2. fejezet

Justin

Sztárnak lenni egyáltalán nem annyira könnyű és fenékig tejfel dolog, mint ahogy azt sokan hiszik. Természetesen azt egy percig sem tagadom, hogy híresnek lenni sok szempontból nagyon jó, ezzel pedig még enyhén fejeztem ki magam. De egy bizonyos pontnál már úgy érzed, hogy nem vagy képes tovább tűrni az utálkozó megjegyzéseket, a kamerák és fényképezőgépek folyamatos jelenlétét, valamint azt, hogy konkrétan nincs semmi magánéleted.  Olyankor pedig azt kívánod, bárcsak sosem történt volna meg ez az egész, és maradtál volna az az átlagos, hétköznapi ember, aki híressé válásod előtt voltál.

Én pedig mostanság egyre többször eljutottam erre a kritikus pontra, amikor is már torkig voltam mindennel, ami a sztársággal járt. Ráadásul mostanság a botrányok is kezdtek sokasodni körülöttem, de én semmiképpen sem szerettem volna arra a sorsra jutni, amire az a néhány hirtelen felkapott emberke szokott, akik aztán végleg eltűnnek a süllyesztőben.

Nem. Én nem akartam ezt. Történelmet akartam írni, ami valamilyen szinten már sikerült is. De tudtam, hogy nagyon kell vigyáznom, mit hogyan teszek, mert ha nem vagyok elég megfontolt és felelősségteljes, egy pillanat alatt azon kaphatom magam, hogy már a kutya sem foglalkozik velem.

Pontosan az ettől való félelmem miatt döntöttem úgy a menedzseremmel, hogy egy rövid időre visszautazok szeretett szülővárosomba, és egy ideig kerülöm a médiát. Persze ezt az időszakot sem szándékoztam értelmetlen dolgokkal tölteni. Úgy terveztem, hogy ezekben a nyugalmas hetekben – esetleg hónapokban – dalokat fogok írni a következő albumomra. Az életem mostanság amúgy is adott elegendő ihletet…

A sztárvilágban gyakran előfordul, hogy olyasvalakivel kell randiznod, akivel igazából nem is szeretnél. De a menedzserek és a szakértők szerint csak felturbózzátok a saját magatok és a másik karrierjét is azzal, hogy összejöttök. Az viszont senkit sem érdekel, hogy te akarod-e ezt.

Én pontosan ezen mentem keresztül. Konkrétan rákényszerítettek, hogy az egyik legfelkapottabb tini színésznővel, Janice Wrighttal randevúzzak. Azonban számomra ebben a „kapcsolatban” nem nagyon volt semmi, amit igazinak nevezhetnék. Legalábbis az érzelmek terén biztosan nem. Természetesen egy percig sem állítom, hogy Janice nem vonzó, nem jó fej, és hogy nem érzem jól magam a társaságában. Ugyanis ez nem igaz. Ő egy nagyszerű lány. Az egyetlen baj csupán az, hogy én sosem szerettem őt. Legalábbis nem úgy. A szívem nem az övé volt.

A legtöbben nyilván azt gondolják, hogy csak azért, mert én vagyok Justin Bieber, akárkit megkaphatok. Nos, a helyzet valójában az, hogy pont az a lány nem volt sosem az enyém, akit igazán akartam. Ő más, mint a többi csaj. Mindenben. Ráadásul, ha róla volt szó, abban mindig biztos lehettem, hogy nem a hírnevem miatt akar a közelemben lenni. Hiszen gyakorlatilag azóta barátok vagyunk, hogy az eszemet tudom. Igen, és számomra mindig pontosan ez volt a probléma… Hogy csak barátok vagyunk.  De nem tehettem mást, el kellett fogadnom, hogy valószínűleg ez soha nem is fog megváltozni. Rajta látszott, hogy tényleg csak barátként tekint rám. Nekem pedig el kellett fojtanom ezt az érzést magamban, és elrejteni a lelkem legsötétebb zugába úgy, hogy erről soha senki ne is szerezzen tudomást. Legfőképpen ne ő.

És hogy ki is ez a szóban forgó lány? Ő a világ legklasszabb csaja, Lenna Rogers. A róla alkotott véleményem pedig körülbelül tizenkét éve semmit nem változott.

Most pedig, hogy egy időre visszatértem Stratfordba, nagy örömmel töltött el, hogy újra a közelében lehetek majd, ugyanis szomszédok voltunk. Azonban Lenna nem sokkal a hazautazásom előtt elmondta nekem, hogy egy cserediákprogramon vesz részt, melynek következtében csaknem fél éven keresztül Londonban fog tartózkodni.

Nos, a tervem ezen információ megszerzése után teljesen fuccsba ment, mivel így képtelenség volt, hogy akár egy percre is láthassam.

Mindig is Lenna volt az egyetlen, aki a földön tudott tartani. Nélküle mindig azt éreztem, hogy előbb-utóbb teljesen el fogom veszíteni a fejem, és elfelejtem, honnan jöttem és ki voltam azelőtt, hogy híres lettem.

Így az, hogy Lenna most még távolabb került tőlem, cseppet sem töltött el jó érzéssel.

Most azonban kénytelen voltam megbarátkozni a gondolattal, hogy helyette valami brit lány fog a szomszédságunkban vendégeskedni.

Elképesztően fura volt a mostani életem mozgalmassága után visszatérni Stratfordba. Persze időnként máskor is ellátogatok ide, és eltöltök annyi időt itt, amennyit a munkám megenged, de most huzamosabb időről volt szó, ez pedig szörnyen szokatlan volt. De muszáj volt egy kicsit rendbe tennem az életem, mielőtt az végérvényesen is a feje tetejére állt volna.

Anyának is nagyon furcsa volt, hogy most egy ideig majdnem minden olyan lesz, mint régen, de ő is tudta, hogy ez lesz most a legjobb nekem.

Bár kissé féltem, hogy hogyha most eltűnök egy időre, akkor a visszatérésemkor már senki nem lesz kíváncsi rám. Mondjuk, ha egy kicsit jobban belegondolok, akkor rájövök, hogy ettől mindig is féltem. Akkor is, amikor a csúcsok csúcsán voltam.

