1
évvel később
Lenna
Riley temetésére akkor került sor, amikor már szinte
teljesen felépültem. Nem volt kétséges, hogy ott leszek. Ennyivel tartoztam
neki. Apa viszont már nem örült ennyire az ötletnek, mert a lehető leghamarabb
vissza akart velem repülni Kanadába. Én azonban hajthatatlan voltam. Végül ő is
beletörődött a dologba, és abban maradtunk, hogy egy ideig Harrynél fogok
lakni, Londonban. Hihetetlenül hálás voltam a fiúnak, hiszen egy pillanatra sem
hagyott magamra, még a legrosszabb állapotomban sem. Azt is felajánlotta, hogy
elkísér a temetésre, annak ellenére, hogy ő sem ápolt túl jó kapcsolatot
Rileyval. Jólesett a törődése, és a tudat, hogy rá mindig számíthatok.
A szertartáson nem voltak túl sokan. Csupán a családja,
én, Harry, Logan, Damien, néhány modelltársa, valamint egy-két fotós és
modellügynök. Azonban az emberek száma nem számított, mivel akik ott voltak,
mind kimondhatatlanul szerették a lányt, ezt biztosan állíthatom. Folyamatosan
potyogtak a könnyeim, miközben a pap beszélt, és rettentően magam alatt voltam.
Amikor viszont meghallottam, hogy Logan fog beszédet mondani, azonnal felkaptam
a fejem. Éreztem, hogy ő is meg fog ríkatni, tekintve azt, hogy mennyire közel
álltak egymáshoz Rileyval, mielőtt a lány elment volna a rossz irányba.
- Kedves
egybegyűltek – szólalt meg a fiú kissé határozatlanul és összeszedetlenül. –
Bizonyára mind személyesen ismerték Riley Greenfieldet. És azt hiszem,
mindannyiunk nevében állíthatom, hogy ő egy csodálatos lány volt. Kissé különc,
ezt meg kell hagyni. De ez egyáltalán nem vont le semmit az értékeiből.
Gondolom, sokan azt is tudják, hogy festett, valamint verseket írt. Ha innen
bárki olvasta, vagy látta valamelyik művét, tudja, miről beszélek. Kivételes
tehetség volt, egy igazi művészlélek. De miről is beszélek én itt? – csattant
fel hirtelen, majd ledobta maga elé a papírdarabot, amit eddig szorongatott. Zavartan
beletúrt hajába, ezt követően pedig egy mély lélegzetvétel után folytatta. – A
beszédem, amit napokig írtam, tele volt csupa közhelyes dologgal. Például hogy
milyen tehetséges, aranyos, különleges lány volt Riley. Persze ez mind igaz, de
valójában ennél ő sokkal több volt. Viszont abból a nem mindennapi világból,
ami a lelke mélyén rejtőzött, csak nagyon kevés ember részesülhetett.
Szerencsére én köztük voltam. Bár… - nevetett fel hirtelen. – Lehet, hogy én
egy kissé elfogult vagyok vele kapcsolatban. Ugyanis ő volt életem első, igazán
nagy szerelme. Sokáig áltattam magam azzal, hogy mást szeretek – Ekkor hirtelen
rám pillantott -, de ez nyilván csak azért volt, mert féltem bevallani, amit
valójában éreztem. Azt hiszem, ha most megkérdezné valaki, hogy mit is
szerettem annyira rajta, nagyon hosszú ideig nem érnék a lista végére. De ha
egy valamit ki kellene emelnem, akkor - talán ez is közhelyesnek tűnik -, akkor
a tengerkék szemeit mondanám. Az a szempár nem olyan volt, mint bármely másik a
világon. Az ő tekintetében mindig csillogott valami, ami más volt. Talán a meg
nem értettség, a fájdalom, és a szenvedés. De biztos vagyok benne, hogy ezeken
kívül rejtőzött még a szemeiben játékosság, szenvedély, és vidámság is. Ugyan
ezeket az érzéseit nehezen fejezte ki, de ha jól figyeltem, mindig megleltem
Rileyban őket – Nehéz volt visszafojtanom a könnyeimet, ám egy idő után ezzel
már nem is próbálkoztam. – Hát… Sajnálom, hogy csupán egy ilyen pocsék,
rögtönzött beszédet tudtam összehozni. Riley jobbat érdemelt volna. Mert ő
volt… Ő volt… - Logan folyamatosan meg-megállt, ugyanis tovább ő sem volt képes
erős maradni. Egyre sűrűbben kezdtek potyogni a könnycseppek szemeiből. Ezt
látva olyan mérhetetlen lelki fájdalmat éreztem magamban, melyet utoljára akkor
tapasztaltam, amikor anya meghalt. – A legcsodálatosabb lány a világon. – Amint
Logan lezárta beszédét, azonnal lesietett a pódiumról, majd hátrarohant a
legutolsó padsorba.
Legszívesebben megöleltem volna, de annyira szorosan,
hogy örökre megjegyezze; rám mindig számíthat majd.
Életem egyik legrosszabb pillanatait éltem át, amikor
végig kellett néznem, ahogy rászórják a földet Riley koporsójára. Végig csak
arra tudtam gondolni, hogy ő biztosan nem ezt szerette volna. Ahogy ismertem,
biztosra vettem, ő azt akarta, hogy szórják el a hamvait. Mindig is szabad
volt, és nekem örökre így marad majd meg az emlékezetemben.
Miután a temetésnek vége lett, utoljára csupán én,
Harry, Damien és Logan maradtunk. Riley szülei minél hamarabb menekülni akartak
a kegyetlen valóság elől, miszerint a lányuk ténylegesen halott, és már a föld
alatt van. És én ezért egyáltalán nem hibáztattam őket. Sőt, igazából őket
tartottam a világ legerősebb embereinek.
- Lenna,
szeretnél hazamenni? – kérdezte tőlem Harry, miközben folyamatosan a kezemet
szorította.
