14. fejezet

Lenna

Még soha életemben nem éreztem magam annyira boldognak, mint akkor. A Harry és köztem lévő szerelem kiállt eddig minden lehetséges próbát, ez pedig azt bizonyította, hogy minket valószínűleg odafönt is egymásnak teremtettek. Talán ez nyálasan és közhelyesen hangzik, de tényleg így gondoltam. Mindig is hittem benne, hogy a Földön minden egyes embernek van egy párja, akit az ég neki rendelt. És miután Harryt megismertem, ebben az elméletben még erősebben kezdtem el bízni.

Mivel a közös fellépések következtében sikerült barátommal még több időt együtt tölteni, az összeköttetés is erősebb lett köztünk. Egyesek úgy tartják, hogy a túl sok közös program és az egymáson csüngés tönkretehet egy kapcsolatot, de mi nem fojtottuk meg egymást a másik szerelmével. Harry mellett minden olyan természetesen jött. Nem voltak erőltetett beszélgetések, mozdulatok, vagy pillantások. Szimplán csak tudtam, hogy jó vele, és mellette a helyem. Ilyen egyszerű volt az egész.

Szerettem vele dolgozni. Nagyon élveztem minden pillanatát, mivel egyszerre kemény munka és szórakozás is volt az általam legjobban szeretett emberrel. A következő produkció volt az első olyan alkalom, amikor már egy egész stadiont megtöltő embertömeg előtt léptünk fel. Valami évenként megrendezett fesztiválszerűség volt, ami a legnagyobb arénákban került megrendezésre. Leírhatatlanul izgultam, azonban igyekeztem leküzdeni az idegességet, és megpróbáltam csupán élvezni a kihívást, valamint úgy felfogni ezt az egészet, mint egy páratlan, egyszeri, fantasztikus és nem utolsó sorban kihagyhatatlan lehetőséget. Furcsa, mert addig a pillanatig voltam a legfeszültebb, amíg fel nem léptünk a színpadra. Amikor már odafönt álltunk, egyáltalán nem éreztem magamban szorongást. A produkció ideje alatt a lehető legjobban odatettem magam, de nem csak én teljesítettem kifogástalanul, hanem a srácok is. Szuper volt a show, mindenki tökéletes munkát végzett.

Miután túlestünk az egészen, a közönség és a színfalak mögötti stáb is hatalmas tapsviharral jutalmazott meg minket, ami elképesztően jólesett. Korábban még egyszer sem voltam ennyire büszke magamra.

Nehéz volt megállnom, hogy ne ugorjak azonnal Harry nyakába. De nem tehettem, legalábbis a kamerák kereszttüzében. Barátom még várni akart a megfelelő pillanatra. Bonyolult volt ez az egész, de megértettem, hogy fél a nyilvánosságtól.

Persze annyi még belefért a dologba, hogy óvatosan mellém lopakodjon, és a fülembe súgja, hogy mennyire káprázatos voltam. Ezek az apró gesztusok elmondhatatlanul sokat jelentettek nekem. Többet, mint azt Harry valaha is gondolta volna.

Talán mindegyikünk közül Louis volt a leginkább bezsongva, mivel egyik pillanatról a másikra elhatározta, hogy mi most rendezni fogunk egy hatalmas partit. Mindig is imádtam, hogy ez a srác ilyen spontán és laza, ebből kifolyólag pedig nem volt kifogásom az ötlete ellen. Azonnal eszembe is jutott, hogy Meria éppen a családjával nyaral, Carrie pedig szintén elutazott valami üzleti ügy miatt, ezért felajánlottam, hogy tartsuk nálam a bulit. Kissé meggondolatlan döntés volt, hiszen azt a házat én semmilyen szempontból nem birtokoltam, de akkor, a mámorban lubickolva el is felejtettem, hogy a felelősségemet azért nem kellene kitörölnöm magamból.

Másfél órával a fellépés után már egy hatalmas csapat partizott az ideiglenes otthonomban. Már a buli eleje óta be voltam kissé csiccsentve, így nem tudtam felfogni, hogy mennyien is vagyunk tulajdonképpen, a vendégek száma pedig egyre csak nőtt, és ez elég aggasztó volt. Olyanok is ott voltak, akiket soha életemben nem láttam még, annak ellenére, hogy nálam buliztunk.

Gyorsan kitudódott az iskolánk diákjai körében, hogy mekkora banzájt rendeztünk, így a vége felé már a fél suli velünk mulatott. Kicsit kezdtünk sokan lenni. Sam háza egyébként iszonyatosan tágas és nagy volt, de egy egész iskolányi embernek azért már kevésnek bizonyult.

Itt már bátran mertem csókolózni Harryvel, pedig most sem volt garancia a biztonságra. Bármelyik pletyka- és pénzéhes iskolatársam lefotózhatott minket, de ez akkor nem érdekelt. Nagyon jól éreztem magam. Azzal a fiúval voltam, akit mindennél jobban szerettem, miközben az alkohol végigáramlott ereimben. Ettől elképesztően felszabadult, vidám és önfeledt lettem. Mindent összevetve tökéletes este volt, egészen odáig, amíg meg nem érkezett egy nem várt vendég. Logan.

Furcsa érzés kerített hatalmába, amikor megláttam őt. Messziről látszott rajta, hogy már akkor sem volt józan, amikor betoppant a Graham-villába. Az arckifejezése alapján mindenre elszántnak tűnt, úgy nézett ki, mintha keresne valakit. A nyakamat tettem volna rá, hogy én vagyok az a bizonyos személy, akit próbál megtalálni, amikor pedig megpillantott és magabiztos léptekkel elindult felém, be is bizonyosodott, hogy jól gondoltam a dolgokat. Óvatosan rásandítottam Harryre, aki szinte forrt a dühtől. Gyűlölte Logant, de leginkább a tényt, hogy ismét a közelemben volt.

-          Miért van ez már megint itt? – mormolta barátom lángoló tekintettel.

-          Nyugi, elintézem – súgtam oda fülébe, majd lágyan megcsókoltam, amitől kissé lehiggadt.

Amikor Logan odaért hozzám, Harry arcán hirtelen összerándult minden izom. Hiába próbálta elrejteni idegességét, sehogy sem sikerült neki.

-          Lenna, beszélnem kell veled – hadarta Logan, miközben instabilan lépegetett egyik lábáról a másikra.

-          Mennyit ittál? – néztem rá aggódva. Tudtam, rosszat jelent, hogy már a lábán sem tud normálisan megállni.

-          Nem számít – vetette oda legyintve.

-          Rosszul nézel ki. Felkísérlek a fürdőszobába, rendben? – ajánlottam fel a lehető legkedvesebben, majd belekaroltam a kótyagos srácba.

