6. fejezet

Lenna

Nagyon örültem annak, hogy sikerült elérnem Justint, ugyanis már komolyan nem bírtam tovább magamban tartani azt a sok felgyülemlett feszültséget és sérelmet, ami az utóbbi időben ért. És mindez csakis Harry miatt történt meg. Egy hatalmas idiótának tartottam magam, amiért egy bunkó paraszt miatt pityeregtem órákon keresztül, akit még csak nem is ismertem igazán. De hiába láttam be, hogy éppen totál hülyét csinálok magamból, mégsem tudtam parancsolni az érzelmeimnek. Valamiért kimondhatatlanul vonzódtam Harryhez, és még a ridegségében is volt valami vadító, magával ragadó.

-          Alkalmas az időpont arra, hogy beszéljünk? – kérdeztem meg zavartan barátomat.  A világért sem szerettem volna belezavarni semmilyen programjába. És szinte száz százalékig biztos voltam benne, hogy éppen volt neki, amikor felhívtam. Justin sosem unatkozik, még akkor sem, amikor szabadságot tart.

-          Persze. Lenna, tudod, hogy rád mindig van időm.

-          Aranyos vagy – mosolyodtam el halványan. – Mi ez a zaj a háttérben?

-          Hát, izé… Nem vagyok otthon – motyogta. – De miért hívtál?

-          Eléggé ki vagyok borulva…

-          Miért? Mi történt? – kérdezte aggódva.

-          Ez egy nagyon hosszú történet. Hosszabb, mint gondolnád… De komolyan, Justin! Mondd meg nekem, mi a baj velem?

-          Már miért lenne bármi baj veled, te buta? – kérdezte aranyos, hitetlen nevetéssel.

-          Mostanság néhányan eléggé ezt éreztették velem – válaszoltam halkan, majd lesütöttem szemeimet, és pizsama felsőm alját kezdtem el birizgálni. – Jaj, nem is tudom mit gondoltam, amikor csak így felhívtalak – temettem arcom kezembe. – Úgysem tudsz nekem segíteni.

-          De azért elmondhatod. Nekem bármit elmondhatsz – mondta meggyőzően.

-          Tudom. És köszönöm – suttogtam hálásan. – De sajnos túl messze vagy ahhoz, hogy bármit is tudj tenni értem ez ügyben.

-          Sajnálom…

-          Justin – mondtam ki nevét elhaló hangon.

-          Igen?

-          Szeretlek – Abban a pillanatban, mikor ezt kimondtam, én magam sem tudtam, hogy a szó melyik értelmében tettem ezt. Mostanában ha Justinra gondoltam, a gyomrom görcsbe rándult. Már a gondolatától is bizseregni kezdtem. De még ez az érzés sem volt olyan erős, mint amilyet Harry keltett bennem.

-          Én is szeretlek – válaszolta halkan. – Most viszont le kell tennem. Majd beszélünk.

-          Persze. Szia – köszöntem el.

-          Szia, Lenna – mondta Justin, majd letette a telefont.

Teljes zavarodottsággal visszadőltem az ágyra, majd hajamat kezdtem el birizgálni. Még sosem volt annyira komplikált az életem, mint ebben az időszakban. Kezdve a rejtélyes, ámde hihetetlenül vonzó popsztár felbukkanásától a legjobb fiúbarátomig, aki szintén egy világhírű énekes. Aztán ott volt még a (volt) legjobb barátnőm, aki a pokolian csábító popsztárral töltötte az éjszakát, és akkor még az újdonsült haveromról nem is beszéltem, aki mostanság egyre furábban kezdett el viselkedni. Túl bonyolult volt minden. Szerencsére azonban jelen pillanatban, amikor a zűrzavar túlságosan hatalmassá növekedett a fejemben, volt nálam csokoládé, ami köztudottan boldogsághormonokat termel. A vigaszevés után pedig vettem egy forró fürdőt, ami egy kis időre kizökkentett a szomorú valóságból.

A gondtalan élet érzése azonban másnap reggelre teljesen elillant, így nem volt túl sok kedvem felkelni. De sajnos muszáj volt. Hívtak a kötelességek, elsősorban például az iskola. Na, ez volt jelen pillanatban az a hely, ahová a legkevésbé volt kedvem elmenni.

Főként azért, mert ma volt az első közös táncpróbám a One Directionnel. Plusz számítanom kellett arra is, hogy Riley is jelen lesz.

Meria látta rajtam, hogy egy fikarcnyi kedvem sincsen elmenni, és fel is ajánlotta, hogy elintéz nekem Carrie-nél egy igazolást a mai napra, de nem éltem a lehetőséggel, mondván, hogy milyen gyáva ember lennék, ha az ilyen helyzetekben egyszerűen csak fognám magam, és otthon maradnék. Nem. Ezt nem tehettem. Szembe kellett néznem a nehézségekkel, még akkor is, ha tudtam, hogy talán fájni fog az igazság. Meria büszke volt rám a bátorságomért, és mivel annyira csodált a hozzáállásom miatt, még azt is felajánlotta, hogy elvisz kocsival a suliba. Így megspórolt nekem egy hosszú, fárasztó tömegközlekedéses utat, viszont ezáltal sokkal hamarabb értem be a suliba, ami azt jelentette, hogy hamarabb is kellett szembenéznem a félelmeimmel. Az aggasztó pedig az volt ebben a dologban, hogy belül korántsem voltam annyira felkészülve a Harryvel és Rileyval való találkozásra, mint ahogy a külvilágnak mutattam.

Mikor odaértem a suli bejárata elé, vettem egy nagy levegőt, majd erőt vettem magamon, és besétáltam az épületbe. Azonnal a szekrényemhez rohantam, majd elkezdtem bepakolni a mai naphoz szükséges könyveimet fekete lakktáskámba. Lehajtott fejjel rendezgettem cuccaimat, ezért először nem vettem észre, hogy időközben Logan odasétált mellém, majd megállt előttem.

-          Szia – köszönt halvány mosollyal arcán.

Zavartan felkaptam fejem, majd amint megláttam őt, nekem is azonnal mosolyra húzódtak ajkaim.

-          Szia, Logan – válaszoltam neki vidáman, miközben táskám csatjának bekapcsolásával szerencsétlenkedtem. – Megyünk együtt órára?

-          Te még nem is hallottad? Az első órában gyűlés lesz a sportcsarnokban – közölte.

-          Komolyan? – kérdeztem meglepetten. – Ilyen csak akkor szokott lenni, amikor valami nagy bejelentésre készülnek, nem? Ó, jaj… De hülye vagyok. Ki is ment a fejemből, hogy ma fognak kezdődni a One Directionnel közös próbák. Emiatt hívnak össze minket, nem? – pillantottam kérdőn Loganre.

-          Bizonyára igen – bólintott egyetértően. – Akkor jössz? – biccentett fejével, majd elindult.

-          Persze – válaszoltam, mikor sikerült normálisan bezárnom táskámat, majd utána siettem.

A tornateremben szokásosan hatalmas zaj volt, mikor beléptünk, a diákok körülbelül háromnegyede pedig már a helyén ülve várta, hogy kezdetét vegye a gyűlés.

-          Leülünk a szokásos helyre? – fordult felém Logan.

-          Aha – bólintottam, majd követtem barátomat.

Mikor mi is elfoglaltuk helyünket, arra vártam, hogy Riley végre felbukkanjon. Persze csak abban az esetben örültem volna a viszontlátásnak, ha egyedül érkezik. Reméltem, hogy ez így lesz, és hogy mellénk fog ülni. És mivel örök álmodozó valamint néha talán kissé túl naiv is vagyok, azt is mertem remélni, hogy amint leül hozzánk, azonnal kibékülünk. De hol élek én? Mert nem a valóságban, az biztos. Ugyanis addig jól sültek el a dolgok, amíg Riley nem Harryvel az oldalán csörtetett be a tornaterembe, azonban esze ágában sem volt mellénk ülni. Szó szerint levegőnek nézett minket, miközben elsétált azon sor mellett, melyben mi ültünk, majd letelepedett az egyik hátsó sorban található, szinte legeldugottabb székre.

