16. fejezet

Lenna

A Harryvel való szétmenésünk mostanra már szinte teljesen véglegesnek tűnt. Neki egyébként is rengeteg tennivalója akadt a közelgő turnéjuk miatt, szóval túl elfoglalt volt ahhoz, hogy bármennyi időt szánjon rám. Bár nem gondoltam, hogy egyáltalán lett volna ilyen szándéka…

Nyilvánvalóan ő is össze volt zavarodva. Mindkettőnk számára kellemetlen és - részemről legalábbis – fájdalmas szituáció állt fenn. És ezzel még enyhén fejeztem ki magam… A kis táncos projekt miatt ráadásul egyfolytában látnunk kellett egymást. Bár annak ellenére, hogy egy terembe voltunk bezárva, szinte egymásra sem néztünk. Én személy szerint azért nem tettem, mert minden pillantással egyre kisebb darabokra tört volna a szívem. Hiszen szerettem őt. Ez az érzés sosem szűnt meg létezni bennem. A legrosszabb pedig az egészben az volt, amikor arra gondoltam, hogy mennyi szép dolog várt volna még kettőnkre. Ami köztünk volt, nem tartott túl sokáig, de az együtt töltött rövid idő alatt sikerült jobban a szívembe lopnia magát, mint bárki másnak a világon. Tudtam, hogy utána jöhet majd akárki, akármilyen nagy szerelem, akkor sem feledtetheti el velem az én egyetlen és pótolhatatlan Harrymet.

Bárcsak inkább utáltam volna! Ez lett volna a legjobb megoldás, de őt utálni számomra elképzelhetetlen volt.

Csak remélni tudtam, hogy ő is annyit gondol rám, mint én rá. De miután a banda többi tagjával is eléggé megszakadt a kapcsolatom, így ezt sem tudtam kideríteni. Kínzott ez a kétely. Nem tudtam, ő mit érez, és ez rendkívül bosszantó volt. Hiszen így megvolt rá az esély, hogy ő egy kicsit sem szenvedett. Ennél rosszabbat pedig el sem tudtam képzelni.

Már több mint egy hete nem beszéltem vele, ez a reggelem pedig ugyanúgy telt, mint az utóbbi hét. Abban reménykedtem, hogy az egész összezörrenés csak egy rossz álom volt, de mindig szembesülnöm kellett vele, hogy bizony ez a kőkemény valóság. Bármennyire is próbáltam, képtelen voltam őt száműzni és végleg kitörölni az elmémből, legfőképpen pedig a szívemből. A részemmé vált, ez ellen pedig semmit nem tudtam tenni.

Egész délelőtt otthon kuksoltam a tévé előtt, valami olcsó költségvetésű, gagyi romantikus vígjátékot bámulva, amitől egy kicsit sem éreztem jobban magam. Emellett jó néhány felesleges kalóriát is bevittem a szervezetembe, mivel megettem több zacskó chipset és egy tábla csokit. De mit lehet tenni, ilyenkor ezek a boldogsághormonok csak jól jöhetnek.

Egy idő után Meria megelégelte, hogy depressziósan, magamba zuhanva szenvedek a kanapén, így megpróbált arra bátorítani, hogy mozduljak ki egy kicsit.

-          Nem akarok elmenni sehová – sóhajtottam fel kelletlenül. – Nincs kedvem semmihez.

-          Elhiszem, kedvesem. De ezzel csak rontasz a helyzeten – csóválta fejét a házvezetőnő rosszallóan. – Kérlek, fogadd meg a tanácsom, és menj el vásárolni, vagy sétálj egyet valahol!

-          Tudom, hogy ezt kéne tennem, csak sehogy nem tudom rávenni magam…

-          Várj csak! Most jut eszembe, hogy ma olcsóbban lehet megtekinteni a Nemzeti Képtár gyűjteményét. Szerintem ez egy remek lehetőség a kikapcsolódásra.

-          Ez nem is rossz ötlet – mosolyodtam el hálásan. – Felmegyek, magamra veszek valami normális göncöt, és elmegyek. Köszönöm a tanácsot – mondtam, majd szorosan átöleltem Meriát.

-          Igazán nincs mit, kishölgy – suttogta kedvesen.

Izgatottan összekészültem, majd útnak indultam London forgalmas utcáin. A Trafalgar Square mindig az egyik kedvenc helyem volt a városban. Imádom, ha valahol pörgés és folytonos nyüzsgés megy, így ez a tér is ideális volt számomra. És akkor a páratlan szépségéről még nem is beszéltem… Azonban ahogy átvágtam az irdatlan tömegen, ami a téren uralkodott, hirtelen kezdtem mégis olyan idegennek érezni magam. Úgy tűnt, mintha már semmi nem kötne ehhez a helyhez. Hiszen így, hogy már nem volt Harry, mi maradt nekem? Úgy tűnt, hogy az égvilágon semmi.

A képtárban is rengetegen tolongtak, hogy megtekinthessék a képeket, így alig tudtam rendesen szemügyre venni az alkotásokat. Kicsit bosszantó volt, egyetlen művet sem lehetett igazán közelről megnézni. Miközben egyfolytában az engem körülvevő, tolakodó turistákat szidtam, hirtelen két ismerős arcra lettem figyelmes a tömegben. Amint ők is észrevettek engem, azonnal megbizonyosodtam róla, hogy Damient és Rileyt látom. Kissé zavarba jöttem a találkozástól, hiszen nem mondható, hogy legutoljára annyira felhőtlen lett volna köztünk minden. Nem tudtam, mit reagáljak, de az illem végül úgy diktálta, hogy menjek oda hozzájuk.

Megköszörültem torkom, majd amikor odamentem hozzájuk, tettetett mosollyal arcomon megszólaltam:

-          Sziasztok! Hát ti?

-          Szia – köszönt Riley mogorván, miközben összeszűkült szemekkel méregetett. Elég rosszul nézett ki. Arca beesett, tekintete kifejezéstelen volt, szemei alatt pedig hatalmas szürke karikák éktelenkedtek. Aggódtam érte.

-          Szia, Lenna – Damien már sokkal kedvesebben üdvözölt, ami jelenlegi lelkiállapotomnak nagyon jót tett. – Mi újság?

-          Mit érdekel az téged? – szólalt meg hirtelen Riley. Elég csúnyán nézett barátjára.