Egy magángéppel érkeztem meg Kanadába, szeretett városomba azonban egy még viszonylag egyszerűnek mondható kocsival mentem el a kisebb repülőtérről.

Számomra is furcsa volt, hogy gyomorgörccsel tértem vissza arra a helyre, ahol gyerekkorom nagy részét töltöttem. Ez talán azért lehetett, mert egy ideig most újra azt az életet kellett élnem, ami a híressé válásom előtt volt. Kissé ijesztő, de valamilyen szinten jó érzésekkel is eltöltött az, hogy most egy ideig nyugalomban lehetek majd.

-          Na, kicsim, milyen érzés megint itthon lenni? – szólalt meg hátam mögött anya, mikor beléptünk már jól megszokott családi házunkba, előttem pedig hirtelen, akárcsak egy film, emlékek százai peregtek le.

Anya még mindig előszeretettel szólít kicsimnek, édesemnek vagy életemnek, és szerintem ez húsz év múlva sem lesz másképp. Számára mindig az a bolondos kisfiú maradok, akárhány éves is leszek.

-          Szokatlan, de jó – mosolyodtam el, majd hangosan felsóhajtottam. – Tudsz róla, hogy Lenna egy cserediákprogramon vesz részt? – kérdeztem, majd levettem fejemről sapkámat, és lehajítottam a hozzám legközelebb eső asztalra.

-          Nem, ezt nem mondtad még – rázta meg fejét anya, Lenna nevének említésére pedig azonnal lett jókedvű és letört egyben. Hiszen ő mindig is jól tudta, milyen érzelmeket táplálok iránta, de jómaga is nagyon kedvelte őt, szóval ebből kifolyólag mindig kétes érzések keltek benne életre, amikor szóba jött Lenna.

-          Ó, a legjobbat pedig még nem is említettem. Valami brit csaj költözik ide erre a szemeszterre. Hát nem vicces? Pont, amíg én itt tartózkodom, addig Lenna helyett ez a lány lesz a szomszédságomban – mondtam gúnyosan, a csalódottság azonban abszolút kivehető volt hangomból.

-          Jaj, Justin… Még mindig ugyanúgy érzel Lenna iránt? – lépett hozzám közelebb anya, majd végigsimított arcomon.

Mindig is jólesett a törődése, az azonban néha kissé bosszantó volt, hogy még mindig úgy kezel, mintha tizenkét éves lennék. Ennek ellenére az azonban teljesen biztos, hogy nekem van a legcsodálatosabb édesanyám a világon.

-          Talán igen… Nem tudom. – vontam meg vállam komoran. – Hiszen olyan régóta nem láttam… Bár félek, hogy hogyha újra meglátnám, még mindig ugyanúgy felgyorsulna a szívverésem, és görcsbe rándulna a gyomrom. Szóval tartok tőle, hogy sajnos még mindig ugyanúgy érzek iránta.

-          Édesem… - suttogta szomorú mosollyal arcán. – Számomra mindig is világos volt, hogy Lennát szereted, de én magam is úgy éreztem, hogy az elfoglalt életed miatt még arra sincs időd, hogy a valós érzéseiddel eleget tudj foglalkozni – Jól tudtam, hogy itt a Janice-szel való kapcsolatomra célzott. Hiszen azzal ő is tökéletesen tisztában volt, hogy ez csak a menedzsment ötlete volt, és ezzel akarták mindkettőnk népszerűségét növelni.

Azonban Janice és én szakítottunk. Illetve, ez nem is jó szó arra, ami történt… Hiszen ha úgy vesszük, gyakorlatilag soha nem is jártunk igazán együtt. Az állítólagos „randik” mindig olyan erőltetettek voltak, legalábbis számomra igen, ugyanis Janice-re sosem tudtam többként nézni, mint egy barát. Mert azért úgy igenis tudtam gondolni rá. Hiszen sok mindent tudott rólam, és a legtöbb gondomat vele osztottam meg – leszámítva persze a Lennás ügyet.
A legaggasztóbb viszont az volt az egészben, hogy nem tudtam, Janice számára mit jelentek én. Mert néha abból, ahogy rám nézett, úgy tűnt, hogy talán ő igazinak gondolja a kapcsolatunkat. Nem akartam megbántani, de közöltem vele, hogy ez így nem mehet tovább, és kettőnknek itt vége – bár nem is volt minek véget vetni, hiszen csak egy megjátszott kapcsolatról beszélünk. Szerencsére azonban Janice jól fogadta a dolgot, nem nagyon láttam rajta a csalódottság vagy a megbántottság egyetlen jelét sem. Így emiatt legalább már nem kellett aggódnom. Nem mondom, hogy a menedzsment repesett az örömtől, amikor „szakítottam” Janice-szel, de azért valamilyen szinten elfogadták a döntésemet. Ugyan ők abban reménykedtek, hogy a randizgatásaink közben majd szépen lassan tényleg beleszeretek Janice-be, ez sajnos nem következett be. Tudtam, hogy amíg nem sikerül túltennem magam Lennán, addig senkibe nem leszek igazán szerelmes.

Azt viszont a hozzám közelebb álló munkatársaim is teljes mértékben támogatták, hogy egy kis időre vonuljak vissza, már ha lehet így fogalmazni. Persze a menedzseremben is volt egy kis félelem azzal kapcsolatban, hogy esetleg majd az emberek elveszítik az érdeklődésüket irántam, de mivel Scooter nagyon közel áll hozzám, így megértette, miért van szükségem erre a pihenésre.

Mostanság sok olyan dolgot csináltam, ami nagy port kavart, és nem vagyok büszke rájuk, de megpróbálok mindent rendbe hozni. Azonban ehhez feltétlenül szükséges egy kis média és botrány nélkül eltöltött idő.

-          Na jó, talán jobb lenne, ha ejtenénk a témát – szűrtem ki fogaim közt, majd kiegyenesedtem, és anya válla felett az ablakra szegeztem tekintetem,ahol Lennáék verandáján egy szőke, rövid hajú lány éppen a hóban kotorászott. – Szerinted ő lehet az a brit lány? – mutattam felé, mire anya megpördült tengelye körül, és kinézett az ablakon.

-          Bizonyára igen – mosolyodott el, majd összefonta maga előtt karjait. – Nem akarod üdvözölni?

