9. fejezet

Lenna

Biztos vagyok az érzéseimben. Hiszen egyértelmű, hogy ki az, akit tényleg szeretek. Korábban nem is tudtam igazán, hogy mi is a szerelem. Ugyanis még sosem éreztem senki iránt ahhoz foghatót. De most, hogy Harry felbukkant, már világossá vált számomra, hogy ez az az érzés, amiről annyi könyv és film szól… Amit mindenki érezni akar. Anélkül habarodtam bele teljesen, hogy megismertem volna. Most pedig, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz, már abszolút biztos vagyok abban, hogy szerelmes vagyok belé. Elmondhatatlanul vonzódom hozzá, mellette pedig hirtelen minden probléma eltörpül, és az egész világ annyira tökéletesnek tűnik.

Azonban amikor megtudtam, hogy Justin és a cserediáktársam, Sam között valami alakulóban van, valamiért mégis rettentően elszomorodtam. Nem mondanám, hogy valaha is szerelmes lettem volna Justinba. De egyértelmű, hogy nem közömbös a számomra. Én viszont semmiképpen sem szeretnék olyan közönséges lenni, hogy egyszerre több sráccal kavarjak és szórakozzak velük. Ez nem én vagyok. De az érzéseim ellen nem tudok mit tenni, bárhogy próbálkozom, nem tudok Justinra csak barátként nézni. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Az azonban biztos, hogy Harry számomra az a srác, aki tényleg hatással tud lenni rám, és akire azt mondhatom, hogy szerelmes vagyok belé. Bárcsak olyan könnyű lenne minden, hogy ezt az érzést felhőtlenül élvezni is tudnám…

Ez a hosszú gondolatsor kavargott fejemben, miközben egy koreográfiát próbáltunk a srácokkal valami tévés fellépésre, amin másfél hét múlva kellett megjelennünk. Ahogy elnéztem Harryt, amint a roppant bonyolult koreográfiát szemrebbenés nélkül tökéletesen eltáncolja, hirtelen még jobban elkezdtem odalenni érte. Egyszerűen tökéletes volt a szememben külsőleg, és – most, hogy valamennyire már sikerült megismernem - belsőleg egyaránt.

Próbáltam kihozni magamból a legjobbat, és úgy éreztem, hogy mindez sikerült is, amikor a fiúk sorban odajöttek hozzám a próba végeztével, és gratuláltak kemény munkámért. Louis még valami kacsintás félével is megajándékozott, majd vigyorogva biccentett egyet Harry felé, ebből pedig le tudtam szűrni, hogy mire gondol.

-          Na, akkor áll még a mai… Randi? – lépett oda hozzám Harry féloldalas mosollyal arcán, miközben végigszántotta ujjait haján, ami be kell hogy valljam, rettentően szexi volt.

-          Részemről persze – bólogattam kissé szégyenlősen, majd mosolyogva ajkamba haraptam.

-          Akkor jó, mert részemről is – kacsintott rám, majd ivott egy kortyot vizéből. – Amúgy tényleg remek táncos vagy. Szeretnél komolyabban is foglalkozni vele?

-          Mindenképpen. Az az álmom, hogy világhírű táncosnő legyek. Egyébként meg köszönöm a bókot – mondtam még mindig vigyorogva.

-          Ugyan, csak az igazat mondom. Tutira össze fog jönni.

-          Hát, remélem. Figyelj, átöltözöm, oké? És aztán mehetünk.

-          Oké – bólintott. – Addig én is rendbe teszem magam. De aztán siess nekem – tette hozzá fülig érő szájjal.

-          A lehető leggyorsabban fogok elkészülni – szóltam nevetve, majd átrohantam az öltözőbe.

Valóban igyekeztem a lehető legnagyobb sebességgel átöltözni, ami sikerült is, ráadásul még a sminkemet is rendbe tudtam tenni, mindezt rekordidő alatt.

Amikor visszasétáltam a táncterembe, hirtelen egy váratlan vendéggel találtam szemben magam, aki éppen Harryvel fecsegett. Destiny volt az, a híres-neves, törtető diákelnökünk.

-          Ó, hello Lenna – köszöntött a lány mesteri műmosollyal arcán.

-          Szia – szólaltam meg közömbösen. – Hát te?

-          Éppen a barátoddal beszélgettem…

-          Nem a barátom! – hadartam gyorsan.

-          Nem vagyok a barátja – szólalt meg Harry is lesütött szemekkel, miközben fel-alá húzogatta cipőjét a különleges fapadlón.

-          Ó, értem – jegyezte meg furcsán Destiny. – A lényeg az, hogy szervezek ma estére egy hatalmas partit, ami természetesen nálam lesz megtartva. Mindenki ott lesz, aki számít. Megkértem Harryt, hogy szervezze be a bandatársait is, mivel szuper lenne, ha ők is eljönnének. Természetesen te és Harry is meg vagytok hívva. Ja és hogy lásd, mennyire jó fej vagyok, még azt a kis nyomorék Logant is elhívtam, csupán a te kedvedért – Destiny olyan gyorsan beszélt, hogy alig tudtam követni. Azonban amikor Logant sértegette, pofon tudtam volna vágni, de inkább türtőztettem magam, így nem tettem rá semmilyen bántó megjegyzést. – Na? Ott lesztek?

-          Persze, miért ne? – vontam meg vállam, majd kérdőn Harryre sandítottam, reakcióját várva.

-          Ott leszünk.

-          Szuper – lelkendezett Destiny. – Akkor, nyolckor nálam. A címet majd elküldöm nektek SMS-ben – vigyorgott ránk, majd gyorsan elköszönt, és már el is robogott a teremből, mi pedig Harryvel magunkra maradtunk.

-          Nézd meg, esti programunk is van – szólalt meg. – Na, akkor mehetünk?

-          Persze, de hová megyünk? – kíváncsiskodtam mosolyogva.

-          Majd meglátod – válaszolta sejtelmesen, majd lazán vállára kapta fekete bőrdzsekijét, és intett nekem, hogy induljunk.

A titokzatossága ezúttal is roppant vonzó volt a szememben, a kíváncsiság pedig már valósággal kínzott. Ha úgy vesszük, ez volt az első igazi randink, és ilyenkor az emberben mindig van egy kis természetes izgalom. 

Egy idő után már elhagytuk a belvárost, és egyre inkább a külváros felé kezdtünk el tartani, ahol még nem jártam, mióta ideiglenesen ideköltöztem Londonba.

-          Na, Harry, kérlek, avass be! – könyörögtem neki.

-          Nem – rázta meg fejét vigyorogva. – Meglepetés, és kész. De remélem tetszeni fog.

Amikor elérkeztünk a célponthoz, azonnal világossá vált számomra, hogy Greenwich-hez hozott el Harry. Hihetetlen volt, hogy végre élőben láthatom ezt a világhírű helyet. Annak ellenére, hogy tél volt, természetesen most is hemzsegett a hely turistáktól, Harryt pedig nem egyszer megállították, hogy lőhessenek vele egy képet.

