2014. október 21., kedd

19. fejezet

1 évvel később

Lenna

 A balesetemet követően egy elképesztően hosszú kezeléssorozatot kellett végigcsinálnom, amíg eljutottam a teljes gyógyulásig. Több különböző műtétet is végeztek rajtam, de szerencsére az orvosoknak mindegyikkel sikerült elérniük a kívánt eredményt. Azonban az ébredésemet követő felhőtlen időszakom után átestem egy sokkal kegyetlenebb fázisba, ahol egy időre teljesen elveszítettem önmagamat. Az orvosok előre megmondták, hogy az ilyen betegeknek a tragikus eseteket sok időbe telik igazán felfogni. Ez velem is így történt. Amikor viszont tényleg tudatosítottam magamban, hogy Riley halott, összetörtem. Nem ettem, nem beszéltem, és volt, hogy órákon keresztül csupán egyetlen pontot bámultam a falon. A családom és Harry is rettentően megijedt, mivel féltek, hogy ez valamiféle komolyabb agykárosodás jele. De a szakemberek megnyugtatták őket, azzal az indokkal, hogy ők is láthatták, milyen voltam az ébredés utáni első két-három napon. Végül sikerült lelkileg és szellemileg is teljesen rendbe jönnöm, de persze csak a sok pszichológiai terápia segítségével. Talán sokak számára értelmetlennek tűnik, hogy miért zuhantam ennyire magamba egy olyan lány miatt, aki eltaszított maga mellől, és eldobta a barátságomat. Elismerem, ez egy elég ésszerű meglátás. Azonban én mindig is éreztem, hogy valahol mélyen Riley is tudta azt, ami én. Méghozzá azt, hogy szükségünk lett volna egymásra. Két hihetetlenül különböző lány voltunk, akik ennek ellenére mégis tökéletesen kiegészítették egymást. Ennek tudatában pedig képtelen voltam beletörődni abba, hogy meghalt. Hiszen soha nem volt egyetlen ember sem előtte, aki már az első perctől fogva ennyire nyílt és barátságos lett volna velem. Ami a továbbiakban történt, már nyilván más dolog, de igyekeztem csak a szép időkre emlékezni.
Riley temetésére akkor került sor, amikor már szinte teljesen felépültem. Nem volt kétséges, hogy ott leszek. Ennyivel tartoztam neki. Apa viszont már nem örült ennyire az ötletnek, mert a lehető leghamarabb vissza akart velem repülni Kanadába. Én azonban hajthatatlan voltam. Végül ő is beletörődött a dologba, és abban maradtunk, hogy egy ideig Harrynél fogok lakni, Londonban. Hihetetlenül hálás voltam a fiúnak, hiszen egy pillanatra sem hagyott magamra, még a legrosszabb állapotomban sem. Azt is felajánlotta, hogy elkísér a temetésre, annak ellenére, hogy ő sem ápolt túl jó kapcsolatot Rileyval. Jólesett a törődése, és a tudat, hogy rá mindig számíthatok.
A szertartáson nem voltak túl sokan. Csupán a családja, én, Harry, Logan, Damien, néhány modelltársa, valamint egy-két fotós és modellügynök. Azonban az emberek száma nem számított, mivel akik ott voltak, mind kimondhatatlanul szerették a lányt, ezt biztosan állíthatom. Folyamatosan potyogtak a könnyeim, miközben a pap beszélt, és rettentően magam alatt voltam. Amikor viszont meghallottam, hogy Logan fog beszédet mondani, azonnal felkaptam a fejem. Éreztem, hogy ő is meg fog ríkatni, tekintve azt, hogy mennyire közel álltak egymáshoz Rileyval, mielőtt a lány elment volna a rossz irányba.
-      Kedves egybegyűltek – szólalt meg a fiú kissé határozatlanul és összeszedetlenül. – Bizonyára mind személyesen ismerték Riley Greenfieldet. És azt hiszem, mindannyiunk nevében állíthatom, hogy ő egy csodálatos lány volt. Kissé különc, ezt meg kell hagyni. De ez egyáltalán nem vont le semmit az értékeiből. Gondolom, sokan azt is tudják, hogy festett, valamint verseket írt. Ha innen bárki olvasta, vagy látta valamelyik művét, tudja, miről beszélek. Kivételes tehetség volt, egy igazi művészlélek. De miről is beszélek én itt? – csattant fel hirtelen, majd ledobta maga elé a papírdarabot, amit eddig szorongatott. Zavartan beletúrt hajába, ezt követően pedig egy mély lélegzetvétel után folytatta. – A beszédem, amit napokig írtam, tele volt csupa közhelyes dologgal. Például hogy milyen tehetséges, aranyos, különleges lány volt Riley. Persze ez mind igaz, de valójában ennél ő sokkal több volt. Viszont abból a nem mindennapi világból, ami a lelke mélyén rejtőzött, csak nagyon kevés ember részesülhetett. Szerencsére én köztük voltam. Bár… - nevetett fel hirtelen. – Lehet, hogy én egy kissé elfogult vagyok vele kapcsolatban. Ugyanis ő volt életem első, igazán nagy szerelme. Sokáig áltattam magam azzal, hogy mást