltalanul jártam az utcákat, miközben folyamatosan azon agyaltam, hogy mennyire jó lenne már meghalni. Damien volt az egyetlen, aki miatt érdemesnek találtam a küzdelmet a depresszió ellen. Ha ő nem lép az életembe, valószínűleg már rég kinyírtam volna magam. Azonban őt is elvesztettem, szóval nem maradt több okom az életben maradásra. Egyébként is úgy gondoltam, hogy senkinek sem hiányoznék. Még a saját anyámnak sem, akinek csak megkeserítettem az életét.

Hirtelen egy egészen kicsi, de barátságosnak tűnő panzióra bukkantam. Nem volt már erőm továbbmenni, ezért úgy döntöttem, kiveszek egy szobát benne. Annyi pénzem még akadt, hogy ne kelljen az utcán töltenem az éjszakát. Tényleg takaros kis hely volt, így örömmel vettem birtokba a benne lévő szobát, melynek megkaptam a kulcsát. Persze az, hogy a szálló szép volt, nem jelentette azt, hogy jobb kedvem lett. Még mindig tízpercenként rámjött a zokogás, amit hosszú ideig nem is tudtam abbahagyni. Örökké elveszítettem azt, akit az igazinak gondoltam, utána pedig csak egy hatalmas űr maradt, melyet rajta kívül semmivel sem tudtam betölteni.

Amikor már legalább egy órája feküdtem mozdulatlanul a tágas franciaágyban, hirtelen belémhasadt a felismerés, miszerint meg kell ölnöm magam. Annyi ideig húztam ezt a szörnyű, de talán számomra ésszerű tettet… Tudtam, hogy nem várhatok tovább. Már egyszer megpróbáltam, akkor nem sikerült. Azonban most már nem volt semmi, ami visszatarthatott volna. Mindenki dolgát megkönnyíteném – gondoltam, még a sajátomét is.

Gyorsan kezembe kaptam fekete műbőr hátizsákomat, majd kiborítottam tartalmát. Mielőtt Damienhez csapódtam volna, sokáig pszichológushoz jártam, aki mindenféle antidepresszánsokat írt fel nekem. Furcsa módon nem hagytam abba a szedésüket, amikor már a fiúval éltem együtt, így ezúttal is nálam voltak. Csodálatos lehetőségnek találtam ezt arra, hogy végezzek önmagammal. Azonban tudtam, hogy előtte még el kell köszönnöm Damientől. Ráadásul azt sem akartam hagyni, hogy bűntudat nélkül élje tovább az életét. Tudnia kellett, hogy miatta akartam véget vetni földi létemnek. Éppen ezért írtam neki telefonomon egy rövid üzenetet, ami tömörsége ellenére minden fontos dolgot tartalmazott.

„Damien,

Csak érted éltem. De most, hogy már nem vagy nekem, rájöttem, semmim sem maradt. Ezért nincs is értelme az életemnek. Végzek magammal, ebben már senki nem állíthat meg. Láthatod, nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy a világot jelented számomra. Tehát egy világ, amiben te nem vagy nekem, nem olyan, amiben élni akarnék. Éppen ezért fogom most azt tenni, amit. Még valamit tudnod kell: azt akarom, hogy te találj rá először a holttestemre. Szeretném, hogy szenvedj, annyira, amennyire én szenvedek most miattad. Látnod kell, mit tettél velem. A halálba kergettél. A Chelsea Guest House-ban vagyok. Tudod, miért nem félek elmondani ezt? Mert valószínűleg már úgyis halott leszek, mire ideérsz. Remélem az is fájni fog, hogy már akarva sem tudtál volna megakadályozni a tettemben.

Annak ellenére, hogy ezt csináltad velem, még mindig szeretlek, és addig foglak, amíg a szívem meg nem szűnik dobogni.

Riley”

Nem haboztam, amint elküldtem az üzenetet, már be is vettem a gyógyszereket. Képtelen vagyok felidézni, hogy mennyit juttattam a szervezetembe, de akkor biztos voltam benne, hogy halálos adagot. Az ezt követő dolgokra már egyáltalán nem is emlékszem, csupán a teljes sötétségre…

Lenna

Az élet különös módon mindig keresztbe tesz, ott, ahol tud. Már éppen elhatározná az ember, hogy továbblép, tiszta lapot nyit, és a háta mögött hagyja a múltat, de pontosan abban a pillanatban, hogy ezt tényleg megtenné, jön valami, vagy valaki, aki romba dönti ezt a nemes tervet. Az én esetemben az ajtóban álldogáló Harry volt ez a valaki.