- Még nem –
motyogtam alig hallhatóan. Folyamatosan csak a lány sírját bámultam, ami teli
volt virágokkal. Azokban a pillanatokban azt kívántam, bárcsak elnyelne a föld,
és egy időre eltűnhetnék ebből az egész világból. Nem akartam érezni.
- Tudom, mit
érzel – szólalt meg hirtelen mellettem Damien, aki ugyanolyan mereven nézte
Riley sírhelyét.
Annak ellenére, hogy Damien mennyi negatív dolgot
hozott az életünkbe, valamilyen oknál fogva mégis megkedveltem. Tudtam, hogy
valahol a lelke mélyén ő igenis jó ember. És éreztem, hogy ez a tragikus eset
meg fogja változtatni. Megígérte magának, hogy mostantól jó ember lesz, és
biztos voltam benne, hogy eléri majd a célját. Én pedig szerettem volna
támogatni ebben. Pontosan ezért minden előzmény nélkül odanyúltam a mellém eső
kezéhez, és erősen megszorítottam. Pont úgy, ahogy Harry tette az enyémmel.
Éreztetni akartam vele, hogy bármi is történjen a jövőben, egy barátja biztosan
lesz. Én.
Logan tőlünk egy kicsit távolabb állt, és úgy láttam
rajta, hogy senkivel sincs kedve beszélgetni. Ezt tiszteletben tartottam, de
csak egy ideig. Egyszerűen nem bírtam nézni, ahogy magába roskadva áll. Az
arcára volt írva, hogy a saját halálát tervezgeti. Mivel nem akartam, hogy még
mélyebb depresszióba zuhanjon, odamentem hozzá.
- Logan,
tudom, hogy jelenleg a hátad közepére sem kívánsz – kezdtem bele, mire végre
hajlandó volt rám emelni a tekintetét. – De képtelen vagyok így látni téged.
- Ne aggódj,
megvagyok – válaszolta halkan, majd megrántotta vállát.
- Szeretném,
ha eljönnél velem és Harryvel valahová. Ehetnénk valamit, és beszélgethetnénk
is egy kicsit. Szerintem mindenkinek jót tenne. Na? – néztem rá reménykedve
abban, hogy igent mond.
- Végül is…
Semmi kifogásom nincs ellene – egyezett bele.
- Rendben,
ennek örülök. És Logan – pillantottam fel rá ismét.
- Igen? –
kérdezett vissza kíváncsian.
- Nagyon
fontos vagy nekem. Remélem tudod, hogy bármi van, rám számíthatsz.
- Tudom –
mosolyodott el egészen halványan. – Köszönöm – tette hozzá, majd gyengéden
magához vont, és átölelt.
Azon az estén azt hiszem, hogy életre szóló barátságok
szövődtek. A legcsodálatosabb pedig az egészben az, hogy Riley hozott össze
minket, aki ugyan tényleg szörnyen és korán vesztette életét, de mi
megegyeztünk valamiben ezzel kapcsolatban. Méghozzá abban, hogy örökké csak a
szép pillanatokra fogunk emlékezni, amiket a lánnyal töltöttünk. Ugyan nem
voltam biztos benne, hogy a fiúknak ez sikerülni fog, de én tényleg ígéretet
tettem magamnak, amit semmilyen körülmények között nem akartam megszegni.
Miután Harryvel hazaértünk, hatalmas megkönnyebbülést
éreztem magamban. Elveszítettem egy számomra nagyon fontos embert, de nyertem
egy másikat, méghozzá Damient. Annak pedig hihetetlenül örültem, hogy Harry is
jól kijött a srácokkal. Még Logannel is, pedig az ő kapcsolatuk szörnyen
viharos volt az utóbbi időben…
Barátom természetesen maga mellett ágyazott meg nekem.
Másra ezen az éjszakán nem is volt szükségem. Tényleg csupán arra, hogy Harry
karjai között legyek. Éreztem, ott vagyok, ahol lennem kell, és ahol lenni
akarok.
- Lenna,
minden rendben van veled? – kérdezte a fiú, miután mindketten kényelembe
helyeztük magunkat hatalmas franciaágyán.
Mielőtt válaszoltam volna neki, szorosan hozzábújtam.
- Nem vagyok
túl jól, de ez az esti beszélgetés veled és a srácokkal nagyon sokat segített
nekem. Tényleg – mosolyogtam rá.
- Ezt
örömmel hallom – válaszolta, miközben végig fürkészte tekintetem. – De tudod,
van valami más is, amiről beszélnünk kellene…
- És mi
lenne az? – pillantottam rá kíváncsian.
- Nagyon sok
problémát okozott már az, hogy ennyire híres vagyok. Ne érts félre, a világért
sem akarnék szakítani veled! Én csupán attól félek, hogy a rengeteg nehézség
miatt majd te fogsz elmenekülni tőlem.
- Ilyen
mégis hogy juthatott az eszedbe? Harry, annyit szenvedtünk már azért, hogy
együtt lehessünk. Ezek után képtelen lennék eldobni magamtól azt, amit ilyen
nehezen szereztem meg. Főleg azért, mert te vagy minden, amire vágyom – néztem
fel rá csillogó szemekkel. Biztos voltam benne, hogy lesütött rólam, mennyire
szerelmes vagyok. Ezek után reméltem, hogy a fiú tényleg elhiszi minden
szavamat.
- Hidd el, én is ugyanígy érzek – válaszolt őszinte
mosollyal arcán, majd végigsimított arcomon. – Szóval ez azt jelenti, hogy
mindent folytatunk, ugye?
- Hát persze! Nem érdekel, mekkora távolságok lesznek
köztünk. Sajnálom, hogy a sérülésem miatt nem táncolhatok már veletek, de
őszintén hiszek benne, hogy ez nem lesz akadály a kettőnk kapcsolatában.