-          Na jó… Legalább ott kettesben lehetünk – Ezen kijelentésére Harry ismét felidegesítette magát.

Miután elindultunk az emelet felé Logannel, egy pillanatra még hátrafordultam barátomhoz, majd megszólaltam:

-          Nem lesz semmi baj – motyogtam halvány mosollyal arcomon.

-          Ne menjek én is veled? – kérdezte aggodalmas tekintettel.

-          Semmi szükség rá. Te csak maradj itt, és szórakozz – feleltem mosolyogva.

Harry nehezen törődött bele, hogy jelen pillanatban nem szorultam rá a segítségére, de nem akart jelenetet rendezni, így végül elfogadta döntésemet.

Logan már a lépcsőn is alig volt képes feltántorogni, ami nagyon rosszat jelentett. Bele sem mertem gondolni, hogy mennyit ihatott, mielőtt idejött.

A fürdőszobában azonnal leültettem a széles fürdőkád szélére, miután kiküldtem a helyiségből egy hevesen csókolózó párost, akiket egyébként megjegyzem, hogy nem is ismertem. Kissé bizarr volt, hogy lépten-nyomon ismeretlen emberekbe botlottam a jelenlegi „saját” házamban. Nem tetszett ez az egész dolog, sokkal jobban szerettem a kisebb partikat, ahol minden jelenlévőhöz közelebbi kapcsolat fűzött.

-          Logan, miért iszol ennyit? – kérdeztem a sráctól tanácstalanul, miközben egy vizes ronggyal arcát törölgettem.

-          A felejtés miatt – nézett fel rám reménytelen arckifejezéssel.

Majd’ kettéhasadt a szívem, amikor arra gondoltam, hogy ezt a számára mérhetetlenül nagy fájdalmat én okoztam neki. Nem akartam, hogy miattam szenvedjen.

-          És egyáltalán minek jöttél ide?

-          Mert egyelőre még nem akarom feladni a kettőnk kapcsolatát. Én megmondtam, hogy harcolni fogok érted – Hirtelen egy erélyes mozdulattal megszorította kezemet, miközben tekintetét mélyen enyémbe fúrta.

-          Azt hittem ezt már megbeszéltük – sóhajtottam fel hangosan, majd zavartan lesütöttem szemeimet. Én egyedül Harryt szerettem, és szerintem ezzel Logan is tökéletesen tisztában volt. Azonban valami megmagyarázhatatlan erő és egy reménysugár töretlenül hajtotta őt, így pedig nem is akart megfutamodni. Ám mégis sokkal jobb lett volna, ha inkább ezt teszi. – Felesleges köröket futunk le ezzel a játékkal.

Utolsó mondatomra már nem tudott mit felelni, csupán némán és mozdulatlanul bámult engem. Láttam az arcán, hogy fájt neki, amit mondtam, de helyes döntés volt őszintének lenni. Kimondani, amit gondolsz, tulajdonképpen mindig jó megoldás.

-          Gyere, beviszlek a szobámba. Kicsit le kellene dőlnöd – szólaltam meg halkan, miközben hátát simogattam.

-          Oké – válaszolt suttogva, majd segítségemmel feltápászkodott a kád széléről.

Nehéz folyamat volt eljutni a szobámig, de sikerült. Logan szinte már teljesen kómás volt akkorra, és éppen ezért nem értettem, hogy a szobámban hogy tért hirtelen egészen magához.

Miután leültettem az ágyamra, ismét odanyúlt kezemért, majd ezúttal teljesen gyengéden megfogta azt.

-          Maradj itt velem, kérlek – mormolta, miközben egy pillanatra sem vette le rólam tekintetét.

-          Logan, nem hiszem, hogy ez jó ötlet – ráztam fejem határozottan.

-          Kérlek – ismételte meg ezúttal egy kicsit hangosabban, majd felállt, és egészen közel lépett hozzám.

Arcaink között vészesen kicsi volt a távolság, azonban az meg sem fordult a fejemben, hogy megcsókoljam őt. Nem tagadom, éreztem valamiféle kis bizsergést, ami nem volt átlagos, de korántsem olyan erős, mint amit Harry közelében tapasztaltam.

-          Könyörgöm, Lenna. Nekem szükségem van rád – mondta elhaló hangon, majd egyik kezével megérintette arcom, és még közelebb húzta az övéhez.

Még éppen időben eltoltam magamtól, így nem sikerült megcsókolnia. Semmi esetre sem akartam, hogy ez megtörténjen. Képtelen lettem volna megcsalni Harryt.

-          Nem lehet, értsd meg – pillantottam rá elkeseredetten.

-          De én akarom, és tudom, hogy te is – Ismét visszarántott magához, de ez már kezdett az erőszakosság felé hajlani. Minden bensőségességét elveszítette a pillanat. Azokban a másodpercekben mintha nem is Logant láttam volna. Agresszív és követelőző volt. Rá akart kényszeríteni valamire, amit én viszont egyáltalán nem akartam, ez pedig undorítóvá tette az egész jellemét.

Alig tudtam ellökni magamtól, mivel nagyon erőszakosan próbált megcsókolni. Természetesen tudtam, hogy a részegség is szerepet játszik a viselkedésében, de akkor is gusztustalan és ijesztő volt, amit velem tett.

Már a derekamnál fogva próbált meg magához rángatni, amikor hirtelen könnyezni kezdtem. Féltem tőle.

-          Hagyj békén, kérlek – kiabáltam remegő hangon.

Azonban hiába próbáltam meg védekezni, nem tudtam. Kikelt magából, és olyan volt, mintha egy másik ember lenne. Ha Harry hirtelen nem tör be az ajtón hatalmas erővel, nem is tudom mi történt volna. Tisztában voltam vele, hogy Logan józanul soha nem tett volna velem ilyet, sőt, még csak meg sem próbálta volna, de akkor nagyon kiszámíthatatlan állapotban volt.

-          Ereszd el, de azonnal! – ordított rá Harry elképesztően hangosan, miközben gyors léptékkel hozzánk sietett.

-          Ó, hidd el, ő is inkább velem akar lenni – nevetett fel kárörvendően Logan, majd magához szorított. Most azonban az érzés nem olyan volt, mintha az egyik legjobb barátom ölelne magához, hanem sokkal inkább mintha egy részeg állat szorongatna. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg Logan.