Nem túlzok, ha azt mondom, majdnem elájultam. Ez a fiú már önmagában különös dolgokat váltott ki belőlem, de most nem csak a gyomromban tanyázó pillangók miatt éreztem furcsán magam, hanem azért is, mert így biztos voltam benne; soha nem fogom tudni őt elfelejteni.

Meria rendkívül zavartan állt kettőnk között, arckifejezéséből pedig le tudtam szűrni, hogy még ő is érzi a kettőnk között fellépő feszültséget.

Harry átható tekintete már-már égetett belülről, ám ezt próbáltam a lehető legjobban elrejteni. Igyekeztem természetesen viselkedni, de ez szinte lehetetlen volt.

-          Beszélhetnénk… Négyszemközt? – szólalt meg a fiú nehézkesen.

-          Persze – válaszoltam motyogva, majd elindultam a lépcső felé, ezt követően pedig felbaktattam az emeletre, a nyomomban Harryvel. Olyan gyorsan zakatolt a szívem, hogy féltem, ő is meghallja. Próbáltam lenyugodni, de egyszerűen képtelen voltam összeszedni magam.

Amint beléptünk a szobámba, Harry azonnal beszélni kezdett.

-          Annyira sajnálom.

-          Egészen pontosan mit? – kérdeztem értetlenül.

-          Amit mondtam… Tudom, úgy tűnhetett, mintha képes lennék egy perc alatt eldobni a kettőnk kapcsolatát.

-          Igen, valóban úgy tűnt – feleltem cinikusan, majd összefontam magam előtt karjaimat. Kíváncsi voltam, hogy tulajdonképpen mire akar kilyukadni, de közben arra is ügyelnem kellett, hogy ne ájuljak el már a puszta látványától. Nem akartam ennyire ragaszkodni hozzá, de úgy vonzott magához, mint egy mágnes.

-          De félreértetted az egészet! Én csak féltettelek, érted?

-          Mégis mitől? – nevettem fel kínomban. – Azt hiszed nem lett volna elég erőm ahhpz, hogy túltegyem magam a hírneveddel járó akadályokon?

-          Tudom, hogy képes lettél volna rá. De itt nem csupán erről volt szó. Nem emlékszel, amikor azt mondtam, hogy már a találkozásunk előtt is láttalak álmomban? – nézett rám kíváncsian, mire én bólintottam egyet. – Nézd, ez minden, csak nem véletlen. És éreztem, sőt, álmomban láttam is, hogy veszélyes vagyok rád. Éppen ezért csak óvni akartalak. Valamint, ahogy mondtad, itt van a hírnevem is. Ez már csak hab a tortán.

-          Oké, érthető, hogy a megismerkedésünk biztosan nem a véletlen műve volt. De ez az egész felhajtás egy egyszerű megérzés körül… Rádásul, amíg veled voltam, megóvtál minden egyes alkalommal, amikor veszélybe kerültem. Úgyhogy ne is ragozd tovább ezt a témát. Úgy látom, te csak indokot keresel arra, hogy ésszerűen meg tudd magyarázni a múltkori kijelentésedet. Miért nem tudod egyszerűen csak az igazat mondani? Nem akartál már velem lenni. Ennyi az egész – Elismerem, kissé messzire mentem. Pedig én is tudtam, hogy Harry szeret engem. Ennek ellenére viszont mégis hergelni akartam.

-          Na jó, ezt most hagyd abba! – csattant fel ingerülten. – Ha megkérdőjelezed azt, hogy valaha szerettelek, akkor hihetetlenül ostoba vagy. Mivel bizonyítsam még be, hogy te vagy a mindenem? Mit szeretnél, mit tegyek, hogy végre észrevedd azt, ami nyilvánvaló?

-          Ha a mindened lennék, hamarabb eszedbe jutott volna küzdeni értem! – emeltem fel hangom könnyes szemekkel. Éreztem, hogy menthetetlen már ez az egész, ezért voltam ennyire intsabil érzelmileg.