Akármennyit is kell, várni fogok rád – Még soha életemben nem gondoltam semmit
ennyire komolyan. Sok mindenen keresztülmentem már Harryvel, és tudtam, hogy
ezek után nem szabad feladnunk. Szerencsére, mint kiderült, erről neki is
ugyanez volt a véleménye, így tehát eldöntöttük, hogy küzdeni fogunk.
Kiderült, hogy két hónapig nem fogom látni a fiút,
mivel világ körüli turnéra indulnak, nekem pedig haza kellett utaznom Kanadába.
Már a gondolattól is irtóztam, de megígértem magamnak, hogy kibírom. Az
éltetett, hogy ha ezt az időt átvészelem, csakis szebb napok jöhetnek, azzal az
emberrel, akit mindennél jobban szeretek.
Egy valami biztos: sokat szenvedtem, amíg végleg
megtaláltam a boldogságot. És talán még mindig nincs tökéletes életem. Én sem
vagyok az. Azonban mégis azt gondolom; jobbat nem is kívánhatnék. A saját
sorsomon tapasztalva pedig hiszek abban, hogy mindenkinek megvan a saját kis
története, aminek a végén minden úgy lesz, ahogy annak lennie kell.
Sam
Másfél év alatt elképesztő változásokon ment keresztül
a személyiségem. Amikor Kanadába utaztam, még egy teljesen érzelemmentes, rideg
jégkirálynő voltam. Justin azonban teljesen mássá formált, így mialatt vele
voltam – és egy ideig utána is – elképesztően érzékeny és gyengéd lettem. Nem
is éreztem magamhoz közel ezt a szerepet, de nem tehettem ellene semmit,
egyszerűen csak ezt váltotta ki belőlem a fiú. A szakításunk utáni első egy-két
hónap viszont maga volt a pokol. Magamra sem ismertem. Folyton buliztam, mert
csak így tudtam egy időre elfelejteni az emlékeinket. Borzasztóan viselkedtem. Azonban
egy reggelen, amikor éppen másnaposan fetrengtem az ágyamban, sok mindent
átgondoltam. Rájöttem, hogy erősnek kell lennem. Éppen ezért határoztam el, hogy
mostantól tényleg az leszek, aki mindig lenni akartam. Egy olyan lány, akit
nehéz megtörni, aki büszke magára, és nem hagyja, hogy bárki bántani merje.
Ugyanakkor képes átadni magát olykor az érzelmeinek, és szereti megélni a
pillanatokat. Érdekes módon ezt a célomat a vártnál sokkal hamarabban elértem,
és ez az egész életemet megváltoztatta. Felhagytam a féktelen bulizással, és
csakis a szenvedélyemnek szenteltem magam, az éneklésnek. Családom és barátaim
biztatására egyre több zenés videót pakoltam fel a netre, szinte azonnal
hatalmas rajongótáborom lett, egy menedzser pedig néhány hónapon belül fel is
fedezett. Segített beindítani a karrierem, és mostanra egészen nagy sztárrá
nőttem ki magam, pedig mindez röpke egy év leforgása alatt történt. El sem
tudtam hinni, hogy ez tényleg az én életem. De egy idő után hozzászoktam, és
tudatosult bennem, hogy ez igenis én vagyok. Megvalósítottam életem sokáig
legféltettebb álmát, és sikeressé váltam a saját erőmből. Ennél többet pedig
nem is kívánhattam volna.
Már dolgoztam az első saját albumomon, amikor a
menedzserem, Jason bejelentette, hogy koncertet fogok adni egy neves londoni
klubban, ahová csak a legbefolyásosabb emberek járnak. Már volt két saját
számom, de ezeken kívül jóformán csak a feldolgozásaimat tudtam énekelni.
Persze ez nekem nem jelentett problémát, csupán az számított, hogy színpadon
lehessek. A körülöttem dolgozó csapat, és legfőképpen csodás pártfogóm sikeresen
elérte, hogy a lehető legjobban be legyen harangozva a fellépésem.
Nem volt még sok nyilvános szereplésem, így ezúttal is
rendkívül izgultam. Egyelőre eléggé tapasztalatlan voltam ebben az egész
szakmában, ez pedig sokszor szorongással töltött el. Az egyetlen szerencsém az
volt, hogy anya mindig mellettem állt, és amikor kellett, nyugtatgatott. Most
is ezt tette, de ennek ellenére valahogy mégsem tudtam kikapcsolni, mert
éreztem, hogy ez a fellépés valamilyen oknál fogva más lesz, mint az eddigiek.
Ennél az előadásnál is rendkívül sok előkészülettel
kellett foglalkoznunk, amit pedig ezek közül a legjobban utáltam, az a haj-,
smink- és ruhamizéria volt. Órákon keresztül sündörgött körülöttem egy csapat
szépítész, akik egy perc nyugtot sem hagytak nekem. Persze az nem vitás, hogy
igazán megbecsülendő a munkájuk, mivel csodákat képesek művelni velem. Amikor
megérkezek hozzájuk, még olyan vagyok, mint egy lepukkant csöves, viszont
néhány órával később már úgy távozok tőlük, mint egy igazi hollywoodi
filmcsillag a vörös szőnyegről. A végeredményben így hát most sem csalódtam,
tényleg csodásan festettem. Imádtam azt a fellépőruhát, amit rám adtak. Fekete
volt, elől rövid, hátul pedig hosszú. Emellé kaptam egy csodás színben passzoló
tűsarkút is, valamint a hajamat és a sminkemet is remekül megcsinálták. Tényleg
nem panaszkodhattam.
Szerencsére az eltelt egy év alatt sikerült apával is
rendeznem a kapcsolatomat, ami azt eredményezte, hogy egyre többet látogattuk
meg egymást. Ezúttal apa volt a soros, így biztosra vettem, hogy itt lesz a
koncerten. A családom jelenléte nekem mindennél többet jelentett, ez adott erőt
az összes szereplésemnél.