-          Na jó, elég volt. Azonnal ereszd el – üvöltött rá ismét barátom, majd a másodperc töredéke alatt olyan hatalmas erővel behúzott neki egyet, hogy még a lélegzetem is elállt egy pillanatra. Hirtelen rám tört egy erős déjà vu érzés, hiszen nem is olyan régen egyszer már történt egy ehhez kísértetiesen hasonló eset. Csak ott éppen Logan volt fölényben, most azonban fordult a kocka. Ezúttal  HHarry sokkal erősebbnek mutatkozott. Már-már olyannyira, hogy abban a helyzetben elkezdtem félni tőle. Bár a dolgokon sokat enyhített az, hogy az én megóvásom érdekében gurult ennyire dühbe.

Mint legutóbb, most is csupán ledermedve bámultam őket az első körülbelül fél percben. Nem tudtam mit tegyek, de miután Logan már konkrétan ájult volt, úgy éreztem, hogy muszáj lesz közbelépnem.

-          Harry, állítsd le magad, nem hallod? – rángattam a fiú vállát hisztérikusan. Ha tovább folytatja, amit elkezdett, kis híján meg is ölhette volna. – Ájult, nem látod? – kiabáltam zokogva, miközben próbáltam leállítani őt.

Miután Harryben is tudatosult, hogy mennyire messzire ment, azonnal abbahagyta a már teljesen magatehetetlen Logan püfölését, majd lassan felállt, és elkezdett zavartan fel-alá járkálni a szobában.

Amint odafértem a sráchoz, azonnal mellé borultam, majd megpróbáltam ébresztgetni őt.

-          Logan, ugye hallasz engem? – suttogtam kétségbeesetten.

Néhány másodperc múlva résnyire kinyitotta szemeit, majd csillogó tekintettel rám pillantott.

-          Hála az égnek – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. – Mindjárt kérek valakitől segítséget, aki elvisz az orvoshoz.

Logan nem szólt egy szót sem, de nem is volt rá szükség, hogy bármit is mondjon. Kötelességemnek éreztem, hogy segítsek rajta, még annak ellenére is, hogy néhány perccel ezelőtt milyen erőszakosan bánt velem.

Egy kis idő múlva már meg is érkezett a felmentő sereg Louis és Liam személyében, akik értetlenül álltak az eset előtt. Korábban még ők sem látták Harryt ennyire agresszívnek.
Egyre inkább kezdtek belém ivódni Zayn és Niall szavai. Az a gondolat fészkelte be magát a fejembe, hogy mi van akkor, ha tényleg kihozom Harryből a lehető legrosszabb oldalát. És ha ez így van, akkor inkább távol kellene tartanom magam tőle, ahogy a fiúk is tanácsolták?
Egyszerűen gyűlöltem, hogy valaminek mindig sikerült elbizonytalanítania…

Miután Harry és én egyedül maradtunk a tágas szobában, néhány percig csak némán bámultunk magunk elé. Amikor már megelégeltem a csendet, hirtelen én törtem meg azt.

-          Remélem tudod, hogy ezúttal túl messzire mentél.

-          Tudom. Viszont te el sem tudod képzelni, hogy mennyire sajnálom. Én csak…

-          Te csak mi? – horkantam fel ingerülten. – Nézd, nekem elmondhatatlanul sokat jelent, hogy ennyire vigyázol rám, és féltesz engem. De nem próbálhatsz meg kinyírni senkit, aki egy újjal is hozzám ér! – Nem tudnám szavakkal kifejezni, hogy mennyire nehéz volt ilyen keményen beszélni életem nagy szerelmével, akiért bármit megtettem volna. Az egészet úgy éltem meg, mintha magamat bántanám meg ezekkel a szavakkal. Éreztem az ő fájdalmát, és ez már valami földöntúli, végtelenül erős és szétszakíthatatlan kapcsolatról árulkodott.

-          De Logan bántani akart!

-          Részeg volt – motyogtam egészen halkan. – Ez nem egy hétköznapi eset. Tudod, hogy egyébként soha nem tenne ilyet.

-          Mit számít most ez? Meg akarta tenni és kész! Engem nem érdekel, hogy ittasan vagy józanon, de ilyen meg sem fordulhat a fejében! – emelte fel hangját.

-          Te viszont nem bántalmazhatsz valakit ennyire brutálisan – vetettem oda megvetően. – Úgy érzem, mintha nem is ismernélek.

-          Ne mondj ilyet, kérlek – pillantott rám fájdalmas tekintettel. Mélyzöld szemeiből csak úgy sugárzott a szenvedés, ettől pedig az én szívem is majd’ meghasadt. De kemény akartam maradni, így ezt nem mutathattam ki.

-          Pedig így van. Most össze vagyok zavarodva. Hadd menjek el. A továbbiakban pedig átgondolom, hogy nekünk érdemes-e egyáltalán együtt lennünk – mondtam rezzenéstelen arccal.

-          Lenna, nélküled az én életemnek már nincs értelme – szólalt meg remegő hangon. Ezek a szavak hatalmas jelentéssel bírtak, nekem pedig nem is volt másra szükségem. És hiába éreztem én is ugyanígy, mégis sok szempontot és hátrányt össze kellett vetnem magamban.

-          Most hagyj elmenni – suttogtam, majd gyors léptekkel kisiettem a szobából.

Nem volt kedvem tovább abban a házban maradni, amit jelenleg az otthonomnak tekintettem. Magára hagytam egy hihetetlenül értékes ingatlant, amiben mindenféle jöttment bulizott állatok módjára. Nem vitás, hogy a józan ítélőképesség azokban az órákban teljesen eltűnt belőlem. Azonban tényleg szükségem volt az egyedüllétre, ugyanis akkora zűrzavar keletkezett a fejemben, mint még soha azelőtt. Egy pillanat alatt minden értelmét vesztette, ami odáig megkérdőjelezhetetlen volt…

Riley

Soha életemben nem voltam még olyan féltékeny, mint abban az időben. Már ha csak egy pillantást is mertek vetni Damienre a körülötte lévő csajok, én azonnal balhét csaptam. Kikeltem önmagamból, teljesen őrültté váltam. Persze ehhez hozzásegített az a tömérdek mennyiségű kábítószer, melyeket akkortájt fogyasztottam. Felfogtam, hogy az életemmel játszottam, de nem izgatott különösebben, hiszen nekem az életet maga Damien jelentette. Rajta kívül nem számított senki és semmi. A törődésem külső szemmel nézve már nagyon ijesztőnek tűnhetett, de annyira szerelmes voltam… Nem tudtam parancsolni az érzelmeimnek. A dolgok szépséget pedig tetézte a tény, hogy viszonzottnak tűnt minden egyes érzésem vele kapcsolatban. És emiatt hiába voltam totálisan szétcsúszva, akkor is elmondhatatlanul boldognak éreztem magam.