Egészen idáig még el is felejtettem gondolkodni azon, hogy mi lesz, ha esetleg összejövünk Harryvel. Persze nem akartam elbízni magam, de ezt az eshetőséget is számításba vettem. És tudtam, hogyha ez megtörténik, akkor az életem fenekestül felfordul, akárcsak Samé. Még egy egyszerű baráti sétába is képesek beleképzelni mindent az emberek, így arra is fel kellett készülnöm, hogy akár már a mai kiruccanásunk után tele lesz velünk az összes újság.

Most azonban megpróbáltam az ezzel kapcsolatos negatív érzéseimről elterelni a figyelmemet, és csak a randinkra koncentrálni, amit már azóta rendszeresen elképzeltem, hogy először megpillantottam Harryt.

Megtekintettünk a csillagvizsgálót, majd letelepedtünk az ott található parkban, de annak ellenére, hogy hűvös volt, és kabát mindenképpen szükséges volt, nagyon jól éreztem magam. Csodálatos volt onnan a kilátás, és örök emlékként raktároztam el elmémben azt a tájat, amit magam előtt láttam.

Miközben a füvön ültünk egy takarón, rengeteg dologról szó esett, többek között arról is, hogy milyen volt az életem, mielőtt idejöttem, és úgy éreztem, hogy Harryvel megoszthatom az anya halálával kapcsolatos dolgokat is.

-          Nem muszáj beszélned róla, ha nem szeretnél – szögezte le komolyan.

-          Tudod, szerintem éppen az volt a baj, hogy évek óta nem beszéltem senkinek anya haláláról, és ez egy hatalmas terhet jelentett a számomra. Rákos volt – motyogtam, miközben mereven bámultam magam elé.

-          Nagyon sajnálom.

-          Azt bánom a legjobban, hogy nem törődtem vele eleget, amíg élt. Jó kapcsolatunk volt, nem erről van szó… Egyszerűen csak voltak olyan napok, amikor elfelejtettem éreztetni vele, hogy mennyire szeretem – Hihetetlenül fájdalmas volt anyáról beszélni, éppen ezért pedig úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban elsírhatom magam.

-          Biztosan tudta – mosolygott rám együtt érzően Harry.

Viszonoztam mosolyát, amikor pedig belenéztem abba az összetéveszthetetlen smaragdzöld szempárba, a nyugalom hirtelen teljesen átjárta testemet. Mellette minden olyan szépnek tűnt… Még az is, ami nem volt az.

Azonban bármennyire is éreztem jól magam, a vacogást nem tudtam elkerülni, ugyanis nagyon fáztam. Amikor Harry észrevette, hogy mennyire didergek, egy kicsit közelebb húzott magához, majd átölelte vállamat, ezen gesztusától pedig hirtelen az egekbe szökött pulzusom, és teljesen kipirultam. Jellemző rám, hogy egy ilyen helyzetben elpirulok, de ha ez egyszer megtörténik, akkor olyan leszek, mint egy érett paradicsom. Kicsit kellemetlennek éreztem, hogy a fejem teljesen elvörösödött, de Harrynek erre is csak egy kedves megjegyzése volt.

-          Aranyos vagy, amikor elpirulsz – mosolygott le rám, mire szégyenlősen visszamosolyogtam rá. Olyan voltam, mint egy mimóza kislány, de egyszerűen nem tudtam mit tenni ellene.

-          Köszönöm – motyogtam somolyogva. – Nagyon jól érzem magam veled, Harry.

-          Én is, Lenna – válaszolta komolyan, miközben mereven állta tekintetem.

Mellette valami olyasmit éreztem, amit egyszerűen nem lehet szavakba foglalni. Egyszerűen tudtam, hogy ő az, akit egész idáig kerestem. Lehetetlenség volt számomra elképzelni, hogy mostantól egy lépést is megtegyek nélküle.

Egy olyan helyen üldögéltünk, ahol nem sok ember járkált, ez pedig azt eredményezte, hogy kevesen láttak minket. Abban a pillanatban, amikor Harry a karjaiban tartott, én pedig fejem vállára hajtottam, és így révedeztünk a távolba, azt kívántam, bárcsak örökre így maradhatnánk. Mindentől és mindenkitől távol, megállítva az időt.

Azonban bizonyossá vált számomra, hogy ez sohasem válhat valóra, amikor telefonom hirtelen rezegni kezdett, ami azt jelezte, hogy SMS-em jött.

Amíg Harryvel csak ültünk szorosan egymás mellett, miközben ő karjaival védelmezett és melegített engem, egy kicsit olyan érzésem támadt, mintha egy másik világba kerültünk volna. Viszont amikor a telefonom megszólalt, visszatértünk a valóságba, ami rendkívül kiábrándító volt.

Hallottam, hogy Harry mélyen felsóhajt, miközben én mobilomat próbáltam kihalászni zsebemből. Mikor megláttam, hogy egy ismeretlen számról írtak nekem, kíváncsian nyitottam meg az üzenetet. Azonban hamarosan konstatáltam, hogy csupán Destiny akart elérni, az SMS-ben pedig közölte velem, hogy egy igazán különleges parti lesz a mai, aminek a kaszinózás lesz a témája, így szigorú dresscode fog életbe lépni, tehát a srácok csak öltönyben, a lányok pedig koktélruhában jelenhetnek meg. Számomra roppant szórakoztatót volt, hogy Destiny ennyire komolyan veszi a kis buliját.

Megmutattam Harrynek is az üzenetet, a reakciója pedig hasonló volt, mint az enyém, így együtt derültünk azon, hogy Destiny micsoda küldetésnek érzi ezt a partit. Viszont mindketten úgy voltunk vele, hogy miért is ne mennénk el. Legalább szórakozunk egy jót Destinyn, akiről egyértelműen lerítt, hogy görcsösen be akar kerülni a One Direction-fiúk köreibe.

-                 Akkor most hazaviszlek, este pedig érted megyek, rendben? – kérdezte Harry zavartan, majd egy bizonytalan mozdulattal hajába túrt.

Kissé mindketten zavarban voltunk, ugyanis ez a pár fantasztikus perc rendkívül bensőséges volt, egyelőre azonban ez még idegen volt a számunkra. Még sosem voltam szerelmes ezelőtt, ez az érzés pedig furcsa volt, ezzel együtt viszont leírhatatlanul jó is. Szerettem volna, ha ez az állapot sosem érne véget, és az a különös, elmagyarázhatatlan bizsergés, amit Harry ébresztett bennem, örökre bennem maradna.

Miközben Harry hazafuvarozott, alig szóltunk néhány szót, azt azonban nem tudtam eldönteni, hogy kínos, vagy kellemes hallgatás állt-e be kettőnk között. Nagyon sokféle érzelem kavargott bennem. Részben elmondhatatlanul boldog voltam, hiszen végre közel tudhattam magam ahhoz a sráchoz, akire már az első találkozásunk óta annyira vágytam, részben viszont bizonytalan is, mivel egyelőre még csak egy csók sem csattant el kettőnk között, egy kicsit pedig még mindig úgy éreztem, hogy Harry valamilyen szinten távolságtartó velem. Persze nem akartam volna a világért sem siettetni a dolgokat, de akkor is egy kicsit többre vágytam.