szeretek – Ekkor hirtelen rám pillantott -, de ez nyilván csak azért volt, mert féltem bevallani, amit valójában éreztem. Azt hiszem, ha most megkérdezné valaki, hogy mit is szerettem annyira rajta, nagyon hosszú ideig nem érnék a lista végére. De ha egy valamit ki kellene emelnem, akkor - talán ez is közhelyesnek tűnik -, akkor a tengerkék szemeit mondanám. Az a szempár nem olyan volt, mint bármely másik a világon. Az ő tekintetében mindig csillogott valami, ami más volt. Talán a meg nem értettség, a fájdalom, és a szenvedés. De biztos vagyok benne, hogy ezeken kívül rejtőzött még a szemeiben játékosság, szenvedély, és vidámság is. Ugyan ezeket az érzéseit nehezen fejezte ki, de ha jól figyeltem, mindig megleltem Rileyban őket – Nehéz volt visszafojtanom a könnyeimet, ám egy idő után ezzel már nem is próbálkoztam. – Hát… Sajnálom, hogy csupán egy ilyen pocsék, rögtönzött beszédet tudtam összehozni. Riley jobbat érdemelt volna. Mert ő volt… Ő volt… - Logan folyamatosan meg-megállt, ugyanis tovább ő sem volt képes erős maradni. Egyre sűrűbben kezdtek potyogni a könnycseppek szemeiből. Ezt látva olyan mérhetetlen lelki fájdalmat éreztem magamban, melyet utoljára akkor tapasztaltam, amikor anya meghalt. – A legcsodálatosabb lány a világon. – Amint Logan lezárta beszédét, azonnal lesietett a pódiumról, majd hátrarohant a legutolsó padsorba.
Legszívesebben megöleltem volna, de annyira szorosan, hogy örökre megjegyezze; rám mindig számíthat majd. 
Életem egyik legrosszabb pillanatait éltem át, amikor végig kellett néznem, ahogy rászórják a földet Riley koporsójára. Végig csak arra tudtam gondolni, hogy ő biztosan nem ezt szerette volna. Ahogy ismertem, biztosra vettem, ő azt akarta, hogy szórják el a hamvait. Mindig is szabad volt, és nekem örökre így marad majd meg az emlékezetemben.
Miután a temetésnek vége lett, utoljára csupán én, Harry, Damien és Logan maradtunk. Riley szülei minél hamarabb menekülni akartak a kegyetlen valóság elől, miszerint a lányuk ténylegesen halott, és már a föld alatt van. És én ezért egyáltalán nem hibáztattam őket. Sőt, igazából őket tartottam a világ legerősebb embereinek.
-      Lenna, szeretnél hazamenni? – kérdezte tőlem Harry, miközben folyamatosan a kezemet szorította.
-      Még nem – motyogtam alig hallhatóan. Folyamatosan csak a lány sírját bámultam, ami teli volt virágokkal. Azokban a pillanatokban azt kívántam, bárcsak elnyelne a föld, és egy időre eltűnhetnék ebből az egész világból. Nem akartam érezni.
-      Tudom, mit érzel – szólalt meg hirtelen mellettem Damien, aki ugyanolyan mereven nézte Riley sírhelyét.
Annak ellenére, hogy Damien mennyi negatív dolgot hozott az életünkbe, valamilyen oknál fogva mégis megkedveltem. Tudtam, hogy valahol a lelke mélyén ő igenis jó ember. És éreztem, hogy ez a tragikus eset meg fogja változtatni. Megígérte magának, hogy mostantól jó ember lesz, és biztos voltam benne, hogy eléri majd a célját. Én pedig szerettem volna támogatni ebben. Pontosan ezért minden előzmény nélkül odanyúltam a mellém eső kezéhez, és erősen megszorítottam. Pont úgy, ahogy Harry tette az enyémmel. Éreztetni akartam vele, hogy bármi is történjen a jövőben, egy barátja biztosan lesz. Én.
Logan tőlünk egy kicsit távolabb állt, és úgy láttam rajta, hogy senkivel sincs kedve beszélgetni. Ezt tiszteletben tartottam, de csak egy ideig. Egyszerűen nem bírtam nézni, ahogy magába roskadva áll. Az arcára volt írva, hogy a saját halálát tervezgeti. Mivel nem akartam, hogy még mélyebb depresszióba zuhanjon, odamentem hozzá.
-      Logan, tudom, hogy jelenleg a hátad közepére sem kívánsz – kezdtem bele, mire végre hajlandó volt rám emelni a tekintetét. – De képtelen vagyok így látni téged.
-      Ne aggódj, megvagyok – válaszolta halkan, majd megrántotta vállát.
-      Szeretném, ha eljönnél velem és Harryvel valahová. Ehetnénk valamit, és beszélgethetnénk is egy kicsit. Szerintem mindenkinek jót tenne. Na? – néztem rá reménykedve abban, hogy igent mond.
-      Végül is… Semmi kifogásom nincs ellene – egyezett bele.
-      Rendben, ennek örülök. És Logan – pillantottam fel rá ismét.
-      Igen? – kérdezett vissza kíváncsian.
-      Nagyon fontos vagy nekem. Remélem tudod, hogy bármi van, rám számíthatsz.
-      Tudom – mosolyodott el egészen halványan. – Köszönöm – tette hozzá, majd gyengéden magához vont, és átölelt.