Azonban már nemcsak az iskolát hanyagoltam, hanem a modellkedést is. Ennek részben örültem, mivel mindig is gyűlöltem azt a világot az összes embertelen szabályával együtt, viszont be kellett látnom, hogy ez a munka legalább biztosított némi pénzt számomra, amire jelen pillanatban hatalmas szükségem volt. Bár az sem elhanyagolható tény, hogy erről az egyre csak megszűnő kapcsolatról köztem és a modellügynökségem között nem csupán én tehettem. Ugyanis természetesen előttük sem lehetett egy idő után titokban tartani, hogy egy drogfüggő ronccsá váltam. És mégis melyik ügynökség akarna foglalkoztatni egy ilyen szétcsúszott csajt? Semelyik.

Segítséget azonban senkitől sem fogadtam el. Néha már Damien is rám szólt, hogy egy kicsit álljak le a cuccal, de ebben a témában még rá sem hallgattam. Konkrétan a halál felé kergettem magam, de ezzel tisztában voltam. Éppen ezért is élveztem annyira az egészet. Egészen hosszú ideje voltam már úgy vele, hogy nincs értelme a létezésemnek. Damien megjelenése pedig ebben a dologban nem változtatta meg a nézeteimet, csupán a még hátralévő nyomorult kis életem egyetlen fénye és öröme lett. Ettől függetlenül persze én még meg akartam halni. Sokszor elképzeltem, hogy talán az lenne a legjobb, ha szerelmemmel kézen fogva ölnénk meg magunkat. Beteg voltam? Talán igen. De ezt mindig is tudtam.

Egy esős délutánon éppen egyedül kuksoltam Damien lakásában, ugyanis ő elment egy kis cuccért. Ilyenkor persze már egy idegroncs voltam, ugyanis betegesen vágytam a drogra. Egyre több pánikroham jelentkezett nálam, valamint rengetegszer voltam feszült és ingerült. Jóformán árnyéka voltam önmagamnak.

Annak ellenére, hogy a különböző kábítószereken kívül másra nemigen tudtam gondolni, mégis megpróbáltam lekötni magam valamivel. Így hát spontán ötlettől vezérelve elkezdtem olvasni Vincent Van Gogh életrajzát. Mindig is zseniális festőnek tartottam, ezért a könyv összes sorát csak úgy faltam. Ez valamelyest elterelte figyelmemet az égető vágyról, melyet a tudatmódosító szerek iránt tápláltam.

Már legalább fél órája olvasgattam, amikor hirtelen csöngetésre lettem figyelmes. Nem nagyon keresett minket itt senki, éppen ezért pedig eléggé meglepődtem ezen a fejleményen. Kíváncsian odaandalogtam a kaputelefonhoz, majd felvettem azt.

-          Tessék? – szóltam bele érdeklődően.

-          Riley? Szia, Lenna vagyok – hallottam meg a lány bizonytalan hangját. Azonnal kelletlenül felsóhajtottam, amint belém hasított a felismerés, miszerint ő keres engem.

Semmi kedvem nem volt a prédikációit hallgatni, hiszen bizonyos volt számomra, hogy csakis kioktató szándékkal jött ide.

-          Mit akarsz? – kérdeztem mogorván.

-          Beengednél? Sok mindent szeretnék neked mondani.

-          Lenna, menj el inkább – morogtam.

-          Szépen kérlek, engedj be – kérlelt az előbbinél kissé határozottabban.

Hosszú másodpercekig hezitáltam azon, hogy megnyomjam-e azt a bizonyos gombot. Szívem szerint akkor elküldtem volna a francba, mivel tényleg a hátam közepére sem kívántam az okoskodását, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag ennek ellenére végül mégis beengedtem.

Amint belépett a lakásba, önbizalmam ismét a nullára csökkent. Meglehet, hogy különlegesebb és karakteresebb arccal rendelkeztem, mint Lenna, de benne mégis volt valami elragadó és gyönyörű. Talán Logan is emiatt lett belé szerelmes, nem pedig belém. Szokásosan nagyon csinos volt; egy sötétkék farmert, egy szűk mályvaszínű kötött pulcsit és egy krémszínű vékony kabátot viselt. Ezzel szemben rajtam egy rongyos, kinyúlt, kopott fekete pulóver volt, amitől még lepukkantabbnak néztem ki.

-          Jaj, Riley… - suttogta reménytelenül, miután végigmért. Látszott a szemén, hogy mennyire sajnál engem. Azonban nekem semmi szükségem nem volt a sajnálatára.

-          Essünk túl gyorsan a dolgokon. Mit akarsz? Amúgy csak a formalitás kedvéért: kérsz valamit inni vagy enni? – vetettem oda ridegen.

-          Nem, köszönöm – motyogta.

-          Gyere beljebb – invitáltam be a nappaliba, miközben szememet forgattam. Egyáltalán nem voltam olyan hangulatban, hogy elviseljem a társaságát, de nem tehettem mást, ugyanis én voltam olyan ostoba, hogy nem csaptam le azonnal a kaputelefont, amint meghallottam a hangját. – Na, most már elárulod, hogy pontosan miért jöttél?

-          Tudom, hogy hajthatatlan vagy azzal kapcsolatban, amit már egy jó ideje magyarázok neked. Ennek ellenére mégis úgy gondoltam, hogy meg kellene próbálnom még egyszer…

-          De mit?

-          Meggyőzni arról, hogy térj vissza a helyes útra! – nézett mélyen szemeimbe. Olyan fárasztó volt már ez a duma… Mindig ugyanazok a monoton, unalmas, ostoba szavak.

-          Én akkor tértem rá a helyes útra, amikor Damient megismertem. Mellette a helyem, te ezt még tényleg nem vetted észre? – bámultam rá értetlenül. Idegesített, hogy mások nem látták a nyilvánvalót. Méghozzá azt, hogy minket Isten is egymásnak teremtett. Legalábbis akkor minden jel erre utalt.

-          Ez ostobaság! Neked mellettem a helyed. És Logan mellett…

-          Ó, én a világért sem szeretnék belerontani a romantikázásotokba! – válaszoltam erős szarkazmussal hangomban. – Ráadásul azt hadd ne említsem meg, hogy kitúrtál a helyemről egy szempillantás alatt. Ha egy kicsit belegondolok, igazából az egész drogfüggőségem kialakulását akár rád is kenhetném, hiszen te vagy minden baj forrása – vetettem oda szárazon. Egy cseppnyi megbánást vagy szégyent sem éreztem akkor magamban. Baromság volt őt okolni mindenért, de akkor ezt a megoldást valamiféle védekezési opciónak használtam.