Szerettem volna beszélgetni vele, de nem igazán tudtam, hogy mit kellene mondanom. Amikor azonban végleg megelégeltem a percekkel ezelőtt beállt csöndet, kitaláltam valamit, amit felhozhatnék.

-          Nagyon szép helyre vittél – jelentettem ki, miközben mereven bámultam az utat, melyen végighaladtunk.

-          Örülök, ha tetszett – mosolyodott el egészen halványan, amitől szívem ismételten a torkomba ugrott.

Az út végéig ismét beállt a csönd, amit Harry nem is igazán akart megtörni, ez pedig rendkívül elbizonytalanított. Mikor begurult a gyönyörű villa elé, ahol erre a fél évre napjaimat tengettem, még egyszer rám mosolygott, majd elköszönt. Pár pillanatig arra vártam, hogy most esetleg megcsókol majd, vagy valami ilyesmi, de nem történt semmi.

-          Hát, akkor... Majd találkozunk a bulin – hebegtem határozatlanul, majd amilyen gyorsan csak tudtam, kipattantam a kocsiból.

Még mindig nem értettem Harry viselkedését, pedig már tudtam az igazságot... Velem van a baj? Miért akar közel lenni hozzám, de mégis távol? Mi értelme van ennek? Még soha senki nem keltett bennem ennyi kételyt.

Miközben Destiny koktélpartijára készülődtem, hirtelen, egy szemvillanás alatt elkezdett még jobban hiányozni Logan. Szerettem volna felhívni, és megkérdezni, hogy mi van vele, utána pedig hosszasan bocsánatot kérni tőle mindenért, amivel megbántottam. Vele minden olyan mulatságos, a percek pedig olyan gyorsan telnek, hogy mindig azt kívánom, bárcsak még tovább együtt lehetnénk. Mellette magamat adom. Nincs megjátszás, nincsenek hazugságok, csak őszinte feltétel nélküli szeretet. Most pedig, hogy már tudtam, ő többet is érez irántam, még erősebbnek éreztem a kettőnk közötti köteléket, ami oly gyorsan alakult ki. Valószínűleg soha nem fogom tudni pontosan eldönteni, hogy mit is éreztem és érzek Logan iránt. Lehet, hogy valamivel bennem is több volt és van, mint barátság, de az ilyesféle érzéseimre gondolni sem mertem, így inkább azzal áltattam magam, hogy iránta az égvilágon semmilyen gyengédebb érzelmet nem táplálok.

Nem mertem Destinyvel szembeszállni, így inkább komolyan vettem az általa kihirdetett dresscode-ot, ennek eredményeképpen pedig egy arany, testre simuló, pánt nélküli ruhácskát vettem fel, amihez egy fekete magas sarkút párosítottam. Hajamat egyszerűen kiengedtem, ami természetes formájában nem volt sem hullámosnak, sem pedig egyenesnek nevezhető. Kinézetemmel ezúttal egészen elégedett voltam, abban pedig csak reménykedni tudtam, hogy Harry tetszését is elnyerem majd, hiszen nem tagadom; elsősorban neki akartam imponálni.

Amikor levonultam a földszintre teljes harci díszben, Meria azonnal megdicsért, ami rettentően jólesett. Éppen csokis muffint sütött, amiből indulás előtt ettem is egyet, az általam imádott házvezetőnő pedig remek cukrász, így egyáltalán nem bántam meg, hogy bűnöztem egy kicsit.

Amikor meghallottam a csöngetést, vettem egy mély levegőt, megkértem Meriát, hogy drukkoljon a mai estéhez, majd miután magamra kaptam szövetkabátomat, lassú léptekkel kisétáltam a ház elé, ahol Harry már a lenyűgöző verdájában várt engem. A kocsija azonban még csak a kezdet volt... Ő maga egy fehér inget viselt fekete öltönnyel, melyben úgy festett, mint egy igazi félisten. Legalábbis az én szememben biztosan. Valamiért ebben az elegáns öltözetben még a szokásosnál is szexibbnek tűnt, amit már nehezen tudtam ép ésszel felfogni. Féltem, hogy meglátja rajtam, mennyire irtózatosan zavarba hozott már a látványa is.

-          Lenna... Lélegzetelállítóan nézel ki! - nézett szemeimbe csodálkozva Harry. Hízelgő szavaitól még inkább zavarba jöttem, azonban ezt megpróbáltam valamilyen szinten leplezni.

-          Csakúgy, mint te – biccentettem vigyorogva, mire ismét megjelent arcán az az ellenállhatatlan féloldalas mosoly.

Destiny háza elmondhatatlanul jól nézett ki. Bár, ha belegondolok, valójában a ház nem is jó szó rá. Inkább palotának nevezném azt a csodálatos építményt. Tőlem ez a luxus mindig is távol állt, azért pedig hálát adtam, hogy erre a csekélyke fél évre Sam által én is megtapasztalhattam, milyen ekkora fényűzésben élni.

A partira nem lehetett csak úgy akárkinek bejutni, mivel az ajtóban Destiny egy nagydarab biztonsági őr segítségével „igazoltatta” az érkezőket, melyet látva Harryvel egyszerre nevettünk fel.

Mikor az örökös kis szervezkedő megpillantott minket, azonnal széles vigyorra húzódtak ajkai.

-          Sziasztok, srácok! - kiabálta nekünk önfeledten. - Mostantól egyedül intézi az ellenőrzést. Itt a vendéglista – nyomta az izomagyú biztonsági ember kezébe a papírokat, majd intett nekünk.

-          Elég nagy itt a felhajtás – jegyeztem meg, mikor odaléptünk a lány mellé.

Mit vártál? Hiszen Destiny Ellingson buliján vagy, drágám – rázta meg fejét rosszallóan, majd elégedetten elvigyorodott. Ha másért nem is, a magabiztosságáért csodáltam a csajt.

-          Louisék itt vannak már? - érdeklődött Harry felráncolt homlokkal.

-          Még nem – válaszolt kissé csalódottan Destiny.

-          Nyugi, tuti eljönnek – mosolyogtam rá bátorítóan a lányra.

-          Remélem – szűrte ki fogai között. - Próbáljátok ki a rulettet, vagy a pókert! De akár táncolhattok is. Nekem viszont most el kell rendeznem néhány bunkó alakot, akik nem tudnak emberi módon viselkedni. Hé, te, majomember, tedd le azt a vázát! Többet ér, mint a te nyomorult életed – rohant el egy kulturálatlan, éretlen srác felé, aki éppen a család értékes tárgyaival szórakozott.

-          Határozott egy lány, az már biztos – mondta Harry mosolyogva, mire halkan kuncogni kezdtem. - Nincs kedved táncolni? - biccentett fejével a táncparkett felé.

-          De, miért is ne? - fogadtam el ajánlatát vidáman, majd belekaroltam, és hagytam, hogy vezessen.

Mellette egy kicsit mindig úgy éreztem, hogy nincsenek problémák a világon, ez pedig a mai napon már másodszorra bizonyosodott be a számomra.

A zene, ami hangosan dübörgött a fülünkbe, valamint a többi fiatal fel sem tűnt számomra, hiszen ha vele voltam, egyszerűen háttérbe szorult minden más azon a smaragdzöld szempáron kívül.