Azon az estén azt hiszem, hogy életre szóló barátságok szövődtek. A legcsodálatosabb pedig az egészben az, hogy Riley hozott össze minket, aki ugyan tényleg szörnyen és korán vesztette életét, de mi megegyeztünk valamiben ezzel kapcsolatban. Méghozzá abban, hogy örökké csak a szép pillanatokra fogunk emlékezni, amiket a lánnyal töltöttünk. Ugyan nem voltam biztos benne, hogy a fiúknak ez sikerülni fog, de én tényleg ígéretet tettem magamnak, amit semmilyen körülmények között nem akartam megszegni.

Miután Harryvel hazaértünk, hatalmas megkönnyebbülést éreztem magamban. Elveszítettem egy számomra nagyon fontos embert, de nyertem egy másikat, méghozzá Damient. Annak pedig hihetetlenül örültem, hogy Harry is jól kijött a srácokkal. Még Logannel is, pedig az ő kapcsolatuk szörnyen viharos volt az utóbbi időben…
Barátom természetesen maga mellett ágyazott meg nekem. Másra ezen az éjszakán nem is volt szükségem. Tényleg csupán arra, hogy Harry karjai között legyek. Éreztem, ott vagyok, ahol lennem kell, és ahol lenni akarok.
-      Lenna, minden rendben van veled? – kérdezte a fiú, miután mindketten kényelembe helyeztük magunkat hatalmas franciaágyán.
Mielőtt válaszoltam volna neki, szorosan hozzábújtam.
-      Nem vagyok túl jól, de ez az esti beszélgetés veled és a srácokkal nagyon sokat segített nekem. Tényleg – mosolyogtam rá.
-      Ezt örömmel hallom – válaszolta, miközben végig fürkészte tekintetem. – De tudod, van valami más is, amiről beszélnünk kellene…
-      És mi lenne az? – pillantottam rá kíváncsian.
-      Nagyon sok problémát okozott már az, hogy ennyire híres vagyok. Ne érts félre, a világért sem akarnék szakítani veled! Én csupán attól félek, hogy a rengeteg nehézség miatt majd te fogsz elmenekülni tőlem.
-      Ilyen mégis hogy juthatott az eszedbe? Harry, annyit szenvedtünk már azért, hogy együtt lehessünk. Ezek után képtelen lennék eldobni magamtól azt, amit ilyen nehezen szereztem meg. Főleg azért, mert te vagy minden, amire vágyom – néztem fel rá csillogó szemekkel. Biztos voltam benne, hogy lesütött rólam, mennyire szerelmes vagyok. Ezek után reméltem, hogy a fiú tényleg elhiszi minden szavamat.
- Hidd el, én is ugyanígy érzek – válaszolt őszinte mosollyal arcán, majd végigsimított arcomon. – Szóval ez azt jelenti, hogy mindent folytatunk, ugye?
- Hát persze! Nem érdekel, mekkora távolságok lesznek köztünk. Sajnálom, hogy a sérülésem miatt nem táncolhatok már veletek, de őszintén hiszek benne, hogy ez nem lesz akadály a kettőnk kapcsolatában. Akármennyit is kell, várni fogok rád – Még soha életemben nem gondoltam semmit ennyire komolyan. Sok mindenen keresztülmentem már Harryvel, és tudtam, hogy ezek után nem szabad feladnunk. Szerencsére, mint kiderült, erről neki is ugyanez volt a véleménye, így tehát eldöntöttük, hogy küzdeni fogunk.

Kiderült, hogy két hónapig nem fogom látni a fiút, mivel világ körüli turnéra indulnak, nekem pedig haza kellett utaznom Kanadába. Már a gondolattól is irtóztam, de megígértem magamnak, hogy kibírom. Az éltetett, hogy ha ezt az időt átvészelem, csakis szebb napok jöhetnek, azzal az emberrel, akit mindennél jobban szeretek.

Egy valami biztos: sokat szenvedtem, amíg végleg megtaláltam a boldogságot. És talán még mindig nincs tökéletes életem. Én sem vagyok az. Azonban mégis azt gondolom; jobbat nem is kívánhatnék. A saját sorsomon tapasztalva pedig hiszek abban, hogy mindenkinek megvan a saját kis története, aminek a végén minden úgy lesz, ahogy annak lennie kell.


Sam

Másfél év alatt elképesztő változásokon ment keresztül a személyiségem. Amikor Kanadába utaztam, még egy teljesen érzelemmentes, rideg jégkirálynő voltam. Justin azonban teljesen mássá formált, így mialatt vele voltam – és egy ideig utána is – elképesztően érzékeny és gyengéd lettem. Nem is éreztem magamhoz közel ezt a szerepet, de nem tehettem ellene semmit, egyszerűen csak ezt váltotta ki belőlem a fiú. A szakításunk utáni első egy-két hónap viszont maga volt a pokol. Magamra sem ismertem. Folyton buliztam, mert csak így tudtam egy időre elfelejteni az emlékeinket. Borzasztóan viselkedtem. Azonban egy reggelen, amikor éppen másnaposan fetrengtem az ágyamban, sok mindent átgondoltam. Rájöttem, hogy erősnek kell lennem. Éppen ezért határoztam el, hogy mostantól tényleg az leszek, aki mindig lenni akartam. Egy olyan lány, akit nehéz megtörni, aki büszke magára, és nem hagyja, hogy bárki bántani merje. Ugyanakkor képes átadni magát olykor az érzelmeinek, és szereti megélni a pillanatokat. Érdekes módon ezt a célomat a vártnál sokkal hamarabban elértem, és ez az egész életemet megváltoztatta. Felhagytam a féktelen bulizással, és csakis a szenvedélyemnek szenteltem magam, az éneklésnek. Családom és barátaim biztatására egyre több zenés videót pakoltam fel a netre, szinte azonnal hatalmas rajongótáborom lett, egy menedzser pedig néhány hónapon belül fel is fedezett. Segített beindítani a karrierem, és mostanra egészen nagy sztárrá nőttem ki magam, pedig mindez röpke egy év leforgása alatt történt. El sem tudtam hinni, hogy ez tényleg az én életem. De egy idő után hozzászoktam, és tudatosult bennem, hogy ez igenis én vagyok. Megvalósítottam életem sokáig legféltettebb álmát, és sikeressé váltam a saját erőmből. Ennél többet pedig nem is kívánhattam volna.

Már dolgoztam az első saját albumomon, amikor a menedzserem, Jason bejelentette, hogy koncertet fogok adni egy neves londoni klubban, ahová csak a legbefolyásosabb emberek járnak. Már volt két saját számom, de ezeken kívül jóformán csak a feldolgozásaimat tudtam énekelni. Persze ez nekem nem jelentett problémát, csupán az számított, hogy színpadon lehessek. A körülöttem dolgozó csapat, és legfőképpen csodás pártfogóm sikeresen elérte, hogy a lehető legjobban be legyen harangozva a fellépésem.
Nem volt még sok nyilvános szereplésem, így ezúttal is rendkívül izgultam. Egyelőre eléggé tapasztalatlan voltam ebben az egész szakmában, ez pedig sokszor szorongással töltött el. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy anya mindig mellettem állt, és amikor kellett, nyugtatgatott. Most is ezt tette, de ennek ellenére valahogy mégsem tudtam kikapcsolni, mert éreztem, hogy ez a fellépés valamilyen oknál fogva más lesz, mint az eddigiek.
Ennél az előadásnál is rendkívül sok előkészülettel kellett foglalkoznunk, amit pedig ezek közül a legjobban utáltam, az a haj-, smink- és ruhamizéria volt. Órákon keresztül sündörgött körülöttem egy csapat szépítész, akik egy perc nyugtot sem hagytak nekem. Persze az nem vitás, hogy igazán megbecsülendő a munkájuk, mivel csodákat képesek művelni velem. Amikor megérkezek hozzájuk, még olyan vagyok, mint egy lepukkant csöves, viszont néhány órával később már úgy távozok tőlük, mint egy igazi hollywoodi filmcsillag a vörös szőnyegről. A végeredményben így hát most sem csalódtam, tényleg csodásan festettem. Imádtam azt a fellépőruhát, amit rám adtak. Fekete volt, elől rövid, hátul pedig hosszú. Emellé kaptam egy csodás színben passzoló tűsarkút is, valamint a hajamat és a sminkemet is remekül megcsinálták. Tényleg nem panaszkodhattam.