A show előtt tíz perccel kikukkantottam a nézőtérre,
hogy lássam, hányan jöttek el. A látvány, ami fogadott pedig teljesen
ledöbbentett. Sokkal többen vettek jegyet a koncertemre, mint amire számítottam.
Persze nem voltak ezres nagyságrendű tömegek – tekintve azt is, hogy a klubba
önmagában sem fértek volna be ennyien -, de az, hogy legalább hatszázan csak
miattam látogattak el ide, elképesztő érzéssel töltött el.
A szokásosnál is nagyobb lámpaláz uralkodott el rajtam
a kezdés előtti utolsó egy-két percben. Persze a lelkem mélyén tudtam, hogy
most is minden simán fog menni, mint eddig minden alkalommal, de volt bennem
egy érzés, amit nem tudtam megmagyarázni. Ez pedig azt súlykolta belém, hogy
valami most nagyon más lesz, és ez nem a teljesítményem romlását fogja
jelenteni. Ez valami olyasmi volt, aminek a gondolatától pillangók kezdtek el
repkedni a gyomromban.
Amint kiléptem a színpadra, azonnal hatalmas tapsvihar
fogadott. Mérhetetlen boldogság töltött el a közönség szeretetétől. Nem is
szaporítottam sokáig a szót, szinte rögtön énekelni kezdtem. Az első két saját
számommal indítottam, ezek előadása után pedig tartottam egy kis szünetet,
amikor hosszabban ecseteltem, hogy milyen sokat jelent nekem minden egyes ember
jelenléte a nézőtéren. Hamar kialakult köztünk egy kapocs, amit igyekeztem a
koncert végéig fenntartani. Amikor elérkeztem a harmadik dalhoz, elmeséltem,
hogy miért is szeretem annyira. Alicia Keys If
I ain’t got you című számáról volt szó. Igazság szerint azért voltam a
megszállotja, mert mindig életem legfontosabb emberét juttatta az eszembe. Akaratlanul
is keserédesen elmosolyodtam, amikor arra a bizonyos fiúra gondoltam. Néhány
másodperc múlva átszellemülten kezdtem bele a dal előadásába. Ahogy felcsendült
a zongora kellemes dala, rögtön szép emlékek tömkelege jelent meg lelki szemeim
előtt. Azt hiszem, még soha nem tudtam annyira azonosulni a számmal, mint
akkor. A sorok teljesen természetesen jöttek belőlem:
„Some people
want it all
But I don't want
nothing at all
If it ain't you
baby
If I ain't got
you baby
Some people want
diamond rings
Some just want
everything
But everything
means nothing
If I ain't got
you”
És miközben az életemet jelenleg leginkább leíró dalt
énekeltem, hirtelen megpillantottam a közönség soraiban őt. Őt, aki egy évvel ezelőtt minden ésszerű érv nélkül elhagyott
engem, akit azt hittem soha többé nem látok viszont. És akit ennek ellenére
mégis mindennél jobban szerettem.
Ahogy belenéztem Justin mogyoróbarna szemeibe,
hirtelen teljes sokkba kerültem, de valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva
mégsem hagytam abba az éneklést. Mivel neki szóltak a sorok, így még inkább hitelesnek
tűnt az előadásom. Tényleg komolyan gondoltam minden egyes szót. Úgy éreztem,
hogy nélküle ez az egész felhajtás, ami körülöttem folyt, mit sem ért. Kezdtem
egyre inkább befutni, a karrierem rohamosan ívelt felfelé. Titkon mindig is
erre vágytam. Illetve, csak azt hittem, hogy erre vágyom a legjobban. Sajnos
volt valami, ami még ennél is fontosabbá vált a számomra. Justin. Így nélküle
ezek sem jelentettek semmit. Eldobtam volna a fényt, a csillogást, és a
hírnevet is azért, hogy újra vele lehessek.
A koncert további részében végig csak az ő tekintetét
kerestem. Ha beszéltem, azt neki címeztem, és ha énekeltem, akkor az csak
Justinnak szólt. Azzal, hogy ismét felbukkant, az eddigieknél is jobban
felborított bennem mindent.
Miután a show véget ért, azonnal lerohantam a
színpadról, és azon kezdtem el töprengeni, hogy mégis miért jött el ide Justin.
Mi volt ezzel a célja? Vajon csak látni akart, mert kíváncsi volt, hogy mennyit
fejlődtem? Vagy esetleg beszélni is szeretne velem? Rengeteg kérdés keringett
bennem, és türelmetlenül keresni akartam rájuk a válaszokat.
Családom azonnal lerohant, amint beengedték őket a
backstage-be. Jólesett a lelkesedésük és a sok gratuláció, de jelen pillanatban
csakis Justinra tudtam koncentrálni. Tudnom kellett, hogy itt van-e még. Éppen
ezért gyorsan megöleltem anyát és apát, majd gyorsan és a lehető
legészrevehetetlenebbül kiosontam a színpad mögötti forgatagból. A nézőtéren
már csak néhány ember üldögélt, nekem pedig elképesztő sebességgel kezdett el
verni a szívem, amikor megláttam az egyik sarokban álldogáló Justint. Úgy tűnt,
hogy menni készül, bár még nem lépett ki az ajtón. Amikor észrevett engem,
megjelent egy egészen halvány, játékos kis mosoly az arcán. Ám rajta is
látszott, hogy kissé feszült a helyzet miatt. Hiszen olyan rég nem
találkoztunk… Az elválásunk pedig nem volt éppen bökkenőmentes.
Nyugodt tempóban odasétáltam hozzá. Szerencsére már
senki nem akart lerohanni képekért vagy aláírásért – mondjuk az is igaz, hogy
még nem voltam akkora sztár -, így teljesen átlagos emberként tudtam viselkedni
a színpadon kívül is. A meglepő pedig az volt, hogy Justint sem támadta le
senki.