-          Eléggé morcosnak tűnik… - gondolkodtam hangosan, mire anya felnevetett.

-          Na menj, hátha kissé jobb kedvre tudod deríteni – lökött el finoman az ajtó felé.

-          Persze, valószínűleg egy vadidegen híresség fogja jobb kedvre deríteni… - mormoltam cinikusan, mire anya ismét elnevette magát.

Azonban parancsának nem mertem ellenszegülni, így az új lányt megpróbáltam lehengerlő humorommal és sármommal elkápráztatni.

Viszont ez nem egészen úgy alakult, ahogyan azt elképzeltem. A lány cseppet sem volt jókedvében - ami mondjuk messziről is látszott rajta -, és még az én mások szerint lenyűgöző mosolyom sem volt képes egy kis jókedvet sugározni a lányra. Ráadásul még csak a nevét sem árulta el. Azt azonban már az első perctől megállapítottam magamban, hogy páratlan szépségű ez az angol cserediáklány. Akcentusa elbűvölő volt, modora viszont annál kevésbé fogott meg. Ahogy elnéztem, nem igazán lelkesedhetett amiatt, hogy itt kell lennie.

Nagyon úgy festett, hogy nem sikerült egy újabb barátot szereznem, ugyanis újdonsült szomszédom szó szerint azt mondta rám, hogy egy beképzelt segg vagyok.

Ez eléggé szíven ütött, de jelenleg voltak nagyobb gondjaim is annál, hogy a számomra még ismeretlen ideiglenes szomszédom utál. Mostanában inkább az aggasztott, hogy egyre többet gondolok Lennára. Pedig az utóbbi időben még csak telefonon is alig beszéltünk. Bármit megtettem volna azért, hogy most ő legyen itt, ne pedig az a mogorva brit lány. Úgy tűnt, hogy számára is az lenne a legjobb, ha nem kellene itt töltenie az idejét.

Azonban valahol tisztában voltam azzal, hogy el kell engednem Lennát. Legalábbis ilyen értelemben biztosan. Örökké a legjobb barátom marad, de nagyon kevés esélyt látok arra, hogy ennél valaha is több legyen köztünk. Nekem pedig ezt el kell fogadnom.

Mivel tudtam, hogy most lesz egy „kis” időm ilyen-olyan dolgokra, úgy döntöttem, hogy bulizok egy jót. Persze semmi drog, vagy bármi ilyesmi, csak ki akartam rúgni a hámból. Ezzel kapcsolatban pedig támadt egy remek ötletem. Össze akartam szervezni a régi csapatomat. Azokat, akiket már híressé válásom előtt is ismertem. Sajnálatos módon, mint tudjuk, Lenna semmilyen módon nem tudott jelen lenni, de voltak még emberek, akik nagyon hiányoztak, és mostanában semmi időm nem volt rájuk. Bár, ha jobban belegondolok, az utóbbi időben konkrétan semmire nem volt időm a koncertezésen és az interjúkon kívül. Ha pedig akadt is szabadidőm, sokszor nem a megfelelő dolgokra szántam.

Most viszont csak egy visszafogottabb bulit akartam csapni, bár azzal valamilyen szinten tisztában voltam, hogy ez szinte soha nem jön össze. Általában ahol felbukkanok, ott mindig történik valami galiba. Még olyankor is, amikor egyébként semmi közöm nem lenne a balhéhoz. Így most is fennállt az esélye annak, hogy valami botránnyal fog végződni a részemről visszafogottnak szánt buli, de gondoltam, egyszer élünk.

Eredeti tervemhez pedig hű maradtam, így már hamarabb leszerveztem, hogy a mi kis csapatunk ismét együtt legyen. Ryan, Chaz és Christian voltak a legjobb barátaim, mielőtt az életem hatalmas fordulatot vett, és igen, mostanában tényleg nagyon eltávolodtam tőlük. De azért nem volt reménytelen a helyzet, így tudtam, hogy ők is benne lesznek abban, hogy csapjunk egy bulit.

És igazam is lett. Tényleg nem volt ellenvetésük. Komolyan nem volt könnyű összeszervezni a régi csapatot, de megoldottam. Azért nekik is megváltozott az életük, mióta ennyire híres lettem. Most már látom, hogy Lenna ezért nem akart soha általam „híres” lenni. Mindig is nagyon önálló volt, mindent a saját erejéből akart véghezvinni.

Azért valamilyen szinten próbáltam figyelni arra, hogy a botrányra az esély is kevés legyen, ezért tényleg csak olyan embereket hívtam, akiket régóta ismerek. Most pontosan az volt a cél, hogy egy időre semmilyen újság ne cikkezzen rólam, ezért tényleg próbáltam visszafogni magam.

Anya nem lelkesedett amiatt, hogy megint egy bulit akarok rendezni, és persze a véleménye mindig rengeteget fog számítani, de már rég nem ott tartunk, hogy ilyen dolgokban meg tudja változtatni az álláspontomat. Bulit akartam, és bulit szerveztem. Ilyen egyszerű volt az egész.

A Los Angeles-i partijaimon általában már konkrét szerződéseket írattak alá a vendégeimmel, annyira nagy volt a felhajtás, de most nem éreztem azt, hogy erre szükség lenne.

Borzasztóan örültem annak, hogy újra láthattam őrült barátaimat. Hiányoztak, de most végre nem éreztem akkora űrt magamban. Már csak Lennának kellett volna itt lennie, és minden tökéletes lett volna.

Tényleg csak egy kis partit terveztem, de sajnos a buli kezdete után fél órával, feltűnt néhány ismeretlen srác is.

-          Chaz, kik ezek? – néztem értetlenül barátomra, miközben próbáltam túlkiabálni a hangos zenét.

-          Fogalmam sincs – rántotta meg vállát. – Néhány itteni srác – tette hozzá, majd vállon veregetett, miközben azt motyogta, „nyugi”. Amiért mostanában volt néhány botrányom, kissé nyugtalanabb és elővigyázatosabb voltam, mint általában.

De próbáltam megfogadni barátom tanácsát, ezért felkaptam a pultról egy piros üdítős poharat, majd hagytam, hogy a zene ritmusa magával ragadjon.