-          Össze voltam zavarodva… De miután elolvastam a leveledet, világossá vált számomra, hogy nem engedhetlek el csak úgy. Szeretném, hogy megértsd, nekem csak te kellesz. És igen, lehet, hogy sok zavaró tényező áll az utunkba, de miért ne tudnánk őket együtt legyőzni? Elismerem, attól is mindig félni fogok, hogy egyszer miattam kerülsz nagy veszélybe, de vállalom, hogy veled maradok, és megóvlak attól, amitől csak tudlak. De könyörgöm, ne menj el!

Szavai hallatán teljesen összeszorult a szívem. Már nem tudtam mit tegyek. Hiszen erre vágytam, egy ilyen vallomásra, ezt be kellett ismernem magamnak. Azonban valahol mélyen azzal is tisztában voltam, hogy nekünk talán mégsem kellene együtt lennünk. Utáltam magam, amiért nem tudtam dűlőre jutni. De döntenem kellett.

-          Nem kellett volna idejönnöd – suttogtam a földre szegezett tekintettel.

-          Tényleg így gondolod? – kérdezett vissza szárazon, üres tekintettel. Látszott rajta, hogy mennyire megbántódott. Nem erre számított, és ha a szívemre hallgattam volna, én sem ezt teszem. 

-          Túl sok minden állna kettőnk közé. Szeretlek, te is tudod, de muszáj elmenned. Hiszen te is megmondtad: így lesz a legjobb mindenkinek – néztem mélyen szemeibe. Még soha nem láttam azelőtt könnyekkel megtelve azt a mélyzöld szempárt. Én megpróbáltam erősnek mutatkozni, és tartani magam. Fogalmam sincs miért sikerült, de valahogy össze tudtam kaparni magam.

-          Nos, én megtettem mindent – szűrte ki fogai között, majd kihúzta magát. Össze volt törve, de tettetett magabiztosággal megpróbálta mindezt palástolni. – Ha neked ez nem volt elég, hát rendben – Vetett rám egy utolsó, megvető pillantást, majd kisietett a szobámból, ezt követően pedig a földszint felé vette az irányt.

Hagytam elmenni. Nem mentem utána, pedig ezt kellett volna tennem. Én viszont ehelyett, meghazudtolva önmagamat, hatalmas önsajnálatba zuhantam. Próbáltam azt hajtogatni, hogy jól van ez így, de óriásit hazudtam ezzel magamnak. Az igazság pedig az, hogy ezt még én sem hittem el.

Már most hiányzott az érintése, a pillantása, a csókjai, minden, ami csak hozzá tartozott. Pokolian szenvedtem, de én hoztam össze magamnak ezt az egészet.

Megpróbáltam legalább addig erősnek mutatkozni, amíg még Carrie és Meria társaságában voltam, és számtalanszor a lelkükre kötöttem, hogy mennyire megszerettem őket. Csináltam pár hülyeséget az itt tartózkodásom alatt, ezek közül pedig a legnagyobb minden kétséget kizáróan az volt, amikor meggondolatlan módon egy hatalmas bulit szerveztem ebben az értékes házban. Ehhez nem volt jogom, mégis megtettem. Ezért ahányszor csak lehetett, bocsánatot kértem. Ők is tudatták velem, hogy milyen fontos személy lettem az életükben, és ez rendkívül szívmelengető volt. Végre újra megtapasztalhattam, hogy milyen is az anyai szeretet, ennél többet és szebbet pedig nem is kérhettem volna.

Elérkezett a délután, nekem pedig lassan indulnom kellett. Miközben a ház előtt pakoltam bőröndjeimet a taxim csomagtartójába, többször megfordult a fejemben, hogy inkább mégis itt maradok. Jó volt eljátszadozni a gondolattal, de ténylegesen persze nem vittem véghez ezt az elképzelést. Hoztam egy döntést, és már nem szabadott meghátrálnom.

Ám hiába mutattam magam határozottnak Carrie és Meria előtt, a repülőtér felé vezető úton halk zokogásban kezdtem. A taxisofőr nem nagyon tudott mit kezdeni a helyzettel, amit abszolút meg is értettem. Nem vártam, hogy egy vadidegen próbáljon meg segíteni nekem, és őszintén szólva képtelen lettem volna szavakba önteni az érzéseimet. Kimondva még jobban fájtak.