Néhány percig egymással szemben táncoltunk, ezután azonban Harry egy hirtelen mozdulattal mögém lépett, majd átkarolta derekamat. Amikor hozzám ért, egy pillanatra valósággal úgy éreztem, mintha kettőnk között működne az elektromosság, ebbe pedig beleborzongtam.

-          Lenna, elképesztően nézel ki ma este – suttogta fülembe, lehelete pedig átjárta nyakam, melytől hirtelen bizseregni kezdtem. - Legszívesebben most hazavinnélek, és az egész estét veled tölteném.

Szavai hallatán libabőrös lettem, és azt az érzést, amit keltett bennem, egyszerűen képtelenség leírni. Minden porcikámmal vágytam arra, hogy végre – először életemben – megcsókolhassam őt. Már éppen azon voltam, hogy egy gyors mozdulattal felé forduljak, és ajkaimat övéire tapasszam, amikor hirtelen megpillantottam Logant a tömegben. Tekintete szinte szikrázott, melyet látva szívem hirtelen még gyorsabban kezdett el verni. Éreztem a köztünk eluralkodó feszültséget, amit szinte tapintani lehetett. Logan azonban nem volt egyedül. Egy hosszú szőke hajú, vékony lány állt szorosan mellette, akinek arcát duzzadt ajkai igen karakteressé tették. Ismerős volt a tekintete és az a különleges arca, amit egyszerűen képtelenség lenne elfelejteni. Biztos voltam benne, hogy láttam már őt valahol. Azonban bármennyire törtem a fejem, egyszerűen nem ugrott be, hogy hol.

Amikor Harry is észrevette Logant, hirtelen még szorosabban kezdett el magához szorítani, ami részben fantasztikusan jó érzés volt, hiszen ezzel azt akarta jelezni, hogy az övé vagyok, másrészt viszont kissé meg is rémisztett a hatalmas ereje.

Mindennél jobban vágytam most arra, hogy megbeszéljem Logannel a dolgokat, ezért vázoltam Harrynek a helyzetet, amit vonakodva ugyan, de elfogadott.

-          De siess vissza – morogta fülembe, majd lehelt egy érzéki csókot arcomra, melytől teljesen euforikus állapotba kerültem.

Utat törve magamnak az egymáshoz tapadó fiatalok között lassú léptekkel odasétáltam Loganhez, aki rendkívül ellenszenves tekintettel méregetett engem. Szemében azért valahol mélyen felfedeztem némi gyengeséget is, amit tudtam, hogy ezúttal rejtegetni akar. Vicces, hogy nem is olyan régen még Harry bunkósága idegesítette, most azonban ő is ugyanolyan, mint akkor volt a göndör srác.

A Logan mellett toporgó szőkeség is vetett rám egy megvető pillantást, a flegmasága pedig már úgy is megmutatkozott, hogy még csak ki sem nyitotta a száját.

-          Te meg ki vagy? – kérdezte a lány lenézően. A stílusa miatt egyszerűen kedvem volt felrúgni.

-          Hmm… Képzeld, ezen gondolkodtam én is. Ugyanis lövésem sincs, hogy te ki vagy – vágtam vissza gúnyos vigyorral arcomon, majd karba tettem kezeimet.

-          Ő itt Abbey – szólalt meg zavartan Logan.

-          Az új csaja – vázolta a helyzetet a flegmakirálynő, majd azt várta, hogy miként fogok erre reagálni.

-          Remek – sziszegtem, majd odafordultam Loganhez, ugyanis az antipatikus csontkollekció bámulása egy idő után már valósággal irritálóvá vált. – Beszélhetnénk? – néztem a fiúra reménykedve.

-          Ha nagyon muszáj – sóhajtott fel kelletlenül. Nagyon látszott rajta, hogy mennyire szeretné megjátszani a nemtörődöm, laza, flegma srácot. Ezzel a viselkedéssel legalább még illett is egy kicsit a kis „barátnőjéhez”.

-          Szivi, kint leszek, elszívok egy cigit, oké? – tette kezét Abbey Logan vállára, majd felszegett fejjel elsétált.

-          Oké, mindjárt megyek én is.

Egyszerűen nem tudtam mire vélni a csaj viselkedését, valamint azt sem, hogy Logannek miért kell szintén ilyen önpusztító életmódot folytatni. Szerettem volna ezt is megbeszélni, ahogy még sok minden mást, ami az utóbbi időben bántott engem.

Logan intett nekem, hogy kövessem, majd lassan eltűntünk a villa egyik magányos, sötét folyosóján…

Riley

Éreztem, hogy ő más. Volt benne valami különleges, ami már az első pillantásnál magával ragadott. Talán a belőle áradó veszély volt az, ami ennyire felkeltette az érdeklődésemet.

A kerekesszékben gubbasztva hirtelen az eddiginél is nyomorultabbnak éreztem magam, ugyanis észrevettem, hogy az eddig számomra ismeretlen fiú szintén bámul engem, azt pedig a világért sem szerettem volna, hogy egy szerencsétlennek gondoljon, aki még lábra sem tud állni.

Ez a srác más volt, mint a többiek. Talán még Logannél is különb volt, amiről korábban azt hittem, hogy egyszerűen lehetetlen, de amikor szembetalálkoztam ezzel a fiúval, a dolgok egy pillanat alatt megváltoztak és átrendeződtek bennem. Szerettem volna megismerni, de kevés esélyt láttam arra, hogy ez meg fog történni. És éppen azért, hogy ne is fantáziáljak az ismeretlen idegenről, próbáltam kerülni pillantását. Lesütöttem szemeimet, majd bekötött kezeimet kezdtem el piszkálgatni. Rajtam és a szőke hajú, nyurga testalkatú, ennek ellenére mégis elképesztően vonzó fiún kívül senki nem tartózkodott a pangó, kopasz fákkal körülvett, nyugodt kertben.

Még mindig kezeimet vizsgálgattam, amikor hirtelen egyre közeledő lépések hangja ütötte meg a fülemet. Amikor pedig felkaptam fejem, már ott állt mellettem a babonázó fiú.

-          Leülhetek? – biccentett a pad felé, mire bizonytalanul bólintottam egyet.

Még sosem éreztem ennyire szerencsétlennek magam, a gondolatok pedig hirtelen teljesen összezavarodtak a fejemben. – A kötéseid alapján arra merek következetni, hogy meg akartad ölni magad – jegyezte meg arrogánsan, majd mélyen belenézett szemeimbe. Az ő kék szemeiben elveszni olyan volt, mintha egy végtelenül mély tengerbe dobnának be, amiből soha többé nem tudnék már kijutni, ha egyszer beleestem. 

-          Valahogy így történt – ismertem be halkan. – És te?

-          Betéptem, aztán motorra ültem, ez pedig egy csúnya balesetet eredményezett. Elég valószínű, hogy bírósági ügy lesz a dologból – válaszolta lazán. Mindezt úgy mondta el nekem, mintha egy semmiségről lenne szó, aminek semmi jelentősége nincs a jövőjét tekintve.

Nem kellett volna, hogy tetsszen ez a káros szenvedélye és a túlzott vakmerősége, ennek ellenére az én szememben ezektől a dolgoktól csak még vonzóbbá vált.