Láttam a szemén, hogy szörnyen megbántottam. Valami legbelül azt súgta, hogy most bocsánatot kellene kérnem, de azokban az időkben végtelenül makacs voltam.

-          Nem tehetek róla, hogy belém szeretett! – kiabált szinte már könnyes szemekkel. – Én ezt nem akartam! Csupán barátokra vágytam, akik szeretnek és megértenek! Hát nem érted?

-          Most sajnáljalak már megint téged? – kacagtam fel ironikusan. – Miért hiszed azt, hogy mindig minden rólad szól?

Lenna éppen szólásra nyitotta száját, amikor ajtócsapódásra lettünk figyelmesek. A következő pillanatban már meg is pillantottam Damient, akit eléggé meglepett váratlan vendégünk. Meséltem már neki Lennáról. Neki sem állítottam be túl pozitívan, pedig valójában Lenna nem ezt a bánásmódot érdemelte. Talán ostobán hangozhat, de azért is mocskoltam be úgy szerelmem előtt, mert féltem, hogy máskülönben Damien is őt fogja megkedvelni.

-          Ó, szia. Te Lenna vagy, ugye? – nyújtott neki kezet Damien. Próbált kedvesnek látszani, de azért én láttam szemében azt a szokásos ridegséget, amit rajtam kívül minden ember irányában tanúsított.

-          Igen – motyogta a lány könnytől megtelt szemekkel. Látszott rajta, hogy mennyire nehezen tudja visszafojtani a zokogást, de valahogy sikerült neki.

Gyanítottam, hogy Lenna nem tudta elmondani mindazt, amit közölni akart velem, de Damien jelenlétében már láthatóan nem is akarta befejezni.

-          Figyelj – szólt Damiennek ezúttal már egészen határozottan. – Ha igazán szereted ezt a lányt, akkor rántsd ki a gödörből. Ha viszont nem, akkor inkább hagyd, hogy normális életet élhessen.

-          Szeretem őt, erről biztosíthatlak – felelte Damien féloldalas mosollyal arcán.

-          Könyörgöm, legalább a kettőnk kapcsolatába ne kontárkodj bele a „fantasztikus” kis tanácsaiddal – kapcsolódtam bele az eszmecserébe rendkívül ingerülten. Elegem volt Lenna pattogásából, és az állandó okoskodásból, amit egyfolytában produkált. – Legyél boldog Logannel. Ja bocsi, persze csak miután meguntad Harryt – tettem hozzá gúnyos vigyorral.

A lányban ezen kijelentésemre végleg eltört a mécses, könnyeit már egyáltalán nem volt képes visszatartani.

-          Nos, ha igazán tudni akarod, Logan majdnem…

-          Majdnem mi? – néztem rá feszülten. Tudtam, hogy nem valami túl jó emléket akar megosztani velünk, hiszen ezt már a tekintetéből leolvashatta az ember. – Bántott?

Lenna nem válaszolt, csupán némán bámulta a padlót, miközben könnyei lassan gördültek végig orcáin. Bevallom, ezt még számomra is szívszorító volt látni. – Válaszolj már!

-          Nem… De ha Harry nem lép közbe, meg is történhetett volna – suttogta alig hallhatóan.

-          Mindig is tudtam, hogy nem százas az a csávó – szólt bele a beszélgetésbe Damien.

-          Az a mocsok… Részeg volt, ugye? – ráztam meg fejem rosszallóan.

-          Igen – motyogta Lenna. – Szóval nem nagy dolog, tényleg. Nem is tudom miért mondtam el.

-          Dehogynem az! Figyelj, én tényleg sajnálom – néztem mélyen szemeibe. Haragudtam rá, ez nem vitás, de ebben a helyzetben abszolút mellette álltam. Csalódni egy barátban, méghozzá ekkorát… Pokolian nehéz lehetett. És Logannek már nem ez volt a legelső szemét húzása. Persze betudható volt ez annak is, hogy a srác elmondhatatlan vágyat érzett Lenna iránt, és rettentően szerelmes volt belé. De akkor sem szabadott volna erőszakkal megpróbálnia magához láncolni, semmilyen esetben.

A lány nem szólt semmit, csupán hálásan bólogatott egy sort, majd némán kisétált az ajtón.

Néhány percig én sem tudtam kinyögni semmit a számon, mivel igencsak elgondolkodtatott ez az eset. Nem értettem, Logan hogyan mehetett ilyen messzire.

Azonban amikor Damien már megelégelte hallgatásomat, megtörte a csendet azzal, hogy van egy érdekes észrevétele. Ezen kijelentésére kíváncsian rápillantottam, mire kifejtette, hogy pontosan mire gondol.

-          Úgy érzékelem, hogy nem vagy egészen elégedett magaddal.

-          Mire gondolsz pontosan? – vontam fel szemöldököm.

-          Nézz bele a tükörbe – válaszolta, majd bevezetett a fürdőszobába, ahol sápadt tükörképem árnyékként nézett vissza rám. – Mérd végig magad alaposan. Tényleg ez vagy te? Nem érzed úgy, hogy változtatnod kéne? Nem érzed úgy, hogy végre először fel kellene rúgnod a szabályokat? Egész életedben másokhoz alkalmazkodtál, mások álmát élted… Itt az ideje, hogy ennek véget vess!

Hirtelen belém hasított a felismerés, miszerint Damiennek minden szavában tökéletesen igaza volt. Értettem mire gondol. Sosem rendelkezhettem igazán a külsőm felett, ez pedig átkozottul bosszantó volt. Azonban barátom ráébresztett arra, hogy többé nem másoknak kell megfelelnem, hanem egyedül csakis magamnak.

Ez a bizonyos nap az őrült, meggondolatlan, de ennek ellenére mégis elképesztően zseniális ötleteké volt. Miután Damien végzett buzdító beszédével, azonnal elhatároztam, hogy első körben csináltatok egy piercinget magamnak. Úgy voltam vele, hogy kis lépésekkel kell elkezdeni, ez a testékszer pedig rendkívül jó ötletnek bizonyult. Barátomnak volt egy ismerőse, aki véleménye szerint egy igazán fantasztikus tetkószalonnal rendelkezett, így azt a helyet választottuk. Kicsit féltem az egésztől, mivel tudtam, hogy egy ezüst karikával az orromban nem sok divatház és nagynevű márka fog felkérni a legújabb reklámfilmjébe, de végül már ez sem érdekelt. Úgy voltam vele, hogy teszek az egészre. Boldog akartam lenni a testemben, és kényelmesen szerettem volna érezni magam benne. És tudtam, hogy ehhez változtatnom kell rajta néhány dolgot. Arra vágytam, hogy a külső megjelenésem is tükrözze azt, ami a lelkemben lakozik. Kemény csajnak kellett látszanom, hiszen ez voltam én.