Fogalmam sincs mi történt velem, de teljesen összetörtem. Annyira elveszettnek éreztem magam, mint még soha korábban. Legszívesebben visszapörgettem volna az időt, és esküszöm, ha ezt tényleg meg tudnám tenni, akkor mindent jobban csinálnék. De a múlton sajnos már nem változtathattam. Londonnal együtt életemnek ezt a néhány hónapját is megpróbáltam örökké a hátam mögött hagyni.

Akkor még azt hittem, hogy ez sikerülhet…

Harry

Fogalmam sincs, hogyan mehetett tönkre az életemben minden ilyen gyorsan. Időm sem volt felfogni… Egyszerűen hirtelen csak azon kaptam magam, hogy elveszítettem életem legnagyobb kincsét. Lennát.

Mindent elrontottam, amikor azt mondtam a srácoknak, hogy szakítok vele. Meggondolatlanul cselekedtem. Ennek a rossz döntésnek meg is lett a következménye, mivel Lenna természetesen hallotta, amint erre az álláspontra jutok. Innentől kezdve persze már nem volt kétséges, hogy tényleg szétmegyünk. Ez meg is történt. A fiúk pedig szüntelenül azt hajtogatták, hogy menjek el csajozni, ismerkedjek, felejtsek… Csakhogy nekem ez nem ment ilyen egyszerűen. Nem értették meg, hogy ez a lány más. Előre láttam az érkezését, és ez sok mindent megmagyaráz. Nem hiszek a természetfeletti dolgokban, viszont ez az élmény néhány dolgot megváltoztatott bennem. Azonban mindennek mostanra már semmi jelentősége nem maradt, ugyanis elveszítettem Lennát. Tényleg próbáltam megfogadni a barátaim tanácsát, és néhány hét alatt továbblépni, de akárhányszor egy kicsit közelebb kerültem bármilyen lányhoz is, rádöbbentem, hogy senkiben nincs meg az, amire szükségem van. Ezt a valamit csupán Lennától tudom megkapni. Mindez egyértelmű volt, viszont a becsületem valamiért mégis az utamba állt. Ennek köszönhetően csak azért sem léptem semmit a lány felé. Megpróbálhattam volna rendbehozni a dolgokat, de nem tettem. Pedig valójában csak arra vágytam, hogy újra minden olyan legyen, mint régen.

Azonban amikor már végleg kezdtem feladni a dolgot, valami hatalmas fordulatot hozott. Egy este levelet kaptam Lennától, melyet rendkívül idegesen bontottam fel. El sem tudtam képzelni, hogy vajon mi lehet benne. Hiszen elküldött a francba, és világosan közölte, hogy végzett velem.

Sorait olvasva szívem majd’ kiugrott a helyéről. Egyszerre gyűlöltem és szerettem azt, amit ez a lány ki tudott váltani belőlem. Sebezhetővé és gyengévé váltam tőle, ez rettentően bosszantott, azonban a dolog másik fele teljesen lenyűgözött. Hiszen amikor megértintett, mintha elektromosság járt volna át, annyira érezhető volt kettőnk között a kémia. Nem mellesleg pedig ő az első lány, aki képes volt elállítani a lélegzetemet is.

Szavakba foglalva még hihetetlenebb volt az, hogy valóban ennyire szeretett engem. Viszont leveléből kiderült az is, hogy azt hitte, én sosem viszonoztam kellően az érzéseit. Mikor ehhez a részhez értem, már biztos voltam benne; nem szabad feladnom. Még egyszer, utoljára meg kellett próbálnom visszaszerezni őt. Tudnia kellett, hogy mennyire szükségem van rá.

A levelet még Carrie adta át nekem, és elmondta, hogy Lenna vissza készül repülni Kanadába. Még szép, hogy ezt nem hagyhattam szó nélkül…

Mindenre elszántam mentem el hozzájuk, hogy rendbehozzam életem legfontosabb kapcsolatát, tervem azonban nem úgy sült el, ahogy azt elképzeltem. Ugyanis Lenna nem úgy gondolta a dolgokat, mint én. Annak ellenére, hogy szeretett, már nem fűzött semmi reményt kettőnkhöz, én pedig hihetetlenül gyerekes módon felkaptam a vizet, és sértődötten elviharzottam. Mindezt természetesen azért tettem, mert ismét a büszkeségem vezérelt. Küzdhettem volna még, és tudom, hogy képes lettem volna meggyőzni; maradjon. De nem tettem. Elfutottam a megoldatlan problémák elől, ahogy Lenna is.