Szerencsére az eltelt egy év alatt sikerült apával is rendeznem a kapcsolatomat, ami azt eredményezte, hogy egyre többet látogattuk meg egymást. Ezúttal apa volt a soros, így biztosra vettem, hogy itt lesz a koncerten. A családom jelenléte nekem mindennél többet jelentett, ez adott erőt az összes szereplésemnél.

A show előtt tíz perccel kikukkantottam a nézőtérre, hogy lássam, hányan jöttek el. A látvány, ami fogadott pedig teljesen ledöbbentett. Sokkal többen vettek jegyet a koncertemre, mint amire számítottam. Persze nem voltak ezres nagyságrendű tömegek – tekintve azt is, hogy a klubba önmagában sem fértek volna be ennyien -, de az, hogy legalább hatszázan csak miattam látogattak el ide, elképesztő érzéssel töltött el.

A szokásosnál is nagyobb lámpaláz uralkodott el rajtam a kezdés előtti utolsó egy-két percben. Persze a lelkem mélyén tudtam, hogy most is minden simán fog menni, mint eddig minden alkalommal, de volt bennem egy érzés, amit nem tudtam megmagyarázni. Ez pedig azt súlykolta belém, hogy valami most nagyon más lesz, és ez nem a teljesítményem romlását fogja jelenteni. Ez valami olyasmi volt, aminek a gondolatától pillangók kezdtek el repkedni a gyomromban.

Amint kiléptem a színpadra, azonnal hatalmas tapsvihar fogadott. Mérhetetlen boldogság töltött el a közönség szeretetétől. Nem is szaporítottam sokáig a szót, szinte rögtön énekelni kezdtem. Az első két saját számommal indítottam, ezek előadása után pedig tartottam egy kis szünetet, amikor hosszabban ecseteltem, hogy milyen sokat jelent nekem minden egyes ember jelenléte a nézőtéren. Hamar kialakult köztünk egy kapocs, amit igyekeztem a koncert végéig fenntartani. Amikor elérkeztem a harmadik dalhoz, elmeséltem, hogy miért is szeretem annyira. Alicia Keys If I ain’t got you című számáról volt szó. Igazság szerint azért voltam a megszállotja, mert mindig életem legfontosabb emberét juttatta az eszembe. Akaratlanul is keserédesen elmosolyodtam, amikor arra a bizonyos fiúra gondoltam. Néhány másodperc múlva átszellemülten kezdtem bele a dal előadásába. Ahogy felcsendült a zongora kellemes dala, rögtön szép emlékek tömkelege jelent meg lelki szemeim előtt. Azt hiszem, még soha nem tudtam annyira azonosulni a számmal, mint akkor. A sorok teljesen természetesen jöttek belőlem:
„Some people want it all
But I don't want nothing at all
If it ain't you baby
If I ain't got you baby
Some people want diamond rings
Some just want everything
But everything means nothing
If I ain't got you”