Miután megcsináltattuk a piercinget, Damien azt ígérte, hogy elvisz még egy helyre, ahol mindig is nagyon szeretett eltölteni néhány délutáni órát. Izgalmasnak tűnt az ötlet, így természetesen nem ellenkeztem.

Arra számítottam, hogy egy dohos, füstös, részeg és beszívott fiatalokkal teli kocsmát fog megmutatni, de hatalmasat tévedtem. Ennek pontosan az ellentéte volt az a bizonyos hely. Egy hatalmas mező volt, távol a nagyváros folytonos zajától. Egy nagy területű erdő mellett helyezkedett el. Volt egy kis misztikus és elvont hangulata az egész helynek, emiatt azt sem mondhattam, hogy távol állt Damien személyiségétől. De azzal, hogy elvitt oda, mégis sikerült megismernem egy másik oldalát is. Eddig csak a kemény drogos, sokszor érzéketlen, mindig kősziklának látszó srácot láttam benne, de azon a délutánon felfedte azt az énjét is, amelyik teli van érzelmekkel és mély gondolatokkal.

Rengeteget mesélt ott a múltjáról és a félelmeiről. Az ember azt hihette, mikor ránézett, hogy neki azok sincsenek, pedig nagyon is voltak. Világossá vált számomra, hogy ő is egy sebezhető ember, aki sokkal gyengébb annál, mint amilyennek mutatja magát. Viszont egyáltalán nem bántam, hogy ez kiderült. Így csak még jobban szerettem, pedig azt hittem, az eddigieknél már nem lehet jobban. De mégis lehetett.

Úgy éreztem, hogy Damien a nyomorult kis életem mindent elsöprő szerelme. Csodálatos is volt ebben a tudatban, és ebben a végeláthatatlannak tűnő boldogságban evickélni.

Évekig képes lettem volna mellette feküdni, szótlanul, az eget bámulva, kéz a kézben. Ő volt az életem legszebb és legpótolhatatlanabb része.

Azonban azon a bizonyos napon nem csupán lelkileg, hanem testileg is sokkal közelebb kerültem hozzá. Ezerszer elképzeltem már, hogy milyen lesz az a bizonyos első alkalom, és bevallom, egy kicsit féltem is az egésztől. Viszont Damien mellett ezen sem kellett görcsölnöm. Egyszerűen csak megtörtént, és tudtam, hogy jókor, jó helyen. Azon az estén minden addiginál többször mondta nekem, hogy mennyire szeret. Csodálatosnak tartott engem, és én is őt. Sosem gondoltam, hogy lehet valakit ennyire szeretni. Esküszöm, belehaltam volna, ha akkor bárki is el akar szakítani tőle.

Sam

Az álmok világa csupán egy kis időre ad menekvést a sokszor szörnyű valóságból. Pedig én ezúttal annyira szerettem volna még egy kis időt az álmaimban tölteni…

A problémák egy csettintésre természetesen nem oldódtak meg. Justin nem keresett a kiborulásom utáni napon, sem az utána következőn. Kezdtem egyre elkeseredettebbé válni, ugyanis attól rettegtem, hogy ez az összerezzenés a kapcsolatunk legvégét jelenti.

Végső kétségbeesésemben egy olyan embertől próbáltam tanácsot kérni, akivel alig beszéltem, és tulajdonképpen egyáltalán nem ismertem őt, annak ellenére, hogy félig-meddig gyakorlatilag az életét éltem. Ez a valaki pedig nem más volt, mint Lenna.

Hosszas gondolkodás után küldtem neki egy rövid és lényegre törő üzenetet, melyben azt fejtettem ki, hogy mi történt mostanában Justin és köztem. Nála jobban pedig senki nem ismerte ezt a fiút, így biztos voltam benne, hogy tud majd valami épkézláb javaslatot tenni.

Nem sokkal azután, hogy elküldtem az e-mailt, már érkezett is a válasz. Izgatottan nyitottam meg az üzenetet, majd gyorsan olvasni kezdtem.

„Szia, Sam!

Örülök neki, hogy írtál! Tudod, sokat gondolkodtam mostanában azon, hogy vajon mi lehet veled és Justinnal. Nos, amint látom, nem teljesen felhőtlen minden jelen pillanatban… De ne ess kétségbe, ez a kapcsolat még egyáltalán nem menthetetlen!

Justin nagyon tud szeretni. Kevés embert enged ennyire közel magához, de ha ezt megteszi, utána szívét-lelkét beleadja abba, hogy egy igazán bensőséges és szoros köteléket alakítson ki. Téged beavatott a legféltettebb titkaiba, és felfedte előtted a valódi énét, amit csak nagyon kevesen ismernek igazán. Ezek után pedig biztos lehetsz benne, hogy fontos vagy neki. Ráadásul nem is kicsit. Persze megértem azt is, hogy megbántottnak érzed magad a Janice-ügy miatt. Ez teljesen érthető. De nem szabad egy ilyen ostoba, jelentéktelen dolog miatt feladnod a szerelmedet! Nézd, nem is azt mondom, hogy neked kell küzdened és teperned ezerrel. De ha kér egy esélyt arra, hogy bizonyíthasson, add meg neki bátran! Hidd el, nem fogod megbánni.

Hát, lehet, hogy nem fog sokat érni vagy segíteni a kis prédikációm, hiszen csak papoltam össze-vissza, mintha én aztán annyira bölcs lennék az élet dolgaival kapcsolatban. De azért egyet biztosíthatok: ismerem Justint. Jobban, mint bárki más ezen a világon. Szóval, ha valakinek, akkor nekem hihetsz vele kapcsolatban.

Őszintén remélem, hogy sikerül mindent megoldanotok.

Lenna”

Jólestek Lenna szavai, a levele pedig olyannyira megindított, hogy egy hirtelen elhatározással kezembe kaptam telefonom, majd tárcsáztam Justint. Őrült és ostoba ötlet volt, hiszen valójában azt akartam, hogy először ő keressen majd engem, de én ennek ellenére mégis felhívtam. Azonban azon már nem is kellett aggódnom, hogy mit fogok neki mondani, mivel nem vette fel. Tudtam, hogy nincs kikapcsolva, sőt, még azt is le mertem volna fogadni, hogy látta ki keresi, csak éppen figyelmen kívül hagyta.

Egyre feszültebb lettem emiatt, a végén pedig már annyira ki voltam borulva, hogy elkezdtem pityeregni. Soha nem szerettem még senkit annyira, mint Justint, és éppen ezért fájt ilyen mértékben ez az egész.

