13. fejezet

Riley

Kezdtem teljesen megtébolyulni. A legnagyobb baj pedig az volt, hogy az életem egyre több tere felett vesztettem el az uralmat. Az első, és legkomolyabb probléma az volt, hogy mániákusan ragaszkodóvá váltam. Ragaszkodásom tárgya természetesen Damien volt, aki nélkül fájt már csak egy percet is eltölteni. Akkoriban ezt nem fogtam fel hátrányként, vagy bármilyen abnormális dologként, de utólag visszagondolva már-már betegesek voltak az iránta táplált érzelmeim. Annyira szerettem, hogy az már fájt. Rajta kívül azonban más dolgok esetében is kezdtem mértéktelenné és függővé válni. A cigaretta korábban is szerepet játszott már az életemben, de nem olyan mértékben, mint akkor, amikor Damiennel egy párt alkottunk. Naponta két dobozzal elszívtam, de én észre sem vettem, hogy mennyire erős dohányos lettem. Ezen kívül az alkohol sem hiányzott a mindennapjaimból. Minden este, amikor beültünk valami kocsmába, becsiccsentettem, de volt, hogy hányásig vedeltem a piát. Ez a két káros szenvedély viszont eltörpült a legsúlyosabb mellett, ami nem más volt, mint a drog. Mindenféle, minden mennyiségben. Észre sem vettem, hogy szenvedélybeteggé váltam. Tudatlanul csúsztam egyre csak lefelé a lejtőn, jelen pillanatban pedig nem volt senki olyan mellettem, akibe kapaszkodhattam volna, aki visszarántott volna a csúcsra. Mindez azonban csupán azért alakult így, mert én eltaszítottam magam mellől mindenkit, akire ténylegesen szükségem lett volna.

Mint már említettem, Damien nélkül valóban kínszenvedés volt számomra minden egyes perc. Ha nem volt mellettem, csak vergődtem, nem találtam a helyem, és fájdalom járta át a testem tetőtől talpig. Ijesztő voltam, ez tény, de nem tudtam másképp viselkedni. Egy kicsit olyan volt, mintha Damien félig az én részem lenne, mintha mi ketten egyek és ugyanazok lennénk. Éppen ezért kínzott annyira a nélkülözése. Félember voltam, ha nem lehettem vele. Mindezek ellenére persze néhányszor kénytelen voltam elszakadni tőle, és ezúttal is ez történt. Azonban nem állt szándékomban otthon, a négy fal között szenvedni, így inkább elmentem egy kocsmába Damien lakásának közelében (ami most már az enyém is volt).

Egyáltalán nem féltem már ilyen helyekre menni egyedül, hiszen meg tudtam védeni magam, ha arra volt szükség, és egyébként sem vagyok az a fölöslegesen balhézós típus. Éppen ezért minden egyes alkalommal, amikor egymagam mentem iszogatni, leültem a pub legeldugottabb asztalához, ahol senki sem zavarhatott. Ezúttal viszont nem volt kedvem a sárga földig leinni magam, így csak egy pohár sört kértem.

Pokolian rossz volt Damien nélkül tölteni az időmet, ez tagadhatatlan, azonban próbáltam úgy felfogni a dolgot, hogy most legalább van időm gondolkodni. Akkortájt mindent elnyomtam magamban. Azzal áltattam magam, hogy az egész életem tökéletes, úgy, ahogy van, Damien oldalán. Nem is értem, hogyan voltam képes ekkorát hazudni magamnak… De amikor egyedül voltam, elkerülhetetlen volt, hogy ezek eszembe jussanak. Ha pedig csak egy pillanatra is reálisan kezdtem el reálisan gondolkodni, azonnal ráparancsoltam magamra, hogy ezt tüstént verjem ki a fejemből, mert ostobaság azt gondolni, hogy Damien ártani akarna nekem. El kell ismerjem, én lettem saját magam legnagyobb ellensége.

Volt egy személy, akin viszont már az ilyen nyugodt pillanataimban sem agyaltam. Ez a valaki pedig Logan volt. Most, hogy nem jártam iskolába, látnom sem kellett, ez pedig nagyon megkönnyítette a dolgokat. Alig jutott eszembe, nem hiányzott, ezt pedig élveztem. Tudtam, hogy valószínűleg én sem hiányzom neki, ezért úgy véltem, hogy felesleges lenne bármiféle kapcsolattartással elrontani ezt az idilli hangulatot. Jobbak voltunk egymás nélkül. Akkor legalábbis még így gondoltam…

Az én életem azonban valamiért mindig szeretett hátborzongató és rendkívül váratlan fordulatokat hozni. Most is ez történt, ugyanis amikor már éppen azon agyaltam, hogy mennyire jól megvagyok Logan nélkül, és egy icipici esélyt láttam arra, hogy talán soha többé nem kell újra látnom, megjelent a kocsmában. Egyszerűen nem hittem a szememnek. Pont ő, pont itt, pont ma? Mintha az égiek akarták volna mindezt. A bökkenő csupán az volt, hogy én viszont egyáltalán nem vágytam a társaságára. Vagy talán ezzel a kijelentéssel is csak becsaptam volna magam?

Úgy tűnt, mintha tudta volna, hogy itt vagyok, ez pedig még furcsábbá tette az egész szituációt. Egyenesen felém sietett, amint meglátott. Léptei olyan magabiztosak voltak, hogy én magam is meglepődtem. Utáltam, hogy akárhányszor megláttam, mindig az egekbe szökött a pulzusom, a szívem pedig ki akart szakadni a mellkasomból, annyira dübörgött. Utáltam Logant, de közben mégis leírhatatlanul szerettem. Csak akkor ezt még minden lehetséges módon tagadni próbáltam. Igyekeztem felhúzni egy érzésektől mentes, rideg maszkot, hogy elrejtsem előle minden érzésemet, amit nem volt szabad megtudnia.

-          Te meg mi a francot keresel itt? – néztem fel rá szigorúan, karba tett kezekkel, amikor odaért az asztalomhoz.

-          Riley, beszélnünk kell – fúrta mélyen tekintetét enyémbe, majd kényelembe helyezte magát velem szemben. – Azért jöttem ide, mert tudtam, hogy innen talán nem fogsz elmenekülni, amint megpillantasz.

-          Hidd el, szívem szerint azt tenném – sziszegtem bosszúsan. – De mégis honnan tudtad, hogy itt vagyok? – vontam kérdőre mogorván.

-          Hosszú történet – legyintett zavartan.

-          Aha. Szóval követtél – jelentettem ki egyszerűen, miután levontam ezt az egyértelmű következtetést.

-          Nem mindegy az? – emelte fel kissé hangját.

-          Nem, képzeld el, egyáltalán nem az – válaszoltam ugyanolyan erényesen, ahogyan az előbb ő tette. – És nagyra értékelném, ha nem koslatnál utánam. Nekünk már semmi közünk nincs egymáshoz, ezt te is jól tudod.

-          De ez régen nem így volt! A legjobb barátok voltunk, Riley! És talán még többek is… - Ezen mondata azonnal szöget ütött a fejembe. Talán mégiscsak kölcsönös volt a vonzalmam? – Na mindegy. A lényeg az, hogy szakítanod kell Damiennel.

-          Te jó ég – nevettem fel hisztérikusan. – Komolyan azt hitted, hogy ezt te fogod eldönteni?

-          Riley, nem hiszem el, hogy nem látod, mit tesz veled!

-          Szeret engem! De egyébként is, mégis mit számít ez neked? Már rég nem vagyunk barátok. Plusz, neked ott van az a kis csitri, az az Abbey, nem igaz? Törődj vele, engem pedig hagyj békén.

-          Most ez nem lényeges… - sütötte le szemeit. Úgy tűnt, mintha egy pillanatra megingott volna az elszántsága.

-          Hát, szerintem pedig nagyon is lényeges.