Szörnyen rossz érzés volt tudni, hogy Riley most gyűlöl engem. Nem bírtam ki, hogy ne forduljak hátra, és ne nézzek rá, ezért kénytelen voltam ezt mégis megtenni. Mikor hátranéztem rá, tekintetünk egy pillanatra találkozott, pillantása azonban annyira haragos és gyűlölettel teli volt, mint még soha azelőtt. Pedig Riley aztán régen sem volt a kedvesség és barátságosság mintaképe.

Gyorsan visszafordultam Loganhez, majd magamra erőltettem egy mosolyt, ami cseppet sem volt őszinte.

-          Ne törődj Rileyval – suttogta bosszúsan. Hiába tűnt teljesen érdektelennek, én nagyon is átláttam rajta. Tudtam, hogy valójában őt is ugyanannyira zavarja az, hogy Riley nem ül mellénk, mint engem.

-          Jaj, Logan… Tudom, hogy neked is hiányzik Riley, és téged is nagyon bánt az, hogy ilyen lekezelően bánik velünk – néztem mélyen szemeibe. – Ó, bocs, a lekezelő nem is jó szó. Konkrétan magasról tesz ránk. Legalábbis próbálja ezt mutatni.

-          Hagyjuk – mondta kissé felemelt hangon, majd a földet kezdte el kémlelni.

Hangosan felsóhajtottam, miközben már egyre inkább vártam arra, hogy végre történjen valami a tornateremben, mivel a feszültség köztem és két barátom között már a tetőfokára hágott.

Szörnyen hálás voltam, amikor az igazgató fellépett a pódiumra, majd beleszólt a mikrofonba.

-          Köszöntök minden diákot – nézett végig a tornateremben ülő társaságon. – Mint azt már legtöbben tudjátok, a One Direction ma kezdi el próbáit néhányatokkal, akik nagyon is szerencsésnek érezhetik magukat. Emiatt kissé fel fog borulni a rendszer, de ne féljetek, a tanórák egyike sem fog elmaradni! – Ezen kijelentés után néhányan hurrogni kezdtek, ezzel kifejezve azt, hogy mennyire nem örülnek ennek. – Viszont azok, akik a híres bandával fognak próbálni, kénytelenek lesznek halasztani néhány órát. Most rátok vonatkozóan lenne néhány bejelentenivalóm. Természetesen nektek is be kell majd pótolnotok az elmaradt órákat, a póttanítások órarendjét pedig a titkárságon megkaphatjátok a mai nap folyamán. Most pedig, átadom a szót a fantasztikus… - Igazgatónk megállt egy pillanatra a hatásszünet érdekében. – One Directionnek!

Mikor ezt kimondta, a tornacsarnok egyik fele hatalmas ovációban tört ki, a másik pedig csak unottan dörmögött valamit.

Hirtelen az öt fiú előbukkant az egyik hátsó ajtó mögül, majd odasétáltak a terem közepére. A srácok szóvivője ezúttal Liam volt, aki kedves mosollyal arcán átvette az igazgató helyét, majd barátságos hangján beszélni kezdett.

-          Sziasztok! Nos, örülünk, hogy végre komolyan elkezdhetjük a munkát. Most mindannyiunk nevében szeretném mindenkinek megköszönni, hogy segítitek a tevékenységünket. Néhányatok azzal, hogy együtt dolgozik velünk, mások pedig egyszerűen csak a hozzánk való alkalmazkodással. Reméljük, hogy ti is ugyanannyira élvezni fogjátok a velünk eltöltött időt, mint fordítva. Köszönjük még egyszer – Liam egész beszéde alatt másra sem tudtam koncentrálni, csak Harryre, aki legnagyobb meglepetésemre nem a sarokban gubbasztó Rileyt figyelte, hanem engem. Tekintete egyszerűen részegítő volt számomra. Ahogyan azokkal az igéző zöld szemeivel bámult, ismét pillangók ezreit keltette életre a gyomromban. Azt hittem ennél jobban már nem tud összezavarni, de úgy látszik tévedtem. Ugyanis tekintetében most nem csak a haragosságot véltem felfedezni, hanem valamiféle kíváncsiságot és talán még csodálatot is. Már elmondhatatlanul vágytam arra, hogy végre kiderítsem, Harry miért csinálja azt, amit. Jelenleg semmit sem szerettem volna jobban a világon, mint megfejteni őt. De sajnos egyelőre nem láttam sok esélyt arra, hogy ez megtörténjen.

Mikor már ismét az igazgató kezdett el beszélni, Logannek is feltűnt, hogy Harry folyamatosan engem néz, azzal a különös, már-már hátborzongató tekintettel. Ez pedig ismét elkezdte őt – teljesen érthetetlen módon – iszonyatosan zavarni.

-          Már megint téged bámul az a gyerek? – kérdezte halkan, azonban annál inkább ingerülten, majd egy hirtelen mozdulattal átdobta felém eső karját vállamon, és közelebb vont magához. Ezen mozdulatát pedig aztán már tényleg nem tudtam mire vélni. –Ilyenkor mindig úgy érzem, mintha veszélyben lennél – suttogta.

-          Logan, te mégis mit csinálsz? – néztem rá számon kérő tekintettel. Kissé zavart a túlzott közeledése, mivel úgy éreztem, hogy az iménti mozdulatával egy kicsit talán túl messzire ment. Mondhatni elég erőteljes módon áthatolt a „barátságzónán”.

A következő pillanatban, amikor Harryre néztem, ő már nem bámult engem, hanem ökölbe szorított kezekkel meredt a földre. Messziről is látszott rajta, hogy szinte már vörös a feje az idegességtől. Hirtelen rám tört egy déja vu érzés, mivel ez a helyzet kísértetiesen hasonlított a divatbemutatón történtekhez. Harry ott is pontosan akkor kezdett el ingerültté és szomorúvá válni, amikor megérintettem Logan kezét. Bár már attól is rettegtem, hogy mindezeket csak beképzelem, és Harry valójában nem is miattam válik ilyenné, mivel egy cseppet sem érdekli, hogy kivel és mit csinálok.

-          Mi a baj? Csak féltelek – nézett rám értetlenül Logan.

-          Rendben. De attól még nem kell ilyesféle… Mozdulatokat tenned – mondtam ki zavartan, majd lesütöttem szemeimet.

-          Kellemetlenül érzed magad tőle? – kérdezte csalódottan, tengerkék szemei szomorúan csillogtak.

-          Igen – motyogtam kissé mogorván. – Úgyhogy kérlek…

-          Ne is folytasd – mormolta, majd sötét tekintettel elfordult tőlem.

Úgy éreztem, hogy szavaimmal mélységesen megbántottam őt, pedig nem ez volt a célom. Az előbbi reakciója után pedig Logannel kapcsolatban elkezdett kitisztulni a kép.

Jaj, ne! Lehetséges, hogy Logan már a barátságunk kezdete óta többet képzel ebbe a dologba, mint én? És ha ez így van, akkor most haragszik rám? Sajnos nagyon úgy tűnt, hogy ez a helyzet. Én pedig egyszerre nagyon elszégyelltem magam. Emellett pedig szívesen pofon is vágtam volna magam, amiért ennyire vak és értetlen voltam. Igaza volt Rileynak, amikor azt mondta, hogy nem látom a fától az erdőt. De vajon ő erre a dologra célzott ezen megszólalásával, vagy van még valami, ami elkerülte a figyelmemet ez idáig?

Már alig vártam, hogy végre vége legyen a gyűlésnek, mivel sürgősen beszélni szerettem volna Logannel a félreértések tisztázása végett. Az utolsó öt perc fájdalmasan feszülten és fagyosan telt haverom mellett, aki kiborulásom után már rám nézni sem volt hajlandó. Talán jogosan is tette… Tapintatlan voltam vele szemben, ráadásul egészen idáig szörnyen ostoba és vak is.

Amint az igazgató kimondta, hogy mindenki mehet a dolgára, azonnal fellégeztem, mikor pedig a diákok sokasága egyszerre kezdett kiözönleni a tornateremből, Logan is azonnal felpattant, majd felkapta vállára fekete hátizsákját és szélsebesen a kijárat felé sietett.

Alig bírtam utolérni barátomat, aki láthatóan előlem „menekült”.

-          Logan, kérlek, várj meg! – loholtam utána szinte lihegve. – Beszélnünk kell!

-          Tényleg? – állt meg előttem, majd lövellt felém egy lesújtó pillantást. – Szerintem nincs miről.