Látszott, hogy szeretik egymást, észrevételem szerint pedig a lány már akkor is féltékeny volt, ha Damien egy másik nőnemű egyedhez hozzá mert szólni. – Szerintem Lenna most egyedül akar lenni. Jut eszembe, hol hagytad a kis barátod?

-          Hosszú történet – motyogtam lesütött szemekkel.

-          Képzelem, mennyire az lehet… Biztos meguntad szerencsétlent, és szépen kidobtad – Riley képtelen volt visszafogni magát, bár ez nem ért újdonságként. Azonban ezúttal másként reagáltam rá, mint szoktam. Általában próbálok türelmes lenni az emberekkel, és konfliktuskerülőnek vallom magam. De amikor éppen életed első és talán egyetlen nagy szerelmével éppen szakítottál, torkig vagy az életeddel és úgy érzed, nincs egy igazi barátod sem, mindennél nehezebb toleránsnak maradni. Nos, nekem akkor nem sikerült.

-          Na jó. Ha tudni akarod, nagyon úgy látszik, hogy köztünk mindennek vége. És azt is elmondanám neked, hogy nem csak rajtam múlt ez az egész. Szóval ez éppen elég okot ad a szomorúságra. Ezek után pedig elhiheted, hogy nincs szükségem még a te csípős megjegyzéseidre is. Hallgattam őket éppen elégszer – Hangom ezúttal megsemmisítő volt, és láttam, hogy Riley egy pillanatra tényleg elgondolkodott magán. Már ezért is megérte a sarkamra állni.

Nem éreztem tovább szükségesnek azt, hogy velük „csevegjek”, ezért sarkon fordultam, majd könnyes szemekkel elviharzottam.

Az egyik teremben találtam egy padot, amin éppen nem ült senki, így kapva az alkalmon lehuppantam rá, majd kitört belőlem a zokogás. Megmutatkozott számomra, hogy az emberek magukon kívül senkivel és semmivel nem foglalkoznak. Ott ültem egy képtár kellős közepén, magamba roskadva, de senki nem törődött velem.

Már azt hittem, teljesen összeroppanok, amikor valaki hirtelen leült mellém, és amint pedig felnéztem, megpillantottam magam mellett Damient. A szemem előtt húzódó könnyfátyoltól alig tudtam kivenni arcvonásait, de abban biztos voltam, hogy őt látom.

-          Te meg mit keresel itt? – kérdeztem szipogva, majd megtöröltem szemeimet, miközben sűrűen pislogtam felfelé.

-          Láttam, hogy ki vagy borulva – rántotta meg vállát. – Nézd, tudom, hogy Riley érdekes lány. Ezzel te is tisztában vagy, hiszen barátok voltatok. De kérlek, próbálj meg megbocsájtani neki ezekért a kitörésekért! Nagyon kiszámíthatatlan mostanában.

-          Jó, rendben. De itt számomra már rég nem csak az ő sértéseiről van szó. Egészen egyszerűen elegem van mindenből – fakadtam ki feszülten, majd mindkét kezemmel beletúrtam hosszú, sötétbarna hajamba.

-          Értem. Viszont nyilván nem csak Harry miatt vagy ennyire kiborulva…

-          Jól látod, tényleg nem – szűrtem ki fogaim között.

-          Nem akarod elmondani? Talán jobb, ha kibeszéled magadból.

-          Pontosan az volt a baj, hogy ezt évekig nem tettem meg. Talán ezért szenvedtem annyit miatta.

-          Akkor hajrá! Itt a remek alkalom, hogy kiöntsd a lelked valakinek! – bátorított kedvesen.

-          Lehet, hogy inkább vissza kellene menned Rileyhoz. Nem szeretném, hogy az előbbinél is ingerültebb legyen.

-          Riley majd vár egy kicsit. Tudja, hogy szeretem, nincs mitől félnie – jelentette ki lazán, majd kíváncsian rám pillantott. – Na halljuk.

-          Az egész akkor kezdődött, amikor anya meghalt. Sírnom kellett volna. De annyira üresnek éreztem magam… Egyszerűen képtelen voltam bármiféle érzelem kifejezésére. Egész nap csak ültem a szobámban, kifelé bámulva az ablakon. Nem beszéltem, nem ettem, nem ittam. Még csak nem is gondolkodtam. Olyan voltam, mintha félig halott lennék. Ez a fázis nagyon hosszú ideig tartott, majdnem fél évig csupán árnyéka voltam önmagamnak. Aztán szépen lassan elfogadtam a tényt, hogy anya nincs többé. De utána sem sírtam. És megpróbáltam soha nem beszélni róla. Nos, azt hiszem ez lett a vesztem. Annyi sérelem maradt bennem, amit mostanra már képtelen vagyok feldolgozni. Egyszerűen nem megy.

-          Szerintem menni fog. Erős lány vagy. Erősebb, mint gondolnád – mosolyodott el biztatóan. Ez a gesztus nagyon jólesett, főleg azért, mert Damien még gyakorlatilag idegenként is így gondolta ezt.

-          Köszönöm – suttogtam hálásan. – Tudod, azt hiszem félreismertelek téged. Na jó, az nem vitás, hogy őrült egy fazon vagy, és sok hibát követtél már el, Rileyval kapcsolatban is. De őszinte vagy, és megértő. Ez máris sokat javít a helyzeteden.

-          Megpróbálom Rileyt a helyes út felé terelgetni, ahogy magamat is. A szavaid pedig rettentően kellemes érzéssel töltöttek el, én is köszönöm. Én magam is sokszor érzem azt, hogy rossz ember vagyok. De megpróbálok már csak ezért a lányért is jobbá válni.

-          Nagyon helyes – veregettem meg vállát mosolyogva. – Most már viszont tényleg menj vissza hozzá, mert a végén tényleg nagyon begurul!

-          Jól van, jól van – nevetett fel. – Már itt sem vagyok – tette hozzá huncut vigyorral arcán, majd integetve visszasietett Rileyhoz.

Nekem nem volt kedvem tovább a kiállításon maradni, ezért inkább más programot kerestem magamnak, bár ez igen nehéz feladatnak bizonyult. Legszívesebben felszívódtam volna. Olyan egyedül éreztem magam, mint még soha korábban. Haza akartam menni. Már nem érdekelt, hogy hivatalosan meddig tart még ez a cserediákprogram. Szükségem volt a családomra, és egy igazi barátra, történetesen Justinra. Felrúgtam volna az összes szabályt csak azért, hogy velük lehessen. Jelen pillanatban pedig mindennek a megtételéhez elég erőt is éreztem magamban.