-          Nem is parázol miatta? – vontam fel szemöldököm.

-          Miért tenném? – vonta meg vállát. – Úgysem tudok megjavulni. Akár börtönbe is zárhatnak, én ettől függetlenül is mindig ilyen fogok maradni.

-          Bátor vagy – mondtam elismerően, ugyanakkor kissé csodálkozva is.

-          Te viszont elég gyáva lehetsz, ha öngyilkosságot akartál megkísérelni – közölte őszintén, az igazság hallatán pedig egy pillanatra elszégyelltem magam. Én is tudtam, hogy ez az igazság, de jobb volt, amíg nem szembesítettek vele szemtől szemben. – Miért tetted?

-          Mégis miért mondanám ezt el egy vadidegennek? – váltottam át egy kissé ellenségeskedőbb hangnembe. Valójában belül egy percig sem haboztam azzal kapcsolatban, hogy elmondjam-e neki a történetemet, azt viszont mégsem akartam, hogy csupán egy könnyű prédának tűnjek a szemében.

-          Ugyan már – nevetett fel gúnyosan. – Látom a szemedben, hogy meg akarsz válni a tehertől, ami emiatt nehezedik rád – Úgy beszélt, mintha a szívembe látott volna.

-          Előbb megtudhatnám a neved? – ráncoltam fel homlokom gyanakvóan.

-          Damien Black. És téged hogy hívnak?

-          Riley. Riley Greenfield.

-          Várjunk csak… Ismerős valahonnan a neved – gondolkodott el egy pillanatra.

-          Modellkedem, talán onnan csenghet ismerősnek.

-          Tényleg – csillantak fel szemei a felismerés hatására. – Azokon a divatbemutatókon úgy nézel ki, mintha arra az időre minden eredetiséget kiölnének belőled. Tucatnak tűnsz a többi robot között – Annak ellenére, hogy sokszor elég bántó volt Damien őszintesége, mégis tetszett, hogy ennyire kimondja azt, amit gondol. Sosem szerettem az olyan embereket, akik nem egyenesek.

-          Hát… Az igazság az, hogy ez a munka sem tett jót a lelkivilágomnak – motyogtam, miközben a földet bámultam.

-          Rögtön gondoltam. De gyanítom, hogy ez még nem vezetett oda, hogy eret akarj vágni.

-          Nem. A végső löketet egy… Egy fiú adta meg – suttogtam elhaló hangon. Loganre gondolva apró gombóccá zsugorodott a gyomrom, ez pedig belül bizonyította azt, hogy Damien lehet akármilyen vonzó a szememben, Logan mégis mindig az első és egyetlen szerelmem marad.

-          Jaj, ne már – sóhajtott fel kelletlenül. – Komolyan képes lettél volna egy seggfej miatt véget vetni a saját életednek? – Ismét szembesített az igazsággal, szavai hallatán pedig most először tudatosult bennem igazán, hogy milyen ostoba és értelmetlen dolgot akartam véghezvinni. Szívem szerint visszatekertem volna az időt, és mindent másképp csináltam volna.

-          Igazad van. Hatalmas nagy idiótaság volt mindezt megcsinálnom. De nem láttam már értelmét az életemnek… Úgy éreztem magam, mintha egy robot lennék, aki nem rendelkezhet a saját döntései és úgy általánosságban az egész élete felett.

-          Na látod, ezt mondjuk meg tudom érteni – értett egyet. – De a fiús rész miatt még mindig flúgosnak tartalak. Talán épp ezért vagy ennyire szimpatikus – nézett mélyen szemeimbe csábító vigyorral arcán, melyet látva szívem hirtelen kihagyott egy ütemet.

Nem értettem mi van velem. Azt már tudatosítottam magamban, hogy Logan helyét senki nem veheti át az életemben, de egészen idáig azt hittem, hogy egyedül ő lenne képes ilyesféle érzelmeket kiváltani belőlem. Azonban most, hogy Damien felbukkant, hirtelen bebizonyosodott ennek az ellenkezője, ugyanis teljesen elveszítettem a józan eszemet mellette, és egy olyan részemet hozta elő belőlem, ami azt hittem, hogy nem is létezik.

Eléggé zavarba hozott előbbi kijelentése, ennek ellenére azonban továbbra is mereven álltam tekintetét, majd én is halványan elmosolyodtam. Mióta meglátott, ez most történt meg először.

-          Sokkal szebb vagy, amikor mosolyogsz – jelentette ki, miközben csodálkozva bámult engem. Reméltem, hogy ezek a gesztusok annak a jelei, hogy ő is hasonlóan kezdett el érezni irántam, mint fordítva.

Nem tudtam mit válaszolni, csupán továbbra is szinte észrevehetetlen mosollyal kémleltem arcát, ami jóformán tökéletes volt. Nemcsak tengerkék szemei, hanem ellenállhatatlan ajkai is megbabonáztak, ahogy pedig teltek a percek, egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam. Számomra is hihetetlen volt, hogy egy vadidegen után vágyakozom ennyire, aki valószínűleg még veszélyes is, de mindez akkor nem érdekelt. Annyira magába bolondított, hogy nem tudtam reálisan gondolkodni. Bárhová vakon követtem volna.

-          Mikor engednek ki? – szólalt meg a néhány másodperce beállt csend után.  

-          Gondolom még jó pár napig nem – válaszoltam, majd megvontam vállam.

-          Cigizel? – tett fel egy újabb egyáltalán nem idevágó kérdést, majd kirántott egy dobozt dzsekije zsebéből, ami telivolt meggyújtatlan cigarettaszálakkal.

-          Hát… Alkalomadtán – gondolkodtam el.

-          Akkor kérsz egyet? – nyújtotta felém a dobozt, miközben az ő szájában már volt egy cigi.

-          Rá szabad itt egyáltalán gyújtani? – vontam fel szemöldököm.

-          Az épületben biztos nem, ellenben gondolom, hogy itt igen. De még ha nem is lenne szabad… Kit érdekel? – nézett rám fájdalmas arckifejezéssel, majd megrántotta vállát, a következő pillanatban pedig már füstölgött a szájában lévő cigaretta.

Elmondhatatlanul tetszett benne ez a nemtörődömség, azért pedig csak hálát tudtam adni, hogy a sors mellém sodorta őt.

-          Na, kérsz vagy nem?

-          Igen, kérek – eszméltem fel ábrándozásomból, majd én is rágyújtottam egy cigire.

Szépen festhettünk ott, mi ketten. Egy halálsápadt lány tolószékben, bekötött kezekkel, mellette pedig egy apró sebekkel tarkított fiú, akiről messziről látszódott, hogy milyen elvont lélek. A furcsaságunkban mégis volt valami megmagyarázhatatlan varázs, ahogy ott ültünk a kopasz fák között, a kihalt kórházi kertben.

-          Még egy napja sincs, hogy behoztak, de máris totál kivagyok ettől a helytől – panaszkodott Damien. – Itt nekem is kedvem lenne eret vágni.

-          Ja, elég depis ez a környezet – értettem egyet, miközben a cigaretta füstjének útját kémleltem.

-          Nem akarsz elmenni innen? – nézett rám kíváncsian.

-          Most azonnal? – kérdeztem értetlenül.