-          De igenis van miről – nyúltam karja után, majd mélyen szemeibe néztem. Próbáltam olyan áthatóan pillantani rá, hogy eljusson tudatáig, tényleg szeretném tisztázni a dolgokat, ráadásul bánom is, amiért olyan indiszkrét voltam.

-          Kérlek, hagyj most elmenni – dörmögte érzelemmentesen, majd a körülöttünk tolongó diákok között kiviharzott a teremből.

Magamba roskadva álltam az akkorra már szinte teljesen üres csarnokban, miközben azon törtem a fejem, hogy vajon milyenképpen tudnám rendbe tenni azt a felfordulást, amit az utóbbi csekélyke másfél, vagy talán két hétben okoztam. Már két olyan embert is sikerült megbántanom, akikre kezdtem barátként tekinteni. Percekig csak rezzenéstelenül bámultam az üres padsorokat, azonban nem sokkal később rá kellett döbbennem, hogy nekem hamarosan egy próbán lesz a helyem, ami az iskola különlegesen kialakított tánctermében került megrendezésre. Ahhoz, hogy eljussak erre a célpontra, át kellett csörtetnem az egész sulin, így sietősre vettem lépteimet.

Mikor kifulladva berobogtam a közepes méretű terembe, szívem azonnal kihagyott egy ütemet. Harry ugyanis ott állt közvetlenül velem szemben a tágas helyiség másik végében, egy ujjatlan fehér felsőben, kissé rendezetlen hajjal. Minden egyes alkalommal, amikor látom, lehengerlően néz ki, de ezúttal túltett még saját magán is. Szinte már azt hozta ki belőlem, hogy alig bírtam normálisan lélegezni. És ez alkalommal nem a rohanás miatt.

-          Nocsak, végre megérkezett Lenna! – kiabálta Louis, majd rám vigyorgott.

-          Sziasztok – köszöntem zavartan, majd esetlenül intettem egyet kezemmel.

-          És izé… Ebben a ruhában akarsz majd táncolni? – kérdezte tőlem Zayn, majd egy fura grimasszal arcán végignézett rajtam.

Hirtelen tudatosult bennem, hogy a nagy rohanás közepette elfelejtettem átvedleni a próbához megfelelő laza öltözetbe. Hirtelen elpirultam, majd bocsánatkérően végignéztem a srácokon.

-          Ne haragudjatok, csak akadt egy kis problémám, és… - kezdtem el szabadkozni, azonban legnagyobb meglepetésemre hirtelen a göndör hajú, részegítő srác félbeszakított.

-          Ja, biztosan borzasztóan nagy probléma lehetett enyelegni azzal a fazonnal – mondta gúnyos mosollyal arcán, miközben a falnak támaszkodva, karba tett kezekkel méregetett.

Amint ezt kimondta, egy pillanatra megállt bennem az ütő. Mégis hogy jön ő ahhoz, hogy ilyen megjegyzéseket tegyen, amikor annyira gyűlöl engem? Bár már ebben sem voltam annyira biztos… Ez a srác volt életem eddigi legnagyobb és legmegfejthetetlenebb rejtélye.

-          Elmegyek átöltözni – motyogtam halkan, majd teljes zavarodottsággal megfordultam, és elsiettem az öltözőbe, hogy át tudjam venni a táncoláshoz megfelelő öltözékemet.

Mikor a folyóson sétáltam, még hallottam Louis hangját a táncteremből, amint leteremti Harryt bunkó viselkedése miatt. Most igazán örültem annak, hogy valaki beszél a fejével, ugyanis ez a szabályosan szemét viselkedés még csak nem is volt jogos. Mégis mi oka lenne utálni? Konkrétan semmi. Ráadásul nem is olyan régen kiderült, hogy a lelke mélyén nagyon is foglalkozik velem. Tényleg túlságosan komplikált volt minden…

A lehető leggyorsabban átvettem laza edzőruhámat, mely egy fehér, hasam közepéig érő lenge topból és egy fekete cicanadrágból állt. Hajamat laza, magas copfba fogtam, majd elindultam vissza a táncterembe.

Amint betoppantam, még annál is jobban meglepődtem, mint akkor, amikor először tettem be a lábam a helyiségbe. Meglepettségem okát történetesen Riley okozta, aki szorosan Harry mellett állt, a fiú pedig átkarolta derekát. Hirtelen sírni támadt kedvem, és ha nem lettem volna ennyire erős, nem kizárt, hogy tényleg rázendítettem volna.

-          Hát ő meg mit keres itt? – kérdeztem magyarázatot követelve. – Tudtommal Riley nem táncol – tettem hozzá cinikusan, majd felvontam szemöldököm.

-          Valóban nem – válaszolt Harry azzal a szokásos gúnyos vigyorral arcán. – De a próba után elmegyünk együtt kajálni, és gondoltam megnézhetné, hogy miképpen telik egy ilyen óra.

-          Remek – mormoltam orrom alatt, majd leszegett fejjel elsétáltam a terem egyik sarkába, és leszórtam cuccaimat a földre. Riley továbbra is csak ellenségesen méregetett, azonban láttam rajta, hogy nagyon élvezi a helyzetet. Pontosan tudta, hogy hogyan fogok reagálni Harry bejelentésére, ő pedig csak örült annak, hogy én szenvedni fogok.

-          Nos, akkor kezdhetjük? – csapta össze tenyerét Liam, majd mosolyogva végignézett rajtunk. Rajtam kívül még volt néhány táncos lány a suliból, akik kíváncsian várták a felvilágosítást. – Lányok, ti még nem tudjátok pontosan, hogy mire gyakorlunk. A következő fellépésünk egy díjátadón lesz, és úgy gondoltuk, hogy most először táncos elemeket is belevihetnénk a showba.

-          Hívtunk egy profi koreográfust is – szólt közbe a szőke srác, Niall.

-          Tényleg? – csillant fel az egyik újdonsült táncos lány szeme.

-          Hamarosan ő is ideér – mondta Louis. – Addig kezdjünk el bemelegíteni – tette hozzá, majd nyújtani kezdett.

Én is követtem példáját, azonban szemem ezalatt sem voltam képes levenni Harryről. Csak sajnos az volt a baj, hogy most sajnos nem csupán őt, hanem a mellette ácsorgó Rileyt is kénytelen voltam nézni. Ugyanis szándékosan annyira hozzásimult Harryhez, hogy szinte már egy embernek tűntek. Szét tudtam volna robbanni az idegességtől, az idő múlásával pedig ezt egyre kevésbé tudtam titkolni.

Egy kis bemelegítés után tényleg betoppant egy már-már világhírű koreográfus, aki már a Broadway-en is koreografált musicaleket, ebből pedig le tudtam szűrni, hogy a srácok tényleg mindig biztosra mennek. Apait-anyait beleadtam, hogy lássák, tényleg elszánt vagyok, és komoly terveim vannak a táncolással. Valójában abban reménykedtem, hogy a próba végén a világhírű koreográfus majd odajön hozzám, és külön megdicsér, amiért ennyire kitartó voltam, de ilyesféle elismerést egyáltalán nem kaptam. A kissé flegma tánctanár csupán annyit mondott mindegyikünknek, hogy a következő próbán még ennél is keményebben kell majd dolgoznunk. Sajnos kénytelen voltam ráébredni, hogy a sikerért sokkal nehezebb megküzdeni, mint én azt eddig gondoltam.

Amint elengedtek minket, azonnal az öltözőbe siettem, majd gyorsan visszavettem magamra utcai ruhámat. Azonban a nagy sietésben a táncteremben felejtettem egyik táskámat, melyért vissza kellett futnom.

Harry és Riley még mindig odabent tartózkodtak, ettől pedig cseppet sem lett jobb kedvem. A srác ismét a falnak támaszkodva állt zsebre tett kezekkel, ex legjobb barátnőm pedig szorosan előtte beszélt hozzá. Mit meg nem adtam volna akkor, hogy Riley helyében lehessek…

-          Elnézést, csak a táskámért jöttem vissza – szólaltam meg cinikusan, majd vállamra kaptam az említett tárgyat. – Már megyek is – tettem hozzá, majd sarkon fordultam, és elindultam az ajtó felé.

-          Ó, mi is megyünk – hallottam meg hátam mögött Riley mély hangját. Lesütött róla a kárörvendés. – Akkor hol eszünk, Harry?