-
Szia – köszöntem neki halkan és kissé
bizonytalanul. Hangomban azonban csengett az a lelkes izgatottság, így cseppet
sem tűntem gorombának.
-
Szia! Rég láttalak – jegyezte meg teljesen
természetesen, mintha csak egy abszolút mindennapi csevejnek vettük volna
kezdetét.
-
Hát igen – válaszoltam zavart vigyorral arcomon.
– Hogyhogy itt vagy?
-
Egy kétnapos fotózás miatt jöttem a városba, és
amikor megláttam, hogy ma este koncerted lesz, úgy éreztem, el kell jönnöm.
Lehet, hogy rossz ötlet volt… - szegezte hirtelen a földre tekintetét.
-
Örülök, hogy látlak – bukott ki belőlem, mire
csillogó tekintetét ismét rám emelte.
-
Én is - mosolyodott el. – Nincs kedved eljönni
velem vacsorázni? Vagy ha nem vagy éhes, akkor csak simán megihatunk egy kávét
is.
-
Az igazság az, hogy egész nap nem ettem semmit –
ismertem be. – Nem volt időm, ráadásul a gyomrom amúgy is görcsben állt. Szóval
szívesen bekapnék valamit – tettem hozzá.
-
Rendben – bólintott vigyorogva. – Elviszlek a
kedvenc londoni éttermembe.
Anyának gyorsan írtam egy sms-t, hogy ne várjanak rám,
mert programom van, de minden rendben velem. Az utóbbi időben nagyon lefoglalt
a sok munka, szóval szerintem a szüleim még örültek is annak, hogy végre van
külön programom. Nem említettem nekik, hogy Justinnal megyek, de tudtam, hogy
most már megbíznak bennem, és álmukban sem mernék feltételezni, hogy esetleg
valami drogos buliba megyek.
Feszült volt köztünk a hangulat, nehezen tudtunk
beszélgetni, pedig annyi minden történik egy emberrel egy év alatt. Biztos
voltam benne, hogy neki is rengeteg izgalmas mondanivalója lenne, csakúgy, mint
nekem, de valahogy egyikünk sem tudott megszólalni.
A srác kedvenc étterme – mint ahogy képzeltem – egy
igazán puccos hely volt, ahová csak dúsgazdag üzletemberek vagy celebek
tehették be a lábukat. De annak ellenére, hogy csupán egyetlen társadalmi réteg
járt oda, most nem volt szabad asztal. Így hát a terve meghiúsult, szóval végül
vettünk két szendvicset és néhány csokis sütit a Subwayben, ezt követően pedig
kerestünk valami eldugott helyecskét, ahol nyugodtan tudtunk beszélgetni.
Sokáig gondolkodtunk rajta, hogy tulajdonképpen hová is menjünk, de negyed óra
tanácskozás után sikerült megállapodnunk a Greenwich park mellett.
Nos, nem vitás, hogy ez a hely mégsem a legnyugisabb
Londonban, de legalább hatalmas területen van, és így egészen könnyen sikerült
olyan részt találnunk, ahol nem hemzsegtek körülöttünk turisták százai.
Furcsa volt újra mellette ülni, egy terebélyes lombú
gesztenyafa alatt, szendvicset és süteményt eszegetve. Az egész annyira
álomszerű volt… Úgy éreztem magam, mint akkor, amikor még együtt jártunk. A
jelenlegi állapot életem eddigi legszebb időszakát hozta vissza nekem néhány
órára. Én pedig már ezért a rettentően kevés időért is kimondhatatlanul hálás
voltam.
Sokáig nem kezdtünk el beszélgetni. Én csupán bámultam
előre, azon kattogva, hogy Justin vajon mire gondolhat éppen. Ő ellenben
szerintem csupán a tájban gyönyörködött.
-
Miért jöttünk el ide? – bukott ki belőlem
hirtelen a kérdés. Nem akartam goromba lenni, mégis annak tűntem.
-
Talán baj? – pillantott rám felvont
szemöldökkel.
-
Nem, dehogyis! Én csak – álltam meg egy
pillanatra, amíg hatalmasat sóhajtottam. – nem értem. Összezavart, hogy
megjelentél. Egy éve semmit nem hallottam felőled, most pedig a semmiből
bukkantál elő. Csupán nem értem. Ennyi.
-
Tényleg lehet, hogy rossz ötlet volt elmennem a
koncertedre…
-
Mondtam már, hogy örülök neked. Nem erről van
szó. Csak áruld el a miértjét – néztem rá válaszra várva.
-
Az az igazság, hogy én sem tudom. Egyszerűen
csak, amikor megláttam a neved a plakátokon, hirtelen valami
megmagyarázhatatlan késztetést éreztem, hogy elmenjek megnézni téged.
-
Gondoltál egyáltalán rám? – kérdeztem alig
hallhatóan. Féltem a választól.
-
Hát persze – felelte sóhajtva. – Túlságosan
sokszor is…
-
Semmit nem tudok az életedről. Mi van mostanában
veled? Van valakid? – Nem tudtam
tovább magamban tartani a kérdést. Tudnom kellett, hogy milyen gyorsan tette
túl magát a kapcsolatunkon.
-
Hát…
-
Szóval van – mosolyodtam el keserűen.
-
Igen. Fél éve vagyunk együtt.
-
Gratulálok – A hangomból csakis kedvesség áradt,
de mélyen ez egy nagyon is ironikus kijelentés volt. Nekem az égvilágon senkim
sem volt, mióta szakítottunk, és lassan kezdtem én érezni magam a szánalmasnak,
amiért nem sikerült továbblépnem. Talán ő csinálta jól? – Boldog vagy vele? –
pillantottam fel rá kíváncsian. Ezúttal már érezni lehetett, hogy mennyire
letört az előbbi kijelentése.
-
Remélem, nem hiszed azt, hogy könnyű volt
elfelejteni. Igazából soha nem is sikerült Minden egyes nap eszembe jutottál.