-          Te fontosabb vagy bármilyen csajnál, de ne tegyél úgy, mintha ezt nem tudnád!

-          Hihető történet – vigyorodtam el szarkasztikusan, a következő pillanatban azonban már ismét mogorván méregettem Logant. – Engedd meg, hogy felemlegessem egy kicsit a Lennás esetet. Akkor ki is volt a fontosabb? Én úgy emlékszem, hogy ő, nem pedig én – jegyeztem meg morogva, majd megforgattam szemeimet. Legalább ne hazudott volna a képembe…

-          Az más…

-          Miért is? – kérdeztem vissza enyhén felháborodottan. Azt hiszem ez bántott a legjobban. Tudni, hogy Lenna mindig egy lépéssel előttem járt Logan életében, őrjítő és pokolian kínzó volt. Ha egy percig is azt hittem, hogy sikerült már túltennem magam ezen a srácon, akkor egy elképesztően naiv idióta voltam.

-          Miért kell mindig eltérni a tárgytól, és olyan témákat felhozni, amiből csak én jöhetek ki rosszul? – kiabált rám ingerülten.

-          Jaj, te szegény, a végén még megsajnállak – sóhajtottam fel kelletlenül. Idegesített, hogy csak sajnáltatja magát, ráadásul ezek után még én vagyok a gonosz és az elsőszámú közellenség. Plusz Logan azt is elfelejtette, hogy egyes egyedül ő akart idejönni. Én egy percig sem kértem erre. Sőt, sokkal jobb lett volna, ha egyáltalán nem kell találkoznom vele. Amíg nem láttam, addig legalább egy kissé kevésbé voltam összezavarodva. Most azonban ismét minden homályossá és kilátástalanná vált, már ami az érzelmeimet illette.

-          Befejezted? – szegezte felém sötét pillantását.

-          Én igen. És értékelném, ha te is ezt tennéd. Menj el, és hagyj engem békén. Nincs szükségem a pátyolgatásodra, ahogy Lennáéra sem. Szóval eszetekbe ne jusson összefogni a „megmentésem” érdekében, különben nagyon megbánjátok. Csak kopjatok le rólam, egyszer és mindenkorra.

-          Ki vagy te? – szólalt meg Logan halkan, néhány másodpercnyi hallgatás után. Tekintete olyan reménytelen, olyan furcsa volt… Mintha tényleg egy idegen lettem volna a szemében. A beszélgetésünk során akkor először sikerült komolyan elgondolkodtatnia. Ennyire megváltoztam volna? Egyáltalán az vagyok még, aki Damien megismerése előtt voltam? Talán rosszabb lettem? És mi van, ha ez az egész idilli állapot csak egy általam alkotott illúzió volt? Megrémítettek a bennem megfogalmazódott kérdések, így próbáltam őket minél hamarabb és lehetőleg örökre kiverni a fejemből.

Logan ezen mondata után már nem szólt többet, csupán némán felállt az asztaltól, majd kiviharzott a kocsmából. Olyannyira mélyen érintett az utolsó kérdése, hogy órákig csak mozdulatlanul ültem annál az eldugott asztalnál, miközben visszhangzott bennem az a bizonyos három szó.

Azt hittem, hogy Damien karjaiban majd minden gondom elillan, egyetlen szempillantás alatt. Amikor hazaértem, és letelepedtem a mi kis matracunkra barátom mellé, úgy gondoltam, rögtön az összes kételyem megszűnik, de nem ez történt. Nem mintha kevésbé szerettem volna Damient, erről szó sem volt. Egyszerűen csak ezúttal még ő sem tudta elfeledtetni velem a Logannel való találkozást és eszmecserét. Akkor gondoltam bele először komolyabban abba, hogy tulajdonképpen mindenkit elveszítettem a régi életemből. Csak Damien maradt nekem, akire támaszkodhattam. Ráeszméltem, hogy abban az esetben, ha ő egyszer csak gondol egyet, és magamra hagy, akkor senkim nem lesz. Egyedül leszek. Egy magányos, drogfüggő árnyék leszek, semmi több. Ilyen borzalmas gondolatokkal aludtam el, ami azt eredményezte, hogy borzasztó álmok gyötörtek azon az éjszakán.

Ott álltam Damien szobájának kellős közepén. Körülöttem voltak a már jól megszokott dolgok: a matrac, valamint a festőállvány. A hatalmas ablakokon besütött a napfény. Nyugodt voltam, mert a környezetem is ilyen hangulatot sugárzott. A következő pillanatban megjelent barátom is a konyha küszöbén, majd mosolyogva rám pillantott. Őt látva nekem is azonnal mosolyra húzódtak ajkaim, ezt követően pedig magabiztos léptekkel elindultam felé. Azonban minden egyes mozdulattal egyre messzebb kerültem tőle. Néhány pillanat múlva pedig már annyira távol volt tőlem, hogy az alakja is elhomályosult. Nem tudtam elérni Damient, arcán azonban nem tűnt úgy, hogy ő ezt egy kicsit is bánná. Sőt… Kárörvendő vigyora azt bizonyította, hogy örül a távolodásnak. Kezdtem egyre nyugtalanabbá válni. Féltem. Kétségbeesetten forogtam körbe-körbe, de sehol nem láttam senkit. Nem sokkal később már nem is Damien nappalijában voltam, hanem egy sötét, fénytől mentes, végeláthatatlanul tágas helyen, ahol teljesen egyedül álltam. Kiabáltam Damien nevét, kiabáltam anya és apa nevét, valamint Loganét és Lennáét is. De sehol nem volt senki. A magány teljesen felemésztett ebben az ijesztő álomban. Végül megjelent körülöttem egy csomófajta drog, plusz egy ócska, lepukkant garzon. Ezután a legeslegutolsó kép a saját sírom volt, melyen egyetlen virág sem volt, és az állt rajta, hogy tizenkilenc évet éltem.

Annyira rémisztő volt ez az egész, hogy sírva riadtam fel, amire Damien is azonnal felébredt.

-          Mi történt? Mi a baj? – kérdezte riadtan, majd szorosan magához ölelt.

-          Volt egy borzasztó álmom – suttogtam könnyeimmel küszködve. Nagyon ritkán sírok, de ezúttal képtelen voltam türtőztetni magam.

-          Shh, nyugodj meg, itt vagyok – csitított suttogva, miközben apró csókokat lehelt arcomra.

-          Mi van, ha te is elhagysz? Kim marad akkor? – néztem fel rá szipogva. Alig láttam ki a szemem előtt lebegő könnyfátyolból.

-          De te is tudod, hogy ilyen nem lesz! Ezt álmodtad?

-          Ezt – válaszoltam halkan, majd zavartan birizgálni kezdtem a ránk boruló takaró egyik csücskét.

-          Nem kell félned semmi ilyesmitől – mosolyodott el halványan, majd még szorosabban magához ölelt.

Annyira meggyőző tudott lenni… Csak belenéztem azokba a tengerkék szemekbe, és máris mindent elhittem.

Ismét teljes nyugalommal visszaaludtam, így másnap reggelig tudtam gyötrő rémálmok nélkül pihenni.

Azonban körülbelül nyolc óra körül arra ébredtünk Damiennel, hogy valaki elképesztő erővel dörömböl az ajtón. Ilyen még sosem fordult elő korábban, így mindketten kíváncsian és kissé mogorván bújtunk ki az ágyból. Fogalmam sem volt arról, hogy kinek vagyunk ilyen fontosak kora reggel.

Amíg barátom odacsoszogott az ajtóhoz, én gyorsan magamra kaptam egy kapucnis pulcsit, ami ott hevert a matracunk mellett.