-          Igen. Miért, mégis mikor máskor? Elviszlek, ha akarod.

-          De… Nekem bent kell maradnom – hajtottam le fejem csalódottan.

-          Jaj, ne játszd már a jó kislányt, Riley – forgatta meg szemeit. – Tudom, hogy belül te nem vagy ilyen – tette hozzá halkan, majd lassan végisimított arcomon, melytől libabőrös lettem.

-          Igazad van. Tényleg nem vagyok ilyen – húztam ki magam, majd ismét beleszívtam a számomra hatalmas élvezetet jelentő bagóba.

-          Ez máris jobban tetszik – vigyorodott el ismét azzal a vadító tekintetével.

-          De mégis hová viszel? – Bíztam benne (azt ugyan nem tudom megmondani, hogy miért), azt azonban tudni akartam, hogy nem a szerveimet készül-e eladni éppen, vagy bármi ilyesmi.

-          A barátaimhoz. Hidd el, ők is bírni fognak téged – Elég meggyőzőnek tűnt, úgyhogy minden szavát elhittem neki.

-          Oké, menjünk – egyeztem bele gondolkodás nélkül.

-          Király. Akkor most vegyél fel valami normális ruhát. Gyanítom, hogy azért lábra tudsz állni – mondta cinikusan.

-          Igen, képzeld, lábra tudok állni.

-          Csípem ezt a szarkazmust – kacsintott rám, mire elvigyorodtam.

Mindent úgy szerveztünk, hogy pontosan elkerüljem anyát, így sikerült az észrevétele nélkül átöltöznöm, majd visszarohannom Damienhez, aki már készen várt engem. Nos, néha annak is van előnye, hogy anyám szinte az egész életét mobiltelefonjának pötyögésével tölti.

Damien gyakorlatilag minden szabályt megszegett azzal, hogy elszöktetett, emellett pedig még motorra is ült, amit most végképp nem lett volna szabad neki.

Ahogy végigszáguldottunk a zsúfolt utakon, olyan szabadnak éreztem magam, mint még soha azelőtt. Örültem annak, hogy végre van egy srác, aki viszonozza az iránta érzett vonzalmamat, ugyanis Logan mindig is csak egy barátként tekintett rám, ez pedig hosszútávon nagyon fájdalmas és kiábrándító tudott lenni.

Amikor megérkeztünk a Damien által beígért helyre, azonnal fura tekintettel konstatáltam, hogy egy régi stílusú, elegáns, de mégis titokzatos házhoz hozott el engem.

-          Gyere, ne félj már – intett kezével vigyorogva, én pedig bizonytalanul követni kezdtem őt.

Kíváncsi voltam, hogy mi sül majd ki ebből a kis kiruccanásból, bár valahol belül éreztem, hogy súlyos következményei lesznek a kórházból való elszökésemnek.

A ház belülről kissé olyan hangulatot ébresztett bennem, mintha Indiában lennék, a lakások ajtói pedig majdnem mind nyitva voltak, így beláttam a hajlékokba. Mindegyikben elvarázsolt fiatalok szórakoztak, amit már nézni is élvezet volt. Egy pillanatig sem éreztem azt, hogy ne tartoznék ide.

Amikor felértünk a harmadik emeletre, Damien kopogás nélkül benyitott egy lakásba, ahol egy hosszú szakállú, fekete hajú, egy barna, valamint egy szőke hajú fiú szívott valamit éppen.

-          Hali – köszönt Damien vidáman, majd megveregette mindegyikőjük vállát.

-          Úgy látom hoztál magaddal egy szemrevaló lánykát is – jegyezte meg a szakállas kissé szórakozottan. Azonnal lesütött róla, hogy enyhén be van állva. Kissé zavarba hozott, de mindezt próbáltam leplezni, így csak rezzenéstelen arccal bámultam őket.

-          Ja, ma ismertem meg a kórházban. Ő itt Riley – mutatott be Damien röviden és tömören, majd lehuppant a földre, engem pedig derekamnál fogva magával rántott. Lekuporodtam mellé, mire ő átkarolta vállamat, és egy kicsivel közelebb húzott magához. Ezen mozdulatától szívem hirtelen eszeveszett gyorsasággal kezdett el dübörögni mellkasomban.

-          Egy cigit? – nyújtott felénk két szál cigarettát a barna hajú, komor fiú.

-          Kösz – vette el az egyiket Damien, majd rögtön rá is gyújtott.

-          Na mi van hercegnő, te nem kérsz? – vigyorodott el gúnyosan a szakállas, akinek még mindig nem tudtam a nevét.

-          Végül is, miért ne? – rántottam meg vállam, majd elvettem egyet, és rágyújtottam.

Biztos voltam benne, hogy füves cigit adtak nekem, viszont előtte még sosem próbáltam ilyet, így nem nagyon volt tapasztalatom a mellékhatásokat illetően. Kicsit féltem is, hiszen nem tudtam, hogyan fog a szervezetem reagálni, az azonban megnyugtatott, hogy a füves cigi még nem tartozik kifejezetten az erős és különösen veszélyes kategóriába, már ami a drogokat illeti.

A kezdeti idegesség azonnal elkezdett kiszállni belőlem, amikor a szőke hajú, csöndes srác benyomta az Arctic Monkeys legújabb albumát, az említett banda pedig köztudottan a kedvencem, így az ő zenéjüket hallva rögtön ki tudtam kapcsolni. Rendkívül jól éreztem magam az elvont srácok társaságában, a közös zenei ízlésünk pedig még közelebb hozott minket egymáshoz, nem sokkal később pedig az is világossá vált számomra, hogy az életszemléletünk is hasonló. Ekkor döbbentem rá arra, hogy ostobaság volt Logan és Lenna társaságát keresnem, amikor nem illek közéjük. Hirtelen úgy éreztem, mintha köztem és köztük egy hatalmas szakadék emelkedett volna, de ezt akkor nem is bántam, mivel még a gondolatuktól is irtóztam.

Ahogy telt az idő, és egyre több füves cigit szívtam el, úgy a világ is egyre szebbnek tűnt a szememben, Loganről és Lennáról pedig véglegesen elterelődött a figyelmem, valamint arról is, hogy alig egy napja még meg akartam ölni magam. Most csupán azt élveztem, hogy egy félisten tart a karjai között, aki pontosan ugyanolyan, mint én, így megért, és annak ellenére, hogy még alig ismerem, mégis egy lelki társnak tekintem őt.

Amikor már kellően átszellemültem, Damien hirtelen felállt, arról azonban fogalmam sem volt, hogy miért ment el, így csak halvány mosollyal bámultam magam elé továbbra is, miközben egy magasabb régióban kalandoztam.

Hirtelen megéreztem egy erős kezet a derekamon, az érintésre pedig kissé összerezzentem. Amikor oldalra fordultam, megláttam magam mellett a barna hajú srácot, aki már az elején titokzatosnak tűnt a számomra. Még beállva is feszélyezett az érintése, és szerettem volna, hogy elengedjen.

-          Szeretem az olyan kis szupermodell típusú csajokat, mint amilyen te vagy – suttogta fülembe, majd egy felfoghatatlanul gyors mozdulattal maga felé fordította arcomat, ajkait pedig erőszakosan enyémekre tapasztotta.