Rengeteget gondolkodtam azon, hogy mit kéne tennem, azonban a végén úgy döntöttem; erős leszek. Nem akartam könyörögni Justinnak semmiért, hanem inkább megpróbáltam nélküle is jól érezni magam. Azonban ennek egyelőre nem találtam meg a módját.

Órákig bóklásztam fel-alá a házban, amíg végül ismét egy meggondolatlan döntést hoztam. Ki akartam kapcsolódni, ebben pedig volt egy személy, akit el tudtam volna képzelni a partneremnek. Bár nem csak erről volt szó. Ettől a bizonyos embertől bocsánatot is akartam már kérni, ugyanis tisztáznom kellett egy-két dolgot. Ez a valaki pedig Lucas volt. Persze azon sem lepődtem volna meg, ha csak simán kinyom, amint meglátja, hogy én keresem, de legnagyobb meglepetésemre mégsem ezt tette.

-          Igen? – szólalt meg morogva, kissé zavartan.

-          Lucas? Szia, Sam vagyok – köszöntem dadogva. – Tudunk most beszélni?

-          Végül is, igen – válaszolt közömbösen, látszólag érdektelenül.

-          Tudom, furcsa, hogy most felhívlak, mivel egy szemét voltam veled. Meg sem érdemelném, hogy szóba állj velem. De ha már hajlandó vagy egy percet is pazarolni rám, akkor elmondom, hogy tényleg iszonyatosan sajnálom. Ostobán viselkedtem, kihasználtalak, és rendkívül felelőtlen döntéseket hoztam. Ha komolyan ennyire megbántottam a lelked, akkor tudnod kell, hogy ezerszer megbántam. És… Szóval, én csak annyit szeretnék, hogy legyünk újra jóban, mert tényleg bírlak. Nagyon.

Őszintén gondoltam minden szavam, ennek ellenére nem szabadott kikotyognom, hogy összevesztünk Justinnal, mivel akkor Lucas biztosan azt hitte volna, hogy megint csak unaloműzőnek, vagy egy tárgynak használom szerelmem féltékennyé tevéséhez.

-          Hű, hát ez hosszú volt – nevette el magát, mire én is halványan elmosolyodtam. – Nézd, nem tagadom, még mindig neheztelek rád egy kicsit, de úgy látom, hogy őszintén megbántál mindent. Szóval, miért is ne? Nem vagyok az a haragtartó típus.

-          Viszont a húgod annál inkább… - motyogtam.

-          Ne is törődj vele.

-          Mindegy is, az a lényeg, hogy veled végre újra minden oké. Ez nagy örömmel tölt el, tényleg.

-          Ez szuper, mert engem is – Már a hangja alapján is le lehetett szűrni, hogy mosolyog. – Mit szólnál, ha ennek örömére elmennénk együtt valahová?

-          Hmm, mire gondoltál pontosan? – kérdeztem lelkesen.

-          Az egyik haverom szervez egy bulit ma este. Sok jó fej ember lesz ott, például egy páran az évfolyamodból is mennek. Eljössz velem?

-          Szívesen – válaszoltam boldogan.

-          Nagyszerű. Akkor érted megyek hétre, oké?

-          Rendben. Szia! – köszöntem el izgatottan, majd letettem.

A bulik nem sok jó emléket idéztek fel bennem. Egyrészt mert odahaza, Londonban minden este dohos, cigi füsttel teli kocsmákban mulattam minden este, másrészt pedig mert egyszer akár meg is erőszakolhattak volna, ha Justin nem lép közbe. Ám mindezek ellenére mégis igent mondtam Lucas meghívására. Nem értettem, hogy mi ütött belém, de akkor nem is igazán érdekelt. Megpróbáltam a pillanatot élvezni, ehhez pedig maximálisan el kellett engednem magam.

Nagyon örültem annak, hogy Lucas ilyen könnyen megbocsájtott. Ez jó természetre vallott, és valami azt súgta, hogy ezt a srácot érdemes megőrizni. Egy jó barátra egyébként is szükségem volt.

Úgy vágtam neki az estének, hogy semmi rossz nem történhet. Próbáltam lazának és gondtalannak tűnni, ami elég jól sikerült is. Lucas könnyen bevette, hogy minden oké velem, és hogy semmi nem aggaszt mostanában. Egyébként a fiú társasága kezdetben nagyon furcsa volt. Mondhatni, kissé kellemetlenül éreztem magam mellette. Hiszen egyértelmű volt, hogy többet érez irántam, mint egy átlagos barát. Már az első mozdulataiból és szavaiból le tudtam szűrni ezt. Azonban nekem ez nagyon kínos volt. A világért sem szerettem volna ismét megbántani, viszont ebből kifolyólag rendkívül nehéz volt eldönteni, hogy mégis hogyan viselkedjek vele. Nem akartam, hogy bármilyen dolgot is félreértsen, és valamiféle jelnek vegye, ami arra utal, hogy viszonzom érzéseit.

Félreértés ne essék, Lucas egy irtózatosan jó pasi volt. De tényleg. Az összes lány örömmel vetette volna a karjaiba magát, és ha egy másik helyen, másik időben találkozunk, talán én is. Azonban a Justin iránt táplált érzéseim túl erősek voltak ahhoz, hogy bárki más is megtetsszen.

A partin rengeteg ember volt, és körülbelül mindenki illuminált állapotban szórakozott. Rajtunk kívül józan, beszámítható emberrel nemigen találkoztam. Így pedig elég nehéz volt bármit is élvezni. Amikor ott álltam a sok tomboló fiatal között, arra gondoltam, hogy mégis hogyan tudtam így annyi éven keresztül élvezni azokat a féktelen bulikat, ahol rajtam kívül mindenki hányásig vedelt, vagy füvet szívott. És akkor a durvább kábítószerekről még nem is beszéltem…

-          Sam, velem jönnél egy kicsit? – súgta oda fülembe hirtelen Lucas, amikor éppen döbbenten figyeltem az önmagukból teljesen kivetkőző srácokat. A hangos zenétől alig értettem mit mond, de azért nagyjából össze tudtam rakni.

-          Persze – bólintottam, majd kíváncsian követni kezdtem őt.

Egy nyugis kis hálószobába vezetett, ebből pedig arra következtettem, hogy a házibuli szervezőjének akar bemutatni.

Jól gondoltam, tényleg a házigazdához mentünk, akiről messziről lerítt, hogy nagy füves. Alapvetően jó fejnek tűnt, de ez az aprócska bökkenő kissé visszataszítóvá tette őt a szememben.