Sam

Amint beléptem a nappaliba, azonnal megpillantottam a kanapén ülő Lunát és Nicolast, akik éppen apró csókokkal kényeztették egymást. Őket látva úgy éreztem, hogy menten elhányom magam. Véleményemet nem is rejtettem véka alá, ugyanis szemforgatások és nyelvöltögetések közepette haladtam el mellettük. Hát, nem volt túl jó a kapcsolatunk, de a körülményekhez képest Nicolas egész tűrhetően viselkedett velem. Az esetek többségében hozzám se szólt, és ez volt az, amire jelenleg a legnagyobb szükségem volt. Luna azonban minden egyes adandó pillanatban játszotta a nagyokost, és osztogatta a szerinte hasznos tanácsait. De nagyot tévedt. Ugyanis az ő véleménye akkor számomra konkrétan semmit nem számított. A hozzáállásom pedig ugyanolyan maradt az első pár napban. Teljesen hajthatatlan és makacs voltam.

-          Hé, Sam, tudod, hogy ki a szomszédunk? – húzódott el Nicolastól Luna, majd mosolyogva rám nézett.

-          Igen, képzeld el, tudom. Még ahhoz is szerencsém volt, hogy köszönhettem a nagy, fantasztikus Justin Biebernek – mormoltam, majd unottan besétáltam a konyhába, és töltöttem magamnak egy pohár vizet.

-          Nagyobb lelkesedésre számítottunk ezzel kapcsolatban – pillantott rám felvont szemöldökkel Nicolas.

-          Nos, tévedtetek – sétáltam vissza a nappaliba, majd erőltetetten rájuk vicsorogtam.

Nem is volt kedvem az időm további részét velük tölteni, ezért felmasíroztam az emeletre, majd besétáltam ideiglenes szobámba, és letelepedtem az ágyra egy magazin társaságában.

Időközben arra lettem figyelmes, hogy valaki csöngetett. Azonban tudtam, hogy Luna és Nicolas a földszinten vannak, és ők majd ajtót nyitnak a vendégünknek, ezért én a szobában maradtam, és benyomtam a kedvenc Paramore albumomat.

Jó volt egy kicsit elmerülni a zenében, mert jelenleg ez volt az egyetlen dolog, amibe menekülni tudtam.

Nem voltam hozzászokva, hogy iskolába járok, ezért most rendesen kimerültem, az energiám pedig fogytában volt, ezért elbóbiskoltam a délután folyamán, néhány órával később pedig arra ébredtem fel, hogy valaki matat a szobámban. Ijedten ültem fel az ágyon, és rendesen megijedtem, amikor megpillantottam a velem szemben álló Lunát, aki eszelős mosollyal arcán méregetett.

-          Aranyosan alszol – jegyezte meg, mire felráncoltam homlokom.

-          Már ne is haragudj, de milyen jogon sétálsz be a „szobámba”, amikor éppen pihenni próbálok? Egyáltalán minek sétálsz be ide az engedélyem nélkül? – kérdeztem magyarázatra várva.

-          Nyugi, Sam – sóhajtott fel. – Oké, ne haragudj, legközelebb kopogni fogok. Csak mondani akartam valamit – fonta össze maga előtt karjait.

-          Éspedig? – vontam fel szemöldököm.

-          Ugyebár már tudod, hogy Justin a szomszédunk. És rendez egy bulit ma este. Meghívott minket. Téged is.

-          Fantasztikus…

-          Na? Eljössz vagy nem? – kérdezte türelmetlenül.

-          Fogalmam sincs. Igazából semmi kedvem egy beképzelt hólyag partiján vesztegetni a drága időmet, de magamhoz képest már egészen régen buliztam… Talán elmegyek.

-          Oké – bólintott, majd halványan elmosolyodott, és kisétált a szobámból.

Egy hangos sóhaj kíséretében hátradőltem az ágyamon, majd a plafont kezdtem el kémlelni. Mióta itt voltam, egyszer sem hívtam fel anyát. Kissé kezdett mardosni a bűntudat. Hiszen ő viszont keresett engem, de nem válaszoltam a hívásaira.

Végül aztán úgy döntöttem, hogy talán mégiscsak beszélnem kellene anyával, akármennyire is haragszom rá. Ezért előhalásztam mobilomat a táskámból, majd tárcsáztam a számát. Három csöngés után már fel is vette, majd meglepetten beleszólt.

-          Sam? Szia, kicsim! Jaj, annyira örülök, hogy hívtál! Minden rendben veled?

-          Szia, anya – motyogtam. – Persze, minden oké velem. Bár még mindig utálok itt lenni, de azért túl fogom élni az itt eltöltött időt.

-          Hát persze hogy túl fogod – Szinte biztos voltam benne, hogy anya arcán megjelent az a lágy, elbűvölő mosoly, amitől évekkel fiatalabbnak tűnt. – Hiányzol.

-          Khm… - köhintettem zavartan. – Hát, te is nekem – nyögtem ki halkan.

Nem azért esett ezt olyan nehezemre kimondani, mert nem gondoltam komolyan. Nagyon is komolyan gondoltam, hogy hiányzott anya. De az érzéseimet jobban szerettem mindig, minden körülmények között magamban tartani. Még akkor is, amikor anyáról volt szó. De most azért még magamnak is be kellett látnom, hogy ez egy olyan helyzet, amikor jobb, ha tényleg kimondjuk egymásnak azt, amit érzünk.

-          Kicsim, most mennem kell, mert még rengeteg munkám van, de remélem, hogy hamarosan megint tudunk majd beszélni!

-          Persze, rendben. Majd kereslek. Vigyázz magadra, anya – köszöntem el.

-          Szeretlek! Puszi – mondta, majd letette.

Jobban kezdtem érezni magam valamilyen szinten, miután beszéltem anyával. Akárhonnan is nézem, ő azért mégiscsak az anyám, és akármennyire is volt rossz az utóbbi időben a kapcsolatunk, mindig szeretni fogom, és fontos lesz nekem. Talán mindennél fontosabb… A lényeg az, hogy bármennyire is viselkedem ridegen vele, a gondoskodására és a szeretetére minden körülmények között szükségem lesz.