Már azután megbántam, amit tettem, hogy kisétáltam a kaputokon, azon a bizonyos
napon.
-
Akkor miért nem jöttél vissza? Megtehetted
volna! – emeltem fel hangom könnyeimmel küszködve. Annyira szenvedtem miatta,
hogy ezt szavakkal ki sem tudom fejezni. És ezek után kiderül, hogy minden
másképp is alakulhatott volna?
-
Téged akartalak óvni!
-
Mégis mitől? – csattantam fel ismét.
-
Magamtól – felelte egészen halkan.
-
Justin, ne állítsd be magad egy szörnyetegnek,
ugyanis nem vagy az. Jól ismerlek már. Persze, tudom, nem akartál fájdalmat
okozni nekem. De pontosan azzal törtél össze, hogy megpróbáltad távol tartani
magad tőlem.
-
Összetörtelek? – kérdezte döbbenten. Szemeiből
mérhetetlen szomorúság és bűntudat sugárzott.
Zavartan lesütöttem szemeimet. Nem akartam még egyszer
kimondani. Szégyelltem, hogy ez az igazság. Gyenge voltam, és ezt fájt
elismerni.
-
Olyan idióta vagyok… Mi mást vártam? Magadra
hagytalak, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám, ezek után persze hogy
összeomlottál… Annyira sajnálom – nézett mélyen szemeimbe.
-
Nos, ezt már nem lehet rendbe hozni. De nyugodj
meg, az idő elteltével azért javult a helyzetem.
-
Miért, kezdetben milyen volt? – pillantott rám,
magyarázatra várva.
-
Kissé kifordultam magamból. Az addigi
életszemléletemmel teljesen ellentétes viselkedésformát tanúsítottam.
Menekülnöm kellett valamibe, ami elfeledteti velem az irántad táplált
érzéseimet. Így egyfolytában buliztam. De már nem úgy, mint régen. Vedeltem,
füveztem – még annak ellenére is, hogy egyszer milyen rosszul lettem tőle -, és
ha nem kapok időben észbe, talán a drogokat is kipróbálom. És onnan biztosan
nem lett volna visszaút. Ez a kezdeti stádium volt, de örülök, hogy akkoriban
nem láttál. Szerencsére csak két hónapig tartott ez az állapot. Utána kezdtem
el komolyabban foglalkozni a zenével. Amikor pedig felfedeztek, már csak a
munkának éltem. És ez azóta is így van. Persze ennek ellenére minden egyes nap
eszembe jutsz, de az idő sok sebet begyógyított. A baj csak az, hogy most ismét
felszakadtak…
-
Nem akartam neked megint fájdalmat okozni. És
gyűlölöm magam, amiért ezt tettem veled.
-
De te legalább boldog vagy? – pillantottam rá
egy szomorkás mosoly kíséretében.
-
Az új barátnőmmel? Igen, valójában az vagyok.
Persze ez nem azt jelenti, hogy elfelejtettelek. Téged soha nem tudna pótolni.
De ő nagyon az én világom. És úgy gondolom, hogy egynap te is találsz majd egy
fiút, aki tökéletesen illeni fog hozzád. Valakit, aki jobb ember, mint én.
-
Ezt én is őszintén remélem – néztem el a távolba
vágyakozó tekintettel.
-
Meg tudsz nekem bocsájtani a történtekért? –
kérdezte komor tekintettel. Őszinte választ várt.
-
Justin, már rég megbocsájtottam – feleltem a
lehető legőszintébben. Mindig is szeretni fogom, és soha nem a rossz dolgokra
fogok emlékezni vele kapcsolatban. Csakis a szép pillanatokra.
Éreznie kellett, hogy mennyire komolyan gondoltam,
amit mondtam, így vállára hajtottam fejem, és szorosan hozzábújtam. És bár azt
kívántam, hogy örökké tartson ez a pillanat, valahol mélyen mégis tudtam, hogy
ez a nap a továbblépésé volt. Azt hiszem, hogy ezen az estén engedtem el úgy
igazán Justin emlékét, és hagytam a hátam mögött az egész közös múltunkat.
Attól a naptól kezdve, ha néhány eseményen
összefutottunk valahol, már csak régi, kedves ismerősként üdvözöltük egymást.
Köszöntünk a másiknak egy udvarias sziával, de a távolságot mindig
megtartottuk. Többé nem volt, ami összekössön minket, de már nem bántam. Elfogadtam,
hogy az életben néha azt is el kell engednünk, amin a legnehezebb túltenni
magunkat. Mindig jönnek új kezdetek, és a legfontosabb csupán az, hogy tudjuk,
mi szolgálja igazán a saját boldogságunkat.
Damien
Tettem magamnak egy fogadalmat. Ez pedig az volt, hogy
túllépek Riley halálán. Persze nem vitás, hogy soha nem fogok senkit úgy
szeretni, mint őt, de be kellett látnom; nem élhetek örökké egy buborékba
zárva. Viszont azt is elhatároztam, hogy Riley alkotásait megmutatom másoknak,
nem csupán magamnak őrizgetem őket. A világ megérdemelte, hogy láthassa azokat
a csodálatos műveket. Így hát belefogtam egy igen nehéz munkába. Folyamatosan
jártam a galériákat, szponzorokat kerestem, kiadókat hívogattam, abban
reménykedve, hogy valaki majd felkarolja a lány műalkotásait. Ami a verseket
illeti, nem jártam túl nagy sikerrel. Senki nem akart komolyabban foglalkozni
velük. Azonban amikor már azt hittem, hogy a képeivel sem tudok majd mit
kezdeni, egy belvárosi galéria egyszer csak elkezdett foglalkozni a
festményekkel. Egyre gyakrabban kerestek fel, és végül megállapodtunk abban,
hogy rendezünk egy kiállítást RIley tiszteletére. Hihetetlenül büszke voltam
mind rá, mind magamra, amiért összejött ez az egész. Onnantól kezdve, hogy a
dolog kezdett biztossá válni, már csak erre a kiállításra szenteltem az időmet.