És miközben az életemet jelenleg leginkább leíró dalt énekeltem, hirtelen megpillantottam a közönség soraiban őt. Őt, aki egy évvel ezelőtt minden ésszerű érv nélkül elhagyott engem, akit azt hittem soha többé nem látok viszont. És akit ennek ellenére mégis mindennél jobban szerettem.
Ahogy belenéztem Justin mogyoróbarna szemeibe, hirtelen teljes sokkba kerültem, de valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mégsem hagytam abba az éneklést. Mivel neki szóltak a sorok, így még inkább hitelesnek tűnt az előadásom. Tényleg komolyan gondoltam minden egyes szót. Úgy éreztem, hogy nélküle ez az egész felhajtás, ami körülöttem folyt, mit sem ért. Kezdtem egyre inkább befutni, a karrierem rohamosan ívelt felfelé. Titkon mindig is erre vágytam. Illetve, csak azt hittem, hogy erre vágyom a legjobban. Sajnos volt valami, ami még ennél is fontosabbá vált a számomra. Justin. Így nélküle ezek sem jelentettek semmit. Eldobtam volna a fényt, a csillogást, és a hírnevet is azért, hogy újra vele lehessek.
A koncert további részében végig csak az ő tekintetét kerestem. Ha beszéltem, azt neki címeztem, és ha énekeltem, akkor az csak Justinnak szólt. Azzal, hogy ismét felbukkant, az eddigieknél is jobban felborított bennem mindent.
Miután a show véget ért, azonnal lerohantam a színpadról, és azon kezdtem el töprengeni, hogy mégis miért jött el ide Justin. Mi volt ezzel a célja? Vajon csak látni akart, mert kíváncsi volt, hogy mennyit fejlődtem? Vagy esetleg beszélni is szeretne velem? Rengeteg kérdés keringett bennem, és türelmetlenül keresni akartam rájuk a válaszokat.
Családom azonnal lerohant, amint beengedték őket a backstage-be. Jólesett a lelkesedésük és a sok gratuláció, de jelen pillanatban csakis Justinra tudtam koncentrálni. Tudnom kellett, hogy itt van-e még. Éppen ezért gyorsan megöleltem anyát és apát, majd gyorsan és a lehető legészrevehetetlenebbül kiosontam a színpad mögötti forgatagból. A nézőtéren már csak néhány ember üldögélt, nekem pedig elképesztő sebességgel kezdett el verni a szívem, amikor megláttam az egyik sarokban álldogáló Justint. Úgy tűnt, hogy menni készül, bár még nem lépett ki az ajtón. Amikor észrevett engem, megjelent egy egészen halvány, játékos kis mosoly az arcán. Ám rajta is látszott, hogy kissé feszült a helyzet miatt. Hiszen olyan rég nem találkoztunk… Az elválásunk pedig nem volt éppen bökkenőmentes.
Nyugodt tempóban odasétáltam hozzá. Szerencsére már senki nem akart lerohanni képekért vagy aláírásért – mondjuk az is igaz, hogy még nem voltam akkora sztár -, így teljesen átlagos emberként tudtam viselkedni a színpadon kívül is. A meglepő pedig az volt, hogy Justint sem támadta le senki.
-          Szia – köszöntem neki halkan és kissé bizonytalanul. Hangomban azonban csengett az a lelkes izgatottság, így cseppet sem tűntem gorombának.
-          Szia! Rég láttalak – jegyezte meg teljesen természetesen, mintha csak egy abszolút mindennapi csevejnek vettük volna kezdetét.
-          Hát igen – válaszoltam zavart vigyorral arcomon. – Hogyhogy itt vagy?
-          Egy kétnapos fotózás miatt jöttem a városba, és amikor megláttam, hogy ma este koncerted lesz, úgy éreztem, el kell jönnöm. Lehet, hogy rossz ötlet volt… - szegezte hirtelen a földre tekintetét.
-          Örülök, hogy látlak – bukott ki belőlem, mire csillogó tekintetét ismét rám emelte.
-          Én is - mosolyodott el. – Nincs kedved eljönni velem vacsorázni? Vagy ha nem vagy éhes, akkor csak simán megihatunk egy kávét is.
-          Az igazság az, hogy egész nap nem ettem semmit – ismertem be. – Nem volt időm, ráadásul a gyomrom amúgy is görcsben állt. Szóval szívesen bekapnék valamit – tettem hozzá.
-          Rendben – bólintott vigyorogva. – Elviszlek a kedvenc londoni éttermembe.

