Riley
Féltékenyek voltak rám. Végre először életemben éreztem, hogy az emberek
irigykednek rám valamiért, amivel én rendelkezem, ők viszont nem. Jelen esetben
ez a bizonyos dolog Damien volt, abban azonban biztos lehetett a sok kis
tömegcsitri, hogy nem fogják maguknak megszerezni álmaim srácát, ugyanis ő csak
az enyém.
-
Miért néz minket mindenki így? – mormolta
fülembe Damien.
-
Talán mert még sosem láttak két olyan embert, akik
ennyire összeillenek – vigyorodtam el büszkén. – Meg persze a sok kiscsaj el
van olvadva a sármos, ugyanakkor rosszfiús külsődtől.
-
Azt gondolod? – vonta fel szemöldökét. Valójában
tudtam, hogy csak játssza az értetlent, és igazából tökéletesen tisztában van
az adottságaival.
-
Mintha nem tudnád… - forgattam meg szemeimet.
-
De mindez nem számít, mert engem egyedül egy
lány érdekel. Ő pedig itt áll most mellettem – mosolyodott el féloldalasan,
melyet látva szívem elképesztő sebességgel kezdett el lüktetni. – Délután
elmegyünk valamerre?
-
Jó ötlet – bólintottam, majd lesütöttem
szemeimet. A szerelem teljesen elvette az eszem, de szerettem ebben a mámoros
állapotban lubickolni, egészen addig, amíg nem vált fullasztóvá.
-
Vigyázz magadra – suttogta, majd karjait derekam
köré fonta, és közelebb vont magához. Hirtelen az egész külvilág összefolyt,
csupán Damien alakja ragyogott ki az egységes homályból. Olyan volt, mintha egy
másik világba kerültem volna az érintésétől, vagy mintha drogokat szedtem
volna. Megrémisztett, hogy ennyire nagy hatással van rám, de mindeközben
elmondhatatlanul élveztem is ezt az érzést.
-
Te is – hangzott válaszom a tőlem teljesen távol
álló lágy hangon.
És akkor megtörtént a csoda. Életemben először megcsókolt egy fiú.
Ráadásul nem is akármilyen. Ugyan rengetegen voltak szemtanúi a pillanatnak,
így pedig egy kicsit veszített is a bensőségességéből, ennek ellenére mégsem
csináltam volna másképp, még akkor sem, ha visszamehettem volna az időben.
Ahogy ott tartott a karjaiban, és ajkait enyémekre tapasztotta, úgy éreztem
magam, mintha egy filmben lennék. A rosszfiú megszerzi magának a mindenki
számára elérhetetlen lányt, aki csak ennek az egyetlen srácnak volt képes
megmutatni a valódi önmagát, innentől kezdve pedig semmi sem állhat az útjukba.
Akkor annyira pozitívan és felhőtlenül álltam hozzá mindenhez a magam
sajátos módján, hogy el is felejtettem reálisan gondolkodni.
-
Na jó, menj, mielőtt elkergetnek innen –
kacsintott rám játékosan, mire halkan kuncogni kezdtem.
-
Igazad lehet – bólintottam beleegyezően, majd
intettem neki egyet, és elindultam a suli bejárata felé.
Az épület előtt fagyoskodó diákok mind engem néztek, amint – életemben
talán először – felszegett állal sétálok be az iskolába. Büszke voltam és
boldog, és azt hittem, hogy senki és semmi nem fogja tudni tőlem elvenni ezeket
az érzéseket. Azonban amikor a következő percben összefutottam a folyosón
Logannel, hirtelen vissza lettem taszítva abból az ismeretlen, mámoros világból
a szomorú és kegyetlen valóságba.
Esetlenül intettem neki egyet kezemmel, ő viszont konkrétan rám sem akart
nézni. Illetve de, felém emelte tekintetét, azonban teljes mértékben átnézett
rajtam. Olyan volt, mintha egy szellemnek tekintene, akit tulajdonképpen észre
sem vesz. Legalábbis ezt akarta megjátszani…
Elment mellettem úgy, mintha egy idegen volnék, ez pedig mérhetetlenül
nagy fájdalmat okozott nekem. Igen, valóban én voltam az, aki néhány nappal
ezelőtt még az egész életéből is végleg kitörölte volna Logant, de amikor
megláttam velem szemben jönni a folyosón, rádöbbentem, hogy mennyire szívesen
eláradoznék valakinek az örömeimről. Korábban Logannel bármit megbeszélhettem,
mivel ő mindig, minden körülmények között végighallgatott, bármiről is volt
szó. Mindez pedig hirtelen elkezdett iszonyatosan hiányozni. Az
összekuszálódott érzéseim miatt pedig magamat sem tudtam megérteni. Ha
Damiennel voltam, megkérdőjelezhetetlen volt az iránta táplált vonzalmam
erőssége, viszont amikor Logan megjelent a színen, ismét valami földöntúli erő
kezdett el húzni felé. Nehéz volt megérteni saját magamat, de az igazat
megvallva én már rég feladtam, hogy ez valaha sikerüljön nekem.
A következő pillanatban Lenna is megjelent a folyosón, akihez Logan akart
sürgősen odamenni, a lány azonban ridegen visszautasította közeledését, amit
aztán már tényleg nem tudtam mire vélni. Logan levegőnek néz engem, Lenna meg
Logant? Mégis hogy van ez? Mindenki megtébolyult mostanság?
Akkor nagyon úgy tűnt, hogy igen. Mindennél jobban szerettem volna
megtudni, hogy ők ketten valójában hányadán is állnak most egymással, de Logan
jelenleg gyűlölt, Lennához pedig különböző okok miatt kellemetlen és furcsa
lett volna odamenni.
Így hát egyedül maradtam zavaros gondolataimmal, a kezdeti lelkesedésem
és hirtelen jött önbizalmam pedig azonnal el is illant.
Az egész napomat egyedül töltöttem, még az ebédszünetben is egy magam
sétáltam el a kis törzshelyünkhöz az udvaron, ugyanis ezúttal sem Logan, sem
pedig Lenna nem tartott velem. Egyedül már ez a hely sem volt annyira
varázslatos, mint velük, a kedvem pedig csak rosszabb lett, amikor kimentem
elmajszolni az ebédemet.
Már jó pár perce üldögéltem a magányos udvaron egyedül, amikor hirtelen
kirontott az ajtón Lenna, majd kissé ingerülten és rendkívül sietősen sétálni
kezdett a valamerre. Nem bírtam már ki, hogy ne kérdezzek rá a Logannel való
kapcsolatára, mivel láttam, hogy valami nagyon nincs rendben köztük. Még
annyira sem, mint egy-két héttel ezelőtt.
Egy hirtelen elhatározással tehát úgy döntöttem, hogy odamegyek hozzá, és
kifaggatom. Persze ezzel együtt a kockázatot is vállalnom kellett, hogy esetleg
ordítva elküld majd a francba, de ezúttal bátorságom határtalan volt.
-
Lenna! – kiabáltam utána, mire meglepetten
hátrafordult. Láttam rajta, hogy nem számított a felbukkanásomra, de első
pillantásra még nem tűnt dühösnek, amiért hozzá mertem szólni.
Miután utolértem, megálltam előtte, majd kérdőn rápillantottam.
-
Miért vagytok ennyire rosszban Logannel? –
csaptam bele azonnal a közepébe, mire felvonta szemöldökét.
-
És téged ez miért érdekel? – kérdezett vissza
kíváncsian. – Tudtommal utálsz mindkettőnket.
-
Nem utálom sem őt, sem téged… - mormoltam
lesütött szemekkel. – Indulatból sokszor mondok dolgokat, amiket egyébként nem
gondolok komolyan. Nem azt mondom, hogy nem haragszom rátok. De nem utállak titeket.
-
Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok.
-
Hát… Én is – nyögtem ki bizonytalanul, majd
fekete lakkbakancsomat a fakó füvön elkezdtem fel-alá húzogatni. – De komolyan.
Mi történt?
-
Kicsit furcsa, hogy pont neked és pont most kell
kiöntenem a szívem – nevetett fel erőltetetten.
-
Tudom. De kíváncsi vagyok.
-
A lényeg az, hogy Logan borzasztóan viselkedett
velem szemben. Végtelenül megbántott, amit nem tudom, hogy valaha meg tudok-e
bocsájtani neki.
Hirtelen elgondolkodtam azon, hogy Lenna szavai egyáltalán lehetnek-e
jogosak. Persze egyelőre még nem tudtam a sztorival kapcsolatos pontos
részleteket, de amit Lenna Logannel művelt, az egyszerűen szemétség volt.
Kihasználta, még akkor is, ha ez csak néhány másodpercig tartott. Az érzéseivel
játszadozott, ami a lehető legaljasabb dolog. Ezek után kételkedtem abban, hogy
Logan tudott volna még egy ennél is durvább tettet véghezvinni.
-
Már ne is haragudj, de szerintem rólad sem
mondható el, hogy egy ártatlan kis szent lennél. Talán elfelejtetted, hogy
milyen csúnyán kihasználtad Logant? – szólaltam meg cinikusan.
-
Most komolyan csak azért jöttél ide, hogy engem
szapulj? – emelte fel kissé hangját Lenna.
-
Mi van, fáj hallani az igazságot? – fontam össze
magam előtt karjaimat, majd kihívóan rápillantottam a lányra.
-
Nem tudsz te semmiről! – kiáltott rám könnyes
szemekkel.
-
Jaj, a szegény kis Lenna… Megbántották a kicsi
szíved? – kérdeztem nyafogós hangon, természetesen iróniával tele. – Rohadtul
unalmas már, hogy folyton sajnáltatod magad – tértem vissza azonnal a tőlem
megszokott, egyenes beszédre. – De tényleg. Mindig ezt csinálod, pedig neked
aztán nem lenne okod rá. Mindened megvan, ami kell. Ami meg nincs, azt a saját
hibádból veszítetted el. Nem is beszélve arról, hogy neked tökéletes életed
van. És te magad is az vagy. Ezután pedig nem értem, hogy miért kell folyton
nyavalyognod!
-
Tökéletes?! Te az életemet annak nevezed? Akkor
tényleg egyáltalán nem ismersz engem, Riley. Az anyámat elveszítettem évekkel
ezelőtt, mert rákos volt, az apámnak egyedül kell eltartania minket, és mióta
anya meghalt, neki kell mindkét szülő szerepét egyszerre betölteni. Ráadásul
alig vannak barátaim. Kevesen értenek meg úgy, ahogy ti tettétek Logannel. De
most már titeket is elveszítettelek. Ezek után is tökéletesnek neveznéd az életemet?
Én pedig mégis hogy lennék az? Csak úgy emlékeztetnélek rá, hogy kettőnk közül
te éled az összes tinédzserlány álmát. Lehet, hogy a modellkedés nem olyan
leányálom, mint amilyennek tűnik, de akkor is az egész világ kezd a lábaid
előtt heverni, ez pedig tényleg egy valóra vált álom. Nem is beszélve arról,
hogy neked mindkét szülőd él. Szeretnek téged, és bármit megtennének érted, de
te folyton csak szidod őket, és a lehető legmesszebbre akarsz kerülni tőlük,
mind testileg, mind lelkileg. A vicces pedig az, hogy te osztod nekem az észt
arról, hogy milyen fantasztikus életem van. De jó lenne, ha végre
elgondolkodnál azon, amit most mondtam, és elkezdhetnéd megbecsülni azt, amit
Istentől kaptál – Hosszú kifakadása után minden szó nélkül elrohant, engem pedig
ott hagyott egyedül a rengeteg hangos gondolatommal.
Valóban elgondolkodtattak Lenna szavai, és el kellett ismernem, hogy
valamilyen szinten igaza volt. Sosem becsültem meg eléggé azt a sok mindent,
amit az élet adott nekem. Egyelőre azonban még nem akartam teljes mértékben
igazat adni Lennának.
A nap további részében már rá sem néztem Lennára és Loganre, mindenhová
leszegett fejjel léptem be, amikor pedig csak lehetett, zenét hallgattam, ezzel
megpróbálva kizárni a szomorú valóságot az elmémből és a lelkemből. Amikor
pedig végre vége lett a tanításnak, azonnal kirohantam az iskolából, majd
felhívtam Damient, hogy találkozzunk valahol. Szerencsére ő azonnal felvette
telefonját, és lelkesen megkért rá, hogy menjek el hozzá. Kíváncsi voltam, hogy
hol lakik, így örömmel igent mondtam, és amint tudtam, el is indultam.
Persze –ahogy sejtettem – London egyik legbalhésabb és legveszélyesebb
negyedében volt a lakása, így egy kicsit féltem is, hogy út közben esetleg
kirabolnak vagy megölnek majd, de ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom,
hogy akkor már egyáltalán nem magától a haláltól rettegtem.
Amikor elérkeztem a megadott címre, nem ért nagy meglepetés, mivel egy
lepukkant bérház állt előttem, ahogy elképzeltem. Tőlem ez a világ teljesen
távol állt, hiszen kiskorom óta sokkal jobban éltem az átlagnál, a
modellkarrierem beindulása után pedig már egyenesen elitnek számítottam. Persze
ez nem azt jelentette, hogy sokan kedveltek is, mivel rengetegen voltak
féltékenyek rám, vagy egyszerűen csak elítéltek a szélsőséges világszemléletem
és viselkedésem miatt.
Kissé habozva becsöngettem, majd vártam, hogy Damien beleszóljon a
kaputelefonba. Amikor ez megtörtént, és meghallottam ellenállhatatlanul vonzó
hangját, azonnal átjárt a bizsergés.
Izgatottan végigcsörtettem a szutykos lépcsőházon, egészen a negyedik
emeletig, ahol lakása ajtajában Damien már sejtelmes vigyorral arcán várt
engem. Azonnal felgyorsult a szívverésem, amint megpillantottam. Szörnyen
bugyutának éreztem magam, hiszen tudtam; ez a nyálas szerelmes lány nem én
vagyok. Elmondhatatlanul távolt állt tőlem ez a szerep, de Damien közelében
egyszerűen képtelen voltam másképp viselkedni. Nem tudtam, de mellette már nem
is akartam a megrendíthetetlen kősziklát játszani.
-
Már vártalak – lépett oda hozzám egy hirtelen
mozdulattal, majd ajkait enyémekre tapasztotta. Kezdetben kissé megilletődtem a
tempótól, amit diktált, de hamar el tudtam kezdeni élvezni a helyzetet.
-
Én pedig már nagyon kíváncsi voltam a lakásodra
– jegyeztem meg pajkos mosollyal arcomon, majd ajkamba haraptam.
-
Máris megláthatod – tessékelt be a szerény
hajlékba.
Egyszerűen el voltam varázsolva a hangulattól, amit ez a kecó árasztott
magából. Igazi „művészlakás” volt, ha lehet így fogalmazni. Kicsi volt, de
mégis tágasnak tűnt, mivel az egyetlen normális méretű szobában egyedül egy
matrac, egy régi rádió és egy festőállvány volt elhelyezve. A hatalmas
ablakokon besütött a fény, ami bevilágította az egész helyiséget. Amint
körülnéztem, megállapítottam magamban, hogy le tudnám élni az egész életemet
ebben a szobában.
A fürdő és a konyha két kis lyuk volt, ám ez egyáltalán nem számított,
mivel az egész hely tökéletes volt úgy, ahogy.
-
Na, mit gondolsz? – kérdezte kíváncsian Damien,
majd összefonta maga előtt karjait.
-
Egyszerűen csodálatos – szólaltam meg ámulattal
teli hangon. – Nagyon tetszik ez a lakás.
-
Nekem is. De most, hogy te is itt vagy, még
jobban – tette hozzá, majd magához ölelt. Jelen pillanatban el sem tudtam
képzelni ennél jobbat.
-
Amúgy nem is mondtad, hogy festesz – jegyeztem
meg felvont szemöldökkel.
-
Pedig igen – rántotta meg vállát lazán. – Bár
nem hiszem, hogy olyan jó lennék, mint te.
-
Mutasd meg pár munkádat!
-
Hát, ha ragaszkodsz hozzá… - mondta zavartan,
majd a szoba egyik sarkából felkapott néhány papírt, és velük a kezében
elindult felém. – Tessék.
Izgatottan elvettem őket, majd sorjában megfordítottam a lapokat, ugyanis
mindegyiket fejjel lefelé adta oda nekem. Kicsit úgy tűnt, mintha még saját
maga előtt is szégyellné az alkotásait.
De erre egyáltalán nem lett volna oka, mivel egytől egyik fantasztikusak voltak a festményei. Mindegyik absztrakt volt, a jelentésüket pedig csak az olyan elvont lelkek tudták megérteni, mint ő. Nekem sikerült, hiszen lelki társak voltunk. Mindegyik mű a magányt és az önmagunkkal való harcolást ábrázolta, különböző környezetben.
De erre egyáltalán nem lett volna oka, mivel egytől egyik fantasztikusak voltak a festményei. Mindegyik absztrakt volt, a jelentésüket pedig csak az olyan elvont lelkek tudták megérteni, mint ő. Nekem sikerült, hiszen lelki társak voltunk. Mindegyik mű a magányt és az önmagunkkal való harcolást ábrázolta, különböző környezetben.
-
Damien, ezek zseniálisak! De tényleg –
pillantottam fel rá lelkesen.
-
Dehogy – legyintett, majd a földre szegezte
tekintetét. – Tudod mit? Inkább te fess nekem valamit.
-
Most? – kérdeztem értetlenül.
-
Miért ne? Itt és most. Megvan hozzá minden
kellékem.
-
Hát, rendben. De akkor mindenképpen téged
szeretnélek lefesteni.
-
Kíváncsian várom a végeredményt – kacsintott rám
játékosan, majd nekitámaszkodott a falnak, pontosan velem szemben.
Magam elé vettem a festőállványt, a konyhából pedig kihoztam egy régi
bárszéket, amire kényelmesen le tudtam telepedni az alkotás idejére.
-
Nem lesz kényelmetlen annyi ideig állva
szobrozni?
-
Hidd el, kibírom – vigyorodott el, mire kuncogva
bólogatni kezdtem.
A remekmű megalkotása elkezdődött, én pedig teljesen belemerültem a
munkába. Izgalmas és rendkívül élvezhető feladatnak ígérkezett lefesteni azt a
tökéletes fiút, aki ott állt előttem. Valóban olyan volt, mint egy igazi görög
isten, akit szobrászok alkottak meg. Nem volt rajta hiba, minden vonása
tökéletes volt. Már-már túl könnyű volt a kifogástalan arcát ábrázolni.
Pár óra kemény munka után készen lettem a művel, a végeredménnyel pedig
meglepően elégedett voltam.
-
Remélem megérte ennyi ideig egy helyben állni –
sétált oda hozzám csalfa mosollyal arcán Damien, majd szemügyre vette a
festményt.
Megpróbáltam arcáról leolvasni valamiféle reakciót, de egyelőre semmit
sem sikerült megállapítani az arckifejezése alapján.
-
Na? – kérdeztem idegesen.
-
Nincsenek rá szavak, Riley – nyögte ki hosszas
hallgatás után, mire hatalmas kő esett le a szívemről. Egy pillanatra már azt
hittem, hogy nem tetszik neki, de szerencsére ez a veszély mégsem állt fenn.
Az alkotásomból nem volt teljesen kivehető, hogy Damient ábrázolja, de az
alapvető vonásai felfedezhetőek voltak. Kissé homályos és elmosódott hatást
keltett, ami titokzatosságot sugallt, a lila, fekete és néhol fehér foltokkal
tarkított színkombináció pedig alapjában véve állandó szomorúságról árulkodott,
de pontosan így volt tökéletes az összkép. Büszke voltam arra, amit alkottam,
az pedig, hogy Damiennek is tetszett, még nagyobb örömmel töltött el.
-
El kell mondjam, hogy te vagy a
legfantasztikusabb lány, akivel valaha találkoztam – suttogta fülembe, mire
azonnal libabőrös lettem. – Ugye nem hagysz ma este magamra?
-
Szeretnéd, hogy maradjak? – pillantottam rá
reményteli arckifejezéssel.
-
Szeretném – válaszolta halkan, csillogó
szemekkel.
Kérdés sem volt, hogy itt maradok vele egész éjszaka, mivel szabályosan
fizikai fájdalmat jelentett nekem, ha el kellett mozdulnom mellőle.
Egész este beszélgettünk, és végre valakinek igazán ki tudtam önteni a
lelkemet. A karjaiban aludtam el, ami meghitt és egyben biztonságot nyújtó is
volt. Azt kívántam, bárcsak örökké így maradhatnánk, de amikor reggel hét óra
körül felriadtam, az álomvilágom széthullott, és tudatosult bennem, hogy a jó
dolgok sosem tartanak örökké.
-
Te jó ég! Iskolába kell mennem – bújtam ki a
mellettem fekvő félisten karjaiból riadtan, aki álmosan méregetett engem.
-
Miért kellene? – kérdezte összeszűkült
szemekkel.
-
Mondjuk, mert ez a kötelességem?! – néztem rá
értetlenül, majd egy gyors mozdulattal megigazítottam hajamat.
-
Hát, te tudod. Bár akár itt is maradhatnál
mellettem egész álló nap. Persze ez a te döntésed, de ha egy kicsit belegondolsz,
rájöhetsz, hogy neked semmi értelme iskolába járnod.
Hirtelen elgondolkodtattak Damien szavai, és rájöttem, hogy korábban is eljátszadoztam
már az iskolakerülés gondolatával, de sosem volt elég bátorságom megvalósítani,
meg aztán ott volt Logan is… Miatta érdemes volt minden egyes nap bemenni, és
végigszenvedni a délelőttöket csak azért, hogy láthassam őt. Mostanra viszont
már gondolni sem akartam rá, látni meg még annyira sem, úgyhogy hallgattam
Damienre.
-
Igazad van. Kit érdekel? – rántottam meg vállam,
majd visszadőltem mellé a matracra.
-
Helyesen döntöttél – vigyorodott el elégedetten,
majd szorosan magához ölelt.
Ez volt az első komoly hiba, amit Damien mellett elkövettem. Akkor
azonban még azt hittem, mindent jól csinálok…
Lenna
Az intenzív táncolástól megizzadva rohantunk le a színpadról, be a
színfalak mögé, miután sikeresen megcsináltuk a kis show-t. Életem első tévés
szereplésén is átestem, annak pedig végtelenül örültem, hogy mindez Harry
oldalán történt meg. Rengeteget készültünk erre az előadásra, aminek meg is
lett az eredménye, mivel mind maximális teljesítményt nyújtottunk. Nem sok
előadó mondhatja el magáról, hogy élőben énekel, miközben bonyolult
mozdulatsorokat is végez, de a srácok megcsinálták, amivel sikerült is
lenyűgözniük.
-
Nagyszerűek voltatok, lányok – gratulált nekünk
Louis kedvesen, majd mindegyikünket megpuszilt.
-
Ti is – suttogtam mosolyogva, mire barátian
megveregette vállam egy sejtelmes vigyor kíséretében, majd bökött egyet fejével
a távolban ácsorgó Harry felé, aki éppen engem figyelt. Tekintete átható és
bizsergető volt. Ahogy pedig elnéztem, hirtelen teljesen világossá vált
számomra, hogy miért is vagyok annyira oda érte. Egyszerűen tökéletes volt. A
telt ajkai, az az összetéveszthetetlen zöld szempár, a göndör haja… Lehetetlen
volt belekötni bármely porcikájába is.
Abban pedig csupán reménykedni tudtam, hogy neki is hasonló gondolatai
támadtak velem kapcsolatban, amikor hosszú percekig bámult a távolból…
-
Na, menj, borulj a nyakába. Persze kerülve a
feltűnést, de add a tudtára, hogy mennyire odáig vagy érte – mondta halkan
Louis, még mindig azzal a kaján vigyorral arcán. Mintha olvasott volna a
gondolataimban… Kissé ijesztő volt, de ezekkel a fiúkkal kapcsolatban már
mindent elképzelhetőnek és lehetségesnek találtam.
Megfogadva Louis tanácsát odasétáltam Harryhez, mire arcán megjelent az
az ellenállhatatlan, féloldalas mosolya, amitől teljesen elveszítettem az
eszem.
-
Meg vagy elégedve a teljesítményünkkel? –
kérdezte jókedvűen.
-
Teljes mértékben – válaszoltam viszonozva
mosolyát. – Harry, fantasztikus vagy – tettem hozzá halkabban, mire egy
lépéssel közelebb jött hozzám.
-
Ha nem figyelnének minket kamerák százai és
pletykára éhes riporterek tömkelege, akkor most azonnal megcsókolnálak –
mormolta alig hallhatóan, azon a mély, érdes, azonban felettébb szenvedélyes
hangján.
Szívem hirtelen a torkomba ugrott, majd zavartan ajkamba haraptam. Én is mindennél jobban szerettem volna, hogy ez megtörténjen, de tudtam, hogy ekkora kockázatot nem vállalhat. Bár néha annyira jó lett volna csak tenni az egész világra, és arra, hogy ki mit gondol…
Szívem hirtelen a torkomba ugrott, majd zavartan ajkamba haraptam. Én is mindennél jobban szerettem volna, hogy ez megtörténjen, de tudtam, hogy ekkora kockázatot nem vállalhat. Bár néha annyira jó lett volna csak tenni az egész világra, és arra, hogy ki mit gondol…
-
De az igazat megvallva néha már úgy vagyok vele,
hogy totálisan semmibe veszem a felhajtást. Higgyen mindenki, amit akar. Én
csupán azt tudom, hogy veled szeretnék lenni – folytatta még mindig ugyanolyan
halkan, azonban elszántsága megmutatta, hogy ezt tényleg komolyan gondolta.
-
Én is veled szeretnék lenni, Harry – válaszoltam
suttogva, miközben igyekeztem egyenletesen venni a levegőt, bár ez akkor
borzasztóan nehéz volt, ugyanis ez a fiú teljesen megbabonázott.
Már annyira közel volt hozzám, hogy szinte súrolták egymást ajkaink,
erről pedig mindketten tudtuk, hogy veszélyes. Bárki megláthatott minket, de
már egyikünket sem izgatta ez az egész. Legalábbis abban a pillanatban nem.
De persze a következő másodpercben, amikor már megjelent mellettünk egy
kíváncsiskodó újságíró, azonnal szétrobbantunk. Lehet, hogy a pillanat hevében
Harry azt mondta, már nem érdekli őt ez az egész felhajtás, ami körülötte van,
de valójában tudnom kellett volna, hogy ezt – még ha így is gondolja -, akkor
sem meri megtenni. Illetve egyszerűen nem teheti. Nem engedik neki, és ezt ő is
jól tudja.
Túlságosan könnyen beleélem magam mindenbe… Néha emiatt még reálisan is
elfelejtek gondolkodni. Most is ezt tettem.
-
Ó, úgy látom, igencsak izzik a levegő kettőtök
között – szólalt meg a pletykára éhes riporter, mire mindketten határozottan
rázni kezdtük fejünket.
-
Rosszul látja – mosolyodott el erőltetetten
Harry.
-
Akkor minden táncosotokkal ilyen bensőséges a
viszonyotok?
-
Valójában igen. Nagyon közel kerültünk egymáshoz
az összes táncossal az utóbbi pár hétben – folytatta határozottan a
magyarázkodást Harry, elég meggyőzően.
-
És ha szabad megtudnom, hogy hívják a hölgyet? –
fordult oda hozzám az újságíró.
-
Lenna Rogers – Ekkor mondtam ki nevem életemben
először ekkora nyilvánosság előtt. Sosem akartam úgy híres lenni, hogy egy már
befutott sztár által kerülök valamilyen módon én is a középpontba, Justin
esetében pedig a tervem be is jött. Most már azonban képtelen voltam tovább
rejtőzni a nagyvilág elől. Nem így képzeltem a nevem berobbanását a köztudatba,
de azért próbáltam pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, és játszani a szerepemet,
ami jelen pillanatban elképzelhetetlenül nehéz volt. Hitelesen alakítani azt a
lányt, aki csupán baráti érzéseket táplál Harry Styles irányában, számomra
szinte lehetetlen volt.
-
Valóban igaz az, hogy csupán egy vagy a táncosok
közül? Semmi több? – kérdezősködött továbbra is a kotnyeles firkász.
Megállíthatatlan volt, és sajnos látszott rajta, hogy érzi a színjátékot.
-
Igen. Nem vagyok a barátnője, szó sincs
ilyesmiről. És ha most megbocsájt, elmennék a dolgomra. Egyébként sem szeretnék
médiaszereplő lenni – vetettem oda cinikusan, majd barátságtalanul elsiettem az
öltöző felé, ahol a cuccaimat hagytam a fellépés előtt.
Legszívesebben sírni lett volna kedvem. Persze, tudom, hogy Harry nem
tárhatja csak úgy egyszerűen a világ elé, hogy randizik velem, de akkor is
rossz volt a lelkemnek, hogy nem vállal fel engem. Még abban az esetben is, ha
ez nem feltétlenül az ő akarata miatt volt így.
Az öltözőben feldúltan szedtem össze cuccaimat, a mozdulataim pedig
annyira durvák voltak, hogy a többieknek is azonnal feltűnt, mennyire ingerült
vagyok.
-
Lenna, minden oké? – kérdezte egyik táncos
társam óvatosan.
-
Persze, miért ne lenne? – erőltettem egy cseppet
sem őszinte vigyort arcomra.
-
Csak mert nem úgy tűnik…
-
Egyszerűen csak túlságosan felpörögtem a
fellépés miatt. Ennyi – tettem hozzá, majd kirohantam a folyosóra, egyenesen a
kijárat felé. Egy percig sem akartam tovább itt maradni. Elegem volt abból a
világból, amiben Harry és Justin is élt. Amiben nem lehettem a nekem tetsző
sráccal amikor és ahol csak akartam, mert mindig mindenhol árgus szemekkel
figyelték minden lépésünket. Bosszantó és nehéz volt, ráadásul rendkívül el is
bizonytalanított.
Szomorúan sétálni kezdtem a dermesztő hidegben, miközben folyamatosan
csak az előbb történteken tudtam gondolkodni. Annyira szívesen közöltem volna
azzal a riporterrel, hogy igen, én szeretem Harryt, és úgy érzem, mi örökké
össze fogunk tartozni. De ezt mégsem tehettem, és elfogadni a tényt, hogy ilyen
korlátok közé vagyok szorítva, rettentő nehezemre esett.
Mélységes melankóliámból azonban hirtelen kizökkentett egy ismerős hang,
aki a hátam mögött a nevemet kiabálta. Hátra sem kellett néznem, azonnal biztos
lettem benne, hogy Harry van mögöttem.
Egy gyors mozdulattal hátra fordultam, arcomra pedig hirtelen akaratlanul
is egy halvány mosoly húzódott. Nem tudtam mit tenni, amikor Harry a közelembe
került, minden korábbi sérelmemet félre tudtam tenni egy kis időre.
-
Lenna, kérlek, várj meg!
-
Mi az, nem kellene még néhány interjút
végigülnöd? – szólaltam meg kissé hűvösen.
-
Te most… Haragszol rám? – kérdezte dadogva. Még
soha nem láttam ennyire zavarodottnak korábban. Amikor az érzelmei és a
sérelmei kifejezéséről volt szó, mindig átváltozott egy bizonytalan kisfiúvá.
-
Nem… Nem rád haragszom, Harry – válaszoltam
ezúttal már sokkal lágyabb hangon. – Csupán az a helyzet, hogy nehéz nekem
megszokni és elviselni ezt az egész felhajtást, ami körülötted zajlik.
-
Tudom, hogy nehéz. Hidd el, nekem is az, pedig
én már egy jó ideje benne vagyok ebben. Figyelj, nem megyünk el sétálni? Azt
hiszem, van néhány dolog, amit… Szóval, amit meg kellene beszélnünk – Ismét
elkezdett végtelenül bizonytalanul hebegni.
-
Rendben, menjünk – egyeztem bele egy bólintás
kíséretében.
Kíváncsi voltam arra, hogy Harry mi mindent akar mondani nekem, így
izgatottan vágtam neki a sétának, ami egy közeli, eldugott kis halastóhoz
vezetett. London szélén voltunk, így legalább annyi szerencsénk volt, hogy a
külváros nyugalmasabb környezetében kevesebb eséllyel kaptak le minket
mindenféle paparazzik.
-
Nos, hallgatlak – szólaltam meg a néhány perce
tartó csönd után, miközben szorosan egymás mellett sétáltunk.
-
Nem is tudom, hol kezdjem… Nézd, tudom, hogy azt
mondtam, néha már teszek erre az egész felhajtásra, és szeretnék is így
hozzáállni a dolgokhoz, de egyszerűen nem lehet. Nem engedhetem meg magamnak.
Vannak kötelességeim, amiknek eleget kell tennem.
-
Igen, ezzel én is tisztában vagyok – sütöttem le
szemeimet.
-
De ez nem azt jelenti, hogy igazából nem
szeretném az egész világnak szétkürtölni a hozzád fűződő kapcsolatomat. Mert
nagyon is szeretném.
-
Hát, az igazat megvallva én már ebben sem vagyok
biztos – mondtam halkan, miközben még mindig a földet bámultam.
-
Tessék? – torpant meg hirtelen Harry, mire én is
megálltam, és kérdőn ránéztem. – Komolyan azt hiszed, hogy én ezeket a dolgokat
csak úgy mondom? – kérdezte hitetlenül.
-
Tudod, néha a tetteid erről árulkodnak. Én
egyszerűen képtelen vagyok téged megérteni. Az egyik pillanatban még úgy érzem,
hogy valóban szeretsz engem, a
másikban pedig már úgy viselkedsz, mintha gyűlölnél, és minél távolabb
próbálnál taszítani magadtól. Szeretném ezt megérteni, hidd el, semmit sem
szeretnék jobban. De egyszerűen képtelen vagyok rajtad kiigazodni.
-
Jaj, Lenna – suttogta, miközben fejét rázta,
majd egy lépéssel közelebb jött hozzám. – Tudom, hogy néha furcsán viselkedem.
De ez csupán azért van, mert félek. Félek attól, hogy azzal, ha túl közel
kerülünk egymáshoz, veszélybe sodorlak téged. Érted? El kell hinned, hogy csak
veled akarok lenni. A nap minden percében. Folyton csak rád gondolok, és tudom,
hogy ez nem ok nélkül van így. Mivel tudnám mindezt bebizonyítani neked? –
Miután elhangzott kérdése, még egy apró lépést tett felém, a kettőnk közt lévő
távolság így pedig már csak néhány milliméter volt. Éreztem forró leheletét
arcomon, szívverésem pedig hirtelen eszméletlenül felgyorsult. – Hogyan
bizonyítsam be neked, hogy szeretlek?
– Életében először mondta ki Harry, hogy mit érez irántam, az őszintesége pedig
mindent elárult.
Lélegzetvisszafojtva bámultam őt, mire hirtelen arcával elkezdett enyém
felé közeledni, a következő pillanatban pedig ajkait enyémekre tapasztotta.
Soha életemben nem volt még olyan érzésem, mint akkor. Amikor először
félénken, majd egyre szenvedélyesebben csókolt engem, úgy éreztem, mintha
minden tökéletes lenne, és az összes problémám egy pillanat alatt nyomtalanul
eltűnt volna. Ennyire boldognak korábban még sosem éreztem magam.
Mikor hosszú csókunk után lassan elhúzódtunk egymástól, Harry homlokát
enyémnek döntötte, majd olyan mélyen és áthatóan belenézett szemeimbe, mint még
soha azelőtt.
-
Lenna, te és én… Átvészelünk minden akadályt. Semmi
és senki nem állhat közénk, ezt megígérem neked.
-
Harry, én is szeretlek téged – suttogtam lágyan,
mire őszintén elmosolyodott, majd szorosan magához ölelt.
Bárcsak örökké tarthattak volna ezek a pillanatok… De persze ez a
kívánságom nem volt valóra váltható, így bele kellett törődnöm, hogy az élet
megy tovább, úgy, ahogy eddig is. Nem lehetek örökké Harry karjai között.
Azonban azt legalább most már tudtam, hogy mindig számíthatok rá. Mert szeret engem.
A varázslatos este után, amit még mindig nem tudtam felfogni, olyan
kábultan értem haza, hogy Carrie és Meria azonnal észrevette, mennyire
elvarázsolt lettem.
-
Nocsak, kisasszony, magával meg mi történt? –
kérdezte nevetve Meria, majd megállt előttem karba tett kezekkel.
-
Jelenleg nem igazán tudok összefüggően beszélni
– szólaltam meg szégyenlős mosollyal arcomon, majd elpirultam.
-
Ezt a lányt megcsókolták. A nyakamat teszem rá –
nézett Meria meggyőzően Carrie-re, aki szintén csak mosolygott.
-
Nos, szerintem is valami ilyesmi lehet a
dologban – értett egyet pótanyukám, majd odalépett hozzám, és szorosan
megölelgetett. – Örülök, hogy boldognak láthatlak – suttogta fülembe.
Rettentően boldog voltam attól, hogy ebben a házban otthon érezhetem
magam, mivel olyan emberek vettek körül benne, akik szerettek engem.
Jelen pillanatban minden olyan gyönyörű és tökéletes volt, attól viszont
elmondhatatlanul rettegtem, hogy valami majd hirtelen elrontja ezt az egészet,
és ismét csak a szomorúság, valamint a reménytelenség marad nekem. Ebből
viszont már elegem volt. Egyszer az életben szerettem volna csak boldog lenni,
mindenféle zavaró tényezők nélkül.
Amint felértem a szobámba, azonnal levetettem magam a hatalmas ágyra,
amin összevissza hevertek a takarók és a párnák. Bármit megadtam volna most
azért, hogy Harry mellettem legyen, és szorosan a karjaiba zárjon. Most pedig,
hogy meg is csókolt, hirtelen még közelebb éreztem magam hozzá. Soha, de soha
nem akartam őt többé elveszíteni.
Álmodozásomból és merengésemből telefonom rezgése zökkentett vissza a
valóságba, amint pedig odanyúltam a készülékért, és rápillantottam a
kijelzőjére, azonnal konstatáltam, hogy Logan írt nekem üzenetet. Szívem
szerint olvasatlanul kitöröltem volna, de nem akartam ennyire kegyetlen lenni
vele. Az nem én lennék.
Egy kelletlen sóhaj kíséretében megnyitottam az üzenetet, majd kíváncsian
olvasni kezdtem.
„Szia, Lenna! Nem is tudom, hogyan
kezdjek bele ebbe az üzenetbe… Előre is bocsánatot kérek, ha túlságosan hosszú
és látszólag felszínes lesz. A legjobb lenne talán ott elindítanom, hogy
tényleg rettentően sajnálom azt, ami Destiny buliján történt. Berúgtam,
kegyetlenül. Nem voltam magamnál, de az irántad táplált szerelmemet és a pasid
iránt érzett gyűlöletet akkor sem felejtettem el, és egyszerűen csak pokolian
féltékeny voltam. Bármit megadtam volna azért, hogy helyette én táncolhassak
veled a parti alatt. De tudom, hogy soha nem léphetek majd a helyébe. Nehéz
lesz ezt elfogadnom, de megpróbálom. Azt pedig józan fejjel azonnal beláttam,
hogy jogosan mondtad azt, amit, miután összeverekedtem Harryvel. Ha már itt
tartunk, a szörnyű agresszivitásomat is nagyon sajnálom. Most már örökké egy
állatnak fogsz gondolni, de azt azért tudnod kell, hogy mindent érted tettem.
Csupán azért, mert majd’ megölt a féltékenység. Igazából ennek az egésznek az a
lényege, hogy tényleg sajnálom. Mindent. Legfőképpen azt, amit rólad mondtam.
Szeretlek, ezt kérlek, sose felejtsd el. Nem csupán úgy, mint egy barátot… Én
szerelmes vagyok beléd. Fogalmam sincs róla, hogy mikor foglak kiheverni, de
ezen vagyok. Nem szeretnék többet ilyen problémákat okozni az életedben, de azt
azért őszintén remélem, hogy meg tudsz nekem bocsátani.
A másik dolog, amiről beszélni
szerettem volna veled, az Riley. Tudom, hogy milyen bunkó volt veled a múltkor,
és megjegyzem, amiatt is teljesen jogosan vagy csalódott és felháborodott.
Megvan rá minden okod. De a látszat ellenére én teljesen biztos vagyok abban,
hogy neki is szüksége van rád. Te is jól tudod, hogy nincs sok barátja. És ha
én most nem is (különböző okok miatt), de te ott állhatsz mellette a nehéz
helyzetekben. Nézd, nem kényszerítelek arra, hogy legyél vele, de tudnod kell,
hogy nagyon jót tenne neki. Főleg, hogy képbe jött ez a Damien gyerek is… Ó,
tényleg, te még nem is tudod ki ő. Képzeld el, ez a seggfej csupán körülbelül
egy hete ismeri, és máris életveszélybe sodorta. Kiszöktette a kórházból, aztán
meg valami botrányba keveredtek, ahol Riley súlyos fejsérüléseket szenvedett,
emiatt pedig újra kezelni kellett a klinikán. És tudod mi a legviccesebb az
egészben? Az, hogy Riley vakon követi őt mindenhová… Úgy tesz, mintha valami
igazi félisten lenne. Bedől minden hülyeségének. Féltem. Ez az igazság. De
tudom, hogy melletted biztonságban lenne, mert te mindig igyekszel a jó úton
maradni, és tiszta fejjel gondolkodni, ellentétben vele. Szóval ha nem túl nagy
kérés, kérlek gondold át a Rileyval kapcsolatos dolgokat, és próbáld meg
félretenni a gondokat és a közelmúltban történt konfliktusokat. Szüksége van
rád, tényleg.
Azt viszont tényleg abszolút
megértem, ha nekem nem tudsz megbocsátani. De kérlek, legalább csak próbáld
meg!
Logan”
Levelét olvasva végig egy hatalmas gombóc volt a torkomban, az üzenete
első fele pedig – nem tagadom – megdobogtatta a szívem. Őszintének tűnt, ettől
azonban még fájdalmasabbá vált számomra ez az egész. Talán ha tényleg utált
volna, elfelejteni is sokkal könnyebb lett volna őt és a vele átélt szép
pillanatokat. De így… Most ismét én éreztem magam kellemetlenül. Ennek ellenére
persze még mindig volt bennem egy kis harag az irányában, mivel amit mondott
nekem, azt véleményem szerint néhány „bocsival” nem lehet a szőnyeg alá
söpörni, és csak úgy félretenni.
Riley története pedig igencsak meglepett, ugyanis erről a Damienről
korábban még semmit sem hallottam. Láttam, hogy ez a lány nélkülünk csupán
veszélybe sodorja magát, és könnyen elkallódhat, ha valaki nem vigyáz rá. Azt
pedig biztosra vettem, hogy ez a Damien nem a megfelelő irányba akarja őt
elvinni. Tudtam, hogy valamit tennem kell, de egyelőre a büszkeségem nem
engedte, hogy bármelyikük felé is lépjek. Még nem érkezett el az az idő, amikor
mind Logan, mind Riley sértő viselkedése felett szemet tudtam hunyni.
Logan üzenete rendkívül elgondolkodtatott, talán túlságosan is… Éppen
ezért úgy döntöttem, hogy veszek egy forró fürdőt, majd kényelembe helyezem magam,
és elalszok. Ez meglepően hamar sikerült is, de persze előtte azért még
álmodoztam egy kicsit Harryről, akivel kapcsolatunk meglehetősen elmélyült az
első csók után. Attól a perctől kezdve, hogy mindez megtörtént, az egész
világot máshogy kezdtem el látni. Szebbnek, és gondtalanabbnak tűnt minden, de
természetesen a Logannel és Rileyval történtek konstatálása után azonnal
rádöbbentem, hogy a tökéletes élet csupán illúzió. Abban pedig teljesen biztos
voltam, hogy Logan és Riley nem utoljára keltettek bennem ilyen feszült
érzéseket…
Sam
Mindig is gyűlöltem a hétfő reggeleket… A mostani pedig pontosan úgy
indult, ahogy mindig szokott. Nagy szenvedések közepette kikászálódtam az
ágyból, majd kedvetlenül felöltöztem, természetesen valami unalmas összeállításba.
Az egész reggelem szürke volt. Még az idő sem volt napos, de ha a napot még nem
is, legalább a hangulatos havazást elvártam volna. Ehelyett azonban csak
sötétséget és végeláthatatlan ködöt láttam, ami akaratlanul is mély
depresszióba kergetett. Hihetetlen volt belegondolni, hogy közel egy hónapja
még ilyen stílusban szerettem élni az életemet.
Nicolas nagyvonalúan felajánlotta, hogy ilyen időjárási viszonyok között
szívesen elvisz az iskolába, amit ezúttal gondolkodás nélkül elfogadtam, és nem
győztem megköszönni neki.
Amint beléptem az épület kapuján, néhány ember azonnal elrettent, mivel
az ábrázatom rendkívül morcos volt. Szerintem attól féltek, hogy rávetem magam
valamelyikükre… Hiába próbáltam pozitívan gondolkodni, ez ma valamiért nem jött
össze. Olyan volt, mintha megéreztem volna valami nagyon rossz dolgot, ami már
vészesen közeledett.
Az egyetlen személy, aki jelen pillanatban valamivel jobb kedvre tudott
deríteni, az Emily volt. Amint pedig megláttam legjobb barátnőmet a folyosón,
azonnal arcomra kúszott egy halvány mosoly.
-
Szia, morci – köszöntött gúnyos vigyorral arcán,
majd szorosan átölelt, miután odaért hozzám.
-
Haha – nevettem fel ironikusan, majd
megforgattam szemeimet. – Nagyon elfoglaltnak tűnsz. Mit csinálsz? –
érdeklődtem kíváncsian. Legalább addig sem kellett a számomra is érthetetlen
rosszkedvemről beszélnem…
-
A Valentin-bált szervezem – válaszolta
izgatottan, miközben a kezében található lapokat gyűrögette.
-
Az meg mi?
-
Minden évben megrendezi az iskola, amikor is
értelemszerűen csak párral érkezhetsz. Ilyen romantikázós dolog. Neked talán
nincs az ínyedre, de én imádom.
-
Hát… Igazság szerint, mióta Justinnal vagyok,
talán egy fokkal – de csak egy kis fokkal – érzelmesebb lettem, és könnyebben
kapható vagyok az ilyenekre – ismertem be egy vállrántás kíséretében.
-
Jaj, ezt örömmel hallom! – tapsolt egyet
lelkesen. – Ezek szerint eljöttök, ugye?
-
Mármint én és Justin? – vontam fel szemöldököm.
-
Persze. Miért, ki mással jönnél? – kérdezett
vissza kissé lekezelően.
-
Nem szeretném, hogy az iskola egyik fontos
eseményén Justin vonja el a figyelmet…
Valóban nem szerettem volna felhajtást, de tudtam, hogy Justin
felbukkanásával valódi zűrzavar fog keletkezni, erre viszont senkinek nem volt
szüksége. Nem is értettem, Emily fejében egyáltalán hogyan fordulhat meg az
ötlet, hogy magammal hozzam őt egy iskolai bálra.
-
Ugyan már – legyintett kezével. – Majd beolvad,
vagy valami. Biztos meg tudjuk oldani.
-
Kétlem – jegyeztem meg cinikusan, majd karba
tettem kezeimet.
-
Majd én intézkedem, nyugalom – mosolyodott el
sejtelmesen.
Ha Emily intézkedik, abból sosem sül ki semmi jó, így inkább nem
szerettem volna, hogy ő tegyen bármit is, mivel a múltkori bulin sem alakultak
a legjobban a dolgok.
Ennek ellenére inkább csak bólintottam egyet, és úgy döntöttem, ráhagyom
a dolgot. Olyan lelkesnek tűnt, nem akartam letörni.
-
Segítsek kitenni a plakátokat? – ajánlottam fel
segítségem.
-
Azt nagyon megköszönném – mosolyodott el, majd
kezembe nyomott egy csomó papírt.
-
Oké, akkor ezeket kirakom oda, ahová tudom –
bólintottam, majd elsiettem a zeneterem felé, ahol éppen óránk volt.
Amint beléptem, azonnal ki is tettem a faliújságra egyet a precízen
elkészített plakátok közül. Rögtön sokan odacsődülték, majd lelkesen konstatálták,
hogy idén is sor kerül a várva várt báljukra. Nagyon úgy tűnt, hogy itt
mindenki alig várta már ezt a rendezvényt. Egyre kíváncsibb lettem arra, hogy
mire vannak ennyire beindulva.
Délután, mielőtt hazaindultam volna, Emily a lelkemre kötötte, hogy
mindenképpen rángassam el magammal Justin a bálra, mert nagyon jó buli lesz.
Természetesen ismét engedelmeskedtem, de tudtam, hogy a terve úgysem fog
beválni.
Mikor hazaértem, gyorsan megebédeltem, majd amilyen sebesen csak tudtam,
átfutottam Justinhoz, hogy neki is elmondjam ezt a totálisan abszurd ötletet.
Az egyetlen dolog, ami jelenleg idegesített, csupán az volt, hogy Janice még
mindig ott tartózkodott a barátomnál. Szívem szerint az űrbe lőttem volna ki,
hogy szívódjon már fel végre, lehetőleg örökre. Egyszerűen sugárzott a szemeiből
a rosszindulat, tettei pedig még inkább erről a tulajdonságáról árulkodtak.
Szerencsére, amikor becsöngettem, nem Janice nyitott ajtót, hanem Justin,
aki azonnal betessékelt, majd amint a ház falai mögé kerültünk, rögtön hosszan
megcsókolt.
-
Hiányoztam? – kérdeztem, majd sejtelmesen
ajkamba haraptam.
-
El sem tudod képzelni mennyire – suttogta, majd
vigyorogva ismét magához vont, és egy újabb szenvedélyes csókot lehelt
ajkaimra.
Miután elhúzódtunk egymástól, én pedig a paradicsomból visszazökkentem a valóságba,
rögtön belevágtam a dolgok közepébe.
-
Képzeld el, holnapután lesz egy Valentin-napi
bál a suliban.
-
Az tök jó. Elmész? – kérdezte lazán.
-
Hát, azt terveztem – vontam meg vállam
egyszerűen. – Emilynek pedig az az ostoba ötlete támadt, hogy esetleg
elkísérhetnél. Tudom, hogy ez hülyeség, és én már az első perctől fogva ezen az
állásponton vagyok, de annyira lelkes volt… Megígértette velem, hogy el fogok
hozzád jönni, és megkérdezlek erről. De majd megmondom neki, hogy ez az egész
szerinted sem jó ötlet.
-
De miért ne mehetnék el? – nézett rám
értetlenül.
-
Mondjuk, mert egy világhírű énekes vagy, és
bárhol jelensz meg, ott azonnal tini lányok hada őrül meg és kel ki magából? –
kérdeztem vissza lekezelően.
-
Sam, attól, hogy híres vagyok, még én is szeretnék
néha olyan dolgokat csinálni, amilyeneket egy átlagos tizennyolc-tizenkilenc
éves fiú szokott! Nekem is szükségem van erre.
-
De te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű! –
emeltem fel kissé hangom, mire hirtelen megjelent a szobában Janice, aki ismét
káprázatosan festett. Olyan volt, mint egy igazi szupermodell. Egy fehér
szűkszárú nadrágot viselt, egyébként is hosszú lábait pedig egy magas sarkú
cipővel nyújtotta meg még inkább. A haja és a sminkje és kifogástalan volt, tehát
egy divatbemutatón is simán szerepelhetett volna. Mellette azonnal egy semminek
éreztem magam, ezt pedig utáltam. Nem akartam, hogy a sárba tiporja az
önbizalmamat, de minden egyes alkalommal, amikor megláttam, ez történt.
-
Szia, Sam – köszöntött kedvesen. Persze én
azonnal éreztem, hogy Janice csupán magára ölti ezt az udvarias álcát, amikor
velem találkozik, mivel valójában legszívesebben kinyírna. Azonban én is
hasonlóan ki akartam őt iktatni a képből, úgyhogy kvittek voltunk.
-
Hello – köszöntem vissza cseppet sem olyan
tisztelettudóan, mint ő. Én nem játszottam meg magam, mert egyszerűen képtelen
voltam rá.
-
Nem akartam semmit sem megzavarni, de Justin,
emlékeztetnélek rá, hogy két nap múlva egy filmpremieren fogunk együtt
megjelenni – szólalt meg ismét óvatosan, azonban szája sarkában ott bujkált az
a kárörvendő mosoly, amiből rögtön tudtam, hogy igazából csak össze akar
ugrasztani minket.
-
Miféle premier? Nem arról volt szó, hogy te most
éppen a nyilvánosságtól elvonulva próbálsz meg élni egy ideig? – vontam kérdőre
Justint, aki zavartan vizslatta a padlót.
-
Igen, ez volt a terv. De mint látod, a
menedzserem terve hosszú távon kivitelezhetetlen volt. Az pedig, ha Janice-szel
együtt jelenek meg egy nyilvános rendezvényen, szerinte mindkettőnk hírnevének
jót tesz.
-
Már megbocsáss, de a te hírnevedet mégis mivel
lehetne még növelni? Nem vagy már így is elég híres? – kérdeztem cinikusan.
-
Nem erről van szó… - mentegetőzött Justin.
Rápillantottam Janice-re, aki olyan elégedetten méregetett minket,
amilyennek még sohasem láttam azelőtt. Örömet okozott neki, hogy érzi kettőnk
közt a feszültséget, azonban nem akartam megadni neki ezt az érzést. Éppen
ezért, hogy én legyek az okosabb, inkább lenyugodtam, és megpróbáltam higgadtan
kezelni a dolgokat.
-
Tudod mit? Rendben – mondtam a lehető legnagyobb
nyugalommal, majd ezúttal én mosolyodtam el elégedetten. Janice arca azonnal
teljesen megváltozott, amint konstatálta a hirtelen átfordulásomat, de Justin
is kellőképpen meglepődött. – Menjetek. Ha ez kell a menedzserednek, csak
tessék. Éppenséggel nekem is van kivel mennem a bálra, szóval egyáltalán nem
gond.
-
Tessék? De mégis ki? – kezdett el Justin
ingerülten faggatózni. Szemében azonnal gyúlni kezdett a féltékenység, de
bevallom, kissé hízelgő is volt, hogy ennyire felhúzta magát, amint egy másik
fiúról tettem említést neki.
-
Emily bátyja, Lucas. De ez téged úgysem érdekel,
igaz? – kérdeztem enyhe szarkazmussal hangomban, majd szigorúan összefontam
magam előtt karjaimat. – Mulass jól, én is ezt fogom tenni.
-
Hát… Rendben – Láttam barátomon, hogy nagyon
nehezére esik visszafognia magát. De azt éreztem, hogy megérdemli ezt a kis
idegeskedést, azok után, hogy nekem meg el kell viselnem ezt a Miss Amerikát,
aki minden erejével azon van, hogy szétválasszon minket. – Jól fogom érezni
magam – tette hozzá kissé idegesen. Ő is vissza akart vágni, így próbált
uralkodni magán, de én átláttam rajta.
Janice megszólalni sem tudott a jelenet láttán, hiszen teljesen másra
számított, mint amit kapott tőlem. Nyilvánvalóan azt hitte, hogy ki fogok
borulni, és zokogva elrohanok majd, de hatalmasat tévedett. Olyan lánynak
gondolt, aki az ágyában fekve tépelődik a dolgokon, miközben csak fuldoklik az
önsajnálatban, de eléggé eltévedt. Lenna miatt már éppen eleget hisztiztem, ideje
volt visszatérnem a valódi énemhez, aki úgy játssza a játékot, hogy közben nem
törik meg.
Egy köszönés után magabiztosan kisétáltam az ajtón, majd egy elégedett
mosollyal arcomon hazamentem.
Természetesen nem mondom azt, hogy Justin menedzserének ötlete egyáltalán
nem zavart, mivel akkor hatalmasat hazudnék. Nagyon is bosszantott, hogy
Janice-t és Justint ismét össze akarják boronálni. De igyekeztem olyannak
mutatkozni, aki ettől függetlenül is vidám tud maradni, és neki egyaránt
megvannak a saját szórakozási lehetőségei más srácok társaságában is.
Otthon amilyen gyorsan csak tudtam, felhívtam Lucast, aki meglepően hamar
felvette a telefont. Néhány sablonos mondat után kitértem a lényegre, és
kerek-perec megkérdeztem tőle, hogy lenne-e kedve eljönni velem a bálba, amire
habozás nélkül igent mondott. Nem tagadom, rendkívül vonzónak találtam ezt a
fiút, és tetszett, hogy láthatóan kölcsönös volt a szimpátia, de egyértelmű,
hogy közel sem tápláltam iránta olyan érzéseket a későbbiekben sem, mint Justin
irányában.
Justin
más volt. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból ő ki tudta hozni belőlem a
legjobbat, de a versenyszellem is felerősödött bennem, amikor úgy éreztem, hogy
vissza kell neki valamivel vágnom. Egyszerűen csak szerettem azt, ami
köztünk volt. És azt a személyt is, aki én voltam mellette. Jól éreztük
magunkat egymással, és mindketten tudtuk, hogy ez valami igazi, valami
különleges, egyszeri és megismételhetetlen dolog.
A bál előtti két napon nem igazán találkoztam Justinnal, csak
integettem neki, amikor összefutottam vele a házunk előtt. Ezzel is hergelni
akartam, ami rendkívül jól sikerült is, mivel láthatóan majd’ szétvetette az
ideg. Önzőnek és kétszínűnek tűnhetek, de Janice miatt valójában mégsem voltam
annak nevezhető, mivel így abszolút kvittek voltunk.
Nagyon vártam már a bált, hiszen korábban még sosem vettem részt
ilyesmiben, így Emilyvel meg is adtuk a módját a készülődésnek.
Sokáig gondolkodtam azon, hogy mit vegyek fel, de végül egy egyszerű
fekete ruhánál döntöttem, ami laza volt és lenge, így egyszerre éreztem magam
csinosnak és komfortosnak benne. Emily mellet azonban azonnal szétporladt az
önbizalmam, amint megláttam a csodálatos babarózsaszín koktélruhájában. Hosszú
szőke haja is tökéletesen omlott vállára, sminkje pedig kifogástalanul volt
megcsinálva. Ha egyetlen szóval kellett volna jellemeznem őt, akkor azt hiszem
a tökéletest választottam volna.
Miután én is mindent elsimítottam magamon, megérkezett értünk Lucas,
aki elképesztően festett az öltönyében, és a fehér ingjében.
-
Hű – szólalt meg a fiú nehézkesen, miután
belépett a házba. – Lányok, mindketten gyönyörűek vagytok – folytatta egy mély
levegővétel kíséretében.
-
Kösz bátyus – mondta Emily vigyorogva, majd
nyomott egy cuppanós puszit testvére arcára.
-
Te is nagyon jól nézel ki – dicsértem meg
Lucast, aki bókom hallatán aranyosan elmosolyodott.
-
Akkor indulhatunk? – kérdezte Emily, amire
válaszunk egy határozott igen volt. Mindenki készen állt, én pedig már nagyon
szerettem végre odaérni, és egy kicsit szórakozni. Tudtam, hogy legalább addig
sem fogok Justinnal foglalkozni.
Amint beléptem a bálterembe, azonnal a hatalmába kerített egy
fantasztikus érzés, amit nem tudtam megmagyarázni. Egyszerűen csak jó volt
végre egy normális lány életét élni, nem pedig egy olyanét, aki minden egyes
nap őrült partikba jár, ahol drogos tinik beszívott fejét bámulja a vastag
cigarettafüst felhőkön keresztül. Ezek a rendes, elfogadható dolgok sokkal
jobban tetszettek, mint a londoni programjaim.
Emily rögtön levált rólunk, hiszen találkozott a párjával, akit én még
nem ismertem. Annyit azonban sikerült megtudnom róla, hogy végzős, és egy igazi
népszerű srácnak számít a suliban.
Amint legjobb barátnőm és partnere elmentek táncolni, Lucas-szal
azonnal beszélgetni kezdtünk.
-
Hogy tetszik eddig? – kíváncsiskodott
vigyorogva.
Mielőtt válaszoltam, gyorsan ismét körülnéztem a tornatermen, ami
piros világító szívekkel és ugyanilyen színű égősorokkal volt feldíszítve. Az
egész olyan meghitt és romantikus volt…
-
Nagyon
klassz minden – jelentettem ki határozottan. – Iszunk valamit?
-
Persze – bólintott, majd elmentünk a puncsos
pulthoz, és kértünk magunknak egy-egy pohár italt.
-
Lucas, ne haragudj meg kérlek a kissé indiszkrét
kérdésért, de tudnom kell valamit. Neked van barátnőd? Amúgy gyanítom, hogy
van, mivel ismerjük el, szívdöglesztő pasi vagy. De ha van, akkor miért
kísértél mégis el erre a bálra? – néztem rá kissé zavarodottan.
Nehéz volt anélkül belenézni azokba a tengerkék szemekbe, hogy ne
jöjjek zavarba.
Monológom hallatán ő csak halkan kuncogni kezdett, amit nem tudtam
mire vélni, így értetlenül felvontam szemöldököm.
-
Nincs barátnőm – válaszolt vigyorogva, mire
döbbenten rápillantottam.
-
Az mégis hogy lehet? – tettem fel újabb
kérdésemet kissé sokkolva, hiszen ez teljeséggel lehetetlennek tűnt.
-
A megfelelő lányra várok.
-
És még nem találtad meg?
-
Hát… Úgy érzem, hogy a közelmúltban megismertem
azt, aki esélyes erre a szerepre – suttogta érzékien, majd egy lépéssel
közelebb jött hozzám, így arcunk már csupán néhány apró centire volt egymástól.
Talán képes lettem volna megcsókolni, ha teljesen elveszítem a józan
eszem, azonban még időben észbe kaptam, így pedig sikerült elhúzódnom tőle az
utolsó pillanatban.
Zavartan lesütöttem szemeimet, majd a magas sarkú cipőm orrát kezdtem
el vizslatni.
Lucas köhintett egyet, majd megszólalt:
-
Oké, akkor most nekem kell kérdeznem valamit. Az
a híres-neves Justin Bieber a barátod, ugye?
-
Igen – motyogtam.
-
Értem – jegyezte meg kissé csalódottan.
-
Mi lenne, ha táncolnánk? – tereltem el a témát
hirtelen. Rossz volt ennyire elkeseredettnek látni. Úgy tűnt, hogy tényleg
tetszem neki, ez pedig valamilyen szinten elképesztően hízelgő volt, másrészről
viszont meg is bonyolította a dolgokat.
-
Oké – bólintott, majd megfogta kezem, és
felvezetett a táncparkettre.
Egyetlen szót sem szóltunk a lassú szám alatt, csupán néztük egymást,
ez pedig jelen pillanatban elképesztő nyugalommal töltött el.
-
Ez a Justin egy hatalmas nagy mázlista – szólalt
meg hirtelen Lucas, miközben még mindig áthatóan bámult engem. – Remélem,
megbecsüli, hogy egy ilyen csodálatos lány az övé – tette hozzá érzelmesen,
mire halvány mosollyal arcomon lesütöttem szemeimet.
Hirtelen kissé elöntött a bűntudat, mivel el kellett ismernem
magamnak, hogy Lucas valamilyen szinten egy eszköz volt számomra Justin
féltékennyé tevéséhez. Ennél ez a fiú azonban sokkal jobbat és többet érdemelt.
-
Lucas, én nem vagyok csodálatos. Ellenben te
tényleg egy értékes és nagyszerű fiú vagy, úgyhogy őszintén remélem, hogy
rátalálsz majd arra a lányra, aki valóban kiérdemli a szerelmedet.
Minden szavamat őszintén gondoltam, abban pedig reménykedtem, hogy
Lucas elhiszi majd, amit mondtam. Nem akartam, hogy azt higgye, ezek csupán
üres, mentegetőző szavak.
-
Én most azt hiszem, hazaviszlek – mondta kissé
rekedten, majd hirtelen elengedte derekamat.
Ekkor vált világossá számomra, hogy valószínűleg Lucas nem hitt nekem,
a félelmem pedig beigazolódott. Azt hitte, hogy csupán ki akarom magyarázni
magam, és valami béna kifogással lerázni őt.
-
Rendben – suttogtam szégyenkezve.
A szemébe sem tudtam nézni. Elrontottam az estéjét… Úgy viselkedtem,
mint aki többet akar szimpla barátkozásnál, most pedig Lucasnak hatalmasat
kellett csalódnia. Egyszerűen gyűlöltem magam, amiért ismét ennyire elszúrtam
mindent.
Az egész hazafelé vezető úton Lucas egyetlen szót sem szólt hozzám,
amit ezúttal abszolút meg is tudtam érteni. Nos, a „tökéletes” iskolás bálom
cseppet sem sikerült olyan fantasztikusra, mint amilyennek indult.
-
Lucas… Nézd, én sajnálom, hogy ennyire…
-
Hogy ennyire mi voltál? – nézett rám kissé
felháborodottan, majd lefékezett a Rogers-ház előtt. – Én voltam a hülye, hogy
azt hittem köztünk lehet valami. Mindegy, inkább most menj el. Jobb lesz
mindkettőnknek.
-
Még beszélnünk kell!
-
Talán majd máskor. Jó éjt, Sam – nézett mélyen
szemeimbe, ezzel nyomatékosan utalva arra, hogy azonnal szálljak ki a
kocsijából.
Leszegett tekintettel kikászálódtam az autóból, majd mozdulatlanul
figyeltem, ahogy Lucas nagy sebességgel elhajt a ház elől.
Legszívesebben sikítani lett volna kedvem. Miatta és Justin miatt is.
Ami azonban a következő pillanatban nagyon meglepett, az az volt, hogy barátom
hirtelen felbukkant mellettem.
-
Te meg hogy kerültél ide? Kémkedsz utánam?
-
Beszélnünk kell. Erre a nevetséges kérdésedre
pedig inkább nem is válaszolok – mormolta haragosan, majd intett nekem, hogy
kövessem a házukba.
A csönd alapján arra tudtam következtetni, hogy rajta kívül éppen
senki nem tartózkodott náluk.
-
Hol van Janice? – néztem rá kérdőn.
-
Ott maradt a premier utáni partin. De most nem
ez a lényeg. Hanem az, hogy miért kellett ezzel a fazonnal töltened az estét?
-
Tán magyarázattal tartozom neked? – vontam fel
szemöldököm kihívóan.
-
Nos, szerintem igen, mivel tudtommal együtt
vagyunk. Vagy tévedek? – vágott vissza lenézően.
-
Most haragszom rád, ha tudni akarod. Persze,
megint én vagyok a hibás, amiért te elmentél egy nyilvános rendezvényre a volt
barátnőddel, ugye? Én csak be akartam bizonyítani, hogy nélküled is jól tudom
érezni magam. Miattad viszont most valószínűleg egy életre megutált ez a fiú,
aki egyébként nagyon szimpatikus volt nekem.
-
Bizonyítani akartál? De mégis minek?
-
Justin… Jól tudod, hogy imádok versenyezni –
néztem rá titokzatos mosollyal arcomon.
-
Igen? Nos, ha így akarod, akkor versenyezzünk –
viszonozta provokatív pillantásom, majd egy hirtelen mozdulattal közelebb
lépett hozzám, derekamnál fogva magához rántott, ezt követően pedig egy heves,
érzéki csókcsatában törtünk ki…