Gondosan ügyeltem minden részletre, mivel egy tökéletes eseményt kellett
megszerveznem. Megkértem Lennát is, hogy segédkezzen a dologban, ő pedig
örömmel vállalta. Együtt még nagyobb erőbedobással tudtunk készülődni, ráadásul
a munka is gyorsabban ment.
Reménykedtem benne, hogy neves emberek is ellátogatnak
majd a megnyitóra. A galéria tulajdonosa végül meggyőzőtt róla, hogy ez
biztosan így lesz, ugyanis ez a városban az egyik legnevesebb ilyen intézmény.
Bíztam abban, hogy Riley mindent lát odafentről abból,
amit érte teszek. Rengeteg erőfeszítésembe került, de eljött a nap, amikor is a
nagyközönség előtt állították ki a lány alkotásait. Először nem is igazán
tudtam élvezni a helyzetet, hiszen elképesztően izgultam. Rettegtem, hogy
valami nem úgy alakul majd, ahogy elterveztem. Semmiképpen sem akartam, hogy
bármilyen hiba csússzon a gépezetbe, így mindenben a lehető legtökéletesebbre
törekedtem. Ha Lenna nem támogatott volna, összeroppanok idegességemben. De
szerencsére végig mellettem volt, és biztosított arról, hogy minden a
legnagyobb rendben van.
Igaza is volt. Az emberek, akik eljöttek a
kiállításra, egyszerűen imádták Riley műveit. Elképesztően gazdag üzletemberek
akarták megvásárolni a lány festményeit, és nem is akármilyen áron. Éppen ezért
azt éreztem, hogy már elértem a célom. Nem volt hiábavaló munka a fáradozásom.
Azonban ennek ellenére mégis leszögeztem, hogy senkinek nem vagyok hajlandó
eladni a képeket. Inkább egy helyet akartam találni az alkotásoknak, ahol
egyben tudnak maradni. A galéria lelkesen felajánlotta, hogy fenn fog tartani
egy termet Riley műveinek, mivel érdemesnek találják őket arra, hogy állandó
kiállításként legyenek megtekinthetők az épületben. Erre természetesen azonnal
rábólintottam. Ezzel úgy éreztem, hogy véget ért a küldetésem.
Aznap este Lennával keresni akartunk egy éttermet, de
nem egy olyan puccos fajtát, mivel elegünk volt már a jómodorból. Így végül
csak vettünk egy-egy fish and chips-et, amit magunkkal vittünk, majd leültünk a
Temze partjára, a Tower Bridge mellé. Mindig is imádtam a város látványát este,
de Riley nélkül már ez sem volt ugyanaz. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy
gazdagodtam egy olyan baráttal, mint Lenna. Sokat beszélgettünk a lányról, és
végül mindketten arra jutottunk, hogy tovább kell lépnünk. Mi Tudtuk, hogy
pótolni már senki nem fogja őt. De esélyt kellett adnunk magunknak az
újrakezdésre.
-
Hogy vagy mostanában? - pillantott rám a lány hirtelen, amikor már
egy ideje csöndben néztük a vizet. – Oké, hogy azt mondod, képes leszel
továbblépni, de tényleg menni fog? – fürkészte aggódva tekintetem.
-
Nézd, elfelejteni sosem fogom – sóhajtottam fel.
– De tudom, hogy képesz leszek túltenni magam az elvesztésén, és új fejezetet
nyitni az életemben. Ugyan mindig hibásnak fogom érezni magam a haláláért,
mégis úgy gondolom, hogy nem élhetem le az egész hátralévő életemet szenvedések
közepette.
-
Örülök, hogy így látod – mosolyodott el
biztatóan. – Rám mindig számíthatsz, ezt ne felejtsd el.
-
Nem fogom – bólintottam hálásan. – És köszönök
mindent.
Hamar elköszöntünk egymástól Lennával. Szükségem volt
egy kis magányra, hogy rendezzem magamban a gondolatokat. Sok mindent éreztem.
Valahol mélyen azért kicsit bűntudatot éreztem, amiért ennyire hamar tovább
akartam lépni. Folyton azon járt az eszem; vajon ez most bűn? Rossz dolgot
követek el ezzel? Vagy tényleg ez a helyes lépés, ahogy mindenki más is
gondolja? És ha Riley tudathatná velem erről a véleményét, vajon mit mondana?
Helyénvalónak tartaná a döntésemet?
Össze voltam zavarodva. Szükségem volt egy jelre.
Valamire, ami segít rendezni az érzéseimet. Imádkoztam azért, hogy végre el
tudjam dönteni, mit is akarok valójában. Mert persze mindenki számára az lenne
a logikus, hogy túlteszem magam Rileyn, de akkor is ragaszkodtam hozzá. Hiszen
soha életemben senkit nem szerettem még annyira, mint őt.
Otthon, az ágyamban fekve még olykor megcsapott az
illata. Mióta elment, még az ágyneműt sem cseréltem le. Talán betegesnek
tűnhet, de úgy éreztem, hogy így egy darabja még itt van velem, mellettem.
Szokásosan teltek az órák, lefürödtem, olvasgattam egy
kicsit, ám nem sokkal lefekvés előtt megkívántam egy kis gyümölcsteát. Azonban
a konyhában nem találtam egy filtert sem. Pár perc gondolkodás után eszembe
jutott, hogy a pincében van még néhány dobozzal.
A házban minden lakáshoz jár egy külön tároló az
alagsorban. Riley sokat járt le oda festeni. Mindig is azt mondta, hogy szereti
a sötétséget, így tetszett neki az a hangulat, ami odalent uralkodott.