Anyának gyorsan írtam egy sms-t, hogy ne várjanak rám, mert programom van, de minden rendben velem. Az utóbbi időben nagyon lefoglalt a sok munka, szóval szerintem a szüleim még örültek is annak, hogy végre van külön programom. Nem említettem nekik, hogy Justinnal megyek, de tudtam, hogy most már megbíznak bennem, és álmukban sem mernék feltételezni, hogy esetleg valami drogos buliba megyek.
Feszült volt köztünk a hangulat, nehezen tudtunk beszélgetni, pedig annyi minden történik egy emberrel egy év alatt. Biztos voltam benne, hogy neki is rengeteg izgalmas mondanivalója lenne, csakúgy, mint nekem, de valahogy egyikünk sem tudott megszólalni.
A srác kedvenc étterme – mint ahogy képzeltem – egy igazán puccos hely volt, ahová csak dúsgazdag üzletemberek vagy celebek tehették be a lábukat. De annak ellenére, hogy csupán egyetlen társadalmi réteg járt oda, most nem volt szabad asztal. Így hát a terve meghiúsult, szóval végül vettünk két szendvicset és néhány csokis sütit a Subwayben, ezt követően pedig kerestünk valami eldugott helyecskét, ahol nyugodtan tudtunk beszélgetni. Sokáig gondolkodtunk rajta, hogy tulajdonképpen hová is menjünk, de negyed óra tanácskozás után sikerült megállapodnunk a Greenwich park mellett.
Nos, nem vitás, hogy ez a hely mégsem a legnyugisabb Londonban, de legalább hatalmas területen van, és így egészen könnyen sikerült olyan részt találnunk, ahol nem hemzsegtek körülöttünk turisták százai.
Furcsa volt újra mellette ülni, egy terebélyes lombú gesztenyafa alatt, szendvicset és süteményt eszegetve. Az egész annyira álomszerű volt… Úgy éreztem magam, mint akkor, amikor még együtt jártunk. A jelenlegi állapot életem eddigi legszebb időszakát hozta vissza nekem néhány órára. Én pedig már ezért a rettentően kevés időért is kimondhatatlanul hálás voltam.
Sokáig nem kezdtünk el beszélgetni. Én csupán bámultam előre, azon kattogva, hogy Justin vajon mire gondolhat éppen. Ő ellenben szerintem csupán a tájban gyönyörködött.
-          Miért jöttünk el ide? – bukott ki belőlem hirtelen a kérdés. Nem akartam goromba lenni, mégis annak tűntem.
-          Talán baj? – pillantott rám felvont szemöldökkel.
-          Nem, dehogyis! Én csak – álltam meg egy pillanatra, amíg hatalmasat sóhajtottam. – nem értem. Összezavart, hogy megjelentél. Egy éve semmit nem hallottam felőled, most pedig a semmiből bukkantál elő. Csupán nem értem. Ennyi.
-          Tényleg lehet, hogy rossz ötlet volt elmennem a koncertedre…
-          Mondtam már, hogy örülök neked. Nem erről van szó. Csak áruld el a miértjét – néztem rá válaszra várva.
-          Az az igazság, hogy én sem tudom. Egyszerűen csak, amikor megláttam a neved a plakátokon, hirtelen valami megmagyarázhatatlan késztetést éreztem, hogy elmenjek megnézni téged.
-          Gondoltál egyáltalán rám? – kérdeztem alig hallhatóan. Féltem a választól.
-          Hát persze – felelte sóhajtva. – Túlságosan sokszor is…
-          Semmit nem tudok az életedről. Mi van mostanában veled? Van valakid? – Nem tudtam tovább magamban tartani a kérdést. Tudnom kellett, hogy milyen gyorsan tette túl magát a kapcsolatunkon.
-          Hát…
-          Szóval van – mosolyodtam el keserűen.
-          Igen. Fél éve vagyunk együtt.
-          Gratulálok – A hangomból csakis kedvesség áradt, de mélyen ez egy nagyon is ironikus kijelentés volt. Nekem az égvilágon senkim sem volt, mióta szakítottunk, és lassan kezdtem én érezni magam a szánalmasnak, amiért nem sikerült továbblépnem. Talán ő csinálta jól? – Boldog vagy vele? – pillantottam fel rá kíváncsian. Ezúttal már érezni lehetett, hogy mennyire letört az előbbi kijelentése.
-          Remélem, nem hiszed azt, hogy könnyű volt elfelejteni. Igazából soha nem is sikerült Minden egyes nap eszembe jutottál. Már azután megbántam, amit tettem, hogy kisétáltam a kaputokon, azon a bizonyos napon.
-          Akkor miért nem jöttél vissza? Megtehetted volna! – emeltem fel hangom könnyeimmel küszködve. Annyira szenvedtem miatta, hogy ezt szavakkal ki sem tudom fejezni. És ezek után kiderül, hogy minden másképp is alakulhatott volna?
-          Téged akartalak óvni!
-          Mégis mitől? – csattantam fel ismét.
-          Magamtól – felelte egészen halkan.
-          Justin, ne állítsd be magad egy szörnyetegnek, ugyanis nem vagy az. Jól ismerlek már. Persze, tudom, nem akartál fájdalmat okozni nekem. De pontosan azzal törtél össze, hogy megpróbáltad távol tartani magad tőlem.
-          Összetörtelek? – kérdezte döbbenten. Szemeiből mérhetetlen szomorúság és bűntudat sugárzott.
Zavartan lesütöttem szemeimet. Nem akartam még egyszer kimondani. Szégyelltem, hogy ez az igazság. Gyenge voltam, és ezt fájt elismerni.
-          Olyan idióta vagyok… Mi mást vártam? Magadra hagytalak, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám, ezek után persze hogy összeomlottál… Annyira sajnálom – nézett mélyen szemeimbe.
-          Nos, ezt már nem lehet rendbe hozni. De nyugodj meg, az idő elteltével azért javult a helyzetem.
-          Miért, kezdetben milyen volt? – pillantott rám, magyarázatra várva.
-          Kissé kifordultam magamból. Az addigi életszemléletemmel teljesen ellentétes viselkedésformát tanúsítottam. Menekülnöm kellett valamibe, ami elfeledteti velem az irántad táplált érzéseimet. Így egyfolytában buliztam. De már nem úgy, mint régen. Vedeltem, füveztem – még annak ellenére is, hogy egyszer milyen rosszul lettem tőle -, és ha nem kapok időben észbe, talán a drogokat is kipróbálom. És onnan biztosan nem lett volna visszaút. Ez a kezdeti stádium volt, de örülök, hogy akkoriban nem láttál. Szerencsére csak két hónapig tartott ez az állapot. Utána kezdtem el komolyabban foglalkozni a zenével. Amikor pedig felfedeztek, már csak a munkának éltem. És ez azóta is így van. Persze ennek ellenére minden egyes nap eszembe jutsz, de az idő sok sebet begyógyított. A baj csak az, hogy most ismét felszakadtak…
-          Nem akartam neked megint fájdalmat okozni. És gyűlölöm magam, amiért ezt tettem veled.
-          De te legalább boldog vagy? – pillantottam rá egy szomorkás mosoly kíséretében.
-          Az új barátnőmmel? Igen, valójában az vagyok. Persze ez nem azt jelenti, hogy elfelejtettelek. Téged soha nem tudna pótolni. De ő nagyon az én világom. És úgy gondolom, hogy egynap te is találsz majd egy fiút, aki tökéletesen illeni fog hozzád. Valakit, aki jobb ember, mint én.
-          Ezt én is őszintén remélem – néztem el a távolba vágyakozó tekintettel.
-          Meg tudsz nekem bocsájtani a történtekért? – kérdezte komor tekintettel. Őszinte választ várt.
-          Justin, már rég megbocsájtottam – feleltem a lehető legőszintébben. Mindig is szeretni fogom, és soha nem a rossz dolgokra fogok emlékezni vele kapcsolatban. Csakis a szép pillanatokra.
Éreznie kellett, hogy mennyire komolyan gondoltam, amit mondtam, így vállára hajtottam fejem, és szorosan hozzábújtam. És bár azt kívántam, hogy örökké tartson ez a pillanat, valahol mélyen mégis tudtam, hogy ez a nap a továbblépésé volt. Azt hiszem, hogy ezen az estén engedtem el úgy igazán Justin emlékét, és hagytam a hátam mögött az egész közös múltunkat.

Attól a naptól kezdve, ha néhány eseményen összefutottunk valahol, már csak régi, kedves ismerősként üdvözöltük egymást. Köszöntünk a másiknak egy udvarias sziával, de a távolságot mindig megtartottuk. Többé nem volt, ami összekössön minket, de már nem bántam. Elfogadtam, hogy az életben néha azt is el kell engednünk, amin a legnehezebb túltenni magunkat. Mindig jönnek új kezdetek, és a legfontosabb csupán az, hogy tudjuk, mi szolgálja igazán a saját boldogságunkat.