Teljesen egyedül, sétálás közben döntöttem el, hogy hazamegyek. Már nem volt miért maradnom. Úgy éreztem, többé nem fog érdekelni a hírnév és a csillogás, főleg most, hogy már belekóstoltam ebbe az egészbe. Innen nézve már nem is volt annyira csábító. Rájöttem, hogy jobban szeretnék visszafogott körülmények között, a családommal és a valódi barátaimmal élni, egy kanadai kisvárosban. Nekem ez a lehetőség tökéletesnek bizonyult. Hatalmas fordulat volt ez az eddigi életszemléletemhez képest, de úgy éreztem, most találtam meg igazán önmagam. De persze azt még mindig nem tudtam elhitetni magammal, hogy Harryt is képes leszek ilyen könnyen magam mögött hagyni, és a múltba temetni.

Amint visszaértem a házba, nem szóltam semmit, hanem csupán felrohantam a szobámba, majd leültem az íróasztal elé. Bármennyire is vágytam rá, hogy minden szó nélkül felejtsem el örökre Harryt, ezt egyszerűen képtelen voltam megtenni. Úgy éreztem, hogy kell hagynom valamit számára, amivel olykor emlékeztetni fogom a kettőnk kapcsolatára. Na meg persze még egyszer utoljára le akartam írni, hogy mit is jelentett nekem. Bár ezt pokolian nehéz volt szavakba foglalni.

Órákig gondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen mit is kellene írnom neki, de végül sikerült hozzálátnom.

„Kedves Harry,

az az igazság, hogy tulajdonképpen nem is tudom, miért írom most neked ezt a levelet. Részedről nyilván lezártnak tekinthető ez az egész, ami köztünk volt. Ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy most az egyszer, utoljára még le kell írnom, amit veled kapcsolatban érzek. Sokáig csupán haragot tápláltam az irányodban. Rettentően dühös voltam, hogy ennyi időt fecséreltem rád. Most már nem ezt érzem. Rájöttem, hogy egy percet sem bánok, még a rosszakat se. Rengeteg szép pillanatot okoztál nekem. Meg sem tudom őket számolni. Szóval a harag idővel átfordult csalódottságba, és jelenleg is így érzek. Méghozzá azért, mert azt hittem, neked többet jelent a kettőnk kapcsolata. Biztosan éreztél irántam valamit, ezt nem vitatom, de meg vagyok győződve arról, hogy az én részemről ez sokkal komolyabb volt. Ez pedig rettentően fáj.

Most is szeretlek. Ez az első perctől fogva így van, amint megpillantottalak. Azt mondják nincs szerelem első látásra, de az én esetem azt bizonyítja, hogy márpedig nagyon is van. Kezdetben annyira mogorva voltál velem, de én ennek ellenére is csak még szerelmesebb lettem beléd. Amint pedig igazán megismertelek, már tudtam, hogy innen nincs visszaút. Olyan mélyre zuhantam, mint még soha korábban. Azt hiszem, örökké a te bűvöletedben fogok élni. Sosem felejtem el egyetlen szavadat sem. Mindig feltétel nélkül szeretni foglak. Jöhet bárki, úgysem lesz képes elfeledtetni téged.

Mindezt most nem azért mondtam el, hogy könnyes szemekkel a nyakamba ugorj, és újra összejöjjünk. Valahol mélyen én is tudom, hogy jobb így nekünk, még ha ezt sokszor nem is vallom be magamnak. Szeretném, ha tudnád, hogy csak a legjobbat akarom neked. Ha pedig nem én vagyok a legjobb, akkor el kell tűnnöm az életedből. A barátaid is így látták ezt jónak.

Te vagy életem első igazi nagy szerelme. Mindig szeretni foglak. Csakis a legjobbat kívánom neked.

Lenna”

Már ezt a pár rövidke sort is nehezemre esett megírni. Természetesen azonnal elsírtam magam, amint befejeztem, hiszen most szembesültem igazán a helyzet súlyosságával. Annyira szerettem őt, hogy az már fájt. Így pedig, hogy tudtam, már nem lehet köztünk semmi, még jobban szenvedtem.

Miután nagy nehezen megembereltem magam, és rezzenéstelen arccal lesétáltam a földszintre, azonnal közöltem Carrie-vel és Meriával, hogy haza akarok menni. Először teljesen lesokkoltak, hiszen ők is tudták, hogy ezt hivatalosan nem lehet, de legalábbis nem ajánlott megtenni. Próbáltak meggyőzni róla, hogy jó lesz itt, bírjam még ki ezt a kis időt, de én makacsul ragaszkodtam az elképzelésemhez. Már nem tudtak semmivel marasztalni. Azt persze azonnal tisztáztam, hogy nem velük van a baj. Őket nagyon is megszerettem, mialatt itt tartózkodtam. De már képtelen voltam tovább maradni. Túl sok fájdalmas és megrázó emlék kötött ide, melyektől minél hamarabb szabadulni akartam. Már amelyiktől egyáltalán tudtam…

-          Nagyon sajnálom, hogy így döntöttél – motyogta szomorúan Carrie, miközben a nappaliban ültünk, mindhárman letargikus állapotban.

-          Így lesz a legjobb – válaszoltam halkan.

-          Nézek neked egy olcsó járatot, ami hazavisz, minél hamarabb.

-          Köszönöm – mosolyodtam el egészen halványan, ám cseppet sem őszintén. – És lehetne még egy kérésem?

-          Bármi, kincsem.

-          Ezt a levelet oda tudná adni Harrynek? Én már nem szeretnék vele többet találkozni – hadartam, majd odanyújtottam a nőnek a borítékot.

-          Ez csak természetes – bólintott, majd nyomott egy puszit a fejem búbjára.

-          Köszönök mindent! Mindkettejüknek – szólaltam meg könnyes szemekkel, majd megöleltem őket.

Mindannyiunk számára megható volt ez a néhány pillanat, de tudtam, bíznak bennem, és elhiszik, hogy nekem így lesz a legjobb.

Carrie hihetetlenül hamar talált nekem egy járatot, ami holnap indult. Utolsó jegy volt, természetesen fapados, de nem bántam. Nekem már csak az számított, hogy otthon lehessek.