-          Mit szólnál egy hamburgerhez a sarki étteremben? Ott legalább nem olyan nagy a nyüzsgés – Ezúttal Harry rekedtes hangja ütötte meg fülem.

Vettem egy mély levegőt, majd megpróbálva nem foglalkozni a két mögöttem sétáló személlyel elindultam az iskola hosszú, üres folyosóján. A próba olyan hosszúra sikeredett, hogy már a tanításnak is vége lett, mire elszabadulhattunk.

Hirtelen azonban a folyosó másik végén megpillantottam egy alakot, aki egyre gyorsabban futott felénk. Amikor már közelebb ért hozzánk, meg tudtam állapítani, hogy ez a valaki nem más, mint Logan.

-          Lenna, szia! – köszöntött szinte fuldokolva, majd rátámaszkodott térdeire.

Miután barátom felbukkant, hirtelen Riley és Harry is megtorpantak, amit nemigen tudtam mire vélni. Logan nem hozzájuk jött, ezért nem voltak kötelesek velünk maradni. – Beszélnünk kell. Komolyan.

-          Szerintem is jó lenne, ha megbeszélnénk egy-két dolgot - értettem egyet.

-          Ó, Riley – vette észre hirtelen Logan a mögöttünk álló párocskát. – Hát te?

-          Csak erre jártam – vetette oda ridegen a lány.

-          Értem – mormolta Logan, majd lövellt egy megsemmisítő pillantást Harry felé. – Lenna, hol szeretnél… Beszélni? – fordult oda ismét hozzám.

-          Nem is tudom… - gondolkodtam. Aztán hirtelen egy elég jónak tűnő ötlet jutott eszembe, melyet azonnal fel is vetettem barátomnak. – Mit szólnál a sarki hamburgerezőhöz? - kérdeztem, majd kihívó mosollyal arcomon ránéztem Harryre és Rileyra. Utóbbiban hirtelen megállt az ütő, mikor meghallotta felvetésemet.

-          Oké, nekem megfelel – bólintott rá az ötletre Logan, majd halványan elmosolyodott. – Mehetünk?

-          Menjünk. Harry és Riley is odatart, nemde? – sandítottam hátra a két említett személyre, akik nem válaszoltak, csak zavartan krákogtak egy sort, miközben esetlenül bólogatni próbáltak.

Bevallom, kicsit keresztbe akartam tenni nekik. Riley szabályosan gonosz volt az utóbbi időben, ezt pedig nem akartam, hogy büntetlenül megússza.

Az étterembe vezető úton végig Logan mellett sétáltam, azonban iszonyatosan nagy akaraterő kellett ahhoz, hogy ne nézzek hátra Harryre. Már az illata is olyan csábító volt számomra, hogy mágnesként vonzott. De ha csak a vonzódásról lett volna szó… Sajnos ennél már kezdtek egyre mélyebbek lenni az érzéseim iránta. Pedig még mindig az a helyzet állt fenn, hogy alig ismertük egymást. Gyakorlatilag semennyire. De minden apró dolog, aminek a tudatában voltam vele kapcsolatban, arra késztetett, hogy szerelmes legyek belé. Talán az is fokozta az iránta érzett vonzalmamat és érzelmeimet, hogy rejtélyes volt. Ez pedig néha szörnyen bosszantó tudott lenni, de be kellett ismernem, hogy igazából ez is csak még csábítóbbá tette.

Amint beértünk az étterembe, azonnal leültünk egy eldugott asztalhoz, ahonnan pontosan ráláttam Harryre és Rileyra. Valamiért nem tűntek olyan lelkesnek egymás társaságában. Bár lehet, hogy csak beképzeltem ezt, mert ez volt az, amit látni akartam.

Mindketten rendeltünk egy-egy hamburgert Logannel, majd nekikezdtünk a beszélgetésnek.

-          Nos… - szólaltam meg kissé zavartan, miközben körmeimmel az asztallapon doboltam.

-          Khm – köhintett barátom ugyanolyan zavarodottsággal. – A dolog, amiről beszélni akartam…

-          Logan, kérlek, ne haragudj rám – bukott ki belőlem hirtelen, majd odanyúltam kezéhez, és megszorítottam azt. Ezen mozdulatom után ösztönösen rápillantottam Harryre, aki valamilyen véletlen folytán éppen minket nézett. Ismét rengeteg érzelem futott végig arcán, melyek teljesen vegyesek voltak. Szinte lehetetlennek tűnt megfejteni őt. Ismét…

-          Nem haragszom. Rád sosem tudnék sokáig – mosolyodott el gondterhelten, majd hangosan felsóhajtott. – De tisztáznunk kell, hogy mit miért tettem mostanság.

-          Hát, igen, arra én is kíváncsi lennék – sütöttem le szemeimet.

-          Nem is tudom, hogyan mondjam el – kezdett bele dadogva. Kezem még mindig kezén pihentettem, ezúttal azonban nem éreztem kellemetlennek a helyzetet. Figyeltem Loganre, de szemem mégsem rajta legeltettem. A tőlünk néhány asztallal arrébb ülő göndör fiú sokkal kívánatosabb volt számomra.

De bárcsak kiálltam volna, hogy nem nézek oda… A szívem emiatt most már másodszorra tört össze néhány napon belül. És erről ismét ugyanaz a két ember tehetett. Ugyanis Riley és Harry most meghitten csókolóztak. Ezt látni leírhatatlan fájdalommal járt.

-          Lenna, szeretlek – fakadt ki Loganből egyik pillanatról a másikra.

Bennem először még nem is tudatosult, hogy mekkora súlya és jelentősége volt annak, amit Logan az imént mondott, csupán az járt a fejemben, hogy hogyan bosszulhatnám meg Harryn azt, amit ő az előbb tett, méghozzá a szemem láttára.

Éppen ezért a másodperc töredéke alatt az az ötletem támadt, hogy ugyanazt fogom tenni, amit ők az imént. Így hát egy pillanat alatt felemelkedtem ülő helyzetemből, áthajoltam az asztal felett, majd magamhoz vontam Logant, ajkaimat pedig övéire tapasztottam. Nem gondolkodtam, csupán azt tettem, amit helyesnek találtam. De az csupán abban a néhány másodpercben tűnt olyan ragyogó és helyes ötletnek.

Meglehetősen hosszúra nyúló csókunk után szédülten huppantam vissza helyemre, majd azonnal Harryre szegeztem tekintetem, várva a reakcióját. Azonban ezúttal nemcsak az ő pillantásával kellett számolnom, hanem Rileyéval is. Mindkettejüké csalódott, bosszús és nem utolsó sorban megdöbbent volt.

Miután azonban elmúlt a pillanat heve, tudatosult bennem, hogy csókunk előtt mit is mondott nekem Logan, ez pedig hirtelen nagyon feszültté tett, a szégyen pedig átjárta testem. Ezek mellett pedig elképesztő zavarodottság is úrrá lett rajtam, ami azt hiszem érthető volt, hiszen az egyik legjobb barátom éppen szerelmet vallott nekem. Még nem ismertem régóta, de úgy tűnt, biztos az érzéseiben, hiszen elég határozottan jelentette ki, hogy szeret engem.

Logan mélykék szemeiből most nehezen tudtam volna bármit is kiolvasni, hiszen éppoly felkavartnak tűnt, mint én magam.

Mivel Logannek mostanra szemet szúrt, hogy folyton másfelé tekintgetek, megfordult, amikor pedig konstatálta, hogy kit is figyelek olyan nagyon, hirtelen teljesen lecsüggedt. Sajnálatos módon összeállt neki a kép. Én pedig borzasztóan éreztem magam.

-          Most már mindent értek… - szűrte ki fogai között. – Egy pillanatig, csak egy pillanatig azt hittem, hogy ezt a csókot komolyan gondoltad – nézett mélyen szemeimbe, amivel a bűntudat csak még erősebb lett bennem.

-          Logan, kérlek hallgass végig – kérleltem kétségbeesetten.

-          Nem, nem foglak végighallgatni! És amúgy is, mit mondanál egyáltalán? Bocsánatot kérnél, amiért arra használtál, hogy valakit megpróbálj féltékennyé tenni? Megcsókoltál, elhitetve velem, hogy azért teszed mindezt, mert te is hasonló érzéseket táplálsz az irányomban? Mondd Lenna, te egyáltalán meghallottad, amikor azt mondtam, hogy szeretlek? Hogy szerelmes vagyok beléd? Vagy akkor is csak azon a seggfejen jártattad az agyad? – szegezte felém kérdéseit egyre ingerültebben, majd dühösen rácsapott az asztalra, felállt, ezután pedig kiviharzott az étteremből.