Damien

Tettem magamnak egy fogadalmat. Ez pedig az volt, hogy túllépek Riley halálán. Persze nem vitás, hogy soha nem fogok senkit úgy szeretni, mint őt, de be kellett látnom; nem élhetek örökké egy buborékba zárva. Viszont azt is elhatároztam, hogy Riley alkotásait megmutatom másoknak, nem csupán magamnak őrizgetem őket. A világ megérdemelte, hogy láthassa azokat a csodálatos műveket. Így hát belefogtam egy igen nehéz munkába. Folyamatosan jártam a galériákat, szponzorokat kerestem, kiadókat hívogattam, abban reménykedve, hogy valaki majd felkarolja a lány műalkotásait. Ami a verseket illeti, nem jártam túl nagy sikerrel. Senki nem akart komolyabban foglalkozni velük. Azonban amikor már azt hittem, hogy a képeivel sem tudok majd mit kezdeni, egy belvárosi galéria egyszer csak elkezdett foglalkozni a festményekkel. Egyre gyakrabban kerestek fel, és végül megállapodtunk abban, hogy rendezünk egy kiállítást RIley tiszteletére. Hihetetlenül büszke voltam mind rá, mind magamra, amiért összejött ez az egész. Onnantól kezdve, hogy a dolog kezdett biztossá válni, már csak erre a kiállításra szenteltem az időmet. Gondosan ügyeltem minden részletre, mivel egy tökéletes eseményt kellett megszerveznem. Megkértem Lennát is, hogy segédkezzen a dologban, ő pedig örömmel vállalta. Együtt még nagyobb erőbedobással tudtunk készülődni, ráadásul a munka is gyorsabban ment.
Reménykedtem benne, hogy neves emberek is ellátogatnak majd a megnyitóra. A galéria tulajdonosa végül meggyőzőtt róla, hogy ez biztosan így lesz, ugyanis ez a városban az egyik legnevesebb ilyen intézmény.
Bíztam abban, hogy Riley mindent lát odafentről abból, amit érte teszek. Rengeteg erőfeszítésembe került, de eljött a nap, amikor is a nagyközönség előtt állították ki a lány alkotásait. Először nem is igazán tudtam élvezni a helyzetet, hiszen elképesztően izgultam. Rettegtem, hogy valami nem úgy alakul majd, ahogy elterveztem. Semmiképpen sem akartam, hogy bármilyen hiba csússzon a gépezetbe, így mindenben a lehető legtökéletesebbre törekedtem. Ha Lenna nem támogatott volna, összeroppanok idegességemben. De szerencsére végig mellettem volt, és biztosított arról, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Igaza is volt. Az emberek, akik eljöttek a kiállításra, egyszerűen imádták Riley műveit. Elképesztően gazdag üzletemberek akarták megvásárolni a lány festményeit, és nem is akármilyen áron. Éppen ezért azt éreztem, hogy már elértem a célom. Nem volt hiábavaló munka a fáradozásom. Azonban ennek ellenére mégis leszögeztem, hogy senkinek nem vagyok hajlandó eladni a képeket. Inkább egy helyet akartam találni az alkotásoknak, ahol egyben tudnak maradni. A galéria lelkesen felajánlotta, hogy fenn fog tartani egy termet Riley műveinek, mivel érdemesnek találják őket arra, hogy állandó kiállításként legyenek megtekinthetők az épületben. Erre természetesen azonnal rábólintottam. Ezzel úgy éreztem, hogy véget ért a küldetésem.

Aznap este Lennával keresni akartunk egy éttermet, de nem egy olyan puccos fajtát, mivel elegünk volt már a jómodorból. Így végül csak vettünk egy-egy fish and chips-et, amit magunkkal vittünk, majd leültünk a Temze partjára, a Tower Bridge mellé. Mindig is imádtam a város látványát este, de Riley nélkül már ez sem volt ugyanaz. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy gazdagodtam egy olyan baráttal, mint Lenna. Sokat beszélgettünk a lányról, és végül mindketten arra jutottunk, hogy tovább kell lépnünk. Mi Tudtuk, hogy pótolni már senki nem fogja őt. De esélyt kellett adnunk magunknak az újrakezdésre.
-          Hogy vagy mostanában?  - pillantott rám a lány hirtelen, amikor már egy ideje csöndben néztük a vizet. – Oké, hogy azt mondod, képes leszel továbblépni, de tényleg menni fog? – fürkészte aggódva tekintetem.
-          Nézd, elfelejteni sosem fogom – sóhajtottam fel. – De tudom, hogy képesz leszek túltenni magam az elvesztésén, és új fejezetet nyitni az életemben. Ugyan mindig hibásnak fogom érezni magam a haláláért, mégis úgy gondolom, hogy nem élhetem le az egész hátralévő életemet szenvedések közepette.
-          Örülök, hogy így látod – mosolyodott el biztatóan. – Rám mindig számíthatsz, ezt ne felejtsd el.
-          Nem fogom – bólintottam hálásan. – És köszönök mindent.


Hamar elköszöntünk egymástól Lennával. Szükségem volt egy kis magányra, hogy rendezzem magamban a gondolatokat. Sok mindent éreztem. Valahol mélyen azért kicsit bűntudatot éreztem, amiért ennyire hamar tovább akartam lépni. Folyton azon járt az eszem; vajon ez most bűn? Rossz dolgot követek el ezzel? Vagy tényleg ez a helyes lépés, ahogy mindenki más is gondolja? És ha Riley tudathatná velem erről a véleményét, vajon mit mondana? Helyénvalónak tartaná a döntésemet?
Össze voltam zavarodva. Szükségem volt egy jelre. Valamire, ami segít rendezni az érzéseimet. Imádkoztam azért, hogy végre el tudjam dönteni, mit is akarok valójában. Mert persze mindenki számára az lenne a logikus, hogy túlteszem magam Rileyn, de akkor is ragaszkodtam hozzá. Hiszen soha életemben senkit nem szerettem még annyira, mint őt.
Otthon, az ágyamban fekve még olykor megcsapott az illata. Mióta elment, még az ágyneműt sem cseréltem le. Talán betegesnek tűnhet, de úgy éreztem, hogy így egy darabja még itt van velem, mellettem.
Szokásosan teltek az órák, lefürödtem, olvasgattam egy kicsit, ám nem sokkal lefekvés előtt megkívántam egy kis gyümölcsteát. Azonban a konyhában nem találtam egy filtert sem. Pár perc gondolkodás után eszembe jutott, hogy a pincében van még néhány dobozzal.
A házban minden lakáshoz jár egy külön tároló az alagsorban. Riley sokat járt le oda festeni. Mindig is azt mondta, hogy szereti a sötétséget, így tetszett neki az a hangulat, ami odalent uralkodott. Mondhatni, az lett az ő saját kis műterme. Én viszont akkor már nagyon régóta nem jártam odalent. A lány azt mondta, hogy szeretné, ha oda csak ő tenné be a lábát. Nem értettem az okát, de tiszteletben tartottam a kérését.
Féltem tőle, ha most újra lemegyek, ismét megcsap majd az a jellegzetes illata, amiben keveredett a festék szaga, a cigarettafüst és az a kakaóillatú tusfürdő, amit mindig használt. Rettegtem, hogy elgyengülök, és megint a földön fekve fogok zokogni. Éppen ezért lassan és óvatosan nyitottam be a helyiségbe, amint leértem.