Már kezdtem hozzászokni, hogy hibát hibára halmozok, az utóbbi időben véghezvitt tetteim után pedig mostanra teljesen besokalltam. Mint ilyen esetekben általában, most is az alkoholhoz fordultam. Ha nem is oldja meg a problémát, legalább egy időre elfeledteti velem, hogy egyáltalán van.

Miután a lehető leggyorsabban elsiettem Lennától, egész délután csak kóvályogtam, azonban mire beesteledett, nem láttam más megoldást, minthogy beüljek egy kocsmába. Természetesen ma is a nyakamban volt legalább egy tucat fotós, akik követték minden lépésemet, így egy percig nem tudtam nyugodtan gondolkodni. Egy idő után sikerült előlük meglépnem, ennek pedig hihetetlenül örültem.

A kocsmában, amit választottam, egy sörrel indítottam, ám ezúttal ez nem bizonyult elég erősnek, így a második körben már valami röviditalra esett a választásom. Nem tudtam leállni, csak ittam és ittam, egy idő után pedig már nem is számoltam a lecsúszott italokat.

Miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ne gondoljak Lennára, imbolyogva egyensúlyoztam egy akkor hihetetlenül instabilnak tűnő bárszéken. Holtrészegre ittam magam, ezt az állapotomat pedig ki is használta egy csinos lány, aki hirtelen odatelepedett mellém. Már egy ideje láttam, hogy bámul engem, de csak mostanra lett bátorsága odajönni hozzám.

-          Szia – köszönt kedvesen. – Te az vagy, akire gondolok? – kérdezte kissé zavart, azonban rendkívül vidám tekintettel.

-          Attól tartok, igen – sóhajtottam fel bágyadt mosollyal arcomon, mire felnevetett.

-          Az én nevem Sarah – mutatkozott be. – Ezek szerint te pedig Harry Styles vagy – vigyorodott el.

-          Pontosan – értettem egyet egy esetlen bólintás kíséretében.

-          Úgy látom valami nagyon bánt téged… Nem akarsz beszélni róla?

-          Bocsi, de a magánéletem tabu – Annyi eszem még volt, hogy nem öntöm ki a szívem egy vadidegen lánynak. Az én esetemben ez meglehetősen veszélyes, mivel sosem tudhatom, ki és mikor használja fel a privát életem részleteit, ha elmesélek neki bármit is.

-          Ó, értem, nem beszélhetsz róla… Nos, akkor majd mesélek neked én! Igyunk még valamit?

-          Végül is, miért ne? Nekem már úgyis mindegy – nevettem el magam keserűen, ezt követően pedig mindketten kértünk egy pohár likőrt.

A lány tényleg minden lehetséges dolgot elmesélt magáról, és kitartóan próbált jobb kedvre deríteni, amit akkor nagyon értékeltem. Talán kissé túlságosan is… Ugyanis egy óra beszélgetés után már azon kaptam magam, hogy hevesen csókolózok vele. Örökre le akartam zárni a Lennával való múltamat, ez a kis akció pedig tökéletesnek tűnt erre.

Teljesen elveszítettem az eszem, de az alkohol édes mámorában fel sem tűnt, hogy mit művelek. Olyannyira elengedtem magam, hogy nem sokkal később már a lány lakásán vívtunk heves csókcsatát. Egyre gyorsabb mozdulatokkal próbáltuk levenni egymásról a ruhát, ez pedig már majdnem sikerült is, amikor hirtelen megcsörrent a telefonom. Először úgy voltam vele, hogy megnézem ki az, de biztos nem fogom felvenni. Azonban amikor megláttam, hogy Carrie keres, egy pillanatra elgondolkodtam. Ő nem keresne csak úgy ok nélkül… Biztos voltam benne, hogy valami komoly dologról lehet szó.

-          Egy pillanat – tartottam fel mutatóujjam időt kérve, majd felvettem a telefont. – Igen?