Mondhatni, az lett az ő saját kis műterme. Én viszont akkor már nagyon régóta
nem jártam odalent. A lány azt mondta, hogy szeretné, ha oda csak ő tenné be a
lábát. Nem értettem az okát, de tiszteletben tartottam a kérését.
Féltem tőle, ha most újra lemegyek, ismét megcsap majd
az a jellegzetes illata, amiben keveredett a festék szaga, a cigarettafüst és
az a kakaóillatú tusfürdő, amit mindig használt. Rettegtem, hogy elgyengülök,
és megint a földön fekve fogok zokogni. Éppen ezért lassan és óvatosan nyitottam
be a helyiségbe, amint leértem.
Amikor felkapcsoltam a villanyt az ablaktalan
teremben, először minden a réginek tűnt. Ám amikor a fal mellé pillantottam,
hirtelen lélegzetelállító látvány tárult elém. Ott állt rólam több festmény,
melyek nem is voltak akármilyenek. Körülbelül két méter volt az átmérőjük.
Ledöbbentett, hogy milyen zseniális, precíz pontossággal voltak megcsinálva.
Egyszerűen lenyűgőztek. Most már minden világossá
vált. Ezek miatt nem akarta soha, hogy lejöjjek ide. Arról ugyan fogalmam
sincs, hogy mikor tervezte megmutatni nekem ezeket a remek alkotásokat, de
biztosan tervezte.
Azt hittem, hogy már jobban vagyok. Reménykedtem
benne, hogy hamar új fejezetet tudok majd nyitni az életemben. De ahogy
beléptem ebbe a helyiségbe, hirtelen újra belém hasított a felismerés; én
okoztam Riley halálát. Azokban a percekben pedig, amikor mozdulatlanul bámultam
a rólam készült életnagyságú festményeket, úgy éreztem, hogy a lány szelleme
ott kering körülöttem.
Összeomlottam. Nem tudom megmondani, hogy melyik
pillanatban, de hirtelen összrerogytam a földön, és hangosan zokogni kezdtem. Pontosan
ettől tartottam.
-
Édes Istenem, mit tegyek még? Mit tegyek, hogy
enyhüljön a fájdalom? – üvöltöttem torkom szakadtából, miközben a könnyek
patakokban folytak végig arcomon. – El akarom felejteni! El akarom felejteni,
hogy valaha is létezett!
Hiába vártam a csodára, nem történt meg. Imádkoztam
érte, hogy egy másodperc alatt törlődjön ki minden Rileyval kapcsolatos emlék a
fejemből, de természetesen nem így lett. És akkor, abban a pillanatban kaptam
választ a bennem megfogalmazódott legfontosabb kérdésre; túlteszem magam valaha
rajta, és ha ez meg is történik, nem kell miatta bűntudatot éreznem? Nos, igen.
A választ megkaptam. Soha nem teszem magam túl rajta. Örökké itt lesz a
szívemben, és örökké bűnösnek fogom érezni magam. A Lennának tett ígéretemet
nem leszek képes betartani, ez világossá vált. De már nem őrjöngtem emiatt.
Csendesen beletörődtem a dologba. Elfogadtam, hogy ennek így kell lennie.
Tudtam, már soha nem lesz olyan teljes életem, mint azelőtt. Viszont tisztában
voltam vele; ha ez a végzetem, türelmesen viselem majd. Ugyanis a sorsunkat nem
mi választjuk. Csupán egyvalamit tehetünk: tűrni a terheinket, vállalni a
tetteink következményeit, és remélni, hogy egyszer minden jóra fordul.
Vége
Hű....csak ennyit tudok mondani!! Elképesztő ahogy írsz :) Amikor az utolsó sorokat olvastam még a hideg is kirázott....Tényleg nagyszerűen írsz!! Imádtam,hogy beletudtam magam képelni a szereplők helyzetébe :) Tehetséges vagy szóval remélem még fogsz írni. Sok blogot olvastam már de a te fogalmazási módod,leírásaid tetszettek a legjobban!! Örülök,hogy rátaláltam a történetedre,de egy kicsit most szomorú vagyok mert vége...
VálaszTörlésRéka.xx
Drága Réka!
TörlésMinden egyes sorodat öröm volt számomra olvasni. Nagyon köszönöm a kedves szavaidat! El sem tudod képzelni, mennyit jelentenek nekem. Az pedig, hogy az én fogalmazási módom és leírásaim tetszettek neked a legjobban, az egyik legnagyobb elismerés, amit valaha az írásaimmal kapcsolatban kaptam. Most a blogírásban tartok egy kis szünetet, de talán egyszer még újra közzéteszem valamelyik történetemet a világhálón. Bár őszintén szólva leginkább abban reménykedem, hogy egy nap kiadva, könyv formájában olvashatod majd az írásaimat.:) Köszönöm, hogy lelkes olvasóm voltál!
Drága Etus!<3
VálaszTörlésImádlak és mélységesen imádom a blogod is. Rendkívül élethu mindig bele tudtam élni magam a történetbe. Ha most pihenésre van szükséged én megértem. Ha ez az utolsó blogod azt is. Szerintem TE vagy a a legtehetségesebb blogíró és kívánom hogy váljanak valóra az álmaid. Nagyon nagyon sok sikert kívánok neked az életed további részében.
Nagyon fogsz hiányozni! Imádlak örökké<3<3
xxZsófi
Kedves Zsófi!
TörlésEl sem tudod hinni, mennyit jelent nekem az, hogy ilyen véleménnyel vagy az írásaimról. Tényleg nem is tudom hogy köszönjem meg ezeket a kedves szavakat. Hihetetlenül sok erőt adott nekem ez a pár mondat. Köszönöm, hogy lelkes olvasóm vagy/voltál, és a lelkesítő gondolataidat is! Imádlak, puszi! <3
Szia! Benne lennél egy cserében? Nállam már kint vagy. :) http://guardiansorzok.blogspot.hu/?m=0
VálaszTörlésSzia! Persze.:)
Törlés