Amikor felkapcsoltam a villanyt az ablaktalan teremben, először minden a réginek tűnt. Ám amikor a fal mellé pillantottam, hirtelen lélegzetelállító látvány tárult elém. Ott állt rólam több festmény, melyek nem is voltak akármilyenek. Körülbelül két méter volt az átmérőjük. Ledöbbentett, hogy milyen zseniális, precíz pontossággal voltak megcsinálva.
Egyszerűen lenyűgőztek. Most már minden világossá vált. Ezek miatt nem akarta soha, hogy lejöjjek ide. Arról ugyan fogalmam sincs, hogy mikor tervezte megmutatni nekem ezeket a remek alkotásokat, de biztosan tervezte.
Azt hittem, hogy már jobban vagyok. Reménykedtem benne, hogy hamar új fejezetet tudok majd nyitni az életemben. De ahogy beléptem ebbe a helyiségbe, hirtelen újra belém hasított a felismerés; én okoztam Riley halálát. Azokban a percekben pedig, amikor mozdulatlanul bámultam a rólam készült életnagyságú festményeket, úgy éreztem, hogy a lány szelleme ott kering körülöttem.
Összeomlottam. Nem tudom megmondani, hogy melyik pillanatban, de hirtelen összrerogytam a földön, és hangosan zokogni kezdtem. Pontosan ettől tartottam.
-          Édes Istenem, mit tegyek még? Mit tegyek, hogy enyhüljön a fájdalom? – üvöltöttem torkom szakadtából, miközben a könnyek patakokban folytak végig arcomon. – El akarom felejteni! El akarom felejteni, hogy valaha is létezett!
Hiába vártam a csodára, nem történt meg. Imádkoztam érte, hogy egy másodperc alatt törlődjön ki minden Rileyval kapcsolatos emlék a fejemből, de természetesen nem így lett. És akkor, abban a pillanatban kaptam választ a bennem megfogalmazódott legfontosabb kérdésre; túlteszem magam valaha rajta, és ha ez meg is történik, nem kell miatta bűntudatot éreznem? Nos, igen. A választ megkaptam. Soha nem teszem magam túl rajta. Örökké itt lesz a szívemben, és örökké bűnösnek fogom érezni magam. A Lennának tett ígéretemet nem leszek képes betartani, ez világossá vált. De már nem őrjöngtem emiatt. Csendesen beletörődtem a dologba. Elfogadtam, hogy ennek így kell lennie. Tudtam, már soha nem lesz olyan teljes életem, mint azelőtt. Viszont tisztában voltam vele; ha ez a végzetem, türelmesen viselem majd. Ugyanis a sorsunkat nem mi választjuk. Csupán egyvalamit tehetünk: tűrni a terheinket, vállalni a tetteink következményeit, és remélni, hogy egyszer minden jóra fordul.




Vége

6 megjegyzés:

  1. Hű....csak ennyit tudok mondani!! Elképesztő ahogy írsz :) Amikor az utolsó sorokat olvastam még a hideg is kirázott....Tényleg nagyszerűen írsz!! Imádtam,hogy beletudtam magam képelni a szereplők helyzetébe :) Tehetséges vagy szóval remélem még fogsz írni. Sok blogot olvastam már de a te fogalmazási módod,leírásaid tetszettek a legjobban!! Örülök,hogy rátaláltam a történetedre,de egy kicsit most szomorú vagyok mert vége...

    Réka.xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Réka!
      Minden egyes sorodat öröm volt számomra olvasni. Nagyon köszönöm a kedves szavaidat! El sem tudod képzelni, mennyit jelentenek nekem. Az pedig, hogy az én fogalmazási módom és leírásaim tetszettek neked a legjobban, az egyik legnagyobb elismerés, amit valaha az írásaimmal kapcsolatban kaptam. Most a blogírásban tartok egy kis szünetet, de talán egyszer még újra közzéteszem valamelyik történetemet a világhálón. Bár őszintén szólva leginkább abban reménykedem, hogy egy nap kiadva, könyv formájában olvashatod majd az írásaimat.:) Köszönöm, hogy lelkes olvasóm voltál!

      Törlés
  2. Drága Etus!<3

    Imádlak és mélységesen imádom a blogod is. Rendkívül élethu mindig bele tudtam élni magam a történetbe. Ha most pihenésre van szükséged én megértem. Ha ez az utolsó blogod azt is. Szerintem TE vagy a a legtehetségesebb blogíró és kívánom hogy váljanak valóra az álmaid. Nagyon nagyon sok sikert kívánok neked az életed további részében.

    Nagyon fogsz hiányozni! Imádlak örökké<3<3

    xxZsófi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Zsófi!
      El sem tudod hinni, mennyit jelent nekem az, hogy ilyen véleménnyel vagy az írásaimról. Tényleg nem is tudom hogy köszönjem meg ezeket a kedves szavakat. Hihetetlenül sok erőt adott nekem ez a pár mondat. Köszönöm, hogy lelkes olvasóm vagy/voltál, és a lelkesítő gondolataidat is! Imádlak, puszi! <3

      Törlés
  3. Szia! Benne lennél egy cserében? Nállam már kint vagy. :) http://guardiansorzok.blogspot.hu/?m=0

    VálaszTörlés