-          Harry, hála Istennek, hogy felvetted – szólalt meg Carrie zokogva. A sírását meghallva azonnal tudtam, hogy itt valami nagy baj lehet.

-          Mi történt? – kérdeztem hatalmas gombóccal a torkomban.

-          Lenna… Lenna a repülőtérre tartva… - Nem tudta befejezni mondatait, mivel egyfolytában elakadt a sírás miatt.

-          Mi történt? – kiabáltam, majd idegesen beletúrtam hajamba. – Ugye nem…

-          Brutális autóbalesetet szenvedett – suttogta a nő.

-          Az nem lehet… Nem, az képtelenség! – ordítottam teljesen kikelve önmagamból. Ha csak egy pillanatra belegondoltam, hogy talán örökre elveszítettem, totális pánikba estem. Milyen világ lenne az, amiben ő nincs benne?

-          Harry, nem halt meg. Az intenzíven van. Egy hajszálon függ az élete, de él.

-          Melyik kórházban van? Azonnal oda kell mennem.

Miután Carrie tudatta velem az információkat, kétség sem volt, hogy rögtön odasietek Lennához. A lánytól zavartan elnézést kértem, majd azonnal el is viharzottam a lakásáról. Hihetetlenül szégyelltem magam, amiért ennyire elveszítettem a fejem, és feljöttem egy ismeretlen lányhoz, ám jelen pillanatban sajnos ez volt a legkisebb problémám.

Miközben a kórház felé vezettem, észrevettem magamon, hogy a részegségnek már semmilyen jelét nem mutatom. Azonban annak ellenére, hogy kijózanodtam, a gondolataim és a lehetséges kimenetelei ennek az éjszakának teljesen kiborítottak. Ráadásul a sebességhatárt is jócskán átléptem… Ezzel viszont képtelen voltam foglalkozni, mivel egyetlen dolog hajtott: az, hogy látnom kell Lennát. Komoly balesetet szenvedett, azonban élt. És csak ez számított. Persze ennek ellenére még mindig ott volt a lehetősége annak, hogy elveszítjük. Ennek azonban már a gondolatába is belerokkantam. Ekkor bizonyosodott be igazán; az álmaim nem hiába mutatták azt, amit. Tényleg miattam történt ez az egész, de megakadályozhattam volna. Ezek után én is belehaltam volna, ha elveszítjük. Nélküle nem tudtam volna élni.

Sam

Melegítőnadrágomban és egy kinyúlt pólóban siettem le a földszintre, hogy ajtót nyithassak Justinnak, miközben folyamatosan azon járt az agyam, vajon mit akarhat ilyenkor közölni velem. Mi az a rettentően fontos dolog, amit most kell elmondania? Megfordult a fejemben, hogy eljött ennek az egésznek a vége, mert biztosan szakítani akar. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem igazolódik be a félelmem, miután pedig kissé lenyugtattam magam, látszólag teljesen higgadtan ajtót nyitottam neki.

-          Szia – köszönt zavartan, majd beletúrt hajába. Ettől a mozdulattól teljesen elkábultam. Egyszerűen utáltam, hogy ekkora hatással van rám… Bármit tett vagy mondott, én azt minden esetben vonzónak találtam. Nem akartam elveszíteni, hiszen éreztem, hogy hozzá tartozom.

-          Szia – motyogtam halkan. – Miért jöttél?

-          Mint mondtam, beszélnünk kell. Eljönnél velem sétálni? – kérdezte kedvesen.

-          Most? – néztem rá furán. Késő volt és sötét, de úgy látszik, neki ez pont a megfelelő időpontnak tűnt egy kis beszélgetésre. – Hát jó… - egyeztem bele, majd magamra kaptam egy meglehetősen vastag szürke kardigánt, ami kellően fel tudott melegíteni a kinti hűvősben.

Amikor elindultunk a kis utunkra, az elején még nehezen oldódtunk fel, hiszen valószínűleg mindkettőnk agyában a múltkori összezörrenés motoszkált. Azt sem tudtam, mit mondhatnék, pedig amikor nem voltam mellette, tökéletesen összeállítottam magamban a kis monológomat. De mellette teljesen összezavarodtam…

-          Nos… - törtem meg a csendet hirtelen. – Van valami célunk tulajdonképpen, vagy csak bóklászunk?