Amint Damien beengedte a vendéget, azonnal megpillantottam dühtől forrongó apámat, aki mögött a legalább annyira ideges anyám csörtetett. Lövésem sem volt arról, hogy mégis milyen módon sikerült kinyomozniuk a tartózkodási helyemet. Normális volt, hogy a szüleim elől menekültem? Határozottan nem. De az utóbbi időben az én életemben már semmit nem lehetett annak nevezni. Beteggé váltam, minden értelemben.

-          Ti mi a francot kerestek itt? – kezdtem el kiabálni teli torokból.

-          Hogy képzelted ezt? Hmm? – rohant oda hozzám idegesen anya, majd lekevert nekem egy hatalmas pofont. Korábban még soha nem fordult elő, hogy kezet emelt volna rám. De ezúttal annyira ingerült volt, hogy muszáj volt megtennie. Akkor, abban a pillanatban nem akartam beismerni, de valahol tudtam, hogy jogosan kaptam.

-          Megőrültél? – néztem rá hitetlenül. Nem ismertem rá anyára. Világéletében egy kiegyensúlyozott, viszonylag nyugodt nő volt, most pedig kitört belőle a vadállat.

-          Te kérdezed ezt anyádtól? Te?! – ordított rám apa. – Elköltözöl egy vadidegen emberhez, akiről semmit sem tudsz, közben pedig minden erőddel azon vagy, hogy elkerüld a saját szüleidet? Elment a józan eszed?

-          Nem, hanem képzeld el, most jött meg az eszem. Végre rátaláltam arra, aki mellett le tudnám élni az életemet. És le is fogom – jelentettem ki határozottan, majd Damienre sandítottam, aki csupán karba tett kezekkel, egyelőre teljesen higgadtan figyelte az eseményeket.

-          Hát ez nevetséges! – nevetett fel apa gúnyosan. – Mit tudsz te az életre szóló szerelemről? Mégis mit?

-          Damien megtanított szeretni, mert ti nem tettétek – mondtam bosszúsan, miközben már a zokogás határán álltam. – Na mi van, szomorúak vagytok, hogy nem jött be a tervetek? Egy jégcsapot akartatok nevelni belőlem, de a barátom keresztbe tett nektek, ugye?

Anya éppen a pillanat hevében szólásra nyitotta a száját, mikor hirtelen megakadt tekintete egy zacskó fehér poron, ami a földön hevert.

-          Az meg mi? – kérdezte anya lassan és szaggatottan, miközben alig bírt egyenletesen levegőt venni. Olyan volt, mintha tényleg sokkot kapott volna.

-          Miért, maga szerint minek néz ki? – szólalt meg hirtelen Damien, erős szarkazmussal a hangjában. Eddig egyáltalán nem adott hangot véleményének, most azonban kezdett elég indulatossá válni. – Egyébként meg mégis mit képzel? Megüti a saját lányát?

-          Neked ehhez semmi közöd. Különben is, te tetted tönkre a gyerekünket – sziszegte apa sötét, gyilkos tekintettel.

-          Riley, mondd, hogy te nem drogozol – suttogta anya könnyes tekintettel. Annyi reményt láttam a szemében… Valahogy belül utáltam magam azért, hogy ilyen szégyent hozok rájuk, és a szemük láttára amortizálom le a saját testemet, amit egyébként nekik köszönhetek, de ott, abban a pillanatban nem volt hajlandó mindezt beismerni.

-          És ha igen? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Utólag visszagondolva nem is fér a fejembe, hogy mégis miért fogtam fel ezt az egészet egy kihívásnak. Bizonyítani akartam a szüleimnek, de mégis mit? Azt, hogy igen, képes vagyok lassan, de biztosan megölni magam?

-          Ne, ne – motyogta anya elhaló hangon. – Te nem az én lányom vagy. Nem, az lehetetlen, hogy te legyél a mi Rileynk – pillantott rám üresen, semmitmondóan. Talán ez a pillanat hagyott a legmélyebb nyomot bennem. Amikor mindenféle érzelem nélkül bámult engem a saját anyám, mintha egy idegen volnék. De én tettem ezt magammal, nem okolhattam mást mindezért. Ahogy Logan, úgy anya is észrevette, hogy a régi énem lassan kezdett teljesen eltűnni.

-          Ez a seggfej tehet mindenről – Apa nézése még sosem volt ennyire haragos és elszánt. Ahogy Damient méregette, látszott, hogy képes lenne már csak a tekintetével is ölni.

A következő képkockák azonban annyira összefolynak az emlékezetemben, hogy nehezen tudom őket összerakni és rendesen visszaemlékezni rájuk.

Apa minden előzmény nélkül rontott neki barátomnak, de olyan erővel, hogy az halálosan megrémisztett. Mindig is tudtam, hogy apa egy nagyon keménykötésű ember, de még így is alábecsültem.

Csak ütötte, ahol tudta, Damien azonban meg sem próbált védekezni. Hagyta, hogy apa péppé verje, én viszont ezt nem tudtam tétlenül nézni.

-          Apa, hagyd abba! Szállj le róla, most azonnal! – ordítottam zokogva, miközben hátát püföltem. Valamiféle hisztérikus roham tört rám, ami teljesen a hatalmába kerített.

-          Kérlek, hagyd abba – kérlelte anya is sírva. Ő legalább annyira rémült volt, mint én, de nálam egy fokkal higgadtabban tudta kezelni a helyzetet.

Mintha nem is apa állt volna ott előttem… Csupán egy szörnyeteget láttam, egy vadállatot, aki könyörtelenül próbál meg végezni védtelen áldozatával. Undorodtam már a látványától is.

Miután anyával végre sikerült lerángatnunk őt Damienről, azonnal nekiestem, nem kímélve bármilyen sértő jelzőtől.

-          Mi a francot csináltál? Képes lettél volna addig ütni, amíg meg nem hal? – kiabáltam őrjöngve. Mikor egy másodpercre Damien felé sandítottam, csupán annyit láttam, hogy az orrából ered a vér, és a szája is megsérült. – Egyszerűen undorító vagy. Szégyellem, hogy egy olyan ember az apám, mint te – mondtam ki bármilyen bűntudat nélkül.

Ezt a jégcsapszerepet azonban csak addig tudtam hitelesen alakítani, amíg meg nem láttam apa szemében azt a mérhetetlen csalódottságot és fájdalmat, melyeket a szavaimmal okoztam neki. Ezután rögtön megbántam, hogy így fejeztem ki magam. Ahhoz viszont továbbra is tartottam magam, hogy egy állat, aki veszélyes is lehet a környezetére. Mindezek ellenére mégsem mutattam kívülről, hogy bármit is visszaszívnék abból, amit mondtam.

-          Ezzel még nem végeztünk, Riley. Mindent meg fogok tenni azért, hogy belásd a hibáidat, és haza gyere – szólalt meg anya, majd átkarolva apát elindult az ajtó felé.

-          Na, arra aztán várhatsz – ordítottam utána szememet forgatva.

Miután a szüleim elhagyták a lakást, azonnal lerogytam a földre a félájult Damien mellé, akit korábban még sosem láttam ennyire rossz állapotban.

-          Ugye jól vagy? – suttogtam reménykedve, majd végigsimítottam arcán.

-          A körülményekhez képest? – sandított rám cinikus vigyorral arcán, mire halkan kuncogni kezdtem. Még az ilyen feszült és kiélezett helyzetekben is képes volt laza és humoros maradni, amit mindig imádtam benne.

Adtam neki egy szenvedélyes csókot, majd igyekeztem minden lehetőt megtenni azért, hogy rendbe hozzam valamelyest a kisebb sérüléseit.