Nem gondolkodtam sokat azon, hogy mit viseljek „fantasztikus” szomszédunk partiján, csak gyorsan magamra kaptam egy bő, szürke Muse-feliratú pulcsit és egy fekete farmert, hajamat pedig csak lazán oldalra fésültem.

Mikor lesiettem a földszintre, Luna és Nicolas már az előszobában álltak bulira készen. El kell ismernem, mindketten remekül néztek ki, és nagyszerű párt alkottak. Akármennyire is voltam ellenszenves a szöszivel, ezt be kellett látnom magamnak.

-          Luna, hogyan sikerült rávenned a kis házisárkányt, hogy eljöjjön velünk a partira? – fordult Nicolas vigyorogva barátnőjéhez.

-          Tudod, hogy milyen jó a meggyőzőképességem – kacsintott Luna, majd megpuszilta barátját.

-          Házisárkány… Roppant humoros – mormoltam orrom alatt, majd magamra kaptam fekete bakancsomat.

Még szerencse, hogy nem kellett sokat gyalogolnunk, hanem csak a szomszédba kellett átsétálnunk, ugyanis az idő ismét pocsék volt. Nemcsak hogy szakadt a hó, hanem még a szél is süvített, ami csak rontott a helyzeten.

Nagyon örültem, amikor ismét fedél volt a fejünk felett. A relatíve átlagos méretű ház teli volt fiatalokkal (főként srácokkal), akik vagy alkoholt vedeltek, vagy pedig táncoltak a meglehetősen hangos zenére. A házban sejtelmes, kékes fények uralkodtak, ami kissé nyomasztó hatást keltett bennem.

Luna és Nicolas hamar leváltak rólam, én pedig egyedül kezdtem el bolyongani a táncoló fiatalok között, míg végül találtam egy kanapét, ahová le tudtam kuporodni. A zene nem az én ízlésemnek volt megfelelő, alkohol fogyasztása pedig nálam szóba sem jött, ezért már az elején kezdtem rosszul érezni magam. Folyton nézelődtem, de érdekes módon a híres-neves Justin Biebert csak egyszer láttam, amint éppen puncsot ivott, és a haverjaival szórakozott.

Már éppen távozni készültem, amikor valaki levetette magát a kanapéra, és szorosan mellém húzódott. Felvont szemöldökkel ránéztem az illetőre, aki egy nálam egy-két évvel idősebb srác volt. Látszott rajta, hogy nem volt beszámítható állapotban.

-          Hello – köszönt dadogva, majd elvigyorodott. – Hogy lehet az, hogy még sosem láttalak errefelé, szépség? – kérdezte hízelegve, bár nálam ez inkább az undorítóan rámenős nyomulás kategóriába esett.

-          Új vagyok itt – válaszoltam nyersen.

-          Hogy hívnak?

-          Mit érdekel az téged? – fontam össze magam előtt karjaimat. Így is volt elég bajom, ez a részeges seggfej pedig még rátett egy lapáttal a rosszkedvemre.

-          Nagyon jó csaj vagy – mondta, majd megnyalta ajkait.

Számomra ez a srác nem volt kifejezetten vonzó. Nem mondanám, hogy csúnya volt, de ebben az ittas állapotban semmi csábítót nem véltem felfedezni benne.

Egy kicsit ismét közelebb csúszott hozzám, így derekaink már súrolták egymást, én azonban nem tudtam már arrébb menni, mivel így is majdnem leestem a kanapéról.

-          Megtennéd, hogy békén hagysz? – löktem kissé arrébb durván.

-          Ne már, kislány – nyúlt oda hasamhoz, majd végigsimított rajta, mire aztán végleg bedurvultam, és adtam neki egy kisebb pofont, csak azért, hogy állítsa végre le magát.

Nem tűnt túl boldognak, sőt… Ijesztően ideges lett a kissé meggondolatlan pofonom után, majd felpattant, és elviharzott.

Ezen kis incidens után még kevesebb kedvem volt itt maradni, ezért magamra kaptam dzsekimet, majd elindultam az ajtó felé.

Nehezen tudtam a táncoló emberek között utat törni, ezért beletelt pár percbe, mire eljutottam a kijáratig, amikor pedig kiléptem a levegőre, rögtön meg is torpantam, ugyanis szembe kerültem öt ittas sráccal, köztük azzal is, akinek percekkel ezelőtt lekevertem egy nyaklevest.

-          Itt van a kis vadóc – szólalt meg a számomra már ismerős fiú, majd nevetni kezdett, a barátai pedig ugyanezt tették. Mind totál részegek voltak, amitől egyszerűen undorítónak tűntek számomra.

Megforgattam szemeimet, majd próbáltam félrelökni őket, hogy el tudjak távozni, de az utamat állták.

-          Azt hitted ilyen könnyen megléphetsz? – szegezte rám tekintetét a srác, akit felpofoztam, nevét azonban még mindig nem tudtam.

-          Hagyjatok békén – sziszegtem bosszúsan, majd amikor az egyikük elkezdett simogatni, nagyon ideges lettem, és ingerülten beleütöttem mellkasába.

Ez már a második rossz húzásom volt ezzel a társasággal, úgyhogy most már duplán dühösek voltak rám. Pontosan tudtam, hogy mivel akarnak „bosszút állni” rajtam.

Mindig is rettegtem attól, hogy egy nagyobb részeges fiútársaság megerőszakoljon. Ez volt a legrosszabb rémálmaim egyike.

Most pedig teljesen tisztában voltam azzal, hogy ennek a társaságnak ilyen tervei vannak velem. Eddigi életem során még sosem féltem ennyire. Mindig is én voltam az, aki semmitől sem riadt vissza, és még a legrázósabb helyzetekben is nyugodt tudott maradni. Most azonban remegni kezdtem, és már tiltakozni vagy védekezni sem próbáltam, mert tudtam, hogy értelmetlen lenne.

Fel voltam készülve arra is, hogy most meg fogok halni. Hiszen ha megteszik, amit akartak, és itt hagynak a hidegben, valószínűleg ez lett volna a sorsom. Lepörgettem magam előtt szánalmasan jelentéktelen életem összes eseményét, miközben folyamatosan azon járt az agyam, hogy itt a vég.