-          Van. El szeretnélek vinni egy helyre, amit én nagyon szeretek – válaszolta barátságosan, azonban kissé távolságtartóan. Bosszantott ez a hidegség, hiszen tulajdonképpen még mindig a barátnője voltam. Nem bírtam ezt a fagyos hangulatot.

-          Justin, ne már – sóhajtottam fel, mire kitörésem hallatán kérdőn rám pillantott. – Miért viselkedsz úgy velem, mint egy idegennel?

-          Nem viselkedek úgy – kezdett el ellenkezni azonnal. – Csak eléggé felkavart a múltkori veszekedésünk… Azóta sok mindent átgondoltam magamban. Ha odaértünk az úticélhoz, mindent elmondok. Ne aggódj, rendben? – mosolyodott el bátorítóan, majd összekulcsolta ujjainkat. Szívem azonnal elképesztő ütemben kezdett el dübörögni mellkasomban, azonban az izgatottság nyugodtsággal is keveredett, hiszen ebből a gesztusból világossá vált számomra; bármi is történik most velünk, ő szeret engem, és ez a jövőben ugyanígy lesz.

Miközben továbbra is sétáltunk, még mindig nem beszéltünk, de ezúttal már nem kínos csönd uralkodott kettőnk között. Nem volt mit mondanunk egymásnak, legalábbis egyelőre biztosan nem. Az érintéseink azonban eleget tudattak a másikkal.

Amint megérkeztünk az említett célhoz, tudatosult bennem, hogy Justin egy szép kis tavacskához hozott, ami rendkívüli nyugalmat árasztott magából. Azonnal kerestünk is egy helyet, ahová letelepedhettünk. Volt a tó egyik sarkában egy egészen méretes szikla, melyre felmászva azonnal kényelembe helyeztük magunkat. Jó volt egy kicsit magasabbról is megcsodálni az éjszakai tájat.

-          Rendbe jöttél már? – kérdezte meg hirtelen. – Nagyon aggódtam érted…

-          Persze, most már teljesen jól vagyok – válaszoltam halvány mosollyal arcomon. – Hát, pedig én azt hittem, hogy eszedbe sem jutok…

-          Már hogyne jutnál? – csattant fel idegesen. – Te vagy minden gondolatom, Sam. A nap összes percében csak te jársz az eszemben – Szavai hallatán egy pillanatra a lélegzetem is elállt. Tudtam, hogy nem ok nélkül van együtt velem, de ezekkel a vallomásokkal mindig egy kicsit jobban bebizonyította, hogy mennyire fontos vagyok neki.

-          Hidd el, velem is ugyanez a helyzet – ismertem be lesütött szemekkel, miközben kezeimet vizsgálgattam. Olyan zavarban voltam, mintha az első randinkon lettünk volna. Magamra sem ismertem.

-          Nos, akkor azt hiszem lesz miről beszélnünk… - sóhajtott fel gondterhelten, mire bólogatva egyetértettem vele. Igaza volt. Rengeteg dolgot kellett átbeszélnünk, hiszen már semmi nem volt biztos kettőnkkel kapcsolatban. – Figyelj, azt tényleg le kell szögeznünk, hogy szeretlek. Mindennél és mindenkinél jobban. Még soha senki iránt nem éreztem ilyet, ezt elhiheted nekem. És nagyon hiányoztál.

-          Te is nekem – meredtem magam elé szomorkásan. – De megértem, hogy a múltkor annyira kiakadtál…

-          Mindegy, azt felejtsük el, rendben? Az már tényleg a legkevesebb volt. Mostanában semmi nem akart nekünk összejönni.

-          Ez igaz – ismertem be. - Mi van a Janice-üggyel? – hoztam fel hirtelen egy igen kényes témát. Talán mind közül ez volt a legkellemetlenebb. Na meg persze Lenna, de őt sem hagyhattam szó nélkül. – Na és Lenna?