Azon az éjszakán szörnyen rosszul aludtam. Egész éjjel csak forgolódtam. Szenvedtem, mert valóban haza akartam menni, ez nem volt vitás, de egy hangocska a fejemben mégis végig azt suttogta, hogy maradjak, mert Harryvel még nincs veszve minden. Azonban ezt a lehetőséget a lehető leggyorsabban megpróbáltam kiűzni az elmémből. Még csak gondolnom sem szabadott erre.

Másnap reggel mindenemet turbó sebességgel kellett összekészítenem, mivel ez a hirtelen jött ötlet rendkívül kellemetlen helyzeteket szült. A gép azonban csak késő este indult, így nagyjából elég időm adódott a pakolásra.

Amikor éppen a ruháimat hajtogattam bele bőröndjeimbe, hirtelen csöngetésre lettem figyelmes. Bár nem hittem, hogy hozzám jöttek volna, így tovább folytattam tevékenységemet. Azonban a következő percben meghallottam, amint Meria a nevemet kiabálja, majd hozzátette, hogy engem keresnek. Kíváncsian felpattantam, majd mit sem sejtve lebattyogtam a lépcsőn. Amikor viszont megláttam az ajtóban álldogáló személyt, hirtelen úgy éreztem, a helyiségben elfogyott a levegő, lábaim pedig a földbe gyökereztek…

Riley

Már nem tudtam, mit is gondoljak valójában Lennáról. Haragudtam rá, még mindig, ez változatlanul így maradt, azonban elismertem, hogy sok nehéz dolgon ment mostanában keresztül. De ettől függetlenül még mindig nem terveztem újraéleszteni a kettőnk barátságát. Másrészről az is idegesített, hogy Damient érdekelte a lány. Persze nem olyan értelemben, hogy mennyire megszerezné magának, hanem egyszerűen csak sajnálta. Számomra viszont már ez is elmondhatatlanul bosszantó volt.

Amikor a galériában összefutottunk Lennával, azt kívántam, bárcsak máshová ment volna szórakozni, és megpróbáltam minél hamarabb lekoptatni. A tervem jól is sült volna el, ha Damien nem avatkozik közbe. Ő ugyanis nem érezte igazságosnak, ahogy a lány irányában viselkedtem. Kissé bántott, hogy nem állt mellém, de erőszakkal nem tarthattam vissza. Ha ő mindenképpen úgy érezte, hogy lelket kell öntenie Lennába, akkor engednem kellett. Nem túl jó érzéssel, de engedtem.

Barátom nem volt hosszú ideig Lenna társaságában, ami némileg megnyugtatott. A Loganes eset óta rettegtem attól, hogy ez a csaj Damient is elveszi majd tőlem. Szerencsére azonban ez a félelmem nem igazolódott be.

Amint a srác visszatért hozzám, azonnal kíváncsian méregetni kezdtem.

-          Mi történt? – szegeztem neki kérdésemet.

-          Semmi érdekes. Csak megpróbáltam lelket önteni belé.

-          Csodálatos… - mormoltam. – Legalább használt valamit a kis fejmosásod?

-          Szerintem igen – vigyorodott el elégedetten. – Ja és nem fogod kitalálni, mit mondott.

-          Na mit? – sóhajtottam fel.

-          Azt, hogy félreismert. Szóval tulajdonképpen elismerte, hogy mi ketten jók vagyunk együtt.

-          Komolyan? – csillant fel szemem hirtelen. Bármennyire is voltam biztos a Damien iránt táplált érzéseimben, az azért mégiscsak rosszul érintett, hogy mindenki ellenezte a kapcsolatunkat. Most azonban, hogy Lenna végre áldását adta ránk, valamivel jobban kezdtem el érezni magam.

-          Látod? Nem kell félned ennek az ellenkezőjétől – mondta, miközben áthatóan bámult engem, majd egy lépéssel közelebb jött hozzám, és átkarolta derekamat. – És hogy még inkább észrevedd, mennyire szeretlek téged, van egy meglepetésem is – mosolygott rám titokzatosan.

-          Ez izgalmasan hangzik – feleltem kuncogva.

-          Hidd el, az is – kacsintott rám. – Este minden kiderül.

Egész délután csak szenvedtem, mivel már iszonyatosan kíváncsi voltam Damien meglepetésére. Amikor ő ezt mondta, biztos lehettem benne, hogy valami nagy dolog van készülőben. Barátom annyit még hajlandó volt elárulni, hogy egy bulizós program lesz, szóval ki kellett csípnem magam. Ezúttal azonban tényleg megpróbáltam kitenni magamért. Modellmúltamból kifolyólag valamennyi elfogadható stílusérzék is megtalálható volt bennem, ezért most igyekeztem ennek megfelelően felöltözni. Hosszas gondolkodás után egy magas derekú, fekete miniszoknyánál, és egy ugyanilyen színű lenge topnál döntöttem. Szettemet feldobtam még egy sötét harisnyával és combzoknival. Ehhez az összeállításhoz a kedvenc, szintén fekete platformcipőmet választottam. Csinos voltam, magamhoz képest már-már túlságosan is. Nem is értettem, hogy a korábbi „hajléktalanos” stílusom után hogy voltam képes ilyen mértékben átalakulni. Damien viszont odáig volt értem, és ezért tudtam, hogy megérte ennyit szenvedni. Az időre való tekintettel természetesen egy bőrdzsekit is magamra kaptam, és miután mindketten kellően kirittyentettük magunkat, már indulhattunk is.

Szerelmem motorján ülve még szebbnek tűnt az esti London. Ráadásul, ahogy az éjszakai levegő dermedtsége átjárta testemet, hirtelen annyira élőnek éreztem magam, mint még soha korábban. Hosszú idő óta először egy percig sem jutott eszembe, hogy meg akarok halni. Hiszen Damien mellett annyira szép volt minden…

Amikor megérkeztünk, arra lettem figyelmes, hogy egy hatalmas aréna magasodik felénk. Abban már szinte biztos voltam, hogy egy koncertre jöttünk, de egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy vajon melyik előadó fellépése lehet ekkora meglepetés a számomra.

Hihetetlenül kíváncsian és izgatottan indultunk el barátommal a bejárat felé, amikor pedig odaértünk a belépést ellenőrző alkalmazottakhoz, Damien előrántott két jegyet egy borítékból. Amint megláttam a papírokon szereplő nevet, azonnal elállt a lélegzetem. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy tényleg élőben fogom látni a világ legjobb bandáját, az Arctic Monkeyst.