Estére, miután lecsillapodtak a kedélyek, ugyanolyan programot szerveztünk, mint az utóbbi időben minden nap. Szívtunk egy kis kokaint, majd áthívtunk néhány „havert”, akikkel csaptunk egy kisebb bulit. Ezeken az összejöveteleken magamra sem ismertem, teljesen kikeltem önmagamból, ám ez akkor teljesen természetesnek tűnt. Bár már nem csak a bulikon voltam más, hanem lassan az egész énem kezdett átalakulni egy még sötétebb, halálra ítélt személlyé…

Lenna

Riley nélkül a suliban töltött óráim unalmasak és egyhangúak voltak. Mielőtt őt megismertem, nem is tudtam igazán, hogy mi az a valódi barátság, leszámítva persze Justin esetét. A lányok közül azonban egyes egyedül a bátyám csajával, Lunával jöttem ki egészen jól. Sokszor éreztem azt korábban, hogy csak vergődök, hogy csupán sodródok az árral. Amikor viszont Londonba kerültem, hirtelen minden megváltozott. Logan és Riley befogadtak a saját kis világukba, ahol otthon éreztem magam. Az első perctől fogva éreztem, hogy közéjük tartozom. És most ezt is elveszítettem… Ilyen rövid idő alatt. Még kiélvezni sem tudtam, mivel ahogy jött, úgy ment is. Azonban volt valaki, akire mindig támaszkodhattam, még akkor is, amikor azt éreztem, hogy mindenki magamra hagyott. Ez a valaki pedig természetesen Harry volt. Nélküle mostanra már el sem tudtam képzelni az életemet. Nem is tudom felidézni pontosan a napot, amikor először megláttam, mivel olyan hirtelen ért a felbukkanása, mint egy hatalmas hullám. Magával sodort, és soha többé nem engedett elúszni az általa keletkezett árból.

Az iskolai napokat még elviselhetetlenebbé tette a tény, hogy Logan utált engem. Ugyan írt már egy bocsánatkérő levelet, amiben azt ecsetelte, hogy mennyire megbánt mindent, a tettei és a hozzáállása mégsem egészen arról árulkodtak, hogy képes lenne félredobni mindent, ami a múltban történt. Ebben biztos voltam. Nekem is voltak fenntartásaim vele kapcsolatban, de már csillapodott az iránta érzett haragom. Hiába bántott meg mélységesen, mégsem tudtam hosszútávon neheztelni rá. Ahhoz túlságosan szerettem őt. Azonban minden egyes alkalommal, amikor elmentünk egymás mellett a folyosón, mintha izzott volna a levegő. Részben rossz, részben viszont jó értelemben. Furcsa volt a kapcsolatunk. Valami megmagyarázhatatlan jelenség volt ez az egész, amit nagyon szerettem volna megfejteni. Ennek ellenére azonban kellemetlen volt, ha egy légtérbe kerültünk. Sokszor ránézni sem voltam képes anélkül, hogy zavarba jöttem ne volna.

Nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretnék jobban. Inkább egy életre rágódni az egész Logan-ügyön, anélkül, hogy megbeszélnénk a dolgokat, vagy tisztázni mindent, vállalva ezzel az esetleges kellemetlen szituációkat?

A sors azonban úgy hozta, hogy jobb mindent szemtől szemben megtárgyalni, ugyanis egy délutánon úgy adódott, hogy az iskolában kellett maradnom, segíteni a tánctanárnak kicsit kitakarítani és csinosítgatni a termünket. Ezzel önmagában még nem is lett volna bajom, mivel szeretek másoknak segíteni bármilyen téren. Viszont az oktatóm úgy döntött, hogy pont Logant fogja felkérni mellém. Azt hittem szétrobbanok, amikor megláttam őt az ajtóban toporogni. Ő is ugyanolyan zavart volt, mint én, de nem mert ellenkezni a tanárral.

-          Köszönöm a segítségeteket, gyerekek – nézett ránk hálás mosollyal arcán tanárom, majd közölte, hogy neki azonban most a tornateremben van dolga, így kettesben hagyott minket.

Nem tudtam ránézni, így inkább lesütött szemekkel álltam neki az elvégzendő munkának. Szótlanul pakoltunk és törölgettünk egymás mellett, mígnem egyszer csak megszólalt.

-          Lenna… Miért csinálod ezt?

-          Nem csinálok semmit – mondtam közömbösen, miközben még mindig a padlót próbáltam fényesre csiszolni.

-          De igen. Nem szólsz hozzám, átnézel rajtam, és én nem tudok semmit sem tenni annak érdekében, hogy újra emberszámba vegyél. Te is tudod, hogy mennyire megbántam, amit azon az éjszakán mondtam neked – Most először néztem fel, egyenesen a szemébe, ami végtelen szomorúságot árasztott magából.

-          Nézd, tudom, hogy megbántad – sóhajtottam fel, majd felé fordultam. – És szeretném is ezt az egészet félretenni, de nem olyan könnyű. Amit mondtál nekem, az nagyon mélyen érintett. Képtelen vagyok egyik percről a másikra meg nem történtté tenni.

-          Viszont tudnod kell még valamit. Méghozzá azt, hogy miért mondtam azt, amit. Hiszen tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy kellesz nekem, az első perctől fogva!

-          És mi van a barátnőddel? – kérdeztem vissza számon kérően.

-          Ugyan már, ne tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy Abbey csak egy kis kaland számomra! Ő is ugyanígy tekint rám. Néha találkozunk, élvezzük egy kicsit egymás társaságát, de ennyi. Én téged szeretlek, egyedül téged!

Annyira őszintének tűnt… Ez pedig még jobban összezavart. Minden sokkal könnyebb lett volna, ha semmiféle érzelmet nem tápláltam volna iránta. De ez egyáltalán nem volt igaz, mivel többként tekintettem rá, mint egy barátra. Azonban ez önmagában túl kevés volt, hiszen Harrybe szerelmes voltam. Nem is volt vitás, hogy őt soha senkiért nem hagynám el. Viszont ennek ellenére akkor is mindig ott bujkált bennem, hogy igenis többet érzek Logan iránt, mint egy átlagos barát. Emiatt minden ezerszer nehezebb volt.

-          Jaj, Logan… - motyogtam lesütött szemekkel.

-          Mi az? Lenna, te komolyan semmit nem érzel irántam? Csak mondd, hogy teljesen közömbös vagyok számodra, és én már itt sem vagyok! Örökre kilépek az életedből, ha ez így van.

-          De ezt nem mondhatom, mert nem igaz…

-          Komolyan? – pillantott rám reménykedve.

-          De ez nem elég! Nem változtat a dolgokon semmit – ráztam meg fejem szomorú tekintettel.

-          Engem nem érdekel. Ha komolyan érzel valamit irántam, akkor nem adom fel. Harcolni fogok kettőnkért. Érzem, hogy ezt kell tennem – mondta határozottan és elszántan, majd kiviharzott a teremből.

Miután egyedül maradtam az összekuszálódott gondolataimmal, összeroskadva folytattam a takarítást. Szerettem volna lezárni ezt a Logan-ügyet, de nem úgy sültek el a dolgok, ahogy elképzeltem. Akkor azt kívántam, hogy bárcsak Logan inkább utálna engem. Könnyebb lenne mindkettőnknek.

Miután végre sikerült végeznem a rám hárult munkával, felhívtam Harryt, hogy találkozzunk. Jelenleg ő volt az egyetlen, akivel beszélgetni akartam. Rá volt szükségem, senki másra. Természetesen azonnal beleegyezett, hogy összefussunk, majd azt javasolta, hogy menjek át hozzá. Nekem ez tökéletesen megfelelt, így amint kiléptem a suli kapuján, azonnal felé vettem az irányt.

Nem szándékoztam elmondani neki a Logannel történt beszélgetést, de akkor is szerettem volna, hogy mellettem legyen.

Amikor odaértem, és átjutottam a hatalmas vaskapun, nagy meglepetésemre nem Harry nyitott ajtót, hanem Niall.

-          Ó, szia – köszöntöttem kissé zavartan. – Te hogyhogy itt?

-          Szia. Harry még nem ért haza, de nemsokára itt lesz. Addig mindenesetre gyere be – biccentett fejével vigyorogva, majd beengedett a hatalmas villába.