Már egy rövid ideje beszélgettünk, amikor egyszer csak elővett zsebéből két füves cigit, majd a kezünkbe nyomta. Először szívem szerint leordítottam volna a fejét, de nem akartam jelenetet rendezni, így csak fintorogva kezdtem el bámulni a kezemben lévő cuccot.

-          Én ezt… Ezt nem akarom – sziszegtem összeszorított fogakkal.

-          Ugyan már! De mégis miért nem? – faggatózott a furcsa házigazda, akit Ryannek hívtak.

-          Mert az apám egy alkoholista barom. Miután elvált anyámtól, megfogadtam, hogy én soha nem leszek olyan, mint az az ember. Így nem fogyasztok sem alkoholt, sem ilyesmiket – válaszoltam rezzenéstelen arccal, majd visszanyújtottam a srácnak a cigit.

-          Nos, ez tényleg szívás – ismerte el látszólag együtt érzően. – De egy ilyentől még nem lesz semmi bajod. Higgy nekem – kacsintott rám.

Ha lett volna egy csepp eszem is, nemet mondok az ajánlatra, hiszen évekig kiálltam – a szerintem egyébként nagyszerű és példamutató – álláspontom mellett. Azonban abban a pillanatban valami annyira elkezdett vonzani ezekben a dolgokban… Ez talán a leginkább amiatt lehetett, hogy el akartam menekülni a valóságból. Egy másik helyen akartam érezni magam, ahol minden problémamentes és egyszerűen csak kellemes volt.

Magamra sem ismertem, de elfogadtam a cuccot. Bárcsak ne lettem volna ennyire gyenge… De már nem lehetett visszafordulni. Éltem a lehetőséggel, és kipróbáltam azt, amitől éveken keresztül annyira irtóztam.

Meglepő módon nem sokkal azután, hogy elszívtuk a cigiket, rám tört valami leírhatatlanul kellemes érzés. Mindenen elkezdtem kacagni, teljesen ellazultam, és már egyáltalán nem érdekelt, hogy jó vagy rossz döntést hoztam-e.

Fantasztikus volt Lucas közelében lenni. Egyébként is jól éreztem magam vele, de most, ebben az állapotban még inkább elkezdtem vonzódni hozzá.

Éppen valami pörgős számra táncoltunk, amikor hangosan kezdtem el gondolkodni.

-          Annyira hihetetlenül jó veled, Lucas! – kiabáltam neki kuncogva, megpróbálva túlharsogni a zenét.

-          Én is ugyanígy gondolom – mosolygott rám önfeledten, majd egy kicsit közelebb vont magához.

Biztos voltam benne, hogy meg akar csókolni, azt viszont egyáltalán nem tudtam, hogy én akarom-e ezt az egészet. Bizonytalanságom miatt inkább elkezdtem tovább beszélni.

-          Elegem van már Justinból. Azzal a bunkóval megint összevesztünk, és be akarom bizonyítani neki, hogy nélküle is tökéletesen megvagyok – Ezen kijelentésemre Lucas arca hirtelen teljesen megváltozott. Korábbi pajkos vigyora azonnal eltűnt, és olyan komorrá vált, hogy még én magam is meglepődtem. – Most mi a baj? – vontam fel szemöldököm értetlenül.

-          Komolyan nem tudod? – nevetett fel ironikusan.

-          Nem – válaszoltam zavartan.

A következő pillanatban se szó, se beszéd kirohant a házból, mire én a lehető leggyorsabban utánaeredtem.

Beletelt egy-két percbe, mire megtaláltam a sok bagózó fiatal között, azonban amikor elértem hozzá, rögtön megragadtam vállát, majd magam felé fordítottam.

-          Állj már meg! – kiabáltam lihegve. – Most mégis miért rohantál el?

-          Látom, tényleg nem értesz semmit – sóhajtott fel kelletlenül. – Nos, akkor hadd magyarázzam el, mi a helyzet. Rohadtul unom, hogy mindig csak akkor kellek, amikor a kis Justinoddal éppen haragban vagytok. Én csak valamiféle unaloműző eszköz vagyok. Hiába próbálod mindezt letagadni, úgyis mindenki tudja, hogy ez az igazság. Jézusom, akkor egy idióta vagyok! – szántott végig haján idegesen. – Nekem komolyan megfordult a fejemben az, hogy tényleg fontos vagyok neked!

-          Mert az vagy – nyúltam keze után kétségbeesetten, ő azonban csak elrántotta azt.

-          Ne kezdjük elölről, kérlek – rázta meg fejét szomorúan. – Inkább csak hagyj békén. Nem hiszem el, hogy a húgomra kellett volna hallgatnom veled kapcsolatban… Tudod Sam, annyira másnak tűntél. De már látom ki vagy valójában – Utolsó mondata olyan érzést váltott ki belőlem, mintha egy tőrt döftek volna a szívembe. Talán a legrosszabb az volt az egészben, hogy tudtam, igaza van. Undorító módon kihasználtam őt, játszottam az érzéseivel, annak ellenére, hogy ő nem ezt érdemelte.

A végén már meg sem próbáltam visszatartani, csupán csendes belenyugvással hagytam, hogy távozzon. Minek is marasztaltam volna? Nem láttam semmi értelmét. Azt pedig abszolút megérdemeltem, hogy szenvedjek.

A fél órával ezelőtti csodálatosan kellemes érzés kezdett átváltani szörnyű feszültségbe és idegességbe. Eljutottam arra a pontra, ahol már nem tudtam mit kezdeni magammal, és valóságos pánikroham tört rám. Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy Emily min is ment keresztül ezen káros dolgok hatása miatt.

Sem bent, sem kint nem tudtam megnyugodni, ez pedig egyre több embernek szemet szúrt, néhányan közülük pedig meg is próbáltak segíteni, de nem hagytam nekik.

A végén már el is sírtam magam, olyan szinten kétségbe voltam esve. Nem tudtam mi történik velem, ez pedig még inkább súlyosbított a helyzeten.

Zokogva ültem a ház előtti lépcsőn, amikor hirtelen lehuppant mellém egy számomra ismeretlen srác, majd elkezdett beszélni hozzám:

-          Szia. Látom, nincs minden rendben veled. Tudok segíteni valamiben? – kérdezte meg óvatosan.

-          Nem. Nem tudsz – vetettem oda szárazon, majd letöröltem könnyeimet. – Szimplán csak rosszul lettem egy kicsit. Tényleg. Nem kell félteni – tettem hozzá, majd egy hirtelen mozdulattal felpattantam. Azonban olyannyira határozottan próbáltam meg felállni, hogy rögtön megszédültem, az azt követő pillanatok pedig már csak összefolyóan jelennek meg emlékezetemben, mivel azonnal összeestem…