-          Úristen, ezt nem hiszem el – tettem szám elé kezem lélegzetvisszafojtva.

-          Tudtam, hogy tetszeni fog – vigyorgott rám vidáman.

-          Viccelsz? Ez egyszerűen csodálatos – válaszoltam a kelleténél talán kissé hangosabban, majd nyakába ugrottam, ezt követően pedig leheltem egy hálás csókot ajkaira.

Állójegyünk volt, ami azt jelentette, hogy rengeteg ember vett minket körül, de még a hatalmas tömeg sem számított. Alex Turner már évek óta álmaim elérhetetlen híres szerelme volt, a banda zenéje pedig egyszerűen kifogástalan és csodálatos. Szebb programot ennél nem is kívánhattam volna.

Miközben az Arctic Monkeys zseniális muzsikája szólt, Damien hirtelen előhalászott zsebeiből két egészen kicsi üveget, majd az egyiket odaadta nekem.

-          Valami olyan van benne, amitől még az eddiginél is jobban fogod érezni magad – mondta egészen halkan, csupán a szájáról tudtam leolvasni, mit is akar velem közölni.

Egyértelmű volt, hogy be akar drogozni engem és magát is, de nekem ez nem volt ellenemre. Sőt… Azonnal kaptam az alkalmon, és lehajtottam az üveg tartalmát. Csupán az üdítő ízét éreztem, de biztos voltam benne, annak ellenére, hogy íztelen, nagyon hatásos szer lehet. Nem sokkal az ivás után már valósággal eufórikusan éreztem magam. Ritmusosan dőltem ide-oda kedvenc zenekarom zenéjére, miközben Damien hátulról szorosan ölelt engem. Ebben az állapotban még jobb érzés volt hallgatni ezeket a dalokat. Fantasztikus volt, ahogy átjárt az egyes számok szövege.

„Maybe I'm too busy being yours to fall for somebody new…” – énekeltem hangosan, a Do I wanna know szövegét, miközben Damient öleltem, olyan szorosan, ahogy csak tudtam. Esküszöm, hogy még soha nem voltam olyan jókedvű és önfeledt, mint akkor.

Pechemre sajnos nem VIP jegyünk volt, de még ennek ellenére is hatalmas élményt nyújtott számomra ez a koncert. Amint pedig kiértünk a stadion elé, Damien azonnal közölte velem, hogy a mai este még közel sem ért véget. Azt azonban egyelőre ő sem tudta, hogy hová mehetnénk folytatni a bulit.

A következő pillanatban viszont – mintha valami égi jel lett volna – ott termett mellettünk egy magas, szőke hajú, karcsú lány, majd lelkesen köszöntött minket. Én nem tudtam, hogy ki ő, Damien azonban láthatóan igen. Felvont szemöldökkel méregettem őket, miközben bensőséges, baráti hangvételben társalogtak egymással.

-          Damien… - szólaltam meg egy sor krákogás után. – Nem akarsz bemutatni? – kérdeztem zavartan és egy kissé bosszúsan. Sosem szerettem, ha bármilyen nőnemű személy ilyen közeli viszonyban volt a barátommal. Elismerem, kissé betegesen féltékeny voltam.

-          Ó, persze, dehogynem – túrt bele hajába a srác. – Riley, ő itt Jessica, egy régi… Ismerősöm – tette hozzá hezitálva.

-          Nagyon örvendek – üdvözölt a lány ismét.

-          Én is… - mormoltam alig hallhatóan, miközben megpróbáltam kellően lelkesnek tűnni. Bár a színjátékokban sosem voltam jó…

-          Figyeljetek, az egyik haverom partit szervez ma este, engem is meghívott, és azt mondta, hogy hozzak magammal embereket. Van kedvetek csatlakozni hozzám? – ajánlotta fel Jessica vigyorogva.

-          Persze! – vágta rá azonnal Damien, mielőtt bármit is mondhattam volna. – Úgyis el akartunk menni még valahová.

-          Szuper! Itt a cím, találkozunk a haveromnál – kacsintott ránk (illetve inkább csak Damienre), majd nevetgélve és ugrándozva visszafutott a baráti társaságához.

-          Na, mit szólsz, még programunk is lesz! – áradozott Damien. Én azonban egyáltalán nem tudtam örülni ennek a helyzetnek. Idegesített ez a csaj, aki egyszer csak, mint derült égből villámcsapás, felbukkant, és régi ismerősként üdvözölte a barátomat.

-          Őszintén áruld el; régebben közeli kapcsolatban voltál ezzel a lánnyal? Jól tudod, hogy mire célzok ezzel, ugye? – néztem mélyen szemeibe. Tudnom kellett, hogy okkal tartok-e Jessicától.

-          Micsoda?! Nem, semmi komoly nem volt. Inkább csak barátok voltunk régebben is – válaszolt dadogva, majd legyintett egyet. – Nem is fontos. Inkább menjünk, oké? – sürgetett feszülten. Nem tetszett az egész viselkedése… Még sosem láttam ilyen zavartnak és bizonytalannak, és emiatt hatalmába kerített egy érzés, ami azt súgta, hogy nagy veszélyben van a kapcsolatunk. Azonban azt gondoltam, ismerem annyira Damient, hogy tudjam, sosem kellene más csajoktól tartanom. Éppen ezért megpróbáltam pozitívan hozzáállni az este hátralévő részéhez, és kiűzni fejemből az összes negatív gondolatot.

Amikor odaértünk a parti színhelyére, már ismét egészen felszabadultnak éreztem magam, de amikor beléptünk az egyébként kifejezetten tágas házba, azonnal elfogott a hányinger. Teli volt emberrel, konkrétan minden négyzetcentiméteren állt valaki, amitől fullasztó érzés tört rá az emberre. Annak ellenére, hogy mennyi anyag volt bennem, túl sok zavaró tényező vett körül. A legkomolyabb problémám pedig Jessica volt, aki rögtön lecsapott ránk, amint megérkeztünk. Bár ez nem a leghelyesebb kifejezés, hiszen csak Damien érdekelte.