Mindig szerettem itt lenni, annak ellenére, hogy sokszor már egy kicsit talán túl nagy is volt ez a ház. Látszott, hogy nincs belakva, emiatt pedig általában elég rideg, hűvös hangulatot árasztott magából a sok letisztult, tágas tér. Ezt leszámítva azonban jó volt itt tölteni az időmet, mindez pedig talán azért lehetett, mert tudtam, ez a hely Harryé. Ahol pedig vele lehettem, az egyértelműen csakis jónak számíthatott.

-          Kérsz valamit inni vagy enni? – érdeklődött Niall kedvesen. Bírtam, hogy ezek a srácok egymás otthonát már a sajátjuknak titulálták, minden tekintetben.

-          Egyelőre nem, köszönöm – válaszoltam mosolyogva, majd leültem a kanapéra, mire Niall is csatlakozott hozzám.

A következő percben újabb váratlan személlyel találtam szemben magam, aki éppen az emeletről robogott le sebes léptekkel. Ez a valaki pedig nem más volt, mint Zayn. Vele még a szőke srácnál is ritkábban találkoztam, szóval egy kicsit mindig zavarban voltam, amikor összefutottunk. Titkon féltem attól, hogy Harry négy elválaszthatatlan barátja nem fogad el engem.

-          Szia, Lenna – üdvözölt a fiú kedvesen, majd ő is ledobta magát egy fotelbe.

-          Szia, Zayn! Látom, szépen összegyűltetek itt ma – jegyeztem meg kuncogva.

-          Amikor az időnk engedni, általában ezt tesszük – mondta Niall, majd jelentőségteljes pillantással felém fordult. – Kérdezhetek valamit?

-          Hogyne – bólintottam.

-          Mennyire gondolod komolyan ezt az egész dolgot Harryvel?

-          Biztosíthatlak róla, hogy nagyon komolyan – nevettem fel enyhén hisztérikusan. Olyan volt, mint egy vallatás, ráadásul bántott, hogy megkérdőjelezik a barátom iránt táplált érzelmeimet, amikor mások számára is tökéletesen világossá válhatott, hogy mennyire szeretem őt. – De ezt most miért kérdezed?

-          Tudod, Niall és én sokat gondolkodtunk rajtatok… - szállt bele a beszélgetésbe Zayn is, majd feszengve megvakarta tarkóját. – Mi a legtöbb esetben támogatjuk egymás döntéseit, és természetesen mind azt akarjuk, hogy a másik boldog legyen azzal, akivel lenni akar. Csak félünk.

-          De mégis mitől? – emeltem fel kissé hangom teljességgel felháborodva.

-          Attól, hogy nem tesz neki jót a kapcsolatotok – motyogta Niall földre szegezett tekintettel.

-          Na jó, oké. Álljunk csak meg egy pillanatra. Ezt mégis mi a fenéből szűrtétek le?

-          Nagyon szeret téged, és emiatt őrültségeket is képes lenne tenni. Persze, előbb-utóbb fel kell vállalni a kapcsolatotokat – én is ezt tettem Perrie-vel -, de mindezt csak óvatosan szabad csinálni, ha olyan emberekről van szó, mint Harry. Veled viszont a falnak fog rohanni, ha nem tartjuk vissza. Megőrjíted őt, Lenna. Annyira szeret téged, hogy azt szavakkal nem tudom megfogalmazni. Minden tette, minden pillantása erről árulkodik. Néha már ijesztő az irántad érzett szerelme. Éppen ezért nem tud normálisan gondolkodni, és ésszerű döntéseket hozni, ha rólad van szó. Ha pedig nem vagytok elég óvatosak és megfontoltak, nemcsak az ő karriere, hanem a te életed is teljesen megváltozik. Fenekestül felfordulna körülötted minden – Miközben Zayn beszélt, egy pillanatig sem vette le rólam a tekintetét.

Nem tagadom, valahol végtelenül nagy boldogsággal töltöttek el a szavai, hiszen többé abban nem kellett kételkednem, hogy Harry szeret engem. Azonban mondandója másik fele már egyáltalán nem volt ennyire örömteli. Ugyan nem mondta ki konkrétan, de tudtam, arra céloz, hogy talán jobb lenne egyszer s mindenkorra szakítani, mert akkor mindenkinek könnyebb lenne az élete. Ez a tény összeszorította a szívem, és pokolian kínzó volt, hiszen Harry nélkül én már nem tudtam elképzelni egyetlen napot sem. A józan eszem talán belátta, hogy mi két különböző világ vagyunk, sok akadály elé állítva, de a szívem akkor is azt súgta, hogy nekem szükségem van rá.

-          Én szeretem őt – suttogtam elhaló hangon.

-          Szereted őt, és ez eddig teljesen rendben van. De talán a kettőtök érdekében… - Niall nem tudta befejezni mondatát, ugyanis valaki hirtelen nagy hanggal betoppant az előszobába, abban pedig biztosak voltunk, hogy ez csakis Harry lehet.

-          Ó, sziasztok! – üdvözölt minket hatalmas vigyorral arcán, amikor belépett a nappaliba, majd azonnal odasietett hozzám, és adott egy gyors csókot. – Lemaradtam valami érdekesről?

-          Nem, semmiről – ráztam meg fejem halvány mosollyal arcomon, majd fél szemmel Niallre és Zaynre sandítottam, akik hálás pillantásokkal jutalmaztak. Mind a hárman tudtuk, hogy Harry nagyon felkapná a vizet, ha én most kitálalnék azokról a dolgokról, amikről az imént beszélgettünk. Azt azonban én sem akartam, hogy egy ilyen ostobaság miatt romoljon meg ennek a három barátnak a kapcsolata.

-          Figyelj haver, el is mehetünk, ha akarod, nem szeretnénk zavarni titeket – szólalt meg Zayn egy köhintés kíséretében.

-          Maradjatok csak. Én úgyis sétálni szerettem volna menni Lennával – felelte Harry, majd szorosan magához ölelt.

A két srác erre csak baljósan és kissé feszülten összenézett, én pedig tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy miért. Niall és Zayn pontosan tudták, hogy minden egyes alkalommal, amikor együtt mentünk el egy nyilvános helyre, fenn állt az esélye a „lebukásnak”. Bár már kezdtem egyre jobban utálni, hogy így kell ezt az egészet nevezni… Attól, hogy Harry egy világsztár, még ugyanúgy lehet szerelmes. Ő is ugyanolyan ember, mint bárki más ezen a világon. Akkor meg miért ne szerethetne engem?

-          Hát rendben – bólintottak a srácok rejtett vonaglással, majd Harry intett nekem, jelezve, hogy menjek utána és bújjak bele kabátomba.

-          Hiányoztál, ugye tudod? – kérdezte barátom, majd karjait derekam köré fonta.

-          Te is nekem – válaszoltam halkan, majd hosszan megcsókoltam.

Egyszerűen nem tudtam betelni vele. Olyan volt, mintha egész életemben csak erre vártam volna, és most, hogy végre az enyém lett, minden pillanatát ki akarnám használni.

Miután magamra kaptam a fekete télikabátomat, indultunk is, azonban odakint már nem fogtuk egymás kezét. Nagy volt az esély rá, hogy megláthatnak. Nagyon gyűlöltem már ezt az egészet, de nem tehettünk mást. Valahol igaza volt Niallnek és Zaynnek…

Igyekeztünk valami olyan helyet választani, ahol nem nyüzsögnek millióan, de persze ennek ellenére mindenhol fennállt a veszélye annak, hogy lekapnak majd minket. Így hát bárhová is mentünk, résen kellett lennünk.

-          Örülök, hogy végre láthatlak – sandított rám halvány mosollyal arcán Harry, miközben szorosan egymás mellett sétálgattunk egy eldugott kis városrészben, azonban egymáshoz egy pillanatra sem értünk.