Azt láttam a legjobb megoldásnak, ha utána rohanok, és így is tettem. Mikor elhaladtam Harryék asztala mellett, egy pillanatra fájdalmasan ránéztem a fiúra, aki hűvösen viszonozta pillantásom.

Kirontottam az ajtón a dermesztő hidegbe, majd egy hirtelen mozdulattal mindkét irányba elnéztem, ezután pedig rögtön megpillantottam Logan egyre távolodó alakját a már sötét utcán, melyet a lámpák és a házakból és üzletekből kiszűrődő fények világítottak meg.

-          Logan – kiáltottam a srác után hangosan, aki azonban meg sem fordult, csak sietősen folytatta útját előre. Mikor egyre távolabb került, már kezdtem feladni, hogy esetleg mégis megforduljon.

Nem tudom, mikor éreztem utoljára ilyen pocsékul magam. Persze az sem túl kellemes, amikor Harry miatt őrlődöm, de ez most egy egészen más helyzet volt… Itt most én voltam a felbujtó. Nem törődtem valakinek az érzéseivel, aki igenis fontos nekem, még ha most nem is úgy tűnt.

Már a sírás határán álltam, de tudtam, hogy Harry és Riley pontosan rám látnak az étterem üvegajtaján keresztül. De nem akartam megadni Rileynak azt az örömöt, hogy sírni lásson, így magamra kaptam eddig kezemben szorongatott kabátomat, majd komótosan, leszegett fejjel elindultam a szűk, de forgalmas mellékutcán. Miközben céltalanul sétáltam, elmorzsoltam néhány könnycseppet Logan miatt. Jelenleg ő volt a központi személy, aki miatt emésztettem magam. Miatta a Harry-probléma egy kis időre háttérbe szorult.

Elkeseredettségemben írtam egy SMS-t apának, amiben azt fogalmaztam meg, hogy mennyire hiányzik, és hogy most mennyire jó lenne, ha mellettem volna, mert szükségem lenne a támogatására, a szeretetére és a jó tanácsaira.

Nem telhetett el sok idő azóta, hogy elindultam, de most nem is törődtem azzal, hogy mikor és hová kellene odaérnem. Csak mentem egyenesen, miközben gondolataim valósággal felemésztettek.

Hirtelen hátam mögött egy ismerős, mély, rekedtes hangra lettem figyelmes, aki a nevemet kiabálta. Hátrafordultam, amikor pedig megláttam, hogy ki is szeretne utolérni, szívem nagyot dobbant.

-          Harry?! – kérdeztem zavartan.

-          Veszélyes este egyedül mászkálnod – mondta, miután sikerült beérnie.

-          Tudok vigyázni magamra – mosolyodtam el erőltetetten, majd megforgattam szemeimet. – Egyébként is, te követtél engem?

-          Igen – ismerte be. – De csak azért, mert nem akartam, hogy bajba keveredj.

-          Nos, ez érdekes – gondolkoztam el, majd kissé oldalra döntöttem fejem. – Valósággal gyűlölsz engem, de ennek ellenére mégis féltesz – közöltem cinikusan. Ezúttal megpróbáltam kevésbé törékenynek mutatni magam, de tudtam, hogy ezt a szerepet úgysem fogom tudni sokáig játszani.

-          Ugyan, kérlek – sóhajtott fel erőltetetten. – Tudod, hogy nem utállak.

-          Ezt elég nehéz elhinni – vontam fel szemöldököm.

-          Gondolom – szegezte az aszfaltra tekintetét. – De bárcsak elmondhatnám, mit miért csinálok.

-          Akkor miért nem teszed meg? – torpantam meg, majd felé fordultam, és értetlenül széttártam karjaimat.

-          Azt nem lehet. Kérlek, értsd meg – nézett mélyen szemeimbe, övéiből azonban ezúttal őszinteség sugárzott.

Tekintete ismét megbabonázott, és megint hatalmába kerített az a földöntúli érzés, amit egyedül az ő közelében tapasztalok. Neki erőlködnie sem kellett ahhoz, hogy ilyen könnyen a szívembe lopja magát. Sőt… Valójában az ellenkezőjének kellett volna történnie a viselkedése hatására, ennek ellenére én mégis biztos voltam az érzéseimben.

De akármennyire is bele voltam habarodva, annyi józan eszem még maradt, hogy megőrizzem a büszkeségemet.

-          Rendben. Azt hiszem, akkor nekünk nincs is miről beszélnünk. Én elmegyek – indultam meg hirtelen, mire Harry legnagyobb meglepetésemre megragadta karom, majd maga felé fordított.

-          Ne, kérlek – mondta csillogó szemekkel. – Elmondok mindent. Őszintén. Megtudod az igazságot, csak kérlek, ne menj el.

Sam

Kezdtem egyre elkeseredettebb lenni amiatt, hogy Justin egyedül Lennával tud foglalkozni, amikor egyébként velem randizik. Ostobaság volt azt gondolni, hogy bármit is érez irántam… De akkor ezek szerint csak játszadozott velem? Abban teljesen biztos voltam, hogy Justin Lenna iránt egykor nagyon mély érzelmeket táplált. Viszont valahol mélyen abban reménykedtem, hogy ez már csak múlt idő. Most azonban nem úgy látszottak a dolgok.

Néhány perc múlva már nem volt sem kedvem, sem pedig erőm arra várni, hogy Justin végre letegye a telefont, ezért csalódottan elsiklottam a pálya széléhez, majd ügyetlenül átcammogtam korcsolyámmal az öltözőbe.

Mikor már éppen sikerült visszavennem magamra utcai cipőmet, hirtelen felbukkant mellettem Justin, aki kérdő tekintettel vizslatott.

-          Miért tűntél el? – kérdezte kissé ijedten.

-          Ezt most komolyan kérdezed? – nevettem fel cinikusan.

-          Tettem valami rosszat? – nézett rám kétségbeesetten. Annyira tette az ártatlant, hogy ezen csak nevetni lehetett.

-          Mintha nem tudnád – vetettem rá egy megsemmisítő pillantást, majd ingerülten felálltam, és elindultam a kölcsönző pult felé, hogy leadhassam korcsolyámat.

-          Hé, Sam, várj már! – kiabált utánam Justin, majd utánam futott. A nagy sietésben majdnem orra is esett, mivel ő még nem vette le magáról jégkorcsolyáját.

-          Mire? – sóhajtottam fel, majd megálltam előtte.

-          Kérlek, mondd el, hogy mi bánt ennyire – nyúlt oda kezemhez, én azonban elrántottam azt.

-          Ha magadtól nem jössz rá, akkor azt hiszem nem is voltam és nem is leszek fontos neked – ráztam meg fejem kiábrándultan, majd a lehető leggyorsabban leadtam korcsolyámat, ezután pedig hazasiettem.

Sötét volt és hideg, de ezek most mind nem számítottak. Egyedül arra tudtam gondolni, hogy megint hagytam becsapni magam. Mint mindig… Minden egyes alkalommal, amikor megbízom valakiben, és elhiszem, hogy érzéseim kölcsönösek, ez történik.

Mindennél jobban szerettem volna most túllépni ezen az egész Justin-dolgon, de már túlságosan benne voltam ahhoz, hogy minden nehézség nélkül magam mögött hagyjam.

Nem akartam egyetlen könnycseppet sem hullatni miatta, de ezt nehezebb volt megvalósítani, mint gondoltam. Régen engedtem bárkit is ilyen közel magamhoz.

Úgy tűnik ismét rosszul tettem…

Egészen idáig kezdtem megbarátkozni a helyzettel, hogy itt kell lennem, ugyanis Justin közelében már nagyszerűen éreztem magam, ez pedig elfeledtette minden gondomat. Most viszont, mivel valószínűleg eljött a vég – legalábbis ami kettőnket illeti – ismét elkezdtem pocsékul érezni magam, és csak arra gondolni, hogy milyen végtelen hosszúnak tűnő időt kell még itt eltöltenem. Anya is kezdett egyre jobban hiányozni, bár a bankkártyás ügyért még mindig nehezteltem rá.