-          Annyira örülök, hogy újra látlak! – lelkendezett a lány barátomnak. Legszívesebben ott helyben megfojtottam volna, de annak érdekében, hogy egy kissé lenyugodjak, elslisszoltam a legközelebbi italos pulthoz, majd kiöntöttem magamnak egy nagy adag puncsot. Reméltem, hogy teli van tömény alkohollal, mivel feledni akartam, és csupán élvezni a pillanatot. Ez azonban csak akkor volt lehetséges, ha minél több alkoholt vagy kábítószert juttattam a testembe.

Mindkettőből volt elég bennem, sőt, túl sok is, de akkor ez a legkevésbé sem érdekelt. Elhatároztam, hogy magamhoz édesgetem Damient. Persze tudtam, hogy egyébként is az enyém, de nem akartam, hogy bárki másra ránézzen rajtam kívül.

Elindultam megkeresni, azonban sehol sem találtam. Kezdtem egyre inkább kétségbe esni, mivel már megszoktam, hogy folyamatosan mellettem van. Abban viszont biztos voltam, hogy könnyen magamhoz tudom láncolni, ha akarom. Damien szerelmes volt az elmémbe és a gondolkodásomba, azonban a testemet is szerette. Nem is kicsit. Éppen ezért pedig fogadni mertem volna rá, hogy egy csinos, vadító fehérneműben (ugyanis ezúttal kivételesen ilyet viseltem) bármit elérhetek nála.

Kivételesen önbizalomtól duzzadva, elszántam baktattam felfelé a hatalmas ház lépcsőjén, miközben abban a reménykedtem, hogy barátomból ki tudom váltani a várt reakciót.

Gondolkodás nélkül benyitottam az emeleten található összes szobába, kezdve a hozzám legközelebb esővel. A fürdőszobában hányásukban fetrengő, öntudatlan lányokkal találtam szemben magam, ami egy röpke pillanatra elrettentett az egész alkoholizálástól, az egyik hálószobában pedig egy hevesen smároló párt zavartam éppen meg.

Kicsit kínosan érezve magam tovább mentem, majd egy hirtelen mozdulattal benyitottam a soron következő ajtón. Azonban amikor beléptem a szobába, hirtelen teljesen lefagytam, ugyanis a tágas franciaágyon tartózkodó két ember Damien és Jessica volt, méghozzá nem is akármilyen helyzetben. Egymáson fekve, hevesen csókolóztak, és csak akkor hagyták abba, amikor ráeszméltek, hogy tulajdonképpen én nyitottam rájuk. Rám tört az a fajta fojtogató érzés, amikor olyan, mintha menten meghalnék, és úgy tűnik, már semmi nem menthet meg. Egyszerűen sírni is képtelen voltam, akkora ürességet éreztem magamban. Az ezt követő eseményeket már nem is tudtam felfogni, mivel totálisan lesokkoltam. Biztos voltam benne; az egyik felem meghalt…

Sam

Miután hazamentem a kórházból, természetesen elkerülhetetlen volt, hogy a szüleim is tudomást szerezzenek a kis „balesetemről”. Legnagyobb meglepetésemre anya egyáltalán nem ordította le a fejem, viszont közölte velem, hogy ekkorát még életében nem csalódott bennem. Ezen kijelentése után rádöbbentem, hogy sokkal jobb lett volna, ha inkább dühösen elküld a fenébe. A harag kevésbé fájt volna, mint az, hogy ilyen mértékű csalódást okoztam neki. Apa hívásaira sokáig nem válaszoltam, azonban az utóbbi napok történései sok mindenben megváltoztatták a véleményemet, így amikor már vagy harmincadszorra próbált elérni, úgy döntöttem, felveszem neki a telefont. Beszélgetésünk rövid volt és távolságtartó, azonban úgy éreztem, annyit megérdemel, hogy elmondja, mit gondol erről az egészről. Ő semmi bántót nem vágott a fejemhez, csupán annyit fűzött hozzá a történethez, hogy fiatalon sokszor követünk el hibákat. Talán ilyenkor a legtöbbet. De ez hozzátartozik az élethez. A lelkemre kötötte, hogy mostantól fogjam fel úgy ezt az egészet, mint egy tanulságot. A jövőre nézve pedig cselekedjek ehhez mérten sokkal okosabban. Hihetetlenül meglepődtem, hogy mennyire bölcsen és megértően beszélt, hirtelen pedig rádöbbentem arra, milyen okos ember is ő. Eddigi élete során ő is sok rossz döntést hozott, de ezekből sokat tanult. És most, hogy rájöttem, mennyit tudna nekem segíteni, hihetetlenül elkezdett hiányozni. Nekem szükségem volt az apámra. Azt pedig be kellett látnom, hogy a kettőnk kapcsolata első sorban miattam lett olyan, amilyen. Eltaszítottam magamtól annyira, amennyire csak lehetett. De megesküdtem, hogy ezen változtatni fogok. Elhatároztam, hogy amint vége lesz a cserediákprogramnak, a lehető leghamarabb elutazok apához.

Azon kívül, hogy úgy éreztem, a saját anyám utál engem, még az állítólagos pasim is rosszul volt a képemtől. Miután nyersen a szemembe mondta, hogy néha mennyire gyűlöl, már nem vetettem túl sok hitet a kettőnk kapcsolatába. Persze még reménykedtem a csodában, de minden jel arra mutatott, hogy a történetünk nem tündérmeseként fog végződni.

Nem éreztem már azt, hogy bármihez is kedvem lenne. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, kissé befordultam. Egész nap a szobámban gubbasztottam, és csupán feküdtem az ágyamon, miközben mozdulatlanul bámultam a plafont. Túl sok minden ment mostanában tönkre az életemben. Kezdve azzal, hogy anya elvesztette minden bizalmát velem szemben. A Justinnal való összezörrenés, valamint Luna és Nico veszekedése pedig az utolsó csepp volt a pohárban. Csupán egyetlen jó dolog történt velem, méghozzá az, hogy visszakaptam Emilyt, akire jelen pillanatban hatalmas szükségem volt. Mindennap átjött hozzám, beszélgetett velem egy kicsit, és kitartóan próbált belém lelket önteni. Néha sikerrel járt, néha nem, de már a puszta jelenléte is sokat javított az állapotomon.

Egy esős, hideg délutánon szokásosan az ágyamban fekve bámultam ki az ablakon, amikor hirtelen Nicolas csörtetett be a szobába. Feszültnek, azonban ugyanakkor izgatottnak is tűnt. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy lehuppan az mellém, ezt követően pedig csillogó szemekkel bámulni kezd.