-          Én is, nagyon – suttogtam. Boldog voltam, hogy mellette lehettem, viszont a srácok szavai nem hagytak nyugodni, így barátomnak is hamar feltűnt, hogy eléggé feszült vagyok.

-          Valami baj van. Látom – állt meg hirtelen, mire sóhajtva felé fordultam. – Lenna, kérlek, mondd el – pillantott rám átható tekintettel.

-          Nem fontos… - motyogtam lesütött szemekkel.

-          De igenis fontos! Mi zaklatott fel ennyire?

-          Én egyszerűen csak aggódom. És félek.

-          De mitől?

-          Attól, hogy talán mégsem jó ötlet együtt lennünk. Ne érts félre, kérlek. Szeretlek, elmondhatatlanul szeretlek, és bármit megtennék érted. Nem is erről van szó…

-          Hanem akkor mégis miről? – kérdezte kissé ingerülten.

-          Talán arról, hogy nem vagyunk egy világ. Minden szempontból jobb lenne, ha egy magadfajta lányt választanál magad mellé.

-          Nem bírod a felhajtást?

-          Azt még kibírnám. De itt nem csak rólam van szó, hanem rólad is. Nehéz ez így neked, de nem csinálhatsz hülye, meggondolatlan dolgokat. Én nem akarlak kitenni ekkora veszélynek – ráztam fejem elkeseredetten.

-          Ne mondj ilyeneket! – szólalt meg könyörögve. – Már a gondolatba is belesajdulok, hogy esetleg elveszíthetlek! Nem bírnám ki nélküled, ezt fel tudod fogni?

-          Én sem nélküled, de mi van, ha mégis el kell válnunk egymástól? Hiszen ott van az a baljóslatú álmod is, aminek a gondolatába még mindig beleborzongok. Nem is ismertél, de már akkor is láttál! Láttad mi fog történni, nem? Mi van, ha az tényleg a jövő?

Elképesztően ijesztő volt ez az egész. Bevallom, féltem. Féltettem az életem. És ugyan sosem hittem igazán az efféle természetfeletti dolgokban, de ezúttal igen erősen elgondolkodtam azon az álmon. Elképzelhetőnek tartottam, hogy a jövőbeli történéseket vázolta fel, ennek fényében pedig az lett volna az ésszerű döntés, ha Harryvel békén hagyjuk egymást egy életre. Ráadásul emellett még itt volt az a probléma is, hogy számára egy kapcsolatot nem lehetett csak úgy felvállalni. De mikor is cselekedtem én valaha ésszerűen? Talán soha.

-          Én megóvlak mindentől, ezt tudnod kell! Mellettem nem kell tartanod semmitől. Csak bízz bennem, rendben? – Hirtelen odanyúlt kezemhez, majd megszorította azt. Már ez is veszélyes volt ránk nézve, de nem érdekelte, ez pedig sok mindent bizonyított.

-          Biztos akarod ezt? – néztem fel félve mélyzöld szemeibe.

-          Soha semmiben nem voltam még ennyire biztos – Olyan mértékű elszántságot és komolyságot láttam a szemében, mint még soha azelőtt. – És ezt mindjárt be is bizonyítom neked.

Kíváncsian felvontam szemöldököm, várva arra a bizonyos dologra, amivel alá akarta támasztani állítását. A következő pillanatban azonban már gondolkodni sem volt időm, mivel egy hirtelen mozdulattal Harry magához vont, ajkait pedig enyémekre tapasztotta. Ezúttal egy kevésbé csöndes helyen voltunk, mint az első csókunknál, így itt még nagyobb esélyt volt arra, hogy meglátnak minket. De pontosan emiatt tette, amit tett. Ezzel tökéletesen bizonyítani tudta azt, hogy komolyan vállal minden kockázatot. Nem akartam sem őt, sem a karrierjét, valamint magamat sem veszélybe sodorni, és éreztem, hogy lesznek még akadályok a kapcsolatunkban, méghozzá hatalmasak. Viszont akkor végleg eldöntöttem, hogy vállalni fogom mindezt. Szerettem őt, és ő is szeretett engem, ennél fenségesebb dolgot pedig el sem tudtam képzelni. Kellett nekem, mindenestül, úgy, ahogy volt. Érte még meg is haltam volna.

Sam

Justin egy leheletnyit túlzott, amikor azt mondta, hogy az első saját dalomat vesszük fel, ugyanis csupán egy feldolgozást énekeltem el, azonban ettől függetlenül a dolog elképesztően maradandó élmény volt. Hosszas gondolkodás után Lana Del Rey Young And Beautiful című dalánál döntöttem, mely alatt végig Justint bámultam. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a számot csak és kizárólag neki énekeltem.

Nem volt teljesen elvetve az ötlet, hogy egy saját dalt vegyünk fel, de az én választásom arra esett, hogy ezzel még várjunk egy kicsit. Ezt a döntést több okból kifolyólag hoztam meg. Először is azért, mert még én magam sem tudtam, hogy akarok-e egyáltalán sztár lenni. Hiszen Justin mellett megtapasztaltam, hogy milyen is igazi hírességként élni. Pokolian nehéz… Ettől eltekintve már alapból elegem volt abból is, hogy nem mehettünk el a barátommal sehová a lesifotósok és kíváncsi firkászok kísérete nélkül. Rettentően bosszantó volt.

Miután aznap este hazamentünk Justinnal, amint kipattantunk házunk előtt az autóból, azonnal lerohantak a paparazzik. Belevillogtak az arcomba, néhányan olyanokat kérdeztek, hogy csak a pénzéért és a hírnevéért vagyok-e vele, mások egyenesen kijelentették, hogy egy pénzéhes, dicsőségre éhező ringyó vagyok, a pozitív kivételek pedig csupán annyit mondtak, hogy legyen szép estém.

Amikor beértünk a házba, már a sírás határán álltam, hiszen hiába vagyok egy alapvetően kemény csaj, ha valaki közönségesebbnél közönségesebb jelzőkkel illet, azzal nekem is a lelkembe tud gázolni. Justin látta rajtam, hogy mennyire kiakadtam, ezért azonnal magához vont, és szorosan átölelt.

-          Annyira sajnálom, hogy ezt kell átélned miattam – suttogta, miközben hajamat simogatta.

-          Ne magadat okold. Egyszerűen csak fájtak a dolgok, amiket a fejemhez vágtak.

-          Nekem ezzel minden áldott nap szembe kell néznem. Borzasztóan nehéz, tudom. De együtt végigcsináljuk. Rendben? – kérdezte, majd elhúzódott tőlem, és mélyen szemeimbe nézett.

-          Rendben – motyogtam halkan, egy halvány mosoly kíséretében. – De tudod, pontosan ezért nem szeretnék sztár lenni. Mi lenne, ha énekesként válnék ismertté? Már most szét akar marcangolni a média, pedig csak a barátnőd vagyok, tulajdonképpen egy senki. Szóval akkor kérdezem én, mi lenne abban az esetben, ha befutnék? Nem bírnám, az tuti.

-          Ezt nem tudhatjuk. De minden esetre én támogatlak minden döntésedben – jelentette ki határozottan, majd ismét közelebb lépett hozzám, és hosszan megcsókolt.

Akkor, azokban a pillanatokban a kapcsolatunk rendületlenebbnek tűnt, mint valaha. Azt hittem, hogy már senki és semmi nem jöhet, ami szét tudna választani bennünket. Szép is volt ilyen naivan evickélni a boldogság édes tengerében…

Másnap reggel olyan magabiztosan és sugárzóan léptem be az iskolába, mint azelőtt még soha. Nem aggódtam a kapcsolatom miatt, jól éreztem magam a bőrömben, tudtam, hogy szeretnek, ez pedig elégedetté és végtelenül boldoggá tett.