Minden erőmmel azon voltam, hogy a számomra cseppet sem vonzó srác karjaiból ki tudjam szabadítani magam, egyedül azonban nem voltam elég.

Ha Damien nem jött volna vissza a következő pillanatban a helyiségbe, ki tudja mit művelt volna velem ez az alak. Ő azonban megvédett engem. De minden olyan gyorsan történt… Damien megragadott, majd elhúzott a fiútól, aki meglepettségében azt sem tudta hová nézzen. Látszott a tekintetén, hogy fél Damientől, ami nem volt alaptalan, ugyanis a srác azonnal behúzott neki egy hatalmasat, amitől a barna hajú fazon hátraesett. Ennek az őrült csávónak azonban ez sem volt elég, a következő másodpercben ugyanis ismét megragadott, majd erősen, szinte már fájdalmasan magához szorított. A rémülettől jajveszékelni sem tudtam, de valahol tisztában voltam azzal is, hogy Damien megvéd bármilyen veszélytől.

Az ezt követő percekre azonban már nem emlékszem, ugyanis amikor Damien el akart ragadni az erőszakos fickó karjaiból, a lökése annyira acélosra sikeredett, hogy nagy erővel nekiestem egy asztalnak, azt pedig azonnal megéreztem, hogy fejem vérezni kezd. A képek kezdtek összefolyni elmémben, az elmúlt két napban pedig másodszorra sodortam magam életveszélybe…

Justin

Olyan csodás lenne, ha néha lehetőségünk lenne csupán élvezni az életet, és nem problémázni azon, hogy mi a dolgok negatív oldala, még akkor is, amikor éppen felhőtlenül boldognak érezzük magunkat. Azonban hogyha mindez így menne, akkor bizony minden túl könnyű lenne.

Amikor megismertem Samet, végre rájöttem, hogy a Lenna iránti érzéseim ugyan erősek voltak, de semmiképpen sem nevezhetőek szerelemnek. Ebbe a lányba azonban kezdtem egyre inkább beleszeretni. A kezdeti ellenségeskedése lassan átfordult őszinteségbe, ahogy pedig egyre közelebb kerültem a valódi énjéhez, úgy napról napra még jobban belehabarodtam. Volt Samben valami különleges, amivel senki más nem rendelkezett. Még Lenna sem.

Azt azonban nehezen tudtam elhitetni vele, hogy ezt komolyan így is gondolom. Nem tagadom, Lenna üzenete valóban megdobogtatta a szívem, és felébresztett bennem néhány régi érzést, de soha nem jutna eszembe Samet elhagyni. Még az ő kedvéért sem.

Sam kétkedése és bizalmatlansága volt az, ami megnehezítette a kettőnk kapcsolatát. Ráadásul ott volt még a média, ami alaposan bekavart, ezt pedig a lány rendkívül nehezen viselte, persze teljesen érthetően. Azt viszont nem mondhatnám, hogy ez az egész felhajtás nekem annyira nagy probléma lett volna. Persze engem is zavar, hogy nincsen magánéletem, de bevallom, számomra volt egy előnye is annak, hogy ennyire hamar kitudódott a Sammel való kapcsolatom. Méghozzá azért, mert szerettem volna végleg lezárni a Janice-szel való ügyet. Mindig is kedveltem azt a lányt, azonban tetszeni sosem tetszett. Őszinte érzelmek nélkül pedig nem leszek hajlandó megjátszani, hogy együtt vagyok egy lánnyal, ha nem is szeretem őt. Még a növekvő hírnévért és a több felkérésért sem. Scooternek sem mertem elmondani, hogy miért kezelem annyira higgadtan ezt az egész hajcihőt, ugyanis ő mindig szorgalmazta a Janice és köztem lévő „kapcsolatot”, nem is véletlenül. Neki menedzser lévén fontos, hogy minél jobb helyzetben legyek a hírnév és a munkák szempontjából, de azt a nagy sikerek miatt egy időre el is felejtette, hogy nekem is vannak érzéseim. Én is egy érző lélek vagyok, csakúgy, mint bárki más, ennél fogva pedig vágytam egy őszinte kapcsolatra. Samtől pedig mindezt meg is kaptam. Nem akartam őt elveszíteni. Soha.

Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne szúrjam el a kettőnk kapcsolatát, így az az ötletem támadt, hogy szervezek egy meglepetés randit Samnek, mivel éreztetni akartam vele, hogy tényleg ő az egyetlen lány, aki érdekel engem. Tervem megvalósításában kikértem anya véleményét, aki remek tanácsokkal látott el engem.

Egyre inkább úgy éreztem, hogy kész lennék kimondani Samnek azt a bizonyos szót, amivel minden érzésemről meg tudom őt győzni, de ezzel valahol inkább mégis várni akartam, mivel rettegtem tőle, hogy mégsem kölcsönös. A lelkem mélyén tisztában voltam vele, hogy ez butaság, de nem mertem elbízni magam.

Miután tökéletesen átgondoltam a mai este kivitelezését, közöltem Sammel, hogy szeretném, ha ma átjönne. Hangjában örömöt és izgatottságot véltem felfedezni, ami máris egy pozitív visszajelzés volt a számomra.

Minden erőmmel azon voltam, hogy a harmadik igazi randink is tökéletesen sikerüljön, csakúgy, mint az előző.

Általában elég sokat készülődök, és bevallom, kissé hiú vagyok, de most még a szokásosnál is tovább bíbelődtem a frizurám elkészítésével, mivel azt akartam, hogy minden, de tényleg minden tökéletes legyen. Azonban amikor Sam belépett az ajtón, teljesen lazán, egy egyszerű pulcsiban és világoskék farmerban, hirtelen rájöttem, hogy nem is az számít igazán, hogy nézünk ki. Ennél sokkal fontosabb az, hogy magunkat adhatjuk egymás mellett. Ehhez pedig nem kell felvennünk semmilyen álarcot. Egymás előtt egyáltalán nem érezzük kínosan magunkat, ha egy teljesen átlagos, otthoni cuccban vagyunk, mert így is hibátlannak látjuk a másikat. Mivel Sam ugyanazt gondolta, amit én, azonnal összekócolta a hajam, és közölte, hogy sokkal jobban tetszik neki, amikor nem foglalkozok órákat a séróm belövésével, hanem csak hagyom, hogy úgy legyen, ahogy éppen van.

Végre találtam valakit, aki előtt nem kell megjátszanom magam, ez pedig hihetetlenül sokat jelentett nekem. Sam más volt, mint Lenna. Rádöbbentem, hogy hiába lesz ő mindig több mint egy barát, tényleg nem szerelem az, amit iránta éreztem. Ez az angol cserediáklány az egyetlen, aki egy nyitott ajtón át férkőzött be a szívembe.

-          És mit terveztél a mai estére? – nézett rám sejtelmes vigyorral arcán Sam.

-          Filmnézés és forró csoki ivás egy hideg téli estén a lányok álma, nem? – vontam fel szemöldököm mosolyogva.