Behunytam szemeimet, majd vártam, hogy megtörténjen az, aminek meg kellett történnie. Azonban az események hihetetlenül gyorsan teljesen más fordulatot vettek…

Lenna

 Iszonyatosan furcsa volt bolyongani a hatalmas házban, amit most egy ideig az otthonomnak nevezhettem. Az otthoni körülményekhez képest olyannyira fényűző volt minden, hogy szinte már barátságtalan érzést keltett bennem. De nem tagadom, jó volt egy ilyen villában tengetni a mindennapjaimat. Meriának igaza van. Ezeket a körülményeket azért tényleg egy pillanat alatt meg lehet szokni.

Néhány napja már Londonban voltam, ez idő alatt pedig meg tudtam nézni néhány nevezetességet. Logan örömmel vállalta, hogy segít eligazodni, amiért nagyon hálás voltam neki. Riley azt mondta, hogy már vagy kismilliószor látta ezeket a szerinte halálosan unalmas helyeket, ezért nem tartott velünk a városnézéses délutánokon.

A mostani reggelen a szokásosnál is izgatottabban ébredtem, ugyanis ezen a napon került megrendezésre az első One Direction által zsűrizett válogatás a suliban.

Körülbelül háromnegyed órán keresztül álltam a tágas gardróbban, míg végre el tudtam dönteni, hogy mit viseljek ezen a számomra különleges eseményen.

Carrie már régen elment dolgozni, mire leértem az ebédlőbe, ahol egy csomó finomság közül választhattam reggelire.

-          Jó reggelt, Meria – köszöntem a kedves házvezetőnőnek.

-          Jó reggelt! Jól aludtál, Lenna? – kérdezte mosolyogva, majd elém tett egy nagy pohár narancslevet.

-          Igen – bólintottam, majd belekortyoltam a gyümölcslébe.

-          Remek. Ma reggel is elfuvarozzalak az iskolába? – nézett rám, miközben éppen a müzlimet tette elém.

-          Ó nem, nincs rá szükség, köszönöm! – válaszoltam, majd rámosolyogtam.

Nem akartam minden egyes nap elcipeltetni magam Meriával az iskolába. Pontosan azért, mert nem szerettem volna a gazdag, elkényeztetett lány szerepét játszani. Ugyanis nem is voltam az.

-          Hát, rendben… Tán busszal mész, kedves?

-          Igen – bólogattam hevesen. – Van egy új ismerősöm, a neve Riley. Vele fogok ma elmenni az iskolába.

-          Értem. És ez a Riley… Megbízható, ugye?

-          Persze, nagyon aranyos lány – Oké, talán nem ez a jelző írja le a legjobban Rileyt, de Meriát ezzel tudtam a legkönnyebben megnyugtatni.

Szerettem volna újdonsült barátnőmet jobban megismerni, a közös buszozást pedig egy remek lehetőségnek találtam erre.

Vittem magammal egy kis tízórait a suliba, majd a szeles időben elindultam a buszmegálló felé, ami átmeneti otthonomhoz egészen közel volt. Viszonylag vékonyka dzsekimben azonban eléggé fáztam, ezért útközben nyakamba tettem piros, belebújós sálamat.

Riley szokásos tetőtől talpig fekete szerelésében, merengő tekintettel várt engem a buszmegállóban, majd mikor meglátott, komoran integetni kezdett. Még csak akkor láttam igazán mosolyogni, amikor Logannel beszélt, bár ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget.

-          Szia, Riley! – köszöntem neki halvány mosollyal arcomon, majd karba tett kezekkel megálltam előtte.

-          Szia – köszönt vissza, majd ásított egyet.

Néhány másodpercig csak kínos csendben álltunk egymás mellett, Riley azonban hirtelen megtörte ezt.

-          Hogyhogy nem vitetted el magad a suliba azzal a nővel? – kérdezte összeszűkült szemekkel.

-          Mert nincs rá szükségem – vontam meg vállam.

-          Legalább te nem vagy ilyen elkényeztetett kis hülye – Ez Rileytól bóknak számított. – Tudod, az az igazság, hogy valójában engem is elfuvarozhatna a suliba egy sofőr minden egyes nap.

-          Komolyan? – kérdeztem meglepetten.

-          Ja. Az apám egy gazdag üzletember. Gyakorlatilag mindenem megvan, és akármit megkaphatok, amit csak akarok. Kivéve a szeretetet és a törődést. Ja, meg a szabad akaratot… - Itt abbahagyta mondandóját, ugyanis a jellegzetes piros emeletes busz megérkezett, mi pedig felszálltunk rá. Engem azonban egyre jobban elkezdett érdekelni az, amit Riley mondott, ezért amikor a busz emeletén leültünk leghátra, faggatni kezdtem.

-          Hogy értetted azt, amit az előbb mondtál a családodról? – néztem rá kíváncsian.

-          Hát… Az anyámmal rengeteget veszekszem a természetem miatt. Nagyon szeretem őt, félre ne érts! Csak nem jövünk ki túl jól egymással. Mikor elkezdtem nagyon magamba fordulni, apa is egyre gyakrabban vitázott velem. És ez az utóbbi időben csak egyre rosszabb.

-          És amit a szabad akarattal kapcsolatban mondtál, azt hogy értetted?

-          A szüleim azt akarják, hogy modell legyek. Már egy modellügynökség is leszerződtetett, és minden héten járnom kell edzeni. Néha még próbafotózásokat is csinálnak rólam.

-          De hát ez nagyszerű! Szerencsés vagy – mondtam értetlenül. Mindig is szerettem volna kipróbálni a modellkedést. Nem értettem, hogy Riley miért meséli ezt olyan gondterhelten.

-          Nem, egyáltalán nem vagyok az. Soha, egyszer sem ültek le velem, és kérdezték meg, hogy én ezt tényleg akarom-e. Néha csak egy bábunak érzem magam, akit mindenki kedvére rángathat. Én pedig be vagyok zárva egy hangszigetelt üveggömbbe, ahol ugyan mindenki lát, de a szakadatlan sikoltásom senki sem hallja meg.

-          Miért, te nem szeretnél modell lenni? – kérdeztem átható tekintettel.