A fejemben egyáltalán nem így képzeltem el ezt a randit… Legalábbis addig a pontig igen, amíg Lenna fel nem hívta Justint. De már hozzászoktam a csalódásokhoz az utóbbi években, úgyhogy tulajdonképpen annyira nem is lepődtem meg a negatív végkifejleten.

Dühös voltam, de legfőképpen szomorú. Jelen pillanatban arra vágytam a legjobban, hogy ismét otthon lehessek, mert ott legalább nem volt a képben semmiféle helyes, jó fej, tökéletes szomszéd, aki miatt szenvedni tudtam volna.

Mivel nem tudtam tovább uralkodni az érzelmeimen, úgy ahogy voltam, este tizenegykor előszedtem bőröndömet, majd pakolni kezdtem bele. Haza akartam menni, és akkor úgy éreztem, hogy ebben az elhatározásomban senki nem tudna az utamba állni. Hangosan trappoltam a szobámban, nem törődve azzal, hogy felébresztem Johnt vagy Nicot. Csupán az érdekelt, hogy valahogyan hazajussak. Valójában egyértelmű volt, hogy szinte kivitelezhetetlen lett volna Londonba kerülnöm, de akkor akár hajóval is hajlandó lettem volna átkelni az óceánon, csak jussak végre haza.

A hangazavar következtében John felébredt, egyszer csak pedig megjelent az ajtóban félkómás tekintettel.

-          Mit művelsz, Sam? – kérdezte egy sóhajtás kíséretében, majd megdörzsölte szemeit.

-          Minek tűnik? Hazamegyek – válaszoltam egyszerűen, majd megvontam vállam, és ugyanúgy folytattam a pakolást bőröndömbe.

-          Jaj – sóhajtott fel ismét, majd leült az ágyam szélére és lenézett rám. Én éppen a földön ültem törökülésben, és a szekrényből ürítettem ki cuccaimat. – Ne mondj ilyeneket.

-          Miért? Itt úgyis mindenki utál, az egyetlen lány, aki bír amúgy is népszerű, nem hiszem, hogy sokáig fog hiányolni. A fiú, akiről azt hittem tetszem neki, valószínűleg még mindig másba szerelmes, magának és Nicolasnak pedig csak púp vagyok a hátán. Tök egyértelmű, hogy semmi keresnivalóm nincs itt.

-          Hékás! Az utóbbi időben egészen úgy tűnt, hogy kezdesz megbarátkozni a helyzettel. Mi történt most hirtelen? – nézett rám válaszra várva John. – Ó… Azt hiszem, értem mi folyik itt. Az a bizonyos fiú kavarta össze a dolgokat, nemde?

-          Eltalálta – szűrtem ki fogaim közt, miközben egy gyűrött pólót próbáltam összehajtogatni.

-          Ki ez a fiú? Ismerem? – tudakolta.

-          Attól tartok igen.

-          Elárulod akkor, hogy kiről van szó?

-          Jól van – forgattam meg szemeimet. – Justinról. A szomszédban lakó világsztárról.

-          Ő az, aki tetszik neked? – kerekedtek el szemei. – Ő volt Lenna legjobb barátja.

-          Ja, sajnos ezt én is tudom – mormoltam orrom alatt annyira halkan és érthetetlenül, hogy Mr. Rogers szerencsére meg sem hallotta.

-          Mit tett, amivel ennyire lelombozott?

-          Nem akarok beszélni róla. Egyszerűen csak haza akarok menni, érti? – emeltem fel kissé hangomat.

-          Nyugodj meg, kérlek – tette kezét vállamra. – Csak segíteni szeretnék. Mondd el, ami a lelkedet nyomja. És ne feledd, mindenre találunk megoldást, csak kérlek ne is próbálj meg elmenni innen! – Szemében őszinte kétségbeesés látszott annak hatására, hogy ennyire magabiztosan állítottam; elmegyek.

Csüggedten lehajtottam fejem, majd eldobtam éppen kezemben tartott pulcsimat. Be kellett látnom, hogy még egy jó ideig nem szabadulhatok el innen, az pedig, hogy kibeszélem magamból a gondjaimat, csak nekem segítség.

-          Azt hittem, hogy végre először valaki tényleg érdeklődik irántam – suttogtam leszegett fejjel.

-          Miből gondolod, hogy ennek az ellenkezője áll fenn?

-          Egyértelmű – jelentettem ki meggyőzően. – A lényeg az, hogy randiztunk. Ő viszont a végére már egy másik lánnyal volt elfoglalva, aki felhívta telefonon. Ezek után pedig velem már nem is törődött…

-          Értem – bólogatott félrehúzott szájjal. – De talán még rendbe lehet hozni a dolgokat, nem?

-          Kétlem – vontam meg vállam szomorúan. – Az egyetlen baj csak az, hogy most már túlságosan bele vagyok esve ahhoz, hogy egyszerűen csupán túltegyem magam rajta – vallottam be. El sem hittem, hogy ezek a szavak elhagyják számat, ráadásul hogy mindezeket egy másik embernek mondom el, de most valahogy hirtelen kitört belőlem az, ami egy ideje már bennem volt, de nem mertem beavatni senkit ezekbe a dolgokba.

-          Ha nem tudod kiverni a fejedből, akkor az talán azért van, mert annak a tökkel ütöttnek ott kell lennie – mosolyodott el halványan. – Minden úgy lesz, ahogy annak lennie kell, majd meglátod – simogatta meg fejem. – Most pedig tedd szépen el azt a bőröndöt és feküdj le aludni – tette hozzá, majd felállt és elindult az ajtó felé.

-          John – szóltam utána, mire ő megfordult és kíváncsian rám nézett. – Sajnálom, hogy nekem sosem volt egy olyan fantasztikus és támogató apukám, mint amilyen maga – néztem mélyen szemeibe.

Ő még mindig csak mosolygott, és tudtam, hogy jólesett neki, amit mondtam. Komolyan is gondoltam. Bárcsak apa adott volna nekem jó tanácsokat, és lett volna mellettem, amikor szükségem volt rá…

Egész éjjel alig aludtam, mivel gondolataim minden egyes szegletét Justin töltötte be. Azt kívántam, bárcsak egyszer és mindenkorra ki tudnám verni őt a fejemből, de ez jelenleg lehetetlennek tűnt. Sőt, még az is, hogy egyáltalán valaha képes legyek őt elfelejteni. A félelmetes az egészben pedig az volt, hogy még most is csak alig ismertem, de máris képes volt ilyen mélyen megérinteni. Hosszú évek óta neki sikerült először, és én is tudtam, hogy ez jelent valamit.

Másnap reggel olyan voltam, mint egy szellem. Fekete kardigánom kapucniját ébredésemtől fogva fejemen hordtam, ettől pedig úgy festettem, mint valami depressziós emós, de akkor ezt egyáltalán nem bántam. Egyedül John tudott egy leheletnyit jobb kedvre deríteni, de ennek a hatása sem tartott túl sokáig.

Miután elfogyasztottam nagyrészt zöldségekből álló reggelimet, kijelentettem, hogy sétálok egyet. Odakint ismét dermesztő hideg volt, de már kezdtem egészen hozzászokni. Amikor elmerültem a havas táj szépségében, egy kis időre sikerült száműznöm fejemből a negatív gondolatokat, ez pedig nyugalommal töltött el.

Amikor azonban valaki hirtelen megérintette vállamat hátam mögül, ezzel visszarázva a valóságba, annyira megijedtem, hogy halkan felsikítottam.

-          Te jó ég – fordultam hátra gorombán, felkészülve arra, hogy leteremtsem a hátam mögött álldogáló „meglepetést”. – Justin? – kerekedtek el szemeim, mikor tudatosult bennem, hogy ki pöcögtette meg az imént vállamat.

-          Sam, beszélnünk kell. Komolyan – nézett rám áthatóan. Eléggé nyúzottnak és már-már szomorúnak tűnt, ebből pedig arra tudtam következtetni, hogy neki sem lehetett valami jó éjszakája.

-          Most komolyan Justin – sóhajtottam fel kelletlenül. – Mégis miről tudnának mi beszélni?

-          Sok mindenről. Csak kérlek, gyere át este, pontban hétkor. Ez fontos. Kérlek – nézett rám hatalmas mogyoróbarna szemeivel, melyek láttán olyan nehéz volt bármire is nemet mondani.