Vidám öltözékem és a hatalmas mosoly arcomon mindent elárult, még azoknak is, akik egyébként egyáltalán nem ismertek engem.

Az osztályteremben dudorászva pakolgattam könyveimet, amikor hirtelen ráakadt tekintetem a helyiségbe belépő emberre. Ez a bizonyos személy nem más volt, mint Emily, akivel a kis összezörrenésünk óta egyetlen szót sem váltottam. Nem is csoda, hiszen minden egyes alkalommal, amikor elmentem mellette, gyilkos pillantásokat lövellt felém. Sokszor még ránézni sem mertem. Szégyelltem magam, de közben őt is sajnáltam, amiért ennyire szánalmasan viselkedett. Ehhez az aranyos, végtelenül jólelkű és pozitív lányhoz egyáltalán nem illett ez a vagánykodó, utálatos és mondhatni gonosz szerep. Erőltetett és rendkívül unszimpatikus volt. Utáltam, hogy utált.

Most is inkább lesütöttem szemeimet, azonban nem sokkal később arra lettem figyelmes, hogy egyenesen felém tart. Ez a dolog meglepett, de én naiv módon arra számítottam, hogy esetleg ki akar békülni velem. Viszont amikor megállt az asztalom felett, és felnéztem rá, kárörvendő vigyorából azonnal leszűrtem, hogy semmiképpen sem békés szándékkal közeledett felém.

-          Szia, Emily – motyogtam zavartan.

-          Nem kell a jópofizás, csak azért jöttem, hogy ezt megmutassam neked – mondta érzéketlenül, majd ledobott egy hetilapot az asztalra. – Olvasd el, remélem tetszeni fog – Hangjában érezni lehetett a tömény iróniát, ez pedig elmondhatatlanul bántott engem.

Kíváncsian és feszülten felkaptam az újságot, a címlapon pedig azonnal meg is akadt tekintetem.

„Justin Bieber kettős játszmája?!

Nemrég hírbe hozták, hogy az ifjú sztár egy eddig ismeretlen lánnyal, Samantha Grahammel randizgat mostanában. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben köztük, a románc észrevételeink alapján igazán harmonikusnak volt mondható, még a nagy felhajtás ellenére is. Azonban most mégis úgy tűnik, hogy egy harmadik személy is jelen van a talán mégsem annyira felhőtlen és tökéletes kapcsolatban, ugyanis Justin az elmúlt hetekben nem egyszer mutatkozott volt barátnőjével, Janice Wrighttal a nyilvánosság előtt. Janice eltöltött néhány napot Bieber kanadai otthonában, majd egy filmpremieren is megjelentek, méghozzá együtt. Az összhang és a vibrálás minden jelenlévő szerint érezhető volt köztük, egész este nevetgéltek, néhányszor pedig még meg is fogták egymás kezét. De vajon mit szól ehhez az énekes hivatalos barátnője? Talán most ér véget egy bimbódzó szerelem, vagy Sam és Justin kapcsolata elég erős ahhoz, hogy egy ilyen akadályt átvészeljenek?”

Éreztél már úgy, mintha egy hatalmas gombóc lenne a torkodban, a szívedre pedig egy olyan súlyos kő nehezedne, hogy a mellkasod menten szétszakadna? Mert én akkor pontosan ezt éreztem. Justin ezekről a meghitt pillanatokról valahogy elfelejtett beszámolni nekem azon az estén, majd a későbbiekben is.

Hirtelen barátom minden addigi szava teljesen értelmetlenné vált, és egyszerűen képtelen voltam már bármit is elhinni abból, amivel idáig hitegetett. Olyan gondolatok fészkelődtek be az elmémbe, mint például hogy végig csupán játszadozott velem. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy mégis miként történhetett ez meg velem. Miközben én teljesen beleszerettem, ő csak egy egyszerű, jelentéktelen kis prédának tartott engem?

-          Mit szólsz? – vigyorodott el gonoszan Emily. Szemeimet vastag könnyfátyol borította, így csak homályosan láttam őt. – Talán ezek után egy kicsit te is szenvedni fogsz. Úgy, ahogy a bátyám tette miattad – fűzte hozzá ezúttal már sokkal flegmábban, majd kihívóan felvonta szemöldökét.

-          Ezt akartad? – sóhajtottam fel szipogva, miközben sűrűn pislogtam felfelé, ezzel megpróbálva visszafojtani könnyeimet. – Látni, ahogy összetörök? Mert ha ez volt a célod, akkor gratulálok Emily, elérted. Tessék, megkaptad, amire ki voltál éhezve – vetettem oda, amikor már a zokogás szélén álltam, majd felpattantam a székről, és kirohantam a teremből.

Régen sírtam annyit utoljára, mint akkor. Csak ültem a lányvécé padlóján, nem is tudom meddig, és folytak a könnyeim. Talán néhány ember azt gondolná, hogy iszonyatosan túlreagáltam a dolgot, hiszen az újság állítása szerint még egy csók sem csattant el Justin és Janice között. Ennek ellenére én mégis megtörtem.

Amikor hazafelé sétáltam az iskolából, végig azon törtem a fejem, hogy vajon mit mondjak majd Justinnak. Azt gondoltam: egyáltalán kellene bármit is mondanom? Vagy hagyjam inkább békén örökre, minden szó nélkül?

Nem akartam szakítani vele, hiszen még csak most jöttünk össze. Tudtam, hogy annyira sok jó dolog várhatna még kettőnkre. De közben mégsem akartam egy olyan fiúval lenni, aki másokkal is kavar a hátam mögött. A baj csak az volt, hogy én még mindig nem tudtam igazán elhinni ezt az egészet. Hiszen Justin minden szava annyira hihető és meggyőző volt… Ezek után nagyon fájt elfogadni az igazságot.

Amint odaértem az otthonom elé, valamilyen löketnek köszönhetően elképesztően felbátorodtam, és úgy döntöttem, hogy nem fogom szó nélkül hagyni ezt az egészet. Pedig elgondolkodtam rajta, hogy minden bejelentést mellőzve lépjek ki Justin életéből. Ezt az ötletet inkább mégis elvetettem.

Gyors léptekkel átmentem az ő házuk elé, majd sietősen bekopogtam. Barátom hamar ajtót nyitott, amint pedig beengedett, azonnal egy csókkal akart üdvözölni. Én azonban ridegen elkaptam fejem, ez a furcsa mozdulat pedig rögtön szemet szúrt neki.

-          Mi a baj, Sam? – kérdezte felvont szemöldökkel.

-          Jaj, felesleges ez a színjáték. De komolyan – sóhajtottam fel, majd megforgattam szemeimet. Nehéz volt visszafojtani a könnyeimet, mivel nagyon szívesen kitörtek volna belőlem.

-          Miről beszélsz?

-          Jobb lenne, ha úgy fogalmaznál, hogy kiről beszélek – javítottam ki egy lekezelő pillantás kíséretében.

-          Egyre kevésbé értelek – nézett rám aggódva.

-          Justin, ne játszd már az ártatlant! Te komolyan azt gondoltad, hogy eltitkolhatod majd előlem a kis ügyeidet Janice Wrighttal? – kiabáltam könnyes szemekkel. Nem bírtam tovább tartani magam…

-          Sam, mi a fene ez az egész? És mégis miért nem tudsz bízni bennem? A rohadt életbe már!

-          Nem sül le a bőr a képedről? Még neked áll feljebb, miután az újságból tudom meg, hogy meghitt estéket töltesz együtt a volt barátnőddel, miközben velem jársz?

-          Miféle meghitt estéket?! Nem történt köztünk semmi!

-          És én ezt mégis miért higgyem el? – kérdeztem a dühtől forrongva.

-          Mert megbeszéltük, hogy bízunk egymásban! Hát nem emlékszel? – lépett közelebb hozzám.