-          Mi van veled? – kérdeztem kíváncsian, majd halványan elmosolyodtam. – Olyan vagy, mint egy kisgyerek, aki éppen most kapott meg egy vadonatúj játékot. Látszik, hogy teljesen fel vagy pörögve.

-          Igen, méghozzá nem is akármiért. Tudod, rengeteg ideig törtem a fejem azon, hogy mi lenne a helyes döntés Lunával kapcsolatban. A veszekedésünk után két napig abban sem voltam biztos, hogy ki akarok még békülni vele. Megfordult a fejemben, hogy végleg és ténylegesen szakítok vele.

-          De ugye ezt az ötletet hamar elvetetted? – néztem rá bizalmatlanul, összeszűkült szemekkel.

-          Persze – nyugtatott meg azonnal. – Hamar rádöbbentem, hogy én tényleg mindennél jobban szeretem őt. Nem vágyom senki másra, csakis Lunára. És igaza volt, mostanában valóban sokszor viselkedtem úgy, mint egy igazi tahó. A hibáimat pedig szeretném jóvátenni.

-          Ez nagyszerű – mosolyodtam el ismét, majd magamhoz húztam a fiút, és szorosan átöleltem. – Na és mit tervezel, hogyan hódítod vissza? – érdeklődtem fülig érő szájjal.

-          Igazából te is kellenél ahhoz, hogy a tervem tökéletesen süljön el.

-          Én? De mégis hogyan tudnék segíteni? – értetlenkedtem.

-          Ha Luna megtudja, hogy én akarok tőle bármit is, biztosan nem jön el. Szóval megtennéd, hogy áthívod ma estére, és úgy teszel, mintha valami lelkizős, csajos este miatt akarnál vele összeruccanni?

-          Ó, értem. Persze, ez a legkevesebb, Nico – válaszoltam bólintva, majd bátorítóan megszorítottam kezét. – De egészen pontosan mire készülsz?

-          Az első randink itt volt nálunk. Emlékszem, az volt az eredeti tervünk, hogy piknikezünk és sétálgatunk valahol, viszont az idő rettenetesen rossz volt azon a napon. Így az utolsó pillanatban ki kellett találnom egy teljesen új programot. Sosem voltam jó a rögtönzésben, szóval csak annyira telt tőlem, hogy előkészítettem egy hatalmas pokrócot, forró csokit csináltam, és elővettem néhány DVD-t. Rettentően féltem attól, hogy Lunának ez nem lesz elég jó, de szerencsére nem így történt. Teljesen odáig volt az egészért. Azon a randin pedig sikerült minden fontosat megtudnom róla. Az az este mindent megváltoztatott. Visszavonhatatlanul beleszerettem ebbe a lányba. És most az a tervem, hogy minden részletet ugyanúgy fogok megcsinálni, mint az első randinkon.

-          Ez csodálatos ötlet – lelkendeztem vigyorogva. – Mindenben segítek, amiben csak kell!

-          Neked csak annyi a dolgod, hogy elhívod ide – mondta, majd nyomott egy puszit fejemre. – Viszont ideje lenne összeszedned magad. Egész álló nap itt gubbasztasz egy szakadt melegítőben. Nem maradhatsz örökre így, össze kell kaparnod magad!

-          Nem megy… - válaszoltam szenvedősen, majd fejemre húztam takarómat.

-          Dehogynem! Nem akarom, hogy egy paraszt miatt szenvedj ennyit.

-          Tulajdonképpen miért is utálod te ennyire Justint? – húztam le egy pillanatra magamról a puha pamutanyagot, majd kérdőn ráemeltem tekintetem.

-          Régebben bírtam. Azt hittem nem kell majd féltenem téged tőle. Na jó, azt hozzá kell tenni, annak mindig is örültem, hogy Lennával nem kerültek túlságosan közel egymáshoz. De komolyan azt gondoltam, hogy veled normálisan bánik majd.

-          Normálisan is bánik – védtem meg a fiút azonnal. – Itt nem erről van szó… Attól tartok, hogy most én csesztem el.

-          Én nem így látom – szűrte ki fogai között. – Ne felejtsd el, hogy ő volt az, aki találkozgatott a volt barátnőjével, és miután te ezt számon kérted rajta, nem tett semmit annak érdekében, hogy bebizonyítsa az általad állított dolgok ellenkezőjét.

-          Ez is igaz… - biccentettem elismerően. – A lényeg az, hogy én már semmit nem értek. Azt sem tudom, mit akarok.

-          Ha egy kicsit kimozdulsz a szobádból, és friss levegőt szívsz, akkor talán a gondolataid is kitisztulnak – mosolygott rám biztatóan.

-          Igen, igazad van, erőt kell vennem magamon – húztam ki magam határozottan, majd egy szemvillanás alatt kipattantam ágyamból.

Hamar összekaptam magam, felvettem egy normális szettet, kicsit rendbe hoztam az arcom, majd felhívtam Lunát. Simán beadtam neki, hogy hatalmas lelki támaszra lenne szükségem, ő könnyen bevette, és biztosított róla, hogy egy órán belül itt lesz. Ezúttal kapóra jött, hogy ennyire közeli a kapcsolatunk.

-          Na, sikerült elintézned a dolgot? – kérdezte tőlem Nico izgatottan, amikor csatlakoztam hozzá a földszinten. Jó volt végre kimozdulni a szobámból.

-          Persze, körülbelül egy óra, és itt van – vigyorodtam el elégedetten.

Makacs módon, annak ellenére, hogy nem kérte, kicsit segítettem Niconak összerendezni a dolgokat. Ezt követően úgy döntöttem, sétálok egyet. Egy esernyővel fejem fölött indultam el, mivel rettentően zuhogott. Azonban ez jelen pillanatban cseppet sem érdekelt, mivel odakint tökéletesen ki tudtam szellőztetni a fejem, az időtől függetlenül is.

Jó előérzetem volt Nicoval és Lunával kapcsolatban, ez pedig némiképp megnyugtatott. Hogy őszinte legyek, miattuk annyira már nem is aggódtam. Justin valójában sokkal jobban aggasztott. És nem csak azért, mert itt közvetlenül rólam volt szó. Egyszerűen csak tudtam, hogy most talán egy visszafordíthatatlan hibát követtünk el, mind a ketten. Persze elsősorban valamiért magamat okoltam mindenért, de valahol legbelül tisztában voltam vele, hogy ez az egész nem csak rajtam múlt.