-          Oké, először is: Janice és köztem már az égvilágon semmi nincsen, nagyon régóta. Mialatt veled voltam, egyszer sem csaltalak meg vele. Ilyet soha nem tudnék tenni. Lennáról pedig inkább ne is beszéljünk…

-          De igenis beszélnünk kell róla! – csattantam fel ingerülten. – Az egész kapcsolatunk kezdete óta attól rettegtem, hogy ő fontosabb neked, mint én. Ezek után ne várd, hogy hallgassak erről a témáról! Mondd meg őszintén, itt és most. Érzel még iránta valamit? – néztem mélyen szemeibe. Tudnom kellett az igazságot. Hiába rágtuk már át magunkat ezerszer ezen az egészen, valahogy mégis lezáratlannak éreztem ezt az ügyet. – Justin, kérlek, most az egyszer mondd el a teljes igazságot. Az utóbbi időben minden olyan zavaros, ami kettőnkkel kapcsolatos. Szeretném, ha legalább ezt az egy dolgot tisztáznánk. És ha tudom, hogy valójában mik az érzéseid, könnyebben döntésre jutok.

-          Mármint mivel kapcsolatban? – vonta fel szemöldökét.

-          Azzal kapcsolatban, hogy érdemes-e folytatnunk – mondtam ki öszintén, mire Justin azonnal a földre szegezte tekintetét.

-          Hát, helyben vagyunk – köhintett zavartan.

-          Nem kell azt mondanod, hogy én vagyok életed szerelme, és hogy olyat éreztetek veled, amit senki más. Nem kell beetetned ezzel csak azért, hogy nekem jobb legyen tőle. Légy őszinte, csupán ennyit kérek.

-          Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy szeretlek. Ugyanis ez az igazság. Csodálatos lány vagy. Talán nálad nagyszerűbbet nem is láttam még. És hidd el, a Lenna iránt érzett dolgaim már rég nem olyan erősek, hogy szét tudnának választani kettőnket. Igaz, mindig másképp fogok ránézni, mint a többi lányra. De ez nem azt jelenti, hogy jobban kötődnék hozzá, mint hozzád. Te vagy az a személy, aki nélkül fáj elképzelni az életemet. Csak hát…

-          Csak mi? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel. Tudtam, hogy valami olyat fogok hallani, amit irtózatosan nehéz lesz elviselni. Azonban azzal is tisztában voltam, hogy valóban őszintének kellett lennünk egymással.

-          Nem tudom, Sam… Úgy érzem, hogy kettőnk között ez a dolog nem úgy megy, ahogy kellene. Nem azért, mert nem szeretjük egymást. Csak valahol mélyen mindketten tudjuk, hogy a kapcsolatunk egy idő után úgyis halálra lenne ítélve. Én a munkámból kifolyólag nem maradhatok sokáig egy helyen, téged pedig Londonhoz köt az életed. Ez már önmagában két olyan akadály, amit nehéz lenne átlépni.

-          Igazad van – sütöttem le szemeimet elkeseredve.

-          Mostanában sokat is veszekedtünk. Még soha nem voltam annyira szerelmes, mint most, de első sorban téged akarlak megóvni a szenvedéstől – szorította meg kezeimet, miközben folyamatosan tekintetemet fürkészte.

-          Ha most szakítunk, hidd el, eleget fogok szenvedni… - suttogtam könnyes szemekkel. Tudtam, hogy igaza van, de mégis annyira nehéz volt ezt az egészet elfogadni. Nem akartam elveszíteni. Még nem…

-          Én is, ebben biztos lehetsz – szürte ki fogai között, majd hangosan felsóhajtott. – De szeretlek, ezt nagyon kérlek, soha ne felejtsd el – tette hozzá, majd közelebb vont magához, és szorosan átölelt.

-          Szóval ez most azt jelenti, hogy vége, ugye? – néztem fel rá pityeregve.

Némán bólintott, mire ráborultam mellkasára, és halk zokogásban törtem ki. Tisztában voltam vele, hogy ennek így kellett lennie, több okból is. Ebben a szakításban mindketten szerepet játszottunk, de ennek ellenére mégis kínzott a tudat, hogy örökre elveszítem.

Nem akartam, hogy véget érjenek ezek a pillanatok. Olyan jó volt elveszni az ölelésében… Az pedig, hogy tudtam, többé nem tehetem ezt meg, teljesen kikészített.

Éppen ezért megpróbáltam nem is gondolni a jövőre, hanem csupán élvezni az utolsó olyan perceket, amikor Justin karjaiban lehetek. Békésen visszagondoltam az együtt töltött csodálatos perceinkre, és beletörődtem abba, hogy ezzel az életem egy igen fontos szakaszának vége lett.