-          Justin… - vonakodtam lesütött szemekkel.

-          Kérlek szépen – nyúlt gyengéden állam alá, majd óvatosan felemelte fejem, így pedig ismét szembe találtam magam azzal a földöntúlian mély és igéző szempárral.

-          Na jó, rendben – motyogtam egykedvűen, majd megrántottam vállam.

-          Megígérem, ezúttal nem fogsz bennem csalódni – jelentette ki ijesztően komolyan és meggyőzően. – Akkor hétkor – tette hozzá, majd gyors léptekkel visszasietett házukba.

Szerettem volna kemény és elutasító lenni, de egy ideje ez már egyáltalán nem ment Justin közelében. Mellesleg bevallom őszintén, egy kicsit kíváncsi is voltam arra, hogy mi az a borzasztóan fontos dolog, amit Justin haladéktalanul közölni szeretne velem.

Egész délelőtt azon agyaltam, hogy vajon hogyan tudnám valamennyire is hasznossá tenni magam az itt eltöltött idő alatt, nem sokkal később pedig megötlött fejemben az ötlet, miszerint elmehetnék dolgozni. Ezzel egy kis plusz pénzt is kereshetnék – ami a bankkártya letiltós eset után most rendkívül jól jönne -, mindemellett pedig valami értelmes dologgal tölthetném el az amúgy nagy részben csak szenvedéssel eltöltött óráimat.

Egy kicsit meginterjúvoltam Johnt és Nicolast a témában, mivel tudtam, hogy ők jól ismerik a várost. Jó néhány ötletet felvetettek, így szerencsére volt miből válogatnom. Az álláslehetőségek között volt pincér, eladó, pultos, és még egy csomó minden, ezek közül pedig majdnem mindegyiket testhez állónak éreztem magamhoz.

Dél körül – miután kényelmesen elfogyasztottam ebédemet – nekifogtam az álláskeresésnek, és elindultam a városközpontba.

Szerencsére Stratford önmagában sem túl nagy város, így könnyen eljutottam egyik helytől a másikig. Azonban elég elkeserítő volt, hogy szinte mindenhonnan elküldtek, mondván, hogy „nem én vagyok a megfelelő személy erre az állásra”. Majdnem mindenhol ezt a szokásos sablonszöveget nyomták le nekem, így kénytelen voltam továbbállni.

Mikor már elegem lett az eredménytelen munkavadászatból, úgy döntöttem, hogy megiszok egy kávét a városközpontban található egyik kávézóban, mely rendkívül otthonos volt. Kértem egy latte macchiatót, majd leültem a hatalmas ablaküveg előtt található asztalkához, ahonnan a szállingózó hó látványa fantasztikus, meghitt hangulatot teremtett. Gondolataimba merülve kortyoltam kávémat, mikor hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki leül velem szemben a kerek asztalka túloldalára.

-          Szia Sam! – köszönt nekem vidáman Emily.

-          Szia! – mosolyodtam el. – Hát te? Hogyhogy erre jársz?

-          Hát… Elmentem egy kezelésre. Tudod, a bulis eset óta járok – motyogta lesütött szemekkel.

-          Ezen nincs mit szégyellni, Emily – nyúltam oda kezéhez, majd bátorítóan megszorítottam azt. – Büszke vagyok rád, hogy elmentél.

-          Köszönöm a segítségedet – suttogta hálásan. – És te? Hogyhogy „bemerészkedtél” a városba? – kérdezte tréfásan.

-          Állást keresek. De eddig nem jártam sok sikerrel – panaszkodtam egy mély, csalódott sóhaj kíséretében.

-          Tényleg? Nos, ez esetben talán szolgálhatok neked egy jó hírrel.

-          Igen? – csillantak fel szemeim.

-          Körülbelül két utcával feljebb van itt egy kis pizzázó, ami félúton van az étterem meg a gyorskajálda között. Ott most éppen keresnek egy kiszolgálót.

-          És gondolod, hogy lenne esélyem megkapni az állást?

-          Persze – bólintott vigyorogva. – El is kísérhetlek, ha gondolod.

-          Az remek lenne – válaszoltam lelkesen.

-          Oké, akkor elmegyek veled. De előtte még veszek egy forró csokit, rendben?  - állt fel a székből.

-          Jó, akkor a kávézó előtt megvárlak – mondtam, miközben próbáltam nyakam köré tekerni vastag, szürke sálamat.

Mostanra már egészen megszerettem a hidegben ácsorogni, és magamba szívni a friss, üde levegőt. Ez valamennyire fel tudott tölteni még a legproblémásabb időszakokban is.

Miután Emily megvette italát, azonnal elindultunk a pizzéria irányába, ahol kellemes meglepetés ért. A kopasz, nagydarab főnök néhány mondat után kijelentette, hogy tökéletes leszek az állásra. A munka nem volt bonyolult, előre elkészített alapanyagokból kellett betenni a pizzákat a sütőbe, majd kiszolgálni a vendéget. Tudtam, hogy képes leszek megbirkózni a feladattal, valamint azzal is tisztában voltam, hogy anya is büszke lesz rám, hogyha megtudja, hogy először életemben a saját erőmből próbálok pénzt keresni.

Rettentően hálás voltam Emilynek azért, hogy segített nekem munkát találni, és tettem neki egy ígéretet, hogy ezt a jótettet valami hatalmas szívességgel még meg fogom hálálni a jövőben.

A főnök azt mondta, hogy másnap már kezdhetek is, én pedig határtalanul örültem annak, hogy ez a munkadolog ilyen klasszul összejött.

Izgatottan mentem haza, egy ideig azonban Emily is velem tartott, egy bizonyos pontig pedig már elkerülhetetlen volt, hogy Justin ne jöjjön szóba.

-          Na és, mi van Justinnal? – sandított rám sejtelmes vigyorral arcán barátnőm.

-          Jaj… - sóhajtottam fel.

-          Mi az? Lemaradtam valamiről? – kérdezte meglepetten.

-          Ja – biccentettem fanyarú képpel. – Tegnap randizni voltunk…

-          De hát ez nagyszerű!

-          Az elején én is így álltam hozzá. De a vége nem pontosan úgy alakult, ahogy elterveztem.

-          Szabad megtudnom, hogy miért? Persze ha nem akarod, nem muszáj elmondanod – pillantott rám megértően.

-          Elmondanám, de túl bonyolult – húztam félre számat.

-          Semmi baj, megértem – simogatta meg vállamat szomorú mosollyal arcán. – De akkor most… Lehet, hogy még lesz belőle valami? – tette fel kérdését óvatosan.

-          Ez a nagy kérdés – néztem el a távolba merengve. – Áthívott ma este magához. Valami életbevágóan fontos dolgot akar nekem mondani.

-          Hmm… - kúszott ajkára egy sokatmondó mosoly.

-          Mi volt ez? – löktem meg karját kuncogva.

-          Hát, szerintem ez mindenképpen jót jelent – mondta vigyorogva.

-          Nagyon remélem – emeltem tekintetem az ég felé reménykedve.

Valójában nem kellett volna izgulnom, de most mégis egész délután ezt tettem. A nagy feszültség miatt még étvágyam sem volt, kínomban pedig a végén már azt sem tudtam, mit kezdjek magammal. Amikor pedig eljött a nagybetűs idő, szó szerint szétrobbantam az idegességtől. A vicces viszont az volt, hogy ez nem az a kellemetlen, őrjítő idegesség volt, hanem az a bizsergő fajta, amikor már tűkön ülve vártad a dolgok végkifejletét. Szerettem volna haragudni Justinra, és szimplán faképnél hagyni, de erre már egyszerűen képtelen lettem volna.

Most már vakon is követtem volna őt bárhová. Már nem volt visszaút ebből az egészből.

Valamennyire ettől függetlenül persze még mindig túlzottan büszke voltam, ezért igyekeztem ismét magamra ölteni azt a már jól megszokott rideg álcát, mert nem akartam könnyen adni magam. Mindig szerettem volna, ha az a bizonyos fiú látja, hogy értem küzdeni kell.

Justin esetében azonban mostanra már egyre nehezebb volt magamat érzéketlennek mutatni.

Mielőtt átmentem hozzá, még egyszer megigazítottam rövid hajam, kisimítottam piros kockás ingemen a gyűrődéseket, majd miután magamra vettem kabátomat is, vettem egy nagyon mély levegőt, ezt követően pedig elindultam.