Fogalmam sem volt arról, hogy mit kellene tennem. Hihetetlenül szerettem őt, azonban a büszkeségem nem engedte, hogy fussak utána. Pedig tény, hogy én is rengeteg mindent elszúrtam. Ennek ellenére persze egyértelmű volt, hogy mégiscsak kettőn áll a vásár. Így kénytelen voltam beletörődni a jelenlegi helyzetbe, és csupán reménykedtem abban, hogy a dolgok végül megoldódnak, és újra boldog lehetek Justinnal.

Egy félórás, kiadós séta után visszasiettem a házba, mivel szerettem volna tanúja lenni Nico és Luna kibékülésének. Amikor beléptem az előszobába, fülemet azonnal megütötte a lány jellegzetes, határozott hangja. Igyekeztem minél halkabb és észrevehetetlenebb lenni, ezért úgy döntöttem, hogy innen fogom végighallgatni a beszélgetést. Pont ráláttam a nappalira, azonban ők nem vehettek észre engem.

-          Arról volt szó, hogy Lenna miatt kell jönnöm – szólalt meg feszülten Luna. Zavarban volt, és látszott rajta, hogy minél hamarabb menekülni szeretne ebből a számára rettentően kínos szituációból.

-          Tudom… De ha én hívtalak volna, biztosan nem jössz el – motyogta Nico a padlót bámulva.

-          Miért vagy olyan biztos ebben? – vonta fel szemöldökét a lány.

-          Mert azt gondoltam, hogy most gyűlölsz engem.

-          Mégis hogy gyűlölnélek? Nézd, tény, hogy hatalmasat veszekedtünk a kórházban, és mostanában nem ment köztünk minden úgy, ahogy szokott. Haragudtam rád, ez tény. De nem utáltalak, most sem utállak, és soha nem is foglak.

-          Ez azt jelenti, hogy hajlandó vagy végighallgatni? – kérdezte csillogó szemekkel a srác.

-          Persze.

Mindketten leültek a kanapéra, majd Nico ismét beszélni kezdett:

-          Nem tudom, észrevetted-e, de megpróbáltam mindent úgy elrendezni, ahogy az első randinkon volt.

Miután Luna egy kicsit alaposabban szemügyre vette a helyiséget, azonnal beléhasított a felismerés, arca vonásai pedig hirtelen teljesen ellágyultak.

-          Tényleg, még a takaró is ugyanaz… - nevetett fel. Hangjában leírhatatlan öröm csengett. – És ezt mind azért csináltad, hogy…?

-          Hogy megbocsáss nekem, amiért mostanában sokszor viselkedtem tahóként, ahogy te is fogalmaztál. A kórházi veszekedést is rettentően megbántam már.

-          Hát én is… - suttogta Luna alig hallhatóan.

-          Az utóbbi napok történései pedig még jobban ráébresztettek valamire. Méghozzá arra, hogy én mindennél jobban szeretlek téged. Azt hiszem ennyire fiatalon merész dolog ilyet kijelenteni, de tudod, mit érzek? Azt, hogy veled akarom leélni az életemet. Most, hogy nem beszéltünk, hogy nem tudtam, mi van veled, majd’ szétvetett az ideg. Nem tudtam rendesen aludni, nem tudtam nevetni, egyszerűen csak nem éreztem jól magam. Ha nem vagy mellettem, minden olyan üresnek tűnik. Ráadásul a kötelességemnek érzem, hogy óvjalak és védelmezzelek téged. Nekem te vagy az életem, Luna Roberts – A fiú mindvégig magabiztosan állta szerelme tekintetét, amikor pedig monológja végére ért, megszorította kezeit.

Borzasztóan megható volt hallani Nico szavait. Annyira őszinte volt… Kétség sem fért hozzá, ők egymásnak lettek teremtve. A kérdés már csak az volt, hogy vajon ezt Luna is így látja-e. Ám amikor a lány szemei örömkönnyektől ragyogtak, már biztos voltam benne, hogy igen.

-          Én is nagyon szeretlek téged! El sem tudod képzelni, mennyire. És annyira sajnálom, hogy azt mondtam, nem fogott meg benned semmi. Tudnod kell, hogy ezt csak hirtelen felindulásból mondtam. Számomra te vagy a legkülönlegesebb srác az egész világon! Soha nem fog senki más kelleni, csak te! – Luna hirtelen barátja nyakába borult, majd hevesen megcsókolta.

Annyira jó volt látni, hogy ők mindent ilyen hamar el tudtak simítani. Én ugyan nem voltam boldog, de nekik nagyon örültem. Ez valamelyest az én nyomorult állapotomon is tudott javítani.

Elégedetten, hatalmas mosollyal arcomon baktattam fel az emeletre, miközben folyamatosan megütötte fülemet a szerelmespár kuncogása.

A körülményekhez képest vidáman öltöztem át ismét melegítőbe, majd egy csomag keksz társaságában letelepedtem az ágyamra. Miután az összes kaját megettem, már nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal, így telefonomon beállítottam egy igazán letargikus számokból álló Lana Del Rey összeállítást, majd a fülhallgatómmal együtt bevackoltam magam puha takaróm alá. Ezekre a dalokra mindig szerettem gondolkodni. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva máshogy láttam a dolgokat, amikor ezt a zenét hallgattam. Egy kicsit olyan volt, mintha egy másik dimenzióba kerülnék.

Már elég régóta voltam elmerülve a kellemes muzsikában, amikor hirtelen egészen véletlenül az ablakra pillantottam. Mintha valami isteni jel lett volna, éppen megláttam, hogy egy kő pattan rá, majd olyan gyorsan, mint ahogy érkezett, el is tűnik. Kíváncsian leállítottam a zenét, nehézkesen felpattantam, és odabaktattam az ablakhoz. Amikor kipillantottam rajta, teljesen ledöbbentem. Justin állt alatta, kezében egy maroknyi kaviccsal. Miután megláttam őt, rögtön kinyitottam a nyílászárót, majd lekiáltottam a srácnak.

-          Te meg mit csinálsz itt? – kérdeztem értetlenül.

Nem tagadom, eléggé filmbeillő volt a jelenet, mivel eddig csak ott láttam ilyeneket. A fiú kitartónak tűnt, ez pedig bevallom, nagyon imponált nekem.

-          Sam, beszélnünk kell.