-          Tudod, az az igazság, hogy néha én sem tudom… Mikor elképzelem, hogy ott vonulok a kifutókon, és a világ leghíresebb márkáinak vagyok a reklámarca, akkor bevallom, nagyon izgat ez az egész. De aztán belegondolok, hogy valójában a modellkedés ennél sokkal többet jelent. Olyan dolgokkal jár, amik a legkevésbé sem pozitívak – sütötte le szemeit.

-          Most, hogy mondod, ebbe még bele sem gondoltam igazán…

-          Ugye? Elvesztegetem a legszebb éveimet, ráadásul lehet, hogy a sikerért olyan dolgokat kellene megtennem, amikre egyébként sosem lennék képes – Sejtettem mire gondol, és hirtelen meg is értettem, miért nem gondolja magát annyira szerencsésnek. Amiket elmondott, azok alapján hirtelen rádöbbentem, hogy anya halálát leszámítva az én életem mennyire fantasztikus. Soha, senki nem kényszerített rá olyan dolgokra, amiket valójában nem is akartam. Rileynak pedig már ilyen fiatalon megmondják, hogy mit és hogyan csináljon, lényegében irányítják az életét. Mostanra már egyáltalán nem gondoltam szerencsésnek, hanem inkább sajnáltam.

-          Most már értelek – mosolyodtam el szomorúan. – De te festő szeretnél lenni, jól gondolom?

-          Bizony – bólintott. – És költő.

-          Írsz verseket? – lepődtem meg.

-          Aha.

-          Egyszer mutass egyet a költeményeid közül – mosolyogtam rá.

-          Rendben, mindenképpen fogok – Riley a mai nap folyamán most először elmosolyodott. – De figyelmeztetlek, még eléggé kezdő vagyok.

-          Ugyan már. Biztosan nagyon jók.

-          Na de te is mesélj valamit magadról! Még olyan keveset tudok rólad!

-          Nos… Apámmal és a bátyámmal élek.

-          És anyukád? Elváltak a szüleid?

-          Nem. Anyukám meghalt rákban, sok évvel ezelőtt – komorodtam el, majd kibámultam.

-          Úristen. Ne haragudj, nem kellett volna felhoznom.

-          Nem kell szabadkoznod. Nem tudhattad – mosolyodtam el szomorúan. – De ettől függetlenül az életem szuper.

-          Igen. A legtöbb szempontból irigyellek.

-          Ezt meg tudom érteni – húztam félre számat.

-          Most le kéne szállnunk – állt fel hirtelen, majd elindult a lépcsőn.

Bólintottam, majd követtem Rileyt, aki már rutinos londoniként szelte az utcákat, így pedig egy pillanat alatt a sulinál teremtünk.

Logan már a kapuban várt minket, és amint meglátott, rögtön megjelent arcán az a pajkos vigyor, ami rendkívül jól állt neki.

-          Sziasztok, lányok! – köszöntött minket vidáman. – Ma lesz az első nagy One Direction parádé.

-          Mi is tudjuk, nagyokos – dünnyögte Riley, majd elővett táskájából egy szelet csokit, amit rögtön el is kezdett majszolni.

-          Rossz kedved van, Riles? – kérdezte Logan.

-          Aha – zárta le a témát Riley.

-          Én éppenséggel nagyon izgatott vagyok a srácok érkezése miatt – mondtam lelkesen, mire Riley megforgatta szemeit.

-          Igen Lenna, tudjuk – veregette meg vállam Logan, mire elnevettem magam.

A jelzőcsengő megszólalása után mi és diáktársaink beözönlöttünk az iskola épületébe, ahol a hangosbemondóban azonnal meghallottuk igazgatónk hangját, aki a válogatással kapcsolatban jelentett be néhány részletet.

Néhány órával később már az öltözőben ültem, és a kezemmel doboltam a térdemen, ugyanis szörnyen izgultam. Már csak pár perc választott el attól, hogy kiálljak a világhírű One Direction elé, és táncoljak előttük. És tudtam, ha ezt most nem szúrom el, akkor szerepelhetek az egyik klipjükben, ezzel pedig beindíthatom a karrieremet. Elképzelni sem tudtam, hogy milyen lesz előttük állni, és látni őket szemtől szemben, testközelben. A gyomrom görcsbe rándult, ha erre gondoltam.

-          Lenna, szétvered a térded, ha ezt tovább folytatod – állt meg előttem Riley, majd nekitámaszkodott a mellettem lévő öltözőszekrénynek.

Miután ezt megjegyezte, hirtelen nekem is feltűnt, hogy már nem a tenyeremmel, hanem az öklömmel ütöttem a térdemet.

-          Kösz, hogy szóltál – mosolyogtam rá gondterhelten. – Csak nagyon izgulok…

-          Hát azt látom – jegyezte meg, miközben rosszallóan csóválta fejét. – Nem is értem, hogy miért izgatnak ennyire ezek a bájgúnárok.

-          Nem is várom, hogy megértsd – nevettem fel halkan.

Hirtelen meghallottam egy nő hangját, aki a nevemet kiabálta. Arra figyelmeztetett, hogy néhány perc, és én következem.

-          Ó, te jó ég! Azt hiszem, el fogok ájulni – temettem arcom kezeimbe.

-          Nyugi már! Szuperül táncolsz, Lenna! – biztatott hangosan. – Úgyhogy most fejezd be ezt, állj fel, és indulj el a színpad felé – rángatott fel a padról.

Komolyan ez történt. Felrángatott, majd lökni kezdett az ajtó felé, ahonnan az iskola színpada már csak néhány lépésre volt.

A „backstage” teli volt idegeskedő, felpörgött tanulókkal, valamint olyanokkal is, akik hangosan zokogtak, mivel nem sikerült túl jól a fellépésük.

Időközben Logan is megérkezett hozzánk, aki szintén lelkesíteni próbált. Tényleg megtette hatását a srácok ösztönzése, ugyanis az utolsó pillanatokban már tényleg magabiztosabb lettem.

-          Lenna Rogers következik – jelentette be egy mély férfihang, mire hatalmas levegőt vettem, és még egyszer ránéztem barátaimra, akik nyughatatlanul bátorítottak engem.