Mikor odaértem barátságos házuk verandájára, az ajtó elé, egy pillanatig hezitáltam azon, hogy becsöngessek-e, de végül rájöttem, hogy szörnyen röhejes lennék, ha most hazarohannék.

Így hát megtettem. Megnyomtam a csengőt. Ő pedig fél percen belül halvány mosollyal arcán ajtót nyitott. Mint mindig, most is lehengerlően nézett ki, de ezúttal volt rajta valami plusz elegancia, ami a hétköznapokon nem jellemző rá, mert akkor sokkal lazábbra veszi a figurát. Haja tökéletesen be volt állítva, emellé pedig egy elegáns inget viselt, ami igazán fessé tette.

-          Szia, Sam! Már vártalak – mondta, majd elállt az ajtóból, és betessékelt a házba.

-          Szia – köszöntem zavartan. – Nem tudtam, hogy ki kellett volna öltöznöm – tettem hozzá határozatlanul.

-          Nem baj – legyintett kezével kuncogva. – Ez most az én meglepetésem. Te csak gyere utánam – vigyorodott el, majd biccentett egyet fejével, jelezve, hogy kövessem.

-          Hűha. Kezdek egyre kíváncsibb lenni – motyogtam izgatottan.

Azt hiszem, megérte több órát végigizgulni a mai este miatt, ugyanis amikor megláttam Justin meglepetését, azonnal elámultam. Míg én egész délután csak őrlődtem, ő végig egy romantikus, gyertyafényes vacsorát szervezett nekem, mely egyáltalán nem volt puccos, inkább visszafogott, de ez tette annyira varázslatossá.

A nappalijukban található egy kiugró rész, ahol hatalmas üvegablakok vannak, melyekről tökéletes kilátás nyílik a havas belső kertecskére. Justin idehelyezett egy kétszemélyes asztalt, ami dizájnosan meg volt terítve, a falra pedig kreatív módon felfuttatott néhány arany égősort, mindez pedig fantasztikus hangulatot teremtett a helyiségben.

-          Hát ez… Ez… - Hiába próbáltam bármit is mondani, csak értelmetlen nyögdécselés volt a vége. Annyira tetszett és olyan szinten meglepett ez a kis vacsora, hogy nem tudtam szavakba önteni, mennyire jólesett Justin gesztusa.

-          Figyelj – kezdett bele mondandójába komolyan, majd beletúrt hajába. – Tegnap tényleg egy tapló voltam. Teljesen érthetően lettél annyira ideges. Mostanra én is mindent megértettem az érzéseiddel kapcsolatban, és szeretném, ha tudnád, hogy tényleg sajnálom. Jóvá akarom tenni azt, amit elrontottam. Ugyanis tényleg nagyon kedvellek. És remélem, adsz még egy esélyt, hogy bebizonyíthassam, mennyire szeretnék veled lenni – nézett mélyen szemeimbe.

Teljesen biztos voltam abban, hogy őszintén mondja mindezt, ezért szó nélkül elfogadtam bocsánatkérését.

-          Megbocsájtok – mosolyodtam el, mire ő csillogó szemekkel viszonozta azt.

-          Akkor, hozzáláthatunk a vacsorához? – terelt az asztalka felé, majd kihúzta nekem a széket. Igazi úriember volt.

-          Mit eszünk? – kérdezte kíváncsian.

-          Nos, megjegyeztem, hogy vegetáriánus vagy, ezért neked ehhez mérten sütöttem pizzát.

-          Te sütöttél pizzát? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel.

-          Nem olyan nehéz – kacsintott rám vigyorogva. – Szóval, te vegapizzát kapsz – mondta, majd rámutatott az asztal közepén gőzölgő finomságra. Mellette volt egy másik pizza is, melyen azonban szalámi volt. Gyanítottam, hogy az lesz Justiné.

-          Remekül néz ki. És valószínűleg az íze is ilyen finom lesz – állapítottam meg, majd vágtam magamnak egy darabot és megkóstoltam. – Hmm. Ez fantasztikus – dicsértem meg. Nem túloztam, tényleg nagyon ízletes pizzát sütött.

-          Örülök, hogy ízlik – mosolyodott el, majd ő is hozzálátott az evéshez. – De biztosnak kell lennem a dolgokban. Ugye tényleg nem haragszol már? – nézett mélyen szemeimbe.

-          Persze hogy nem – sóhajtottam fel, majd ajkaim halvány mosolyra húzódtak.

-          Akkor jó – kacsintott rám.

-          Egyébként anyukádat olyan ritkán látom – jegyeztem meg két korty víz között. – Mi ennek az oka?

-          Élvezi a folytonos itthonlétet. Most már ő sem itt tölti az ideje nagy részét, ilyenkor viszont igyekszik kihasználni minden egyes itt eltöltött percet. Többnyire járkál a városban, régi barátokkal találkozik, meg ilyenek.

-          Hát, remélem, egyszer megismerhetem. Nagyon szimpatikus nőnek tűnik – mondtam. Ezt pedig abszolút így is gondoltam. Abban azonban reménykedtem, hogy ezen megszólalásom nem volt túl rámenős, vagy bármi ilyesmi.

-          Biztos vagyok benne, hogy erre is sor kerül majd – biccentett azzal a lehengerlő féloldalas mosollyal arcán. Ezt látva szívem mindig gyorsabban kezdett el verni a kelleténél. – Mi újság Emilyvel?

-          Szerencsére jól van. Elment egy kezelésre.

-          Ez remek! – lelkendezett.

Hirtelen lenézett tányéromra, mire meglátta, hogy már egy falat pizza sincsen rajta. Mostanra ő is elfogyasztotta övének minden egyes részét.

-          Látom megetted – vigyorgott. – Jöhet a desszert? – pillantott fel rám sejtelmesen.

-          Naná – bólintottam lelkesen.

Néhány percig vártam rá, amíg ő a konyhában matatott, ez idő alatt pedig alaposabban is sikerült szemügyre vennem a nappalit. Korábban is jártam már itt, de akkor inkább Justin és a kérdései kötöttek le, nem pedig a berendezés. Rendkívül otthonos lakás volt, barátságos bézsszínekkel.

-          Megjöttem – slisszolt be hirtelen a helyiségbe Justin egy széles mélytányérral a kezében. – Átülünk a kanapéra? – biccentett fejével az ülőalkalmatosság felé.

-          Persze – álltam fel a székről, majd átballagtam a nappali másik felére, és letelepedtem Justin mellé. Belenéztem a tányérba, majd elégedetten somolyogni kezdtem. – Eper tejszínhabbal? Igazi klasszikus – néztem rá elismerően.

-          Akkor ezek szerint nem lőttem mellé – konstatálta, majd letette a tálkát a dohányzóasztalra. – Azokban a romantikus filmekben mindig etetik egymást, ugye?

-          Ja, valahogy úgy – nevettem fel. – Miért, tán ki akarod próbálni? – löktem meg karját játékosan.

Először ő is nevetett, azonban néhány másodperccel később arca komollyá vált, és kissé közelebb hajolt hozzám.

-          Azt szeretném, ha ez a randi olyan tökéletes lenne, amilyenre az elsőt terveztem – suttogta, mire pulzusom egy szempillantás alatt az egekbe szökött, a levegőt pedig hirtelen szaporábban kezdtem el venni.

-          Biztos lehetsz benne, hogy ez a randi tökéletes – válaszoltam remegő hangon, mire zihálva elmosolyodott, és még közelebb hajolt hozzám.

Már annyira vészesen kevés centiméter volt köztünk, hogy tudtam, most meg fog történni az, amire tegnap nem kerülhetett sor. És amire már egy jó ideje türelmetlenül vártam.

Óvatosan az arcomhoz emelte kezét, majd ajkait lassan enyémekre tapasztotta. Alig tudtam felfogni, ami akkor történik. Ez volt minden, amire akkor vágytam. Talán az első csókunk nem egy jégpálya kellős közepén csattant el a naplementében, de ennek a helyszínnek még egy annál is nagyobb varázsa volt. De nem számított, hogy hol csókoltuk meg egymást először, csupán a benne rejlő érzelmek.

Hosszú idő óta most először éreztem magam igazán boldognak. Az ő karjaiban, az ő ajkait érezve ajkaimon.