-          Ne. Ne gyere közelebb – toltam el magamtól ridegen. – Nem tudok bízni benned. Sajnálom. És igen, lehet, hogy az újság nem írt semmi komolyabb testi kapcsolatról. De honnan tudjam mi történt köztetek akkor, amikor már nem voltatok a kamerák kereszttüzében?

-          Jézusom, Sam! Miért fordul meg egyáltalán ilyen a fejedben? Sosem csalnálak meg. Soha.

-          Na persze – nevettem fel hisztérikusan. – Vigyázz, hogy milyen szavakkal dobálózol. Erre nem vennék egyébként sem mérget.

-          Nem hiszel nekem? Akkor ezt hallgasd. Szeretlek.

Most először mondta ki ezt a bűvös szót, erre a pillanatra pedig azóta vártam, hogy összejöttünk. Haragudtam rá, össze voltam zavarodva, de mindezeket félretéve abban a másodpercben, amikor száját elhagyta ez a bizonyos szó, csak elmondhatatlan boldogságot éreztem. Ugyan valamivel ünnepélyesebb keretek között képzeltem el ezt a fontos mozzanatot a kapcsolatunkban, de nem ez számított igazán. De persze ez az elképesztő állapot csupán egyetlen pillanatig tartott, mivel utána ismét eluralkodott rajtam az elkeseredettség, a zavarodottság és a harag, így újból rideggé váltam.

-          Én is szeretlek. De ezt te jól tudod. És nem akarom, hogy ezzel visszaélj – néztem mélyen szemeibe. Féltem a csalódástól. Nagyon féltem.

-          Nem akartam visszaélni vele. És nem is fogok.

-          Én már nem tudom, mit higgyek. Mert egyébként is, Janice sokkal jobban illik a világodba. Mi talán túlságosan különbözünk egymástól. Egy idő után biztos megunnád, amit én tudok nyújtani neked - Fájt szembenézni ezzel a ténnyel, éppen ezért már nem bírtam pityergés nélkül. Nem akartam gyengének mutatkozni, de az voltam.

-          Sam, ne mondj ilyeneket… - sóhajtott fel gondterhelten.

-          Mondd, te képes lennél harcolni értem? Érnék neked annyit, hogy megküzdj értem? – pillantottam rá kérdőn.

-          Bármit megtennék érted, mert szeretlek. El sem tudod képzelni, hogy mennyire – jelentette ki határozottan. – Csak mondd, hogyan tudnám mindezt elhitetni veled?

Amikor ez a kérdése elhangzott, én már az ajtó felé sétáltam, azonban egy pillanatra hátrafordultam, majd egy rövid mondattal válaszoltam.

-          Bizonyítsd be.

Egész este az ágyamban feküdtem, szinte mozdulatlanul, és visszajátszottam magamban a Justinnal való beszélgetésem minden pillanatát. Azon törtem a fejem, és próbáltam megfejteni, hogy vajon komolyan gondolta-e azokat, amiket mondott. Rettegtem attól, hogy minden szava csupán undorító hazugság, és én csak egy játékszer, egy trófea vagyok a szemében. Közben viszont ott voltak azok a szép pillanatok, amiket együtt átéltünk. Ha azokra gondoltam vissza, akkor úgy éreztem, hogy nem kéne kételkednem. Hiszen ő is szerelmesnek tűnt.

Valójában, ha belegondolok, már az első pillanatban volt valami, ami megfogott benne. Először azonban mindezt az ellenszenvemmel fejeztem ki, ugyanis még magamnak sem akartam bevallani, hogy érdekel. Aztán amikor beláttam, hogy felesleges tagadnom azt, ami nyilvánvaló, belevágtam ebbe az egészbe. Közel engedtem magamhoz, ez a lépés pedig jelen pillanatban életem legjobb és egyben legrosszabb döntésének is tűnt.

Az összezavarodottság és a szomorúság ismét azt eredményezte, hogy elkezdtem sírni, szipogásomat pedig nyilvánvalóan Nicolas is meghallotta, ugyanis nem sokkal azután, hogy bőgni kezdtem, bekopogtatott szobám ajtaján.

-          Sam, én vagyok az, Nico. Bejöhetek? – kérdezte zavartan a fal túloldaláról.

-          Persze, gyere – dadogtam határozatlanul, majd megpróbáltam erőt venni magamon, és letöröltem könnyeimet arcomról. Ez persze semmit sem javított kinézetemen, mivel éreztem, hogy szemeim vörösek. Égtek, a vastag könnyfátyoltól pedig nehezen láttam.

-          Leülhetek melléd? – biccentett az ágy felé. Én csak némán bólintottam egyet, mire lehuppant fekvőhelyemre. – Mi történt? Látom, hogy baj van.

-          Á, semmi érdekes – ráztam meg fejem hamis mosollyal arcomon, miközben takaróm szélét birizgáltam.

-          Aha, persze. És azért zokogtál az előbb, ugye? – forgatta meg szemeit egy gondterhelt sóhaj kíséretében. – Sam, te most már olyan vagy nekem, mintha a húgom lennél. Éppen ezért fáj szomorúnak látni. De ha elmondod mi a baj, akkor talán tudok segíteni.

-          Úgysem tudnál – pillantottam rá elkeseredetten.

-          Legalább oszd meg velem! Kérlek – kérlelt meggyőzően, majd bátorítóan megszorította kezeimet.

-          Szerelmi bánat – suttogtam alig hallhatóan, miközben mereven bámultam magam elé.

-          Jaj, ne… Az a seggfej Bieber csinált veled valamit, ugye?

-          Nem szeretnék beszélni róla, Nicolas – motyogtam.

-          De nagyon is fogsz! Megcsalt? Mert ha igen, akkor esküszöm, kicsinálom! – tört ki magából ingerülten. Rövid ismeretségünk alatt még egyszer sem láttam őt ennyire idegesnek és feszültnek.

-          Nem tudom, hogy megcsalt-e. Viszont egy cikk beszámolt arról, hogy közte és Janice Wright között mennyire izzott a levegő minden egyes alkalommal, amikor együtt mutatkoztak valahol. Ezek után pedig arra is megvan az esély, hogy összeszűrte vele a levet. Nem tudom… Most egyedül abban vagyok biztos, hogy totálisan össze vagyok zavarodva.

-          Sajnálom – mormolta halkan, majd nyomott egy puszit fejemre. – Ez a tetű… Lennát is mindig féltettem tőle. Ha alkalmam nyílik rá, mérget vehetsz rá, hogy elbeszélgetek vele.

Sosem volt testvérem, de bevallom, leginkább mindig egy bátyra vágytam. Hiszen ő védelmez téged, ha szükség van rá. És most, hogy Nicolas egy időre betöltötte ezt a szerepet, hihetetlenül hálás és boldog voltam érte.

-          Köszönöm, hogy itt vagy nekem – mosolyogtam rá ezúttal már teljesen őszintén, mire magához vont, és szorosan átölelt.

-          Ez a dolgom – veregette meg vállam vigyorogva, miután elhúzódott tőlem, majd elindult az ajtó felé. – Ja és Sam – fordult hátra egy pillanatra.

-          Igen?

-          Komolyan gondoltam, hogy beszélek vele.

-          Nem fontos – intettem le somolyogva.

-          De én ragaszkodom hozzá – jelentette ki magabiztosan, majd még egyszer utoljára elsuttogta, hogy „fel a fejjel, széplány”, ezt követően pedig kislisszolt a szobámból.

Nico látogatása valamivel jobb kedvre derített, de azért százszázalékosan nem sikerült felhőtlenné varázsolnia az éjszakámat. Még sokáig nem tudtam aludni, miután lekapcsoltam a lámpát, ugyanis minden pillanatban Justin járt a fejemben. Nem tudtam mit tegyek, nem tudtam mit higgyek, ez pedig teljesen leamortizált lelkileg. Abban a reményben merültem álomba, hogy másnap reggelre minden megoldódik…