-          Ja, valahogy úgy – harapott ajkába. – Szóval ezt tervezted? Mert ha igen, akkor támogatom az ötletet – kacsintott rám, majd odalépett hozzám, és szorosan átölelt, én pedig viszonoztam gesztusát. Óvatosan dereka köré fontam karjaimat, éreztetve vele azt, hogy rám mindig számíthat, és hogy mellettem biztonságban van. Már sok lánnyal volt dolgom eddigi életem során, de egyikük sem tudott olyan érzéseket kiváltani belőlem, mint Sam. Őt megölelni más volt, és az érintésében volt valami megmagyarázhatatlan csoda, amitől azonnal bizseregni kezdtem. – És mit nézünk? – nézett fel rám csillogó szemekkel.

-          Először azt, amit te szeretnél – mondtam lágy hangon, majd végigsimítottam arcán.

-          Hmm, rendben. Tudod, néhány hónappal ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy egy felkapott tini sztárocskával akarok majd valami nyálas, romantikus filmet nézni, de mostanra egészen más ember lettem. Elsősorban neked köszönhetően. És éppen ezért most ezt szeretném – Megérintett, amit mondott, és elképesztően jó érzéssel töltött el, hogy tehettem érte valamit, ami az egész életére kedvező hatással van.

Válaszul hosszan megcsókoltam, majd leültem a kanapéra, őt pedig ölembe húztam.

-          Na, akkor mit nézzünk?

-          Még soha nem láttam a Szerelmünk lapjait.

-          Képzeld, én sem.

-          Jó, akkor azt nézzük – jelentette ki. – Beállítom a laptopodon, rendben?

-          Oké, én pedig hozom a fantasztikus, általam készített forró csokikat – mondtam vigyorogva, majd nyomtam egy puszit fejére, ezt követően pedig besiettem a konyhába.

Végre felhőtlenül boldog voltam, és úgy éreztem, hogy soha senki nem tudná elvenni tőlem ezt az érzést.

A forró csokikkal kezemben visszatértem a nappaliba, ahol Sam már kényelembe helyezte magát. Aranyosan felkuporodott a kanapéra, majd maga mellé paskolt, jelezve, hogy huppanjak le mellé.

Miután én is leültem, azonnal magamhoz öleltem. Igazából viszonylag romantikus alkatnak gondolom magam, de annyira nem, hogy elérzékenyüljek egy érzelgős filmen, és csillogó szemekkel nézzem azt. Ez az alkotás azonban még engem is megérintett, az pedig, hogy Sammel nézhettem meg, még inkább dobott a színvonalán a szememben.

Tényleg tetszett, de azt már nem vállaltam, hogy még egy csöpögős filmet végignézzek, így a következő mozit én választottam. Hű akartam maradni a férfias gondolkodásomhoz, így az Elnök végveszélyben című filmhez ragaszkodtam, Samnek pedig egyáltalán nem volt ellenére. Tetszett Samben az, hogy egy laza csaj, aki a fiúsabb dolgokat ugyanúgy élvezi, mint a lányos, romantikus cuccokat, valamint az, hogy el tudtam hülyülni vele. Pontosan egy ilyen lányra volt szükségem.

-          Justin, el kell ismerjem, ez az eddigi legjobb randi, amit összehoztál – nézett rám a második film végeztével vigyorogva, majd odahajolt hozzám, és megcsókolt.

-          Ez volt a cél – kacsintottam rá, ezúttal pedig én húztam őt közelebb magamhoz. Ismét csókolózni kezdtünk, de annyira belemerültünk, hogy időközben elfeküdtünk a kanapén, szorosan egymást ölelve. Kissé elkapott a hév, ugyanis hamarosan már a pulcsija alatt voltak kezeim, a derekát simogatva. Nem szerettem volna megrémiszteni, de nehezen tudtam uralkodni magamon a közelében.

Szerettem volna végre valami bensőséges dolgot érzelemmel és szenvedéllyel csinálni, nem csupán azért, hogy pótoljam a hiányzó darabkákat az életemből némi egyszerű élvezettel. Mostanság viszont az őszinte dolgokban nemigen volt részem, és éppen ezért ragadtattam magam annyira el, amikor Samhez ilyen közel kerültem.

Amikor azonban ő már túl gyorsnak találta a tempót, hirtelen óvatosan eltolt magától, majd zavartan felült, miközben szomorkás tekintettel bámult maga elé.

-          Mi a baj? – kérdeztem kétségbeesetten, majd megszorítottam kezét.

-          Semmi – rázta meg fejét zavartan.

-          Sajnálom, hogyha elszaladt velem a ló. Én csak… - Hirtelen borzasztóan elszégyelltem magam, amikor tudatosult bennem, hogy egy pillanatra mennyire erőszakosan viselkedtem. A világért sem szerettem volna Samnek fájdalmat okozni.

-          Justin, semmi baj – mosolyodott el szomorúan. – Egyszerűen csak szeretném, ha tudnád, hogy én ezt nem szeretném elsietni. Annyira örülök, hogy találkoztam veled, és végre van valaki, aki iránt valós érzelmeket táplálok! És éppen ezért szeretném, hogy amikor majd az a bizonyos dolog megtörténik, minden tökéletes legyen, én pedig fel legyek készülve rá – nézett mélyen szemeimbe.

-          Hát persze – bólogattam hevesen. – Rendben, teljesen megértelek. Számomra az a legfontosabb, hogy te boldog legyél – motyogtam mély, dörmögő hangon, majd adtam egy puszit fejére.

-          Az vagyok – nézett fel rám ismét mosolyogva. – Boldogabb nem is lehetnék.

-          Én sem – értettem egyet sugárzó arccal, majd lágyan megcsókoltam.

Összességében tényleg fantasztikusan sikerült ez a randi, annak pedig elmondhatatlanul örültem, hogy a végét nem rontottuk el valami őrülten nagy ostobasággal, aminek még egyáltalán nem volt itt az ideje.

Sammel és velem minden a helyén volt, boldognak éreztem magam mellette, azonban valami még aggasztott vele kapcsolatban. Mégpedig nem más, mint az édesapjával való kapcsolata. Láttam, hogy emiatt egy kicsit mindig maga alatt van, valahogy pedig szerettem volna segíteni neki. Az egyetlen célravezető megoldás az volt, hogy felkeresem az apját, és elbeszélgetek vele a lányáról. Fontosnak tartottam, hogy rendezzék a kapcsolatukat, elsősorban Sam érdekében.

A mai világban már rettentő hamar rá lehet bukkanni szinte bármelyik ember elérhetőségeire, így sikerült kiderítenem Mr. Graham telefonszámát is, akit azonnal felhívtam, reménykedve abban, hogy felveszi majd a mobilját. Azonban hiába vártam erre, nem következett be, így csalódottan tettem le a telefont, amikor már az üzenetrögzítő hangja kapcsolt be.

Már éppen elindultam volna az emeletre, amikor hirtelen csöngetésre lettem figyelmes. Rendkívül furcsálltam, hogy ilyen későn akar valaki idejönni, így felvont szemöldökkel sétáltam oda a bejárati ajtóhoz, majd kíváncsian ajtót nyitottam. Aki pedig ott állt előttem, annyira meglepett, hogy hirtelen a lélegzetem is elállt egy pillanatra…