Mielőtt kiléptem volna a színpadra, még egyszer végigsimítottam hosszú, sötétbarna hajamon, melyet most magas copfba fogtam, majd megigazítottam magamon fekete testhezálló topomat.

Amikor a színpadon álltam, már nem is volt bennem szorongás. Persze a szívem őrült tempóban kezdett el verni, amikor megláttam a híres fiúbanda tagjait, különösen az egyiket… Azt, aki a legszélső jobboldali széken ült, zöld szemével pedig komoran méregetett.

Nem hiszek ebben a „szerelem első látásra” dologban. Hiszen az ember csak úgy lehet igazán szerelmes, ha jól megismeri az illetőt. Abban azonban hiszek, hogy valaki iránt az első pillanattól kezdve valamilyen megmagyarázhatatlan, különösen erős vonzalmat érezz. Bennem pedig pontosan ez játszódott le, amikor ránéztem a göndör hajú srácra.
Egy pillanat múlva azonban már kénytelen voltam újra a táncra és a lépésekre összpontosítani, úgyhogy vettem egy mély lélegzetet, összeraktam a fejemben a koreográfiát, majd ösztönösen mozogni kezdtem.

Amikor táncolok, a zene egyszerűen magával ragad, és úgy érzem, mintha egy másik világba kerültem volna, ahol csak én vagyok. Másrészről pedig azt mindig is tudtam, hogy a táncban jó vagyok. Más tehetséget nemigen fedeztem fel magamban, de ez az egy pont elég volt ahhoz, hogy legyenek álmaim és céljaim. A tánc pedig adott nekem valamiféle magabiztosságot, és ennek köszönhetően hittem magamban.

Miután a már gondosan begyakorolt koreográfiám végére értem, lassan meghajoltam. Gyér taps zendült fel, miután a zene teljesen elhallgatott.

Végre volt időm alaposan végigmérni az öt srácot, akik élőben százszorta szívdöglesztőbb látványt nyújtottak, mint a képeken. Féltem, hogy csalódni fogok a kinézetüket és a kisugárzásukat illetően, de szerencsére nem így történt.

A srácnak, aki iránt egy pillanat alatt leírhatatlanul erős vonzalmat kezdtem el érezni, azonban hűvös és barátságtalan volt a tekintete. Bár még ez sem számított, ugyanis csak azt tudtam észrevenni, hogy ez a fiú mennyire tökéletes. Ha akartam sem tudtam volna másra nézni, egyedül őt bámultam. Egy pillanatra sem kaptam el róla a tekintetem, ami egy idő után láthatólag kényelmetlen helyzetbe hozta őt.

Az öt fiú néhány percig halkan tanácskozott rólam, majd odafordultak hozzám, és a meglepően jókedvű, mosolygós srác beszélni kezdett.

-          Lenna a neved, igaz? – kérdezte, egy másodperccel később pedig beugrott, hogy a neve Louis.

Nem tudtam megszólalni, ugyanis még mindig annak az igéző zöld szempárnak a hatása alatt voltam, ezért csak hevesen bólogattam.

-          Mindannyian egyetértettünk abban, hogy remekül táncolsz, és rendkívül színes egyéniségnek tűnsz – beszélt még mindig Louis, mire halványan elmosolyodtam.

-          Majdnem mindenki – köhintett mogorván a bizonyos srác, aki egy szempillantás alatt elcsavarta a fejem.

Fogalmam sem volt arról, hogy miért ennyire ellenszenves velem, amikor még csak egy szót sem szóltam. Szabályosan úgy tűnt nekem, hogy utál, amit nem tudtam mire vélni. Ráadásul nagyon rossz érzés is volt.

-          Harry, kérlek – szólt rá éles hangon a szőke srác, Niall.

Tudtam, hogy a fiút, aki ennyire a hatása alá vont, így hívják, de a nevére először nem is nagyon tudtam gondolni. Harry.

Harry morcosan hátradőlt székében, rám nézni azonban most már egy pillanatig sem volt hajlandó.

-          Szeretnénk, hogy a jövőben velünk dolgozz, Lenna – szólt Zayn, a mellette ülő fiú, Liam pedig egyetértően bólogatott.

-          Komolyan? Nagyon-nagyon köszönöm! – dadogtam meglepetten és határtalanul izgatottan, majd éreztem, hogy térdem remegni kezd.

Miután ismét meg tudtam mozdulni, leszaladtam a színpadról, majd odasiettem Rileyhoz és Loganhez, utóbbi pedig egy széles mosollyal várt engem.

-          Nagyon ügyes voltál! – mondta Logan, majd közelebb lépett hozzám, és karjaiba zárt.

Hirtelen kissé meglepődtem ölelésétől, de én is viszonoztam azt.

Mikor ránéztem Rileyra, valami megmagyarázhatatlan idegességet véltem felfedezni arcán, amit nem tudtam hová tenni.

-          Ügyes voltál – dünnyögte rosszkedvű barátnőm, miután Logan elengedett.

-          Köszönöm mindkettőtöknek – mosolyogtam rájuk, majd lerogytam egy székre, hogy ki tudjam fújni magam.

Amikor a színpadon álltam, szinte fel sem fogtam, hogy tényleg találkoztam a One Directionnel. Akkor olyan volt, mintha egy álomba csöppentem volna. Ennek az érzésnek a valóságosságát még az is fokozta, hogy Harry teljesen elvette az eszem.

A szemeit akarva sem tudtam volna kiverni az emlékezetemből. Meglepő volt a vonzalom, amit iránta éreztem, mikor még csak egyszer találkoztunk. Ennek ellenére mégis szerettem volna, hogy megérintsen, hogy közelebbről nézhessek bele abba a babonázó szempárba, és hogy érezhessem az illatát.

Olyan érzésem támadt, mintha drog hatása alá kerültem volna. Vajon ez volna a szerelem? Nem, kizárt. Hiszen szerelmes nem lehetek egy pillantás után. De akkor fogalmam sem volt, hogy mégis mi történhetett velem, miután belenéztem Harry szemeibe.

Akkor talán még fel sem fogtam, hogy milyen jelentőségteljes és meghatározó dolog történt velem az elmúlt percekben. Egyvalamiben azonban biztos voltam: az életem akkor két részre szakadt.